Klió 2007/1.

16. évfolyam

Egy nehéz évszázad – a XX. század

 

 

Az Előszó írója, Enzo Collotti, néhány alapvető kiinduló gondolattal indítja Renato Monteleone könyvét, amelyek közül kiemelendők a következők: a XX. századról adott valamennyi, abszolútnak tekintett definíció erősen megkérdőjelezhető a változásokról kialakított ideá­ink alapján, ezért is hívja fel figyelmünket a könyv szerzőjének azon állás­foglalására, mely szerint nem áll meg az elmúlt század egyedüli és egységes szemléleténél. Emlékeztet bennünket arra a tényre, hogy a jelenkort a mindig szélesebb és szélesebb körű áttekintendő történe­lem, e mellett a sokféle realitás közötti egyre csökkenő távolságok jellemzik. A történészek feladata pedig annak kiemelése, mennyire összetettek és sokrétűek a XX. századot kísérő jelenségek. A könyv szerzőinek tekintete most az egész bolygóra kivetítődik, ami azzal is jár, hogy sokszor a szokásostól eltérő interpretációs eljárásokat, periodi­­zációkat követnek, viszont nem titkolják, hogy a háború és a béke mindvégig elsőrendű szerepet játszott a vizsgált korszakban: „A népek nem a priori pacifisták.”

S most térjünk át az Előszóról s annak szerzőjéről magára a könyvre és annak szerzőjére, Renato Monteleonera, aki 1927-ben született a Torinói Egyetem Politikatudományi Karának volt tanára, és több könyvet is kiadott a XX. század történelméről Olaszországban.

Ő az ún. „második ipari forradalom”-tól számítja a világméretű politikai, gazdasági és kulturális változások ma is tapasztalható fejlő­dését, ami azonban a gazdag és szegény népek között tátongó szakadék elmélyüléséhez is vezetett. A nemzetközi kapcsolatokban mindvégig a hatalmi törekvések játszot­tak elsődleges szerepet; külön kiemeli a „totális háború” két fősze­replőjéét az I. világháborúban, mégpedig az USA-ét és Japánét. A belle époque sem volt képes elrejteni a világ lakóinak szegényekre és gazdagokra történő szétválását, a minden porcikájában bizonytalanságoktól és veszé­lyektől recsegő-ropogó, összedűlő világ állapotát. Az új társadalom, a születő burzso­ázia által felvetett problémák megújulást kívántak mind a gazdaságban, mind a politikában. Egy amerikai volt az új rend egyik – mind negatív, mind pozitív értelemben – kiemelkedő egyénisége: Henry Ford, akinek az autógyár­tásban bevezetett forradalmi termelési módszereit és politikai állásfoglalásait akkoriban az egész kapitalista világ ipari vezetői igye­keztek átvenni. A gyárosok és az általuk alkalmazott munkások, valamint ez utóbbiak és a termelés közötti kapcsolatokat helyezte új vágányra és segített szintén az egész világon meghonosítani Frederic Winslow Taylor.

A XIX–XX. század fordulóján a terjeszkedő imperializmusban összponto­sult a háborús és rasszista elemeket ötvöző nacionalizmus: ekkor a politikát a világuralmi elsőbbség elérésére tett erőfeszítések jellemezték. A szerző ide sorolja az olasz, a brit, az amerikai és a német nacionalimperializmust – érdekes módon, a franciát nem említi... A II. Internacionálé, amely 1891-től a szocialista mozgalmakat a béke szolgálatába állította, egybeesett a kibontakozó imperi­alizmussal, Japán pedig a XX. század elejétől egyre erőteljesebb jelenlétével tűnt ki a világpolitikában. A világot egyre inkább uraló, nagyhatalmak által gerjesztett feszültségek ellen lépett fel a francia Jean Jaures.

