Klió 2007/1.

16. évfolyam

A nép kartája

 

 

A chartista mozgalom minden jel szerint örökzöld téma. Annakidején az 1830–40-es években a legtöbb ország sajtója megemlékezett róla (nemcsak Nagy-Britanniában), később nálunk a nagy klasszikus, egyetemes történeti munkákban szintén szó esett róla, az én nemzedékem Marx és Engels írásaiban jócskán találkozhatott vele. Az elmúlt negyed­században a Klió hasábjain nemrég búcsúztatott Haraszti Éva írt a chartista mozgalomról kitűnő össze­foglaló monográfiát, nem utolsósorban John Saville kutatásai és írásai nyomán (Saville memoárjait pedig nekem volt szerencsém ismertetni a Klió oldalain).

A chartista mozgalom számos vezetőjéről az utóbbi évtizedekben máshol is lehetett magyarul olvasni. Persze Haraszti monográfiájában ugyancsak külön alfejezeteket szentelt O’Connornak, Julian Harneynak, O’Briannek, és a többieknek. Julian Harney levelezését vaskos kötetben az amszterdami intézet (IISG) jelentette meg és e kötetet a Századok hasábjain Haraszti Éva és jómagam együtt ismertettük. Harney, O’Brian, és William Lovett életrajzát pedig Haraszti Éva: A nemzetközi munkásmoz­galom történetéből. Évkönyv – különböző kötetekben külön-külön is átte­kintette. Ennyiben a chartista mozgalom története Magyarországon is szinte álladó téma volt. Ezek után termé­szetesen érdeklődéssel nyúlhatunk ahhoz a háromkötetes kiadáshoz, amely Londonban már a 2003-as évben egy fél tucat szerző tollából jelent meg.

Érdekes módon a kötet bevezetője némi lírai felütéssel kezdődik és vissza­pillantóan ír arról, hogy 1886-ban a chartista mozgalom hajdani nagyjai miként emlékeztek vissza a hajdani nagy napokra. Ismeretes, hogy Marx is a chartista mozgalmat tekintette a modern európai mun­kás­mozgalom első nagy önálló fellépésének. E kötet bevezetőjében a szerzők ugyancsak kiemelik, hogy a történeti nevezetességű „Chartát” egymillió kétszázezer ember írta alá.

A Charta szövege és követelései, úgy sejtem, mára már közismertek, úgy hogy a pontokat nem ismertetem, de a szerzők már a kötet bevezetésében, legalábbis egy részüket, a legnevezetesebbeket, így a parlament összehívá­sát, az általános választójog megadását és a képvi­selők fizetését is felsorolják, Az általános választójog persze ekkor még a chartistáknál is csak a férfiaknak adandó választójog lett volna. A mozgalom motorja a Londoni Munkás­szövetség volt, ám a kötet szerzői külön kiemelik, hogy a mozgalmat és a Chartát a radikális klubok, sőt radikális parlamenti képviselők is támogatták. Ugyancsak megjegyzendő, hogy a szerzők azonnal hozzáteszik, hogy ami a radikális parlamenti reformot illeti, ezen a radikális képviselők mást értettek, mint a chartista mozgalom többsége, és főként a chartista mozgalom radikális vezetői, hiszen jól ismert, hogy a chartista mozgalomnak is több áramlata volt. A szerzők mindjárt az első oldalakon kiemelik Marney alakját, úgy is, mint a híres Northern Star szerkesztőjét, és ezt a lapot minden, a chartista mozgalommal foglalkozó írás külön említi, és az is jól ismert, hogy ebbe az orgánumba Marx és Engels is írt.

A szerzők már a bevezetőben jelzik, hogy a mozgalomnak milyen volt Angliában, sőt Nagy-Britanniában a területi megosztottsága, London mellett erősségnek számítottak az észak-angliai ipari városok és Skócia, megemlítik, hogy a mozgalom „fegyvertárába” a radikálisok között beletartozott az általános sztrájk, sőt a fegyveres felkelés eszköze, míg Lovett elsősorban a szellemi meggyőzésre és a felvilágosításra törekedett. Kiemelik, hogy O’Brian és Harney lelkesedett a francia forradalomért és ennek írásban is emléket állítottak, s, hogy már a mozgalom kezdetén gondolataikat külön olcsó brosúrákban is terjesztették.

