Klió 2007/1.

16. évfolyam

A németalföldi ferences mozgalom kezdetei – Utrechti Wiger mester élete és munkássága

 

 

A kanadai történész, David Ross Winter a Journal of Medieval History 2005. évi 31. számában (71–126. oldal) cikket jelentetett meg a német­alföldi tudósról, főpapról, Utrechti Wiger-ről, aki az egyik legkorábbi tagja volt az Assisi Szent Ferenc (1182–1226) által 1208-ban életre hívott ferences rendnek, vagy más néven a Kisebb Testvérek Rendjének, amelyet III. Honorius pápa írásban is elismert (1221, Regula non bullata). Winter cikkében egy eddig alig-alig ismert és még kevésbé feldolgozott témát boncolgat, neve­zetesen a ferences rend Alpokon túli terjedése első száz évének történetét, egy olyan ember portréján keresztül, aki már a legkorábbi időktől kezdve érintkezésbe került ezzel az új reformmozgalommal és magáévá tette annak eszméit.

Bevezetőjében (71–78. oldal) Winter részletes historiográfiai ismerte­tést ad egyrészt a Wiger mester és a ferences rend születésének korában, vagyis a XIII. század elején született kortárs forrásmunkákról, minde­nekelőtt Fra Salimbene da Adam (1221–1287) Cronica fratris Salimbene da Adam című művéről, amely Celanói Tamás (1190–1260) életrajzi művei: a Vita prima Sancti Francisci (1228–30), vagyis Assisi Szent Ferenc első életrajza, majd az ezt követő Vita secunda Sancti Francisci (1246–47), valamint a Tractatus de miraculis Sancti Francisci (1250–1253), Szent Ferenc csodái­nak leírása, illetve Assisi Szent Klára (Chiara di Offreduccio, 1193/94–1253) legendája (Legenda Sanctae Clarae virginis, 1255) és Szent Bonaventura (1217/18–1274) Ferenc-életrajzai (Legenda maior Sancti Francisci, Legenda minor Sancti Francisci) mellett a legjelentősebb írásos források közé tartozik a ferences rend korai történetéről. Wiger volt egyike a legkorábbi egyházi személyeknek a (középkori) német nyelvterületen – és a XII–XIII. századi Hollandia bizonyos mértékig idesorolható –, akik viszony­lag magas rangú és ennek megfelelően jól jövedelmező állásukat hagyták ott az új, itáliai eredetű koldulórend eszméit követve. Ugyancsak ő lehetett a szerzője a latin nyelvű prédikációgyűjteménynek, az 1205 és 1228 között keletkezett Liber exemplorum sub titulis redactorum-nak, amelynek az eddig használatos neve, a Summa Wiggeri is árulkodó. Utrechti Wiger azonban eddig elkerülte mind a korszakkal, mind pedig a ferences rendtörténettel foglalkozó kutatók figyelmét, pedig olyan neves egyházi személyiségek környezetéhez tartozott, mint I. Engelbert kölni érsek, Urachi Konrád, Tonengoi Ottó, Toledói János bíborosok, illetve a ferences rend második miniszter generálisa, Cortonai Illés (1180–1253); továbbá olyan neves teológusokkal folytatott levelezést, mint Heisterbachi Caesarius és Jacques de Vitry. Caesarius említést tesz Wigerről, amikor azt írja a Libri octo miracolorum című művében, hogy a Szent Péter kolostor prépostja a Kisebb Testvérek Rendjéhez csatlakozott. Ennek ellenére Wiger nem tartozott a nagyon jelentős egyházi méltóságok közé: konventje, az utrechti Szent Péter kolostor oklevélgyűjteménye huszon­három alkalommal említi őt 1209 és 1228 között, mint tanút, vagy kezest különböző gazdasági és admi­nisztratív ügyekben. Ehhez képest lényeges előrelépést jelentett az utrechti szerzetes karrierjében az, hogy Cortonai Illés megbízásából ferences missziós utat tett Angliába Ecclestoni Tamás De adventu fratrum minorum in Angliam című munkája szerint.

A források alapján Winter öt szakaszra osztja Wiger életét és munkásságát, és ezt a felosztást követi a cikke is: Wiger fiatalkora (1209-ig, ekkor tűnik fel a neve először a feljegyzésekben), kanonok­sága az utrechti Szent Péter kolostorban (1209–1213. október 14.), dékáni (1213–1220) és préposti (1220–1228 áprilisa) tisztsége ugyanott, valamint a ferences rendbe történő belépése utáni időszak (1228 áprilisa után).

Szerzőnk szerint Wiger az utrechti püspökség északi részéhez tartozó Steenwijkben, vagy Ruinenben (ez a terület a mai Frízföld, Drenthe és Overijssel tartományok területén található) született, születési éve nem ismert: a kor kánonjogi hagyományait figyelembe véve azonban úgy tűnik, hogy ha első ízben 1209-ben bukkan fel a neve, mint canonicus, legalább tizennyolc éves lehetett már, így a születésének legkésőbbi dátuma 1191 lehet. Mivel családjáról, származásáról és társadalmi körül­ményeiről semmit sem tudunk, Winter a Wiger név vizsgálatával próbált meg közelebb kerülni Utrechti Wiger mesterhez: az utrechti okmánytár XII. század végi–XIII. század eleji anyagát közelebbről szemügyre véve négy Wiger nevű személyre bukkant, köztük az utrechti Mária-templom egy kanonokára, azonban a névről nem lehet megálla­pítani, hogy regionálisan használt, vagy pedig valamely társadalmi csoporthoz, esetleg nemzetséghez köthető-e. Így pedig az sem állapítható meg, hogyan került be az első holland ferences szerzetes az utrechti Szent Péter konventbe. Az a tény azonban, hogy Utrecht kanonokjai többnyire vagyonos, nemesi (és egyre gyakrabban polgári) családokból származtak, közelebb vihet minket Wiger származásának rejtélyéhez; a ferences rendhez való csatlakozása pedig egyáltalán nem mondana ellent annak, hogy ő maga is vagyonos család sarja volt, hiszen a ferencesek (és általában a középkori koldulórendek) számos alkalom­mal igen vagyonos embereket is befogadtak soraik közé (maga Assisi Szent Ferenc, eredeti nevén Francesco [Giovanni] Bernardone is gazdag családból származott, akárcsak első követői: Quintavallei Bernát és Cattani Péter, valamint Assisi Szent Klára). Ugyancsak nem ismeretes az, hol tanult Wiger fiatalabb éveiben; magister elnevezése azonban arra utal, hogy egyetemi tanulmányokat is foly­tathatott, amint erre Heisterbachi Caesarius is utalt a fent említett művében: „Detulit mihi magister Wigerius, praepositus Traiectensis, nunc in ordine fratrum minorum conversus, quod dicturus sum” („Wiger mester, a Kisebb Testvérek Rendjébe megtért utrechti prépost mondta nekem azt, amire a fentebb már utaltam”). Ecclestoni Tamás pedig „Wygerus Alemannus” testvér széles körben elismert jogi tudásáról ír („vir valde famosus in peritia juris”). Winter szerint ezekre a jogi ismeretekre Párizsban tehetett szert, ahol a jogi képzés már a XII. század végén is európai hírű volt. A párizsi tanulmányokra bizonyítékok lehetnek Wiger Liber exemplorum-jának földrajzi hivatkozásai. Jogi ismereteinek nagy hasznát vette akkor, amikor is 1221 és 1225 között Duisburgban közve­­tített az utrechti püspök, Otto van Lippe és a gelrei gróf közti vitában, két jogtudóssal és az utrechti János-templom (Janskerk) prépost­jával, Goswin Randenrode-val együtt.

Wiger 1209-ben (vagy már korábban) az utrechti Szent Péter-kolostor kanonokja lett. Az az oklevél említi először, amelyben az akkori utrechti püspök, II. Theoderic (van Are) megerősíti Hugo Sturm tulaj­don­jogát a ruineni Szűz Mária-monostorra. Mivel ez volt Wiger szülő­földje, jogi tudása és helyismerete különösen hasznos lehetett a birtok­jogi kérdések tisztázá­sánál.

