Klió 2007/2.

16. évfolyam

Thomas Lorman: Elszalasztott lehetőségek? A Románia felé irányuló magyar külpolitika 1932–1936 között

 

 

A londoni egyetemen végzett, magyarul kiválóan beszélő Thomas Lorman jelenleg az amerikai Cincinnati egyetem oktatója, a nyugati szakirodalomban hiánypótlónak tekinthető cikkében levéltári kutatások eredményeit (Magyar Országos Levéltár, Foreign Office) valamint az 1936 és 2003 között megjelent magyar, és nemzetközi szakirodalmat és a korszak újságcikkeit használja fel. Lorman a tanulmányában arra a kérdésre próbál választ találni, hogy volt e reális lehetősége a magyar-román megbékélésnek 1932–1936 között Gömbös Gyula miniszter­elnök­sége idején, valamint, hogy milyen tényezők hátráltatták és akadályozták meg a magyar-román megbékélést.

Lorman a tanulmány első részében a korábbi magyar történészi véleményeket összegzi, megállapítja, hogy a korábbi tanulmányok elsősorban Magyarország és a nagyhatalmak kapcsolatát vizsgálták, abból a meggyőződésből, hogy a magyar-román kapcsolatok teljesen formálisak voltak, mivel Magyarország az elvesztett területek visz-sza­szer­zésére, Románia pedig ezen területek megtartására törekedett. Lorman ezt követően bemutatja a legjellemzőbb történészi véleke­déseket. Pritz Pál szerint „a szomszédos országok vezetői jól ismerték egymást... a kisantant vezetői tudták, hogy a magyar politikusok lényegében mindent vissza akartak kapni, Budapesten pedig helyesen gondolták, hogy szomszédaik semmit sem akarnak vissza­adni”. A történészi vélekedések szerint Magyarország szándékosan elutasította a szomszédaihoz fűződő kapcsolatok javítását, amit a kormány a történelmi határokhoz való visszatérés politikájával támo­gatott. Lorman ezzel szemben azt állítja, hogy bár az 1932–1936 közötti időszakra hagyományosan úgy tekintenek, mint a magyar revizionista érzelem tetőfokára, mégis a kormány számolt azzal, hogy a kisantant legalább egyik tagjával, Romániával megegyezzen. Ugyanakkor a magyar–román kapcsolatokat a területi kérdések mellett olyan „mítoszok” nehezítették, hogy a Magyarországra menekült erdélyi magyaroknak jelentős befolyása van, és amint Fischer-Galati István kimutatta, további nehézség volt, hogy a magyar politikai elitnek semmiféle kapcsolata nem volt a romániai elittel. Gömbös Gyula miniszterelnökre pedig úgy tekintenek, mint aki a magyar bel- és külpolitika erőteljes jobbra­tolódásáért felelős, és aki a területi revízió megszállottja. Valóban, Gömbös amellett, hogy Mussolinivel és Hitlerrel próbált kiváló kapcsolatokat kiépíteni, sohasem mulasztotta el a lehetőséget, hogy a trianoni béke ellen, a területi revízió szükségességéről beszéljen. Ugyanakkor Gömbös lesz az, aki felismeri, hogy az 1918 előtti Magyar­ország határaihoz lehetetlen ragaszkodni, helyette arra készült, hogy megegyezzen Magyarország szomszédaival a területi kérdésekről.