Az I. világháborúról általánosságban mondja a szerző, hogy soha addig konfliktus annyi népet nem vont be, s hogy ez a háború bizony­ságot adott az új fegyvernemek roppant pusztító erejéről. Ebben a háborúban az 1917-es év a „népek általános kifáradásának” éve volt, amikor is az elégedetlenség és a gyilkolások okozta fellángolások az orosz forradalomban érték el csúcspontjukat, amely forradalom egyben a „modern kori történelem egyik legrégibb és legnagyobb önkényural­mának is véget vetett. 

Az I. világháborúnak végzetes következményei lettek a világpolitikára és -történelemre: egyrészt Európa elvesztette a világban addig elfoglalt vezető helyét, amit most az USA vett át, másrészt megalakult a Szovjet­unió; e két hatalom, óriási emberi és anyagi tartalékaival őrizte pozícióit. Ez a háború a szellemi élet valamennyi területén éreztette hatását, akár a filozófiára, akár a képzőművészetekre vagy az irodalomra, színházra, filmművészetre gondolunk.

A könyv tagolását követve most röviden visszatérünk a XIX. század végére: ekkor indult el az „elnyomott népek” harca a függetlenségért, ami a nemzetek sorsával foglalkozókat a következő két lehetséges válaszút elé állította: 1. vagy a nemzetek önrendelkezését, 2. vagy a nemzetek autonómiáját támogatják; mindkét megoldás természetesen más – más taktikát követelt meg.

Mi történt a két világháború között?

A harcokból visszatértek emberileg szinte „elnémultak” a háború borzal­maitól, majd az addig visszafojtott dühük változtatásokat, valami­lyen újat követelt, s ez az elemi erővel kitörő düh időnként képtelen volt megkülön­böztetni az értelmeset, a hasznosat a rossztól, a károko­zástól. S az emberi kapcsolatok válságához csatlakozott az 1929-es gazdasági világvál­ság, amely – elsősorban az USA-ban – embertelen következményekkel járt: társadalmi rétegek egészét dobta utcára, korrupció, züllés, bűnözés kísérték. Ekkor bukkantak föl vagy bonta­koz­tak ki, teljesen logikus következményként, a törvénytelen, diktató­rikus rendszerek és hatalmak, most már nem csak az USA-ban, de az egész világon, s ekkor erősödött fel, majd végső stádiumába jutott a gyarmati népek szabadságharca is.

Olaszországban 1920 szeptemberében gyárfoglalások jelezték a belpolitikai és társadalmi feszültségeket, amely feszültségek annak ellenére keletkeztek, hogy az ország győztesként került ki az I. világháborúból. E feszültségek oka a liberális intézmények gyöngesé­gében, az antidemok­ratikus burzsoázia, a katolikusok, a vidéki és városi középrétegek viselkedésében keresendő. Az ezen rétegek által fenntartott helyzetet használta ki azután a fasizmus. Más volt a helyzet Németországban, amely vesztesként fejezte be a háborút, s megalá­zottnak érezte magát. A weimari köztársaság képtelen volt a minden téren zűrzavaros helyzeten úrrá lenni, s gyakorlatilag már itt kibújtak a hitleri diktatúra hajtásai. A szerző világossá teszi, hogy Hitler nem véletlenül, valami csoda folytán került hatalomra, hanem igenis egy logikus ok-okozati fejlődés eredményeképpen, amely folyamatban olyan ideológiai momentumok is megjelentek, mint az ún. „reakciós modernizmus”, vagy a szellemi élet olyan nagyjainak elméletei, mint Spengler, Heidegger, Jünger stb. A háttérben pedig olyan folyamatok játszódtak, mint az óriási méreteket öltött munka­nélküliség, a társadal­mi létrán való lecsúszástól rettegő középrétegek helyzete, valamint a reakciós és nacionalista elméleteken nevelkedett-nevelkedő egyetemi ifjúság.

A Szovjetunióban ugyanezekben az években-évtizedekben konkrét formát öltött, s most először a történelemben, a „reális szocializmus”, amelyet már születésekor „egészségügyi kordonként” zártak körül az ellenséges államok. Itt a gazdasági fejlődés teljes fordulatot vett, amikor paraszti–ipari országból ipari–parasztivá vált. Az 1936-os német–japán szerződés után a nyugati hatalmak egyre inkább azon voltak, hogy elszigeteljék magukat a Szovjetunióval végrehajtandó náciellenes szövet­ségtől; a Szovjetunió világosan tudatában volt ennek, látta helyze­tét az őt körülvevő ellenséges országok között. Az 1938-as müncheni egyez­mény csak megerősítette ebben a tudatában, amihez hozzájárult még annak a tehetetlenségnek és passzivitásnak látványa, amellyel a nyugati hatalmak viseltettek a fasizálódó Németországgal szemben. Sok történész az 1939-es orosz–német paktum aláírásában látja a II. világháború egyik döntő okát.

A II. világháború is összetett politikai, katonai, társadalmi és gazdasági okok láncolatának egymásba fonódásakor tört ki, ugyanakkor erős ideológiai vetülete is volt: diktatórikus hatalmak ütköztek meg polgári demokratikus, illetve népi demokratikus államokkal. Újból találkozunk egy már említett okkal: a nyugati demokráciák Németor­szággal szemben tanúsított engedékeny magatartásával. A II. világhábo­rúnak is súlyos következményei lettek: az európai imperialista hatalmak egyeduralmát megtörte az USA, felerősödtek a gyarmati népek nemzeti felszabadítási mozgalmai elsősorban az afrikai kontinensen, de a Távol-Keleten is, ahol ezeket a  mozgalmakat a Szovjetunió is támogatta.

Olaszország a II. világháborúba roppant felkészületlenül lépett be, már ami a fegyverzetet illeti: ez magas fokú felelőtlenséget jelzett az ország politikai és katonai vezetése részéről. Kegyetlen momentum volt a fasiszta Olaszországban az 1943-as fegyverszünet után a Mussolini által létrehozott saloi Repubblica Sociale Italiana, amely könyörtelen és véres harcot folytatott az antifasiszta partizánok ellen, illetve a rend fenntartása érdekében.

A II. világháború a Szovjetuniót viselte meg a legjobban mind emberileg, mind anyagiakban. Ezt a helyzetét mindenképpen ismernünk kell ahhoz, hogy felmérhessük, milyen feladatokat rótt rá az újjáépítés. Az USA akkori elnökére, Trumanra pedig nagy felelősség hárult a „Nyugat és az egész emberiség jövőjét illetően”; ebbe a felelősségbe tartozott az atombomba ledobása is, valamint a Szovjetunió ellen meg­hirdetett „hidegháborús” doktrínája is. Ez után a háború után vált a világ bipolárissá, s ekkor derült fény arra is, mennyire „abnormális” és „opportunista” volt a nyugati államok és a Szovjetunió szövetsége a náci fasizmus elleni harcban.

A II. világháború után, a bipolarizáció ellenére, megindult a világ „elamerikanizál(ód)ása” és „eldollárosítása”: ebben jelentős szerepet játszott a Marshall-terv, amely nem kimondottan egyoldalú jóté­kony­sági tett volt az amerikaiak részéről, hanem az európai gazdaság amerikai fejlődési vágányra terelését is célba vette. A sztálini személyi kultusznak az USA-ban a maccar­tizmus felelt meg, ez a beteges kom­munistaellenes boszorkányüldözés. A hidegháború egyik igazi háborús eseménye volt a mindkét fél számára sok fájdalmat és veszteséget okozó vietnami háború és 1962-ben az ún. „kubai válság” (a Szovjetunió nukleáris rakétákat akart Kubában felszerelni, Kennedy elnök határozott fellépésére azonban visszakoznia kellett); az emberiség talán azóta sem állt olyan közel egy nukleáris világháborúhoz, mint azokban a napokban. A berlini fal felépítése, majd Afganisztán szovjet megszállása újabb feszültségeket hozott. Az 1970-es–1980-as években a Szovjetunió és az Egyesült Államok között létrejött a „rettegés egyensúlya”, vagyis az az állapot, amelyben a két atomnagyhatalom olyan mennyiségű nukleáris fegyvert halmozott fel, ami elég lett volna a kölcsönös  megsemmi­sítésre; a két állam vezetői belátták, nem játszhatnak többé a tűzzel, és inkább a békés együttélést választották.