Az 1211 és 1213. október 14. közötti időszakban – pontosan nem tudni, mikor – Wiger a Szent Péter káptalan dékánja lett („decanus sancti Petri”), mindössze négy évvel azután, hogy először felbukkan a neve az utrechti egyházi okiratok között. Karrierjének ez a gyors felívelése meglehetősen zűrzavaros időszakban történt, így a részletek sem tisztázottak: Otto van Gelre volt Utrecht választott püspöke 1213 és 1215 között, noha nem kapott semmiféle megerősítést hivatalában, Winter pedig lehetségesnek tartja, hogy Wiger az ő kegyeltje volt. És az is igaz, hogy Wiger a káptalan prépostjának, Wouternek (Walter) volt a helyettese. Wouter azonban nem csak a Szent Péter, hanem a Szent Megváltó-székesegyházban is ellátott préposti felada­tokat. Ez meghatározta Wiger működését is, aki egyrészt a saját közösségét szolgálta, másfelől azonban Wouternek is segítségére volt. Így működött közre különböző jogi és adminisztrációs ügyeknél Ruinenben, Brigdamme-ban, Mariënweerdben, Steenderenben, illetve Elkerzee op Schouwenben – olyan helyeken, amelyek az utrechti püspökséghez tartoznak valamennyien, de vagy a Szent Péter-, vagy a Szent Megváltó-kolostorok érdekeltségi körébe. Winter ennél a résznél (88–89. oldal) utalást tesz arra, hogy Wiger patrónusai között ott lehettek a mai Hollandia területének, valamint a Ruhr-vidéknek és a Rajna-völgynek az egyházi és világi nota­bilitásai, elsősorban a van Lippe, a van den Berg (az oklevelekben: de Monte) és a van Randenrode családok. 1217 után gyakorlatilag már nincs olyan oklevél, amelyben ezeknek a családoknak valamely tagja mellett ne szerepelne a Szent Péter-káptalan dékánja. A kanadai történész nem tartja kizártnak azt sem, hogy Wigert rokoni szálak fűzték ezekhez a németalföldi klánokhoz. Ugyan­csak ezen családok révén került kapcsolatba a paderborni magisterrel, Oliver Saxo-val, aki a van Lippe család védence lehetett, akárcsak Wiger, és akivel együtt tanultak Párizsban. Oliver III. Ince pápa megbízásából Frízföldön és Északnyugat-Németországban tartott prédikációkat, és toborzott sereget az ötödik keresztes hadjárathoz, és amely prédikációkat állítólag csodás jelenések is kísértek. Akárhogy is legyen, a német, flamand, fríz előkelők egész sora csatlakozott a hadjárathoz, akárcsak Münster, Liege, Würzburg, Strassburg, Passau, Bamberg püspökei, Bréma és Trier érsekei és – nem utolsósorban – Ottó utrechti püspök is. Nyomós érvek vannak amellett, hogy Wiger elkísérte az egyiptomi Damiettába a püspökét, hiszen míg 1209 és 1228 között a neve gyakorlatilag állandó rendszerességgel ott állt az oklevelekben, addig 1218. május 23. és 1221 között egyáltalán nem találkozni vele – és Winter szerint pont ez idő alatt volt távol Otto van Lippe püspök is. A másik meggyőző bizonyíték arra nézve, hogy Wiger részt vett Damietta ostromában az lehet, hogy elsősorban itt találkoz­hatott azokkal a személyekkel, akik a későbbi pályafutásában meghatá­rozó jelentőséggel bírtak: Cortonai Illéssel és Tonengoi Ottó bíborossal.

Préposti működése és feladatai (94–108. oldal) abból álltak, hogy Wiger világi ügyekben a püspöke közvetlen fennhatósága alatt állt, a székeskáp­talanhoz tartozó birtokokon pedig adminisztratív és kvázi földesúri hatalommal bírt. Winter ennél a fejezetnél részletesen tárgyalja a prépostok általános jog- és feladatkörét, külön kitérve a németalföldi sajátosságokra is. A prépost feladata volt a káptalan tagjainak ellátása (étkezés biztosítása, a közös vagyon kezelése), így ennek a feladatkörnek a betöltése gyakorlatias szemé­lyiséget igényelt. Wiger ezt a tisztségét 1220 eleje és 1221. június 10. között vette át elődjétől, Woutertől, aki a betegségére és a társai közötti ellentétekre hivatkozva mondott le („Ego Walterus... infirmitate gravi detentus, ut omnem discordiam amicorum meorum adnichilarem, de rebus meis in hunc modum ordinavi”). Prépostként Wiger néha a püspökével, Otto van Lippevel együtt járta be a püspökségük területét és a helyszínen intézkedett a vitás ügyekben, a munka nagy része azonban Utrechthez kötötte. Prépost­sága alatt Wiger 1221-ben Deventerbe, 1223-ban Vollenhove-ba, 1225-ben Duisburgba, 1227-ben (hivatali ideje vége felé) pedig Oudenhorstba látogatott el – D. R. Winter minden egyes útját és az ottani tevékenységét részletesen leírja. Duisburgi tartózkodása alatt nevezték ki Urachi Konrád bíborost, a római Porto e San Ruffino templom püspökét pápai legátusnak Kölnbe. Elsődleges feladata az volt, hogy megvédje az éppen kibontakozó koldulórendeket Kölnben. 1226-ban a legátus Utrechtbe utazott, hogy egyeztessen a helyi egyházi és világi előkelőségekkel: így találkozott többek között Wigerrel és az utrechti Janskerk prépostjával, Goswinnal is. Konrád tető alá hozott egy megállapodást az utrechti püspök és Holland tartomány grófja, IV. Floris, illetve Gerhard, Gerle grófja, a korábbi püspök, Otto van Gerle testvére között. A legátus 1226-ban történt távozása után lázadás tört ki Drenthében 1227–31 között; ez a mozgalom végigkísérte Wiger préposti működésének hátralevő részét, és különösen Ottó püspök halála után kapott nagyobb lendületet. Ez a terület az utrechti püspökség, valamint a deventeri és az oldenzaali főesperességek területéhez tarto­zott. Az egész mozgalom tiltakozás volt az egyházi hatalmasságok részére irányuló feudális kötelezett­ségek ellen, noha a motívumok és a célkitűzések nem teljesen világosak; élén pedig a környék világi előkelői álltak. Kiindulópontja az lehetett, hogy Ottó püspök szövet­ségese Egbert, groningeni elöljáró, összetűzésbe keveredett rokonaival, a Gelkingen családdal. Ez ürügyet teremtett arra, hogy Coevordeni Rudolf gróf beavat­kozzon a harcba a Gelkingenek oldalán, mire aztán az utrechti püspök is bekapcsolódott és felszólította a feleket a harc befejezésére. A közvetítés azonban nem járt sikerrel, és hamarosan a püspököt is a harcolók között találjuk: nagyszámú sereget gyűjtött, támo­gatták őt bátyjai Herman, Lippe grófja, Gerhard brémai érsek, a kölni érsek, a münsteri püspök, Gerhard, Gerle grófja, Holland és Kleef (Cleves) grófjai, valamint sok más egyházi és világi előkelő. Ottó püspök csapatai és a coevordeni gróf vezette drenthei harcosok Ane térségében csaptak össze Szent Panthaleon napján 1227-ben (valószínűleg július 28-án, bár Winter megjegyzése szerint – 127. jegyzet – a csata napja inkább szimbolikus, semmint tényszerű, ugyanis Panthaleon egy, a III. században élt egyházatya és vértanú volt, akinek a kultusza elsősorban a Rajna-vidéken és Német­alföldön virágzott; az utrechti püspökség hivatalos egyháztörténe­tének, a Gesta episcoporum Traiecten­si­umnak a szerzője meglehetően elfogult a püspök irányában, amint ez az események leírásában is jól látszik). Az utrechtiek katasztrofális vereséget szenvedtek, a drenthei felkelők beszorí­tották őket a Vechte folyó mocsarai közé, ahol aztán lemészárolták őket. Ottó püspököt a felkelők elfogták, majd brutális módon megkínozták és kivégezték. Winter meglehetősen nagy teret szán cikkében ennek a felkelés­nek és Otto van Lippe püspök értékelésének. Semmit sem lehet tudni arról, hogy Wiger milyen módon vett részt ebben a küzdelemben, bár ismerve elkötelezettségét püspöke és annak dinasztiája, a van Lippe család iránt, hovatartozása elvileg nem lehet kétséges. A tanulmány szerzője szerint az utrechti prépost a közvetítő szerepét tölthette be a küzdő felek között. A források alapján úgy tűnik, hogy a püspök halála után Wiger elvonult a világtól és elhagyta utrechti hivatalát is.