A szerzők megemlítik, hogy amikor 1834-ben bevezették a „szegény törvényt” (Poor Law), akkor emelkedett ki Észak-Angliában O’Connor, akiről megállapítják, hogy nagyon „osztály-tudatosan” (ez a fogalom mintha az utóbbi évtizedekben nálunk feledésbe ment volna) küzdött e törvény és következményei ellen. A szerzők ehelyütt megismétlik azt a jól ismert közlést, hogy O’Connor, a volt parlamenti képviselő lett a chartista mozgalom legnépszerűbb és legkiválóbb szónoka, akinek éppen ezért igen sok híve volt.

A szerzők bevezetőjükben megemlékeznek arról, hogy O’Connorról az elmúlt évszázadban kik és mikor írtak külön-külön életrajzokat – minthogy O’Connort tekintették szinte egy személyben a chartista mozgalom legjobb megszemélyesítőjének. Amikor O’Connor kiesett a vezetésből, mint megálla­pítják, senki nem tudta helyettesíteni, főként azután, hogy Lovett is vissza­vonult a mozgalomtól.

Ugyancsak aláhúzzák, hogy a chartista mozgalom demokratikus elveket vallott, amit mutatott az is, hogy a chartákat a három emlé­kezetes alkalomkor, 1839-ben, 1842-ben és 1848-ban minden esetben olyan küldöttek vitték a parlament elé, akiket általános választójog alapján választottak meg a nagygyűléseken. A gyűlések elnökeit szintén általános választójog alapján jelölték ki. Ugyancsak aláhúzzák, hogy a mozgalom végrehajtó bizott­ságát 85 helyi szervezet választás útján delegálta, és O’Connor, miután 1847-ben megválasztották parlamenti képviselőnek, minden évben népi nagygyű­lésen választtatta magát újra a chartista mozgalom élére Nottinghamben.

A szerzők nem mulasztják el, hogy a historiográfiai adatokat is mellékeljék, de a vezetőjükben ezek közül külön kiemelik, hogy Asa Briggs 1959-ben gazdag dokumentumköteteket jelentetett meg a chartista mozgalomról, amelyekben nagy nyomatékkal szólt a chartista mozgalom terjedésének gazdasági okairól. A szerzők megjegyzik, hogy voltak kutatók (ezek közül Stedmant említik) akik azt hangsúlyozták, hogy a chartista mozgalom tulajdonképpen folytatója a korábbi politikai radikális csoportok megjele­nésének, Briggs dokumentumközléseinek nyomán azonban világos, hogy itt új jelenségről van szó, amelyeknél a gazdasági meghatározottság és indítás alapvető fontosságú. Így 1842-ben eleinte a munkások tiltakozó mozgalma a bércsökkentések ellen indult meg, és e spontán reakciókból bontakozott ki azután a chartista mozgalom újabb hulláma. A gazdasági és politikai küzdelem elválaszthatatlanul összefonódott, és ebben periódusban több tucatnyi embert, akik tulajdonképpen a sztrájkharcokban vettek részt, depor­táltak, illetőleg egyeseket két évre bebörtönöztek. A szerzők ehelyütt is megemlítik azokat a tanulmányokat, amelyek pontosan e sztrájkmozgalmakról szólnak.

A szerzők külön kitérnek arra, hogy az 1842-es chartista megmoz­dulást pontosan milyen kemény megtorlások és hány börtönbüntetés követte. Ugyancsak hangsúlyozzák, hogy szemben azzal, hogy 1831–32-ben az uralkodó körök még engedményeket tettek a mozgalomnak és reformokat vezettek be, 1842-ben a chartista vezetőknek már szembesülniük kellett azzal, hogy ugyanezek a felső körök már további engedményeket nem tesznek, és így csak az elnyomással kerülhetnek szembe (5. old).

A kötet szerzői ugyancsak megerősítik azt az általánosan elfogadott megítélést, hogy az 1840-es évek közepétől a chartista mozgalom megha­sonlott, több áramlat különböztethető meg. A közös fő követelés, az általános választójog szorgalmazása, változatlanul első helyen szerepelt mindegyiknél, de az O’Connor vezette szárny a korabeli ipari viszo­nyoktól elborzadva, abban reménykedett, hogy az ipari munkásokká vált embereket is vissza­vezethetik a mezőgazdaságba, s ott megtalál­hatják a „tisztes boldogságot”. A kötet szerzői  hang­súlyozzák, hogy O’Connornak ez a vélekedése és ennek megfelelő beszédei igen népszerűek voltak. A kötet szerzői ehelyütt is kitérnek azokra a monog­ráfiákra, amelyek a chartizmusnak eme áramlatát és persze O’Connor szereplését szerepét alaposabban és rokonszenvezően dolgozták fel.

Majd rátérnek a chartista mozgalom utolsó nagy korszakára, az 1848-as megmozdulásokra. A szerzők megemlítik azt a régi történeti vitát, amely arról szólt, hogy hányan is írták alá az 1848-as petíciót, s erről annak idején milyen munkák jelentek meg, s ki hogyan vélekedett e vitás pontról. A petíció maga valahogy eltűnt, a szerzők azonban ebben az esetben is nyomon követik, hogy azok a chartisták, akik ebben az akcióban hajdan maguk is részt vettek, a későbbiekben miként emlékeztek vissza, esetenként maguk is miként írtak ezekről a napokról. Akárhogyan is, az a tény, vagy legalábbis az az erős valószínűség, hogy a petíciót több mint kétmillió ember írta alá, mutatja, hogy a chartista mozgalom mekkora népszerűségre tett ekkor szert.

A historiográfiai áttekintésben megemlítik, hogy az első feldolgo­zások, amelyeket még maguk a chartisták írtak, az 1850-es években jelentek meg. Az első tudományos munka – a szerzők szerint – csak harminc évvel később, az 1880-as években brit történeti folyóiratban jelent meg. Megállapítják, hogy azóta több tucatnyi feldolgozás jelent meg a chartista mozgalomról, többször ellentétes értékelésekkel, elsősorban a vezetőkről és kiváltképpen O’Connorról, ám ami a historiográfiai áttekintést illeti, külön kiemelik Dorothy Thompson monográfiáját, amely 1984-ben jelent meg, s amelyet az első igazán kitűnő dolgozatnak tüntetnek fel.

A szerzők természetesen felsorolják azokat a később megjelent tanulmányokat is, amelyekről megállapítják, hogy részleges új ered­ményeket hoztak, majd megemlítik, hogy 200l-ben jelentették meg azt a hatkötetes könyvsorozatot, amely tartalmazza a chartisták írásait, illetőleg a rájuk vonatkozó dokumen­tumokat.

A szerzők arról a tanulmáról is szólnak, amely a ritka chartista pamfleteket dolgozta fel, és említést tesznek arról, hogy az amerikai, illetve az orosz archívumokban is találhatók chartista anyagok, és ezekről már ugyancsak megjelentek feldolgozások.

Az első kötetben olyan fejezeteket találhatunk, amelyek egyikében a szerzők teljes kronológiát adnak a chartista mozgalomról, egy másikban pedig a chartista mozgalom kiemelkedő vezetőiről nyújtanak „portrékat”. Nem kevésbé izgalmasak az olyan fejezetek, amelyeket már egyes szerzők írtak, mint például az, amely arról szól, hogy a chartisták az 1850-as évek korai szakszervezeti mozgalmában mint vettek részt, vagy egy másik, amely azt elemzi, hogy a chartista mozgalomban s annak ideológiájában miként jelentkeztek a keresztényi gondolatok. Egy másik „egyéni szerzős” tanulmány azt elemzi, hogy milyen írások jelentek meg a Northern Starban, egy másik tanulmány pedig azt az ugyancsak örökzöld problémát vizsgálja, hogy a chartizmusban miként jelentkezett az örök szabadságra való törekvés. Ez utóbbi témakört a szerző, Philip Howell úgy is tárgyalja, hogy ez a törekvés Nagy-Britanniában a politikai földrajz jegyében miként jelentkezett, s erről a chartisták hol tartottal előadásokat. A kötetben olvashatunk egy olyan tanulmányt is, amely a chartizmus és a liberálisok kapcsolatát elemzi, végül pedig e kötethez és a chartista mozgalom e korszakához a szerzők dokumentumválogatást mellékeltek.

Minthogy a terjedelmi korlátokat, gondolom, már erősen megköze­lítettem, képtelenség, hogy e könyvsorozat második és harmadik kötetéről megköze­lítőleg is ugyanilyen részletességgel szóljak. Enélkül pedig értelmetlenség lenne ilyen gondosan összeállított munkákról megemlékezni. Így e kötetekről egy következő ismertetésben külön írnék. Gondolom, hogy a téma iránt érdeklődőknek így is fel tudtam kelteni a figyelmüket, és egyúttal bizonyítani tudtam, hogy legalábbis Nagy-Britanniában a munkás­mozgalom hagyománya nem halott terület.

 

Paul Pickering, Brian Harrisson, Eilen Yeo, Cris Yelland, Philip Rowell, Stephen Roberts, Malcolm Chase, Robert Hall: The People’s Charter, Democratic Agitation in Early Victoran Britain, London, 2003. Merlin Press, I. kötet 212 p.

 

Jemnitz János