E korszak talán „leglátványosabb folyamata” a dekolonizáció volt, ami időnként véres formában ment végbe (ld. a koreai háborút!); a folyamatba a nagyhatalmak is beavatkoztak, gyakran katonailag, mint a multi- és transznacionális társaságok „felfegyverzett karjai”. A gyarmatok felszaba­dulása azonban nem hozott tartós eredményt: külső és belső ellenségek aknázták alá rövidesen a kivívott politikai független­séget. Ugyancsak külföldi és belföldi hatalmak és hatalmasságok meggazda­godását segítette – segíti a gyermek munkaerő kizsákmányo­lása, sőt, felfegyverzése hasonló célokból.

A „pokoli hármas” – így nevezik a Nemzetközi Valutaalapot, a Világbankot és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetet: mindhárom intézmény a nagy­hatalmak, elsősorban az USA érdekeit szem előtt tartva szabja meg a szegény és a fejlődő országok feladatait gazdasági – pénzügyi, s végül is politikai téren. S ne feledkezzünk meg a kőolajért folytatott háborúkról, amelyekben az utóbbi fél évszázadban „a legtöbb vér folyt”, s amelyek tétjéről a nyugati közvélemény még ma sem mindig tudja meg az igazságot. Ugyancsak ezeknek a multi- és transznacionális cégeknek, vállalatoknak tevékenysége az oka a világ szegényei száma növekedésének, másrészt az óriási vagyonok kevés kézben történő felhalmozódásának is. Mindazonáltal a jelenkor társa­dalmi feszültségeinek elsődleges oka a munkanélküliség és az alulfoglal­koztatottság, amelyek a terrorizmust is táplálják, azt a jelenséget, amit nem lehet csak fegyverekkel legyőzni.

Globalizáció: fogalom, mely nem csak a piac internacionalizálását foglalja magában, de a politikai, ideológiai, társadalmi és kulturális élet „homolo­gizálását” is, természetesen USA-elképzelések szerint. A módszerek, a szerző szerint, a XIX–XX. századi gyarmatosítók által is alkalmazott módszerekhez hasonlítanak. Egy új figura is megjelent a menedzser személyében, aki már kinőtte az ipari termelői szféra kereteit, hogy „elitista társadalmi-gazdasági osztállyá” váljék, különleges presztízst és privilégiumokat élvezve. Az állami és a magánszektor versengéséből ez utóbbi látszik győztesként kikerülni. Végül, de nem utolsó sorban, egy új mozgalom nevével találkozhatunk, a „New Global”-lal, amely már nem a fentebb említett „pokoli hármas” megbuk­tatását, hanem csak azok teljes reformját sürgetik.

A könyv nem csak történelemkönyv a XX. századról, melyben egyetlen ember, a mű összeállítója, Renato Monteleone szólal meg. Érdekessége, hogy egyfajta antológia is, a tárgyalt témákhoz fűződő szöveggyűjteménnyel. Ragadjunk ki ebből néhány szerzőt, akiknek közölt írásaival itt és most nem foglalkozhatunk részletesen! Tehát: F. Fanon, D. Forgacs, V. I. Lenin, F. Nietzsche, M. Bulgakov, N. Chamberlain, F. D. Roosevelt, W. S. Churchill, I. V. Sztálin, H. S. Truman, D. D. Eisenhower, M. Gorbacsov...

 

Renato Monteleone: Il Novecento Un secolo insostenibile (A XX. század. Egy tarthatatlan évszázad). Bari, Dedalo, 2005. 557 o.

Kun Tibor