Ezt követte a ferences rendbe való belépése (108–124. o.) 1228-ban, egy évvel Otto van Lippe mártírhalála után. Ottó püspökben Wiger a legfontosabb támaszát vesztette el. Az új itáliai koldulórendbe való beke­rülése azonban éppen olyan titokzatos, mint az egész élete. Teljesen új fordulat ez az ő életében, egyetlen forrásunk pedig Heisterbachi Caesarius Libri octo miracolum-ja. Winter ezen a ponton vitába száll Albert Poncelet-vel, aki szerint a Caesarius által említett Wiger nem azonos az utrechti Szent Péter-konvent prépostjával. Winter szerint az azonosság vitathatatlan: komoly érvek szólnak amellett, hogy Wiger és Caesarius levelező kapcsolatban álltak egymással, a heisterbachi mestert rokoni szálak fűzték többek között a van Lippe családhoz, illetve élénk adminisztratív, egyházi és kulturális összeköttetések voltak Köln és Utrecht között.

Wiger 1228 áprilisáig a káptalanban maradt. Ekkor maradt fenn egy oklevél a közösség irattárában, amelyben Wiger összes vagyonát társaira hagyta. Bizonyos földeket azonban meghagyott („areas quasdam cum justitia”) magának Jansdamban, a helyi jogok szerint, nem idegenítette el őket. Jansdam azonban nem a Szent Péter, hanem a Szent János káptalan hatásköre alá esett, és közel volt azokhoz a területekhez, ahol létrejött Utrecht első ferences gyülekezete. Ez a birtok Hendrijk van Lente hűbéri kezelésében volt. Ezenkívül egyéb intézkedéseket is foganatosított Wiger, többek között összevont, vagy felosztott birtoktesteket, valamint felosztotta az otterspoori birtok tize­dé­nek a hasznát a szerzetestársak között.