Gömbös miniszterelnöki kinevezése, mivel nyíltan beszélt a területi revízió szükségességéről, aggodalmat keltett a kisantant körében. Romániában antirevizionista tömegtüntetések kezdődtek, melyeket olyan nacionalista újságok támogattak, mint az Universul. A magyar diplomaták szerint e „magyarellenes” tüntetésekért a 30-as években nem Gömbös, hanem inkább Nicolae Titulescu román külügymi­niszterré történő 1932. október 20-ai kinevezése okolható. A tehetséges, karizmatikus Titulescu korábban Románia népszövetségi képviselő­jeként, a gőgös internacionalista retorikát ötvözte Románia politikájának makacs védelmével. Az optánsperrel vagy a magyar kisebbséggel kapcsolatos népszövetségi magatartása magyar-ellenes hírbe hozta őt Budapesten. Ezt alátámasztotta a magyar diplomaták azon meggyő­ződése, hogy az antirevizionista demonstrációk mögött Titulescu áll. Titulescu távolságot tartott a román kormány és az antirevizionista tüntetések között. Egy különösen erőszakos kolozsvári tüntetést követően Titulescu hivatalosan is elítélte az eseményt a bukaresti lapokban. A magyar diplomácia mindazonáltal továbbra is úgy tekintett a román kormányra és Titulescura különösen, mint a tüntetések felelőseire. A Titulescu elleni támadás vezetője a bukaresti magyar nagykövet Magyary Antal volt. Magyary azt állította, hogy Titulescu a felelős a romániai belpolitikai instabilitásért és a magyar-román viszony megromlásáért. A Romániából érkező jelentések nagymértékben befolyásolták Puky Endre külügyminisztert, aki azért támadta a román hatóságokat, mert megengedték a tüntetéseket, valamint Gömbös barát-ját Eckhardt Tibort, aki nyíltan a tömegek izgatásával vádolta Titulescut.

Gömbös azt követően, hogy 1933 januárjában átvette a külügy­minisztérium irányítását, interjút adott a francia Petit Journalnak, amelyben kijelentette, hogy a gazdasági világválságra való tekintettel Magyarország kész gazdasági kapcsolatokra más országokkal, és várják a szomszédaik válaszát. Gömbös már korábban, 1932 októberében a 95 pontjában deklarálta, hogy kész figyelembe venni minden elfogadható együttműködést a dunai államokkal. A gazdasági előnyök mellett geostratégiai haszna is volt a Romániával való megbékélésnek, mégpedig az elszigeteltségből való kitörés, éket verni a kisantant államok közé. Ráadásul Olaszország, Magyarország hűséges támogatója a nagyhatalmak .között, támogatta a két ország közötti megbékélést, hogy így szigetelje el Jugoszláviát, amellyel területi vitája volt. A magyar diplomácia már a 20-as években számolt a Jugoszláviához fűződő kapcsolatai javításával, mint a legjobb módszerrel a kisantant felbomlasztására. Gömbös miniszterelnöki kinevezését követően a magyar diplomácia szorosabbra fűzte kapcsolatát Olaszországgal sutba dobva korábbi Jugoszlávia-politikáját. Gömbös és Mussolini első találkozásukkor, 1932 novemberében egyetértettek abban, hogy előmoz­dítják Jugoszlávia szétesését és támogatni fogják a horvát és macedón szeparatista mozgalmakat, valamint gondot fordítanak a Romániához fűződő kapcsolatok javítására. Gömböst emellett komolyan foglalkoz­tatta a magyar kisebbség mindinkább romló helyzete Romániában. Gömbös így Magyarországon és külföldön is annak az államférfinak tűnt, aki megjavítja Magyarország és szomszédainak kapcsolatait.

Hitler 1933. januári hatalomra kerülésével úgy tűnt, megváltozik Magyarország külpolitikája és lehetővé válik a magyar–román megegyezés. Gömbös úgy tekintett Németországra és Olaszországra, mint amelyeknek érdeke átrajzolni Európa térképét. Gömbös Hitler hatalomra jutásával megvalósulni látta régi tervét a Berlin–Róma tengelyről, ezért Hitler kinevezését követően kiküldte Berlinbe Kánya Kálmánt. Hitler üzenetében kinyilvánította, hogy kész együttmun­kálkodni Magyarországgal, hogy megvalósítsák közös területi törek­véseiket. Ezek a közös törekvések azonban nem vonatkoztak Romániára, Bukaresttel Németországnak nem volt konfliktusa. Ahol a magyar és német törekvések lefedték egymást, az Csehszlovákia volt, a nagyszámú német és magyar kisebbség miatt. A Csehszlovákia irányában folytatott német külpolitika megnyitotta az utat, ha csak ideiglenesen is, a Romániával való viszony javítása előtt. Gömbös elhatározta a Romániához fűződő viszony javítását és bukaresti meg­ítélése is pozitívan változott. Január 8-án Titulescu, miközben vonatot váltott Budapesten, tartott egy rövid sajtótájékoztatót, kijelentve, hogy ő baráti viszonyra törekszik Magyarországgal. Ezt Bukarestbe való visszatérését követően is megismételte. Egy magyar újságíróknak adott interjújában pedig szoros gazdasági együttműködés tervét vetette fel, amely átfogja a kisantant államokat, Ausztriát és Magyarországot, kedvezményes tarifákat javasolt, a magyar kisebbség helyzetének javítását, valamint azt, hogy Magyarország használhatja Románia kikötőit és „jelképessé” tennék a határokat. Azt, hogy a jelképes határok alatt mit értett, nem fejtette ki. Gömbös válaszában január 16-án kinyilvánította, hogy tetszik vagy nem, a revízió kérdését napirenden fogja tartani, két nappal később már nem említi a revízió ügyét. Titulescu január 27-én kiadott hivatalos nyilatkozatára, amelyben szoros együttműködésre szólított fel Magyarországgal, válaszul Gömbös megelőlegezte kormányának feltételeit a tárgyalások megkezdéséhez. Gömbös feltétele először is a kisebbségi törvény maradéktalan betartása, másodszor több részletet akart Titulescu ajánlatáról. Az első feltételt Titulescu is támogatta és ígéretet tett a fennálló törvények reformjára. A második feltétel azonban megmutatta, hogy érdemi tárgyalások nem kezdődhetnek országok között újságokban történő üzengetésekkel. Annál is inkább, mivel a két ország viszonyára egyre inkább ránehezült Magyarország újra-fegyverkezésének kérdése. Magyarország úgy vélte, hogy joga van a fegyverkezési egyenjogúsághoz, Románia ezzel szemben ezt csak Magyarország területi követeléseinek feladása után látta el-fogadhatónak. Eddig a két kérdést sikerült megkerülni, de Bukarestből vegyes jelzések érkeztek. Alexandru Vaida-Veovod román miniszterelnök egyrészt megpróbált jó hírnevet kelteni Titulescu békülékeny straté­giájának, másrész megpróbált távolságot tartani ettől a politikától és ostorozta Magyarország revizionista és újra-fegyverkezési politikáját. A tárgyalásokat román részről vezető Viroel Tilea indítványozta, hogy a megbeszélés központi témájául a vámuniót kellene tenni. Gömbös válaszában kijelenti, hogy ő nem akar leülni egy „baráti kézszorításra”, ugyanakkor igyekszik megnyugtatni a románokat a területi revíziót illetően, kijelentve, hogy úgy tekint a területi revízió kérdésére, mint elkerülhetetlenre Csehszlovákia kérdésében. A tárgyalásokkal kapcsolat­ban pedig úgy vélte, hogy Romániának javítania kellene a magyar kisebbség helyzetét, és el kellene ismernie Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, amelyek nélkül nem tud elképzelni komoly tárgyalást. A tárgyalások néhány gazdasági eredménytől, mint például a 1933 áprilisában és augusztusában a banki elszámolási eljárásokról, valamint ipari fa eladásról született egyezményektől eltekintve megfeneklettek. Lorman a tárgyalások megfeneklésének okaként Romsics Ignác magyarázatát, miszerint Románia nem volt kész teljes jogokat biztosítani a magyar kisebbségnek, emellett a magyar diplomácia téves helyzet- és emberismeretét – Titulescu személyét illetően –, illetve azon törekvését említi, hogy a magyar fél megpróbálta Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát is a tárgyalások témájává tenni. A bukaresti magyar követség jelentései Titulescu magyarellenességéről, illetve a kisantant magyarellenes átalakításáról, közelgő távozásáról és az arról szóló hírek, hogy a magyarellenes tüntetések mögött Titulescu állna, tovább növelték a magyar politikusok bizalmatlanságát. Ezek a jelentések elsősorban Kánya Kálmánnál az 1933. február 4-én kinevezett magyar külügyminiszternél találtak meghallgatásra. Kányát a budapesti angol követhez és Bánffy Miklóshoz hasonlóan C. A. Macartney is cinikus realistának jellemzi. Kánya kinevezése ellenére a magyar diplomácia 1933 nyarán tovább munkálkodott a magyar–román megegyezés ügyén. Júliusban Gömbös egy beszédében kijelentette, hogy egyetlen célja a békés revízió, majd hozzátette, hogy az ő feltétele a Magyarország szomszédaival való kapcsolatai rendezéséhez az, hogy ismerjék el nemzeti egyenjogúságunkat. A bukaresti magyar követség eközben folytatta Titulescu támadását. 1933 novemberében Magyary összeállított egy 30 oldalas jelentést Románia első világháború utáni politikájáról. Ebben Magyary azt állítja, hogy Titulescu korlátlan felügyeletet gyakorol Románia külpolitikája fölött, és a román külpolitika egyetlen célja a magyar revízió megakadályozása. Ez utóbbival Rebecca Haynes is egyetért, szerinte a korabeli román külpolitika elsődleges célja megvé­deni határait. A megegyezés esélye 1934 folyamán tovább távolodott, ebben nem kis szerepe volt a bukaresti magyar követségnek, a magyar titkosszolgálat és Magyary helyettesének Nagy László jelentéseinek. Ezek a jelentések azt állították, hogy Titulescu rossz pszichikai állapotban van, ritkán hagyja el a lakását, és viszonya a királlyal megromlott. Tatarescu miniszterelnök azt tervezi, hogy átveszi a külügyminisztériumot. Decemberben pedig azt állították, a külügymi­nisztériumban az az általános vélemény, hogy Titulescu napjai meg vannak számlálva. Más jelentések ugyanakkor zavarba ejtő módon arról szóltak, hogy Titulescu a miniszterelnöki poszt átvételére és a köztársaság kikiáltására készül. Ezek a jelentések azért voltak különösen szerencsétlenek, mert Titulescu minden jel szerint 1934-re kezdett békülékenyebben közeledni Magyarország felé. Titulescu, Schuschnigg osztrák kancellárral folytatott megbeszélésén azon a véle­ményen volt, hogy a két országnak együtt kellene működni és kifejezte a hajlandóságát, hogy tető alá akar hozni egy megegyezést Magyar­országgal. A zsákutcába jutott tárgyalásoknak jót tett Bárdossy László 1934. december 18-ai kinevezése bukaresti magyar követnek. Bárdossy kinevezését Titulescu helyettese, Duca úgy értékelte, mint annak a jelét, hogy Magyarország most már komolyan veszi a kapcsolatokat Romániával. Bárdossy új lendületet adott a magyar diplomáciának Bukarestben. Bárdossy, elődjétől eltérően támogatta a két ország közötti viszony javítását és a személyes kapcsolatok kiépítését a vezető román politikusokkal. 1935. január 22-én Bárdossynak Tatarescu miniszter­elnöknél tett első látogatása alkalmából Tatarescu kijelentette, hogy ő a jószomszédi kapcsolatok híve, pártfogója a magyar kisebbség jogegyenlőségének, és támogat egy „modus vivendit” a két ország között. Tatarescu kijelentései Budapesten a megbékélés esélyeinek újraérté­keléséhez vezettek, bár maga Bárdossy sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy a román miniszterelnök komolyan gondolja azt, amit mond. Magyarország tárgyalási pozícióját az 1934. októberi marseilles-i merénylet és az 1935 márciusában megkötött német–román kereske­delmi szerződés sem erősítette. A magyar–román megegyezés ügyét azonban erősítették a Berlinből érkező jelzések. 1934 októberében, Belgrádban Sándor, jugoszláv király temetésén Göring a magyar politikusok tudtára adta, hogy véleménye szerint, Magyarországnak és Németországnak együtt kellene működnie Csehszlovákia ellenében, de ő nem támogatja Magyarországot sem Jugoszláviával sem Romániával szemben. A másik tényező, amelynek elő kellett volna segítenie a magyar-román viszony javulását, az a növekvő érdeklődés a magyar kisebbség romániai helyzetét illetően. Számos magyar politikus, köztük Bethlen István vagy Gratz Gusztáv úgy érvelt, hogy a magyar külpoli­tikának most nem a területi revízióra kellene összpontosítania, hanem a magyar kisebbség helyzetének javítására.

