Klió 2007/2.

16. évfolyam

A katolikus egyháztörténet-írás társadalomtörténeti relevanciája

Spannenberger Norbert: Die katholische Kirche in Ungarn 1918-1939 (A katolikus egyház Magyarországon, 1918–1939) című, 2006-ban a Franz Steiner Verlagnál, Stuttgartban megjelent könyve a lipcsei Geisteswissenschaftliches Zentrum Geschichte und Kultur Ostmittel-europas „Intermediäre Organisationen und demokratische Stabilität in Ostmittel- und Südeuropa in der Zwischenkriegszeit” munkájának Magyarországgal és a magyar katolikus egyház történetével foglalkozó darabja. A mű ekként egy tág horizontú összehasonlító kutatás része, amely egységes módszertani alapokon vizsgálja a különböző kelet-közép-európai országok két világháború közti történetét, különös tekintettel az egyházaknak a térség stabilitásának megőrzésében játszott szerepére.

Magyar katolikus egyháztörténetet írni, különösen a két világháború közti időszakra vonatkozóan komplex történészi feladat. Spannenberger Norbert alapos levéltári és historiográfiai kutatásokkal tesz eleget a történetíró hagyományos, rekonstruktív, tehát forrásfeldolgozó feladatának, miközben olyan értelmezési keretet is ad kutatási eredményeinek, amely nem hagy kétséget afelől, hogy a történeti mű konstruktív, tehát a narráció szabályai szerint működő természetével is tisztában van. Ekként analitikus és egyúttal szintézisteremtő koordinátarendszert állít fel, amelyben párhuzamosan futnak köztörténet és egyháztörténet szálai. Az olvasó, főként ha külföldi, így jól strukturált és világos eligazítást kap a két világháború közti időszak belpolitikai történéseiről és társadalomtörténetéről is, amelyhez viszonyítva jelenik meg az egyháztörténet. A németül olvasó informálása a magyar történelem súlyponti kérdéseiről azonban nem csupán egy célközönség felé tett szükségszerű gesztus. Spannenberger a két világháború közti magyar történelem olyan részletes bemutatására vállalkozik, amelyből nyilvánvaló, hogy a mai magyar történeti szakirodalom által felvetett problémákat sem kerüli meg. Aligha tekinthetjük ugyanis véletlennek, hogy a történeti idő diakrón haladását, a magyar politikatörténet folyamának elbeszélését adott pontokon a problémaközpontú elemzés szinkronikus formái szakítják meg, amelyekbe kivétel nélkül ekkor illeszkednek bele a katolikus egyház történetének kérdései. A katolikus egyház története tehát a köztörténet kronológiája által kijelölt helyeken jelenik meg, s nem korlátozódik csupán az intézménytörténetre, coda-szerű kitekintéssel az egyház hitéleti vagy kulturális tevékenységére. Nyugat-Európában a társadalomtudományi valláskutatás (német nyelvterületen a Katholizismusforschung) a történésznek már olyan, ott természetessé váló elméleti hátteret biztosít ehhez, amely a katolikus egyház történetének kutathatóságára vonatkozó kérdést – mint egy előző paradigma kérdését – nagyrészt a kelet-közép-európai országok politikától sosem mentes egyháztörténet-írásának egyedi specifikumaként tükrözi vissza. Spannenberger ennek okairól másutt, vélhetően éppen a katolikus egyháztörténeti monográfia írásának nehézségeit leszűrve így ír: „A Horthy-korszakot feldolgozó egyháztörténet-írásnak szembe kell néznie mindenekelőtt egy sajátságos problémával, mely nem genuin egyháztörténeti probléma, de alapjaiban érinti azt. A múlt rezsim sarokköve volt, hogy a jelen feletti ellenőrzést csak a múlt feletti uralommal tudta biztosítani. (…) A mai magyar közvéleményt többször felkavaró diskurzus politikai pártok megnyilatkozásairól ’történelmi kérdésekben’ elsősorban a Horthy-korszakról sem más, mint a múlt uralásának igénye. (…) Az egyháztörténet-írásban ez specifikusan úgy kap szerepet, hogy egy retrospektív szemszögből a Horthy-korszak vagy a második világháború utáni üldöztetések előtörténeteként, vagy egy régmúlt, idealizált periódus záróakkordjaként jelenik meg, hogy annál nagyobb legyen a diszkrepancia a háború utáni ’üldözött egyház’ fejezethez viszonyítva.” (Rubicon/e-folyóirat/egyháztörténet)

Az egyháztörténelem Horthy-korszakbeli története Spannenberger megállapítása szerint tehát fokozottan ki van téve a jelen felől érkező aktuál(egyház)politikai premisszáknak, s ehhez csupán annyit tehetünk hozzá, hogy a történész objektivitás-igénye Magyarországon nem feltétlenül találkozik a társadalmi-politikai közgondolkodás önreflexiós szándékával. Még kevésbé táplálkozik belőle, ellenkezőleg. Amit a történész a társadalom, a nemzet, vagy az egyházak történetének feltárásán és közreadásán keresztül saját múltunk szóba hozása által megtesz, nem is annyira a feltárt tények, mint inkább az interpretáció által kerül be a magyar történelemmel foglalkozó olvasók értelmezési horizontjába. S mivel ma Magyarországon a társadalom orientációs képességének zavara a múltértelmezés- és feldolgozás nehézségeit is felszínre hozta, a történetíró hálátlan szerepbe kényszerül, ha közel háromezer éves feladatát el akarja látni, és sine ira et studio végzi kötelességét.

Ami érvényes a köztörténetre, fokozottan áll az egyháztörténelemre. Az egyháztörténet-írás ideológia-érzékenysége nem csupán a marxista történetírás harcos antiklerikalizmusának időszakában volt köztudott, hanem ma is az. A posztmodern medialitás az önreprezentáció megjelenítésében fokozottan ad teret faktumok helyett az interpretációknak, a valahogyan láttatni akarás pedig a politikai kommunikáció nem megvetett eszköze. A római katolikus egyház Magyarországon, mint politikai és társadalmi közszereplő, ennek a trendnek éppúgy részese, mint bármely más, szekuláris szférában megjelenő, tehát az emberi történelmet alakító résztvevő. A katolikus egyház, nyilván nem függetlenül a negyven év alatt őt ért támadásoktól, a Horthy-rendszer időszakában – belevetített önképe szerint – aranykort akar látni és láttatni, és gyakran az egyes ember traumatizált pszichés állapotát a pszichológiában érintési félelemként leíró túlérzékenységi reakcióval reagál a hozzá kívülről közelítő vizsgálódásokra. Pedig a tények, a feltárt források, amelyeket Spannenberger saját levéltári kutatásaiból közread, nem elfedik, esetleg veszélyeztetik, hanem csupán árnyalják a múltról kialakult képet. Orwelltől tudjuk azonban, hogy a múlt uralásának szándékára leginkább maga a múlt veszélyes, így az egyháztörténet nem egyházi krónikása a legobjektívebb megállapításaival is könnyen kerülhet támadások kereszttüzébe.

Itt azonban nem csupán magyar jelenségről van szó. Az egyháztörténet-írás keresztény egyházak vonatkozásában világszerte megküzd a történeti idő értelmezésének kérdésével. Posztkeresztény korszakunk ugyanis nem csupán a marxista történetírás sztereotípiái következtében jelent kihívást egy ettől eltérő, akár kereszténynek is nevezhető megközelítésmód számára. A történelem ugyanis nem a vasfüggöny, sokkal inkább az auschwitzi drótkerítés mentén haladva ejtett nem egyszerűen begyógyítható sebet a keresztény egyházaknak saját szerepük, társadalmi üzenetük, és az emberi történelem, mint az üdvtörténet terébe vetett kétezer éves hitük rendszerén. Ez a keresztény egyházak saját történetírásának jelenkori válságát okozta Magyarországon kívül is. Az üdvtörténeti modellt leváltó, hitben megélhető történelem képe azonban az ebből levonható konklúziók szintjén Kelet-Közép-Európában került legerőteljesebben összeütközésbe az intézményes egyház megújuló hatalmi-politikai törekvéseivel. Magyarországon is a római katolikus egyház, történelmi kontinuitást keresve, anélkül nyúlt vissza a Horthy-korszak egyházképéhez, hogy számot vetett volna a közbeeső évtizedek teológiai, társadalmi és kulturális változásaival és az ideális társadalomról, horribile dictu a „keresztény Magyarországról” alkotott képét a Horthy-korszak kritikai elemeket nélkülöző, a tradícióátadás folyamatában beállt szakadással számot nem vető, eszményített képéből vezette le. Az e kép árnyalását, esetleges korrekcióját segítő szakmunkák fontosságát ezért nem lehet túlbecsülni.

Spannenberger saját, a magyarországitól eltérő, kívülálló pozíciójának előnyeit igyekszik egyesíteni a belső ismeret és az egzisztenciális érdekeltség nem titkolt alaphelyzetével, ahol kívülállása az értelmezés szabadságában, kutatási hipotézisének objektivitás-eszményében, belülállása pedig a pontos tényismeretben, forrásfeldolgozásban és problémafelvetésben érhető tetten.