Német földön ekkoriban kezdett kibontakozni a Poverello mozgalma. 1225 előtt már Mainzban, Speyerben, Wormsban, Strassburgban és Kölnben is léteztek már ferences közösségek. Az 1230-as években ezek különösen megerősödtek Kölnben, amely a maga 40 ezres lélek­számával Észak-Európa egyik legnagyobb városa volt. Minden bizonnyal ez volt a színtere Wiger működése a kezdetének a Kisebb Testvérek Rendjében – a források hiányos volta miatt azonban továbbra is csak találgatni lehet. Wiger ugyanis 1228 után egyszerűen „eltűnt”, az oklevelekben nem maradt fenn róla semmiféle nyom. Winter szerint rögtön vezető szereppel bízták meg a rajnai metropolis ferences közösségében, amely a Poverello mozgalmának az egyik központja volt a német nyelvű világban, sőt egész Észak-Európában. Az új rendnek szüksége volt olyan tapasztalt adminisztrátorokra és egyházi vezetőkre, mint amilyen Wiger volt, majd’ két évtizedes gyakorlattal a háta mögött. Ezenkívül szoros összekötte­tésekkel rendelkezett a Rajna-vidék és Németalföld egyházi és politikai elitjével is. Nem véletlen az sem, hogy társai a ferences misszióban nem mások voltak, mint Bernhard van Lippe, Ottó püspök fivére, valamint az utrechti Janskerk prépostja és a kölni székeskáptalan dékánja, a már említett Goswin van Randenrode. Akárhogy is legyen, Wiger a ferences renden belül is ugyanolyan hatékony szervező­nek bizonyult és ugyanolyan ügybuzgalomról tett tanúbizonyságot, mint korábbi egyházi pályafutása során. Egyike volt – Ecclestoni Tamás szerint – annak a három visiatoresnek, akik megszervezték a ferences közösséget Angliában, intézték pénzügyi és adminisztratív ügyeiket – ezek közül ketten (Colville-i Vilmos/Valter és Malverni János) angolok voltak, így ez a németalföldi születésű Wiger testvér számára roppant nagy elis­merést jelentett. Wiger gyülekezeteket szervezett Londonban, Oxfordban, Gloucesterben és Southamptonban. Azonban Angliában gondjai támadtak, a gyülekezetek ellene fordultak, és a miniszter generális, Cortonai Illés sem tudta megerősíteni Wiger megrendült pozícióit, így visszatért Kölnbe. Cortonai Illés helyzete sem volt könnyű, akinek a módszerei ellen tiltakozva angol és német testvérek együttesen fordultak IX. Gergely pápához.

Wiger újabb támogatóra talált Tonengoi Ottó bíboros személyében, akinek elődjével, a Porto e San Ruffino korábbi bíborossal, Urachi Konráddal is kapcsolatban állt. Ottó 1229 és 1231 között pápai legátus volt az Alpoktól északra, több olyan helyen, ahol korábban Konrád is szolgált. 1239-ben Wiger Rómába utazott, hogy részt vegyen a rend nagygyűlésén, ahol eltávolították hivatalá­ból Cortonai Illést, az új miniszter generális pedig Pisai Albert lett. Mint Illés korábbi, népsze­rűtlen intézkedéseinek egyik fő végrehajtója és tapasztalt jogtudós, Wiger szembefordult egykori patrónusával és az Illés elleni német és angol szerzetesekkel vette fel a kapcsolatot. Itteni tevékeny­ségét azonban ugyancsak sötét homály fedi. Így Winter azt sem tartja elképzel­hetetlennek, hogy ez a szakítás csak látszólagos volt, és Wiger kitartott egykori támogatója mellett, még annak száműzetése során is. Élete utolsó éveit végül teljes névtelen­ségben töltötte.

Cikke összegzésében (124–126. o.) D. R. Winter azt írja, hogy Wiger előtt két út állt a XIII. század zűrzavaros német egyházi viszonyai között: támogatja azokat a pápai törekvéseket, amelyek eredményeként az egyház megszabadul a világi uralkodók által rákényszerített függő­ségből, vagy pedig az egyház belső megtisztulását célzó kolduló­rendek eszméit és példáját teszi magáévá. Ez utóbbi példa azért is volt vonzó több egyházi vezető számára is, mert – mint azt a drenthei felkelés esete is mutatta – a romlottnak és a feudális viszonyok fenntar­tójának tartott egyház tekintélye rohamosan csökkent. Egy olyan mozga­lom azonban, mint a Kisebb Testvérek Rendje, megnyerhette a szegények és az egyre elégedetlenebb világi előkelők támoga­tását; ennek ügyéért harcolva pedig újra és újra szembefordult azokkal, akik – szerinte – fenyegették ennek a reformeszmének a megvalósu­lását.

 

Winter, David Ross: The life and career of Mastre Wiger of Utrecht (fl. 1209–1237): an early convert to the Order of Friars Minor [Utrechti Wiger mester élete és pályafutása, (kb. 1209–1237) a Kisebb Testvérek Rendjének egyik korai híve]. In: Journal of Medieval History 31, 2005. 71–126. o.

 

Bradács Gábor