Klió 2007/1.

16. évfolyam

Viking birodalmak

 

 

A Cambridge University Press által 2005-ben kiadott, skóciai történészek – Angelo Forte, Richard Oram, Frederik Pedersen – által írt Viking Empires (Viking Birodalmak) 447 oldalon, 14 fejezeten keresztül tárgyalja a történettudomány által viking kornak nevezett időszakot. A szerzők leszö­gezik, hogy a skandináv államok és a viking kor történetét úgy dolgozzák fel, hogy visszanyúlnak egészen Kr. u. 9-ig, a teutoburgi csatáig, amikor a Publius Quintilius Varus által vezetett római légiók hatalmas vereséget szenvedtek a germán törzsektől. Így sokkal nagyobb időszakot dolgoznak fel, mint a korábbi monografikus művek. A könyv alapvető koncepciója, hogy Skandinávia viking kori történetét Európával való viszonyában, Skandinávia „európaizációjának” összefüggésében vizsgálja.

A viking kort a történettudomány nagyjából a VIII. század vége–XI. század közepére datálja. Kezdődátumként Lindisfarne kolostorának 793-as kirablását tekintik a korszakkal foglalkozók. A három szerző azonban részletesen vizsgálja a fent említett dátum előtti időszakot is, amikortól már vannak információink pogány támadásokról Skandinávia felől. Míg a korszak kezdődátumát a kutatók viszonylag könnyen megállapítják, addig a korszak végét már nehezen meghatározhatónak vélik. Az angol kutatók – értelemszerűen – 1066-ot, Keménykezű Harald norvég király Anglia elleni támadását tartják a vikingkor végének. Dán kutatók 1085-re teszik a vikingkor végét, amikor is Kanut dán király ezerhajós inváziót tervezett Anglia ellen. A skót történészek sokkal későbbre helyezik a korszak végét. Szerintük a vikingkor az 1266-os perth-i egyezménnyel ér véget, amikor is Norvégia lemondott a skót szigetvilág egy részéről. Jól látható, hogy mindegyik történészgárda elsősorban saját nemzetéhez köthető dátumot jelöl ki a kor végének. Mind a kezdődátum, mind pedig a záródátum egy-egy eseményhez fűződik. Jelen mű szerzői viszont hangsúlyozzák, hogy a korszakot nem szeretnék dátumok közé szorítani, hanem folyamatában kívánják megragadni az eseményeket, s azt az időszakot szeretnék bemutatni, melynek során a skandináv királyságok lassan integrálódtak Európába.

A könyv részletesen tárgyalja Skandinávia földrajzi adottságait. Felhívja a figyelmet a Golf-áramlat jelentőségére, ami nagymértékben befolyásolja Európa éghajlatát. Ennek a jelenségnek köszönhetően Európa klimatikai viszonyai sokkal enyhébbek, mint az azonos széles­ségi körön fekvő amerikai kontinensé vagy Grönlandé. Ez jelentősen befolyásolta a térség történeti fejlődését.

A késő V. századtól kezdve egészen a késő VIII. századig bezárólag egyre többször jelennek meg skandináv eredetű királyok a frank királyi évkönyvekben. Ez mindenképpen arra utal, hogy Európa érdeklődni kezdett az északi térség és uralkodói iránt. Olyanokról számolnak be, mint „a normannok királyai”, „dánok Halogalandból” (Halogaland Norvé­giában van), vagy a „dánok királyai”. Az 500–800-ig terjedő időszakban Skandinávia- szerte kereskedelmi központok is alakultak, az egyik leghíresebb a svédországi Birka, a Mäleren tó partjánál. A VIII–IX. században az európai források szegényesen számolnak be Skandinávia belső politikai viszonyairól, azonban 891-ig 21 királyról írnak a források. Ezek viszont nem teszik lehetővé a kutatók számára, hogy a korai viking világban már elkülönítsék a modern skandináv államok előképeit, nem lehet igazából jól elkülönült királyságokról beszélni. A forrásokban territóriumként elsősorban „Dánia” (ami persze utalhat norvégok vagy svédek lakta területre is) szerepel, mivel ez fekszik a legközelebb Európához. S nemcsak, mint ütközőállam játszott fontos szerepet a térség történetében, hanem mint kapu Nyugat és Kelet irányában. Dánia ellenőrizni tudta a Baltikumból Nyugat felé irányuló kereskedelmet, valamint már a korai időktől fogva hatást tudott gyakorolni az északabbi területekre. Már egy VII. századi isme­retlen ravennai szerző arról ír, hogy a normannok földjét a „leg­régebbi idők óta” Dániának hívják. A korabeli európaiak számára e terület volt legfőképpen ismert.

Vajon miért indítottak egyre sűrűbben és egyre erősebb támadásokat a skandinávok déli és nyugati irányba? Már a középkorban is foglalkoztak a kérdéssel. St. Quentin-i Dudo 1015 táján a skandináv lakosság pogány hitében és életmódjában látta az okot. A középkori szerző a többnejűségre vezette vissza a jelenséget. Szerinte a többnejűség miatt annyira megnőtt a népszaporulat északon, hogy a normannok kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. A dán kutatók – Steenstrup és Erslev – elfogadják a középkori szerző tudományosnak tűnő magyarázatait, azonban a kirajzás okát nem egy tényezőre vezetik vissza. Ezek mögött ott áll a hatalmi koncentráció folyamatos növeke­dése a félszigeten, mely már az I–II. században megjelent. A római vaskor germánjai még Skandináviából is szerződtek a római légiókba zsoldosnak, s ismereteiket hazahozván, gyorsított változást indítottak el északon, amely mind technikai, mind pedig társadalmi téren testet öltött. A viking támadások okai mögött többek között az is szerepelhet, hogy a hatalmi koncentráció elkerülhetetlenné tette azt, hogy egyes vezérek külhonból szerezzenek elég vagyont ahhoz, hogy otthon érvényesítsék befolyásukat és hatalmukat. Mindehhez elengedhetetlen volt a hajózási technika fejlődése, amely csak a VIII. század végére érte el azt a szintet, hogy a tengereken nagyobb  távolságokat is meg­tegyenek. Ezen belső társadalmi és technikai változások azonban drámai eseményeket okoztak Európának az elkövetkezendő századokban.

A Brit-szigetek elleni támadások valamikor a VIII. század végén szaporodtak meg. Hangsúlyozni kell, hogy már korábban is voltak támadások Anglia és a kontinens ellen is, de a VIII. század utolsó évtizedétől gyakoribbak a rajtaütések. 793-ban kirabolták Lindisfarne kolostorát, majd 794-ben Iona szigetén St. Columba kolostorát, 796-ban pedig Jarrow kolostorát. 807-re Ionát már hetedik alkalommal rabolták ki. 798-ban Ulstert támadták meg Írországban, 799-ben pedig francia földön vezetnek rabló­portyákat. A Brit-szigetek elleni támadá­sokat gyakran Orkney-szigetekről indították a norvégok. A cél egyér­telmű: viszonylag könnyen minél nagyobb zsákmány szerzése. A Karoling-birodalom a 830-as évekig viszonylag sikerrel tudott ellenállni a támadásoknak, így a fő csapásirány a Brit-szigetek északi és nyugati részei voltak. Nagy Károly halála után a birodalom védelme a belső viszályok miatt megroppant. 834-től a krónikák egyre több támadásról számolnak be, melyek főleg a frank területek északi részére koncent­rálódtak. Dorestad-ot 835-ben, 836-ban és 837-ben is kirabolta egy dán flotta. A 840-es években a vikingek már a Szajna völgyében garázdálkodtak.

A francia területeken a viking taktikában 842-től figyelhető meg változás. Ugyanis ebben az évben a dánok egy állandó tábort állítottak fel a Loire egyik szigetén, Noirmoutier mellett. A frank hercegek gyakran szövetséget is kötöttek a flottavezérekkel, hogy ellenlábasaik felett győzedelmeskedjenek. Így pl. Jámbor Lajos unokája Pippin 857-ben csatlakozott a Loire mentén élő vikingek seregéhez, amikor azok kifosztották Poitiers-t. Frank földön a viking támadások Hastein vezér megjelenésével új fejezetet nyitottak. Hastein a korábbi években végig­rabolta a Mediterráneumot, majd 862-ben érkezett a Loire völgyébe. A 860-as évek közepétől a hangsúly inkább Angliára került.

A szerző trió a Vízi Világ (A water world) címszó alatt részleteiben vizsgálja a vikingek fő atribútumát, a hajókat. Számba veszi, hogy milyen írott és régészeti források utalnak a hajókra. Az írott források közül a legfontosabbak: az Islendingabók, Landnámabók, Grágás, Grśnlendinga saga, Orkneyinga saga vagy éppen Olaf Trygvason norvég király saga-ja. Ez utóbbi mű részletesen beszámol a király híres hajójának, a Hosszú Kígyónak (Ormrinn Langi) építéséről. Amit biztosan tudunk a forrásokból, hogy a hajót mindig a hajóépítéshez közel lévő nyersanyagnál építették. Két fajta fa volt a leggyakrabban használatos: a tölgy és a fenyő. Az előbbit inkább Dániában, az utóbbit pedig észa-kabbra használták. A régészeti források közül a legfontosabbak termé­szetesen a különböző hajóleletek. A sjallandi (Dánia) Skuldelevből származó négy XI. századi hajót hozzák fel példaként. E négy hajó közül kettő biztosan hadihajó volt, kettő pedig kereskedelmi, áruszál­lításra alkalmas gálya. Az egyes hajók méretükben és formájukban természetesen különböztek. A „Skuldelev 2”-nek nevezett hadihajót minden­képpen a gyorsaságra kellett tervezni, így az keskenyebb volt és nem merült olyan mélyre, mint a kereskedelmi hajók. Az ilyen típusú hajók általában 30 m hosszúak és 4 méter szélesek voltak, ideálisak arra, hogy gyors támadásokat végezzenek velük egész Nyugat-Európában és a Mediterrá­neumban. Méretük alkalmassá tették, hogy nagy létszámú seregeket szállít­sanak egyik helyről a másikra, s elég mélyek voltak ahhoz, hogy biztonsá­gosan lehetett velük hajózni a tengereken, de egyben kis merülésük miatt biztonságosak voltak a folyókon való felhajózáskor is. A „Skuldelev 5”-ként ismert lelet szintén egy hadihajó volt, de kisebb mérete miatt, a régészek szerint, csak védelmi feladatokra használták az otthoni vizeken. E kisebb hajó csak fele akkora volt, mint a fent említett típus. A „Skuldelev 1–3” hajók pedig tipikus kereskedelmi hajók voltak az északi vizeken. Sokkal mélyebbre merültek, mint a hadihajók, mivel rakterük is sokkal nagyobb volt. Az egyes hajó típusoknak különböző elnevezