Klió 2007/1.

16. évfolyam

A városi felkelések a középkori Flandriában

 

 

Flandria, amely már korán Európa egyik legurbanizáltabb régiójának számított, a középkorban számtalan lázadás és felkelés színtere volt. A XII. és XVI. század között szinte nincs is olyan generáció, amely ne lett volna legalább egyszer személyes megtapasztalója, vagy tevékeny résztvevője ilyen mozgalomnak. E magatartásforma ilyen intenzitása egyedülállónak számít az európai történelemben, főként városi kontextusban. Itt azonban – mint a politikai öntudat kifejezője – a politikai kultúra alapvető eleme volt. Ennek több oka is van. A progresszív agrártechnika a városi népesség nagyfokú koncentrációját tette lehetővé már a XI. századtól kezdve, az exportorientált ipar pedig jelentős tőkefelhalmozást eredményezett. Csak Európa legfejlettebb régióinak volt jellemzője az információk és eszmék olyan nagyfokú áramlása, mint ami itt megfigyelhető, s amelyhez helyi, speciális vonások is társultak. A terület városi jellege a politikai gondolko­dásra is nagy hatással volt, az autonómia kérdésköre igen fontos szerepet játszott a polgárság mindennap­jaiban. Rendkívül szoros kapcsolat figyel­hető meg a leg­je­lentősebb városok (Gent, Bruges és Ypern) és a vidéki Flandria között mind gazdasági-társadalmi, mind eszmei szempontból. Érzékeny kölcsönhatás-rendszer alakult ki a kereskedelmi központok és az ipari hátország, a távolsági és a helyi kereskedelem, a város és a vidék között, amelyet a politikai sokszínűség is tovább bonyolított. A gróf, aki a francia király hűbérese volt, kénytelen volt szembesülni a városi patríciátus és a vidéki nemesség politikai törekvéseivel, de a parasztság, a városi középosztály és a városi marginális csoportok is gyakran léptek fel politikai erőként, később pedig a burgundiai dinasztia és a Habsburgok megjelenése színesítette a képet. A politikai hatalom és a gazdasági befolyás birtoklói között gyakran éles szakadék tátongott. Ha az érzékeny egyensúly a felek között meg­billent, vagy a városi feszültségek hagyományos módon már nem voltak orvosol­hatók, az általában lázadásban és különféle mozgalmakban manifesztálódott. Érdekes elemként ilyenkor mindig összekeveredett a városok társadalmi csoportjainak egymással való ellentéte („Little Tradition”, azaz a felkelések kisebbik hagyo­mánya) a városok összes­ségének és a központi hatalomnak a konfliktusával („Great Tradition”).

A romantika korának történetírása ezeket a lázadókat az elnyomók ellen fegyvert ragadó bátor szabadságharcosoknak vélte, a pozitivista történet­szemlélet ugyanakkor negatívan értékelte az állam ellen támadó polgárok tevékenységét.

Peter Blickle egyenesen a fegyveres ellenállás hagyománnyá válásáról beszélt („Widerstandtraditionen”), illetve arról, hogy Európa egyes régióiban és egyes periódusokban sokkal nagyobb annak a lehetősége, hogy ilyen mozgalmak indulnak, mint máshol és más korszakokban. A középkori Flandria is ezek közé tartozik. Henri Pirenne szerint a középkori társadalmat számos súlyos konfliktus osztotta meg. Így a városokban a polgárság szemben állt a feudális földesúrral, a céhek a városi elittel és a plebejusrétegek a kézmű­vesekkel, ami szintén hozzájárult a felkelések kitöréséhez.

A Journal of Medieval History című folyóiratban a közelmúltban jelent meg egy szerzőpáros tanulmánya a témában, tovább gyarapítva annak már amúgy is könyvtárnyi szakirodalmát. Jan Dumolyn kutatási területe a külön­féle államformációk, a nemesség illetve a társadalmi csoportok kollektív tevékeny­ségének vizsgálata, míg Jelle Haemers főként a XV. századi Flandria városainak politikai, és társadalmi konfliktusaival foglalkozik. Mindkét szerző a Genti Egyetem kutatója. Közös írásukban egyértelműen elutasítják a fent már említett, Pirenne által bevezetett mechanikusnak tekinthető csoportosí­tást. A lázadók között különböző társadalmi státuszú rétegek, gyakran eltérő célok érdekében küzdve, különféle gyökerekkel bíró vezetőkkel az élükön léptek fel kollektíven. Ezeket a jellemzőket nagymértékben befolyásol­hatta az adott időpont kül- és belpolitikai helyzete, vagy a gazdaság pillanatnyi állapota. Nem lehet tehát törvényszerűségeket keresni a felkelé­sekkel kapcsolatosan, azokat e tényezők határozták meg. Tanul­mányukban – mint írják – e politikai aktivitásnak az eredetét kívánják tisztázni és a legfőbb jellemzőit bemutatni, így a szövetségek és a vezetők szerepét, a mozgalmak ideológiáját, a mozgósítás technikáit és a lázadások során felhasznált eszközök repertoárját.

Gondolatmenetük egy rövid, ám annál érdekesebb fejtegetéssel kezdődik a lázadás fogalmáról, főként a téma egy ismert teoretikusa, Charles Tilly alapján. A flandriai mozgalmak alapvető jellemzője volt, hogy nem törekedtek a társadalmi struktúra megváltoztatására. Ez a legfontosabb tényező, amely megkülönbözteti a forradalomtól ezeket a megmozdulásokat. Mindössze a társadalom különböző típusú feszültsé­geinek levezetését célozták, akár konkrét gazdasági célokért küzdöttek, akár privilégiumaik védelméről volt szó. Így soha nem támadtak egyes konkrét társadalmi osztályokat, vagy feudális intézményeket sem.

A kutatás a flandriai fegyveres politikai aktivitásnak ezt az egész közép­koron átnyúló folyamatát korszakokra bontotta.

Az első vizsgált periódusban, mely az európai kommunamozgalmak sorába illeszthető, az 1127–1128-as felkelések eredményeképpen a gróf végül kénytelen volt kiegyezni a városokkal. Ebben az időszakban több város és vidéki körzet is alkotmányos jellegű és a népszuverenitás elveit is tartalmazó privilégiumot kapott, melyek a „ius resistendit” is biztosították. Ez a törvény­telenül uralkodó gróffal szembeni ellenállást is lehetővé tette. Az autonómia a flandriai társadalom alapjává és későbbi küzdelmei hátterévé vált.

A következő lépcsőfok a polgári emancipáció. A társadalmilag egyre heterogénebbé váló városok vezető rétege az a patríciátus volt, amelyet Itáliában „popolo grosso”-nak neveztek, míg a városi lakosság tömegei nem részesültek a politikai hatalomból. Az Európa-szerte megjelenő gazdasági nehézségek hatására 1245 és 1320 között Flandria a társadalmi mozgalmak melegágyává vált. A korszakban a lázadások száma jelentősen megnőtt és földrajzilag is kiterjedt: Douaiban 1245-ben és 1276-ban, Gentben 1252-ben, 1274-ben és 1280-ban, Tournaiban 1279–81-ben, Saint-Omerben 1280–83-ban, Ypernben és Bruges-ben 1281-ben indultak ilyen mozgalmak különböző elemek résztvételével. A felkelések indokát főként a magas és aránytalanul elosztott adóterhek, a korrupció és az egyéb törvénytelenségek, így az igaz­ság­szolgáltatási rendszer jogtalanságai képezték. A városi oligarchák elleni fellépést elősegítette az a külpolitikai fejlemény, hogy a gróf ekkor került szembe fegyveresen a francia királlyal, akit ez a vezető réteg is támogatott. A városi középosztály így a gróf oldalán vett részt 1302-ben a Courtrainál zajló csatában, s győzelme egyúttal a céhpolgárságnak a városi vezetésben való reprezentációját is eredményezte.