1935–1936 folyamán a tárgyalások folytatódtak, de a felek semmivel sem jutottak közelebb a megegyezéshez. Titulescu 1935. december 5-én a román parlamentben azzal vádolta Bethlen Györgyöt, a romániai magyar párt vezetőjét, hogy aláássa Romániát a kisebbségi jogok tekintetében a Népszövetségnél. Titulescu ezt követően Bárdossyval folytatott megbeszélésén békülékenyebb hangot ütött meg, autonómiát javasolt a Székelyföld számára, amennyiben a székelyek kérik ezt, és hozzátette, hogy ő kész gazdasági és politikai együttműködésre Magyarországgal. Bárdossy válasza öntelt elutasítás volt, kijelentette, hogy ez nem felhívás, de megmutatja az alapját az együttműködésnek, ami nagyban Titulescutól függ. A magyar kisebbség helyzetéről és a tárgyalások szükségességéről folytatott meddő viták nem vittek közelebb a megegyezéshez. Az 1936. július 21-én kötött román–szovjet paktum, amelyben mindkét ország kölcsönös segítséget ígért minden potenciális európai agresszor ellen, pedig újabb érv volt a magyar–román meg­egyezés magyarországi ellenzőinek kezében. A román politikusok és elsősorban a Titulescuval szemben bizalmatlan magyar diplomácia azonban nem volt képes értelmes tárgyalásokba bocsátkozni egy olyan külügyminiszterrel, akit szélsőségesen magyarellenesnek, valamint a Magyarország elleni román sajtókampány szervezőjeként tartottak számon. Gömbös Gyula miniszterelnök betegsége és 1936. október 6-ai halála után pedig Titulescu menesztését sem tudta érdemben kihasználni a magyar diplomácia.