Az egyik legátfogóbb kérdés, amellyel a korszakhoz közelít, az első világháborút követő időszak megújuló vallásosságának, a katolikus reneszánsznak a kérdése, amelyet a fentebb már tárgyalt okoknál fogva mint a két világháború közötti egyháztörténet egyik közhelyét szembesíti az Európa-szerte ez időben tapasztalható elvallástalanodással. A könyvének első felét kitevő magyar társadalom-, politika- és egyháztörténeti vizsgálódásokban voltaképp minduntalan az egyház társadalmi hatásának vizsgálhatóságának kérdésébe ütközik. Alapkutatások és kutatói hálózat hiányában – miként azt a magyar egyháztörténet-írás historiográfiáját taglaló fejtegetéseiben megállapítja – nincsenek meg annak a feltételei, hogy az intézménytörténeten túl a vallásosság szociomorális miliőkben való vizsgálhatóságának értelmezési keretei létrejöhetnének. Így az első világháború utáni katolikus reneszánsz kérdése sem vethető fel eldöntendő kérdésként, mert az igen-nem típusú válaszok óhatatlanul jelenbeli politikai várakozásaink függvényében és nem a történész szakma konszenzusos igazságfogalmát tükrözve születnek meg. Végső soron az a kérdés, mit értünk egyházon, hiszen a felvilágosodás óta minden felekezet fokozottan szembesülni volt kénytelen azzal, hogy egyház és társadalom többé már nem egymást teljes mértékben fedő entitások. A két világháború közti időszakban ennek a középkorból megörökölt egyházfogalomnak a válságát mutatja a népi vallásosság és egyházi intézményrendszer egymáshoz illeszkedéséből egyre nagyobb arányban kihulló társadalmi csoportok és ezek politikai reprezentációinak megjelenése. A katolikus reneszánsz kérdése tehát Spannenbergernél úgy merül fel, hogy vajon Magyarország az általános európai tendenciákkal szembe ment-e, vagy csupán arról van szó, hogy a politikai diskurzusok és szimbolikus politika mindent átható volta miatt ez az általános, ránk is érvényes tendencia nem úgy tükröződik a forrásokban, mint másutt? Végkövetkeztetései során megállapítja, hogy Magyarországon az európai képlethez hasonlóan ment végbe a társadalom szekularizációja, ám ezzel egyidejűleg megtörtént „a társadalmi konfliktuspotenciál áttevődése a felekezetiről a nemzeti kérdésre” is. Ennek következtében pedig bizonyos vallásos formák és szimbólumok kerültek ki eredeti, keresztény értelmezési körükből. Hogy ez mennyire helytálló megfigyelés, azt a rendszerváltozás óta Kelet-Közép-Európában újraéledő nacionalizmusok kvázi-vallásos szimbolikája kellően illusztrálja.

Spannenberger könyvének talán legnagyobb hozadéka éppen annak az ellenirányú mozgásnak az érzékelése, amelyet egyrészt szekularizációként, tehát keresztény tartalmak kereszténységtől idegen kontextusba való áthelyeződéseként ír le, másrészt pedig mint a nemzettudat „nemzetvallásként” való felfogását – mint a nemzet szakralizációját – jellemzi, s ebben a vallásosság új funkciójának létrejöttét ismeri fel. Nemzettudat és felekezeti identitás, nacionalizmus és kereszténység viszonyának vizsgálatát két síkon végzi el. Egyrészt a kor értelmiségi vitáinak (mi a magyar?, mi az igazi népiség?) elemzésével, amely mellé helyezi, másrészt, a magyarországi németekről írt esettanulmányával. Meggyőzően érvel amellett, hogy ebből a nézőpontból kulcsfontosságú Gömbös Gyula miniszterelnökségének ideje, ám némi hiányérzetet mégis hagy az időbeli korlátként felállított végpont, 1939. Érdemes volna megfontolni, hogy a keresztény egyházak számára értelmezendő új helyzet kialakulását talán valóban a harmincas évek elejére datálhatjuk és Gömbös személyéhez köthetjük, az ezek okozta válság és forrásszintű dokumentálhatóság azonban tovább visz legalább Imrédyig és Telekiig. S mint tudjuk, ez a történet még ott sem ért véget, sem a katolikus egyház, sem a magyar nemzeti közösség, illetve nemzetiségei számára. Ettől a könyvtől nyilván nem várható el, ám az egyháztörténet-írás elméleti alapjait feszegető kérdései miatt óhatatlanul erről jut a recenzens eszébe a szintén továbbgondolásra érdemes kérdés: vajon hogyan lehetne a magyar társadalomtörténet fejlődésének vizsgálatába bekapcsolni az egyháztörténetet, amely Magyarországon sok esetben mint csupán rétegérdeklődésre számot tartó részdiszciplina jelenik meg? Mivel az egyház „hozott anyagból dolgozik”, nincs külön egyház és ettől független, külön társadalom, mit árul el a korabeli magyar társadalomról, ha a modern kori magyar társadalomtörténet demokratikus integrálóképességének folyamataiban játszott szerepük alapján vizsgáljuk egyházainak működését?

Ez a klauzula azonban semmit nem von le Spannenberger könyvének érdemeiből, amely a magyarországi katolikus egyháztörténet német nyelvterületre való tolmácsolásának feladatát messze a magyarországi egyháztörténetírás átlagos színvonala fölött teljesítette, s épp ezért fontos lehetne, ha magyarul is kézbe vehetnék az olvasók.

Norbert Spannenberger: Die katholische Kirche in Ungarn 1918–1939 (A katolikus egyház Magyarországon, 1918–1939). Franz Steiner Verlag, Suttgart, 2006. 211. old.

Petrás Éva