Az öntudaterősítő győzelem utáni bő egy évtizedben a győztesek közötti egység megbomlott. Újabb és újabb fegyveres megmozdulások következtek be a városokban. A XIV. századi gazdasági nehézségek szembefordították egymással a kallósokat és a takácsokat, a hazai és külföldi piacra termelő kézműveseket, a bérmunkásokat és az önálló termelőket. Csak példaképpen: Gentben 1311 és 1375 között tizenhá­rom alkalommal tört a felszínre erőszakos formában a mélyben rejtőző feszültség. A mozgalmak közül kiemelkedett az 1323–28 közötti paraszt­felkelés, melyhez a jelentősebb flandriai városok mellett több kisebb település is csatlakozott. A felkelésben kiemelkedő szerepet játszott Jacob van Artevelde, a genti takácsok dékánja, akinek a szeme előtt egyfajta prerepublikánus, a nagyobb városok autonómiáján alapuló politikai rendszer képe lebegett. A felkelőknek szinte az egész tarto­mányt sikerült irányításuk alá vonni és a grófnak a mozgalom után sem volt elég ereje ahhoz, hogy csorbítsa kiváltságaikat. A parasztság törekvé­seivel szemben a polgároknak ugyanakkor nem állt érdekükben a rendszer megdöntése. S bár a takácsok vereséget szenvedtek a belső küzdelmekben, a század közepére (1359) sikerült visszaállítani befolyá­sukat, és a „város­államok” hatalma végeredményben megerősödött.

A negyedik periódus a genti háborúval (1379–1385) kezdődik, amely kronológiailag párhuzamba állítható több európai mozgalommal, így az angol parasztháborúval, vagy a firenzei „ciompi” lázadással, bár azoktól eltérő jellegű volt. A XV. század közepéig csak Gent egymaga kilenc alkalommal vált a felkelők központjává, de Bruges polgársága is többször fellépett új ura, a burgundiai dinasztia ellen. A burgundiai hercegek uralma minőségileg más volt, mint az eddigi: kifinomult, hatékony, de teljes centrali­zációra törekvő hatalomgyakorlás jellemezte. Az új helyzetben a kézműves rétegek egyre inkább kiszorultak a hatalomból, míg a városi elit nagy része fokozatosan lepaktált a herceggel. Ez aláásta a rendi szolidaritást, és csökkent a városi mozgal­mak hatékonysága.

A városi vezetőréteg ezután személyes ambícióit szem előtt tartva hajlandóvá vált feladni a városi autonómiát, boldogulását a hercegi hivatalok betöltésében és nemesi családokba való beházasodásban látta biztosítottnak. Ebben az ötödik szakaszban csak a központi hatalom pillanatnyi gyengeségeit kihasználva tudott a mozgalom kibontakozni. 1467-ben a genti középrétegek megmozdulására Merész Károly kemény kézzel válaszolt, majd halála után az 1477–79-es felkelést is leverte a hatalom. A burgundiai dinasztia uralmát a Habsburgok követték, ami további harcokhoz vezetett. 1488-ban a városok fogságba ejtették Habsburg Miksát, a túlerőben lévő dinasztia azonban 1492 októberére úrrá lett a helyzeten. A nyílt ellenállást 1515-ig meg tudták akadályozni és az 1537–39 közötti felkelést is véresen leverték. Ennek ellenére a lázadás tradíciója nem merült ki, hiszen a század második felében is újabb és újabb megmozdulások következtek.

A flandriai felkelések sikerének kulcsa a szerzők véleménye szerint a koalíciók létrehozása volt. Ezekben a szövetségekben láthatóan a középkori Flandria népességének szinte minden szegmense képviseltette magát, tehát valóban nem tartható az a vélemény, hogy a társadalom meghatározott csoportjai szinte „forgatókönyvszerűen” viselkedtek volna. Ezek a szövetsé­gek gyakran túlnyúltak a városfalakon, ami sokszor több város összehangolt fellépését is jelentette. A nemesi vezetők részvétele azért volt fontos, mert további legitimációt nyújtottak a felkelés számára. Egy karizmával rendelkező vezető különböző csopor­tokat tudott a cél érdekében egyesíteni. Jacob van Artevelde is valószí­nűleg ennek birtokában válhatott a lázadók vezérének olyan archetí­pusává, akire az utókor is rendszeresen hivatkozott.

Az emberek különböző csoportjai akkor vettek részt lázadásokban, ha közös érdekekkel rendelkeztek és ennek tudatában is voltak. A flandriai felkelők általában olyan öntudatos polgárok, akik kikristá­lyosodott és konkrét követelésekkel léptek fel. Visszatérő motívumnak számított a privilégiumok védelme, amelyek nemcsak a város belső életét határozták meg, hanem számos fontos gazdasági jellegű kiváltságot is tartalmaztak. A kiváltságoknak gyakran igen kis mértékű megsértése is eredményezhetett felkelést. Például 1379-ben egy polgár letartóztatását Gentben hat évig elhúzódó lázadás követte.

A szerzőpáros felhívja a figyelmet egy fontos tényezőre, amely megfelelő ideológiai alapot biztosított a különböző háttérrel rendelkező csoportok együttes fellépéséhez. Ez a közjó, vagy közhaszon („utilitas publica”) elvének érvényesítése volt, mely egyszerre jelentette a gazda­sági jólétet, valamint a jogi biztonságot és igazságosságot a városok minden lakójának. Ugyanakkor ez alapján sem kérdőjelezték meg a fennálló egyenlőtlen társadalmi rendet, inkább valamilyen homályos erkölcsi normát jelentett, amit mindenki ideálisnak tartott. 

A felkelések megindításának alapvető feltétele a mobilizáció, azaz a tömegek mozgósítása volt. Az információ terjedésében nagy szerepet játszottak a „coniurationes”-nek nevezett tömeggyűlések és egyéb olyan intéz­mények, melyek vallási, szakmai, családi vagy politikai szolidaritás révén fűzték egymáshoz a polgárokat. Az emberek általában teljes mértékben azonosulni tudtak városukkal, külső fenyegetés esetén pedig az egész tartománnyal. Ez a szolidaritás és közösségi tudat korábbi csoportélményen alapult, így például a felkelések hagyományán.

A szerzők a már említett Tillyre alapoznak abban is, hogy az emberi csoportok bizonyos szituációkban megfelelő viselkedésformát mutatnak, melyet csoportélményt nyújtó cselekményeik által a történelem folyamán alakítottak ki. Ilyenek például a közös zászló alatti felvonulás, vagy a rituális eskütétel, de az erőszak különféle – és Flandriában alkalmazott – formái is ebbe a csoportba tartoznak, mint a defenesztráció, vagy a városból való száműzés.

A szerzőpáros részletes elemzése során mégis elismer bizonyos törvényszerűséget a középkori flandriai városi mozgalmak­kal kapcsola­tosan. Mint állítják, a sorozatos felkelések, illetve azok leverése egyfajta dinamizmust mutatnak, hiszen újabb és újabb megmozdulásokra sar­kall­ták – mintegy ellenhatásként – a közösségi tudatát tekintve egyre erősebb polgárságot. Egy későbbi érdekes vizsgálat tárgya lehetne, hogy milyen szerepe volt ennek a dinamikus eseménymenetnek a későbbi szabadságharc és polgári forradalom kirobbanása és lefolyása szempontjából.

 

Jan Dumolyn – Jelle Haemers: Patterns of urban rebellion in medieval Flanders (Városi felkelések a középkori Flandriában). Journal of Medieval History. Vol. 31, Iss. 4,  2005. december, 369–393. o.

Gulyás László Szabolcs