Lorman szerint, bár az 1932 és 1936 közötti időszak volt a magyar revizionista légkör tetőfoka, mégis volt reális lehetőség a magyar–román megbékélésre. Németország és Olaszország, Magyarország nagyhatalmi „szövetségesei” támogatták az olyan megbékélést, amelynek világos stratégiai eredménye a kisantant széttörése és Csehszlovákia elszige­telése lehetett. Gömbös nem csak elvetette a „mindent vissza” elvét, de a Romániával folytatott megbeszélések négy éve alatt a megbékélés sikere érdekében mindent megtett, hogy elkerülje a határrevízió kérdé­sét. A megegyezés elmaradásában szerepet játszott, hogy félreértették egymás diplomáciai szándékait, és a két ország közötti feszültségnek sem kellett volna, hogy akadályul szolgáljon az érdemi tárgyalásoknak. A magyar politikusok bizalmatlansága és ellenszenve, valamint Magyar­ország revizionista törekvései biztosították, hogy ne valósuljon meg a megegyezés Romániával az 1932-1936-os időszakban.

 

Thomas Lorman: Missed opportunities? Hungarian policy towards Romania, 1932–1936. (Elszalasztott lehetőségek? A Románia felé irányuló magyar külpolitika 1932–1936 között.) Slavonic & East European Review, SEER, 83. évf. 2. szám, 2005. április, 290–317.

 

Szabó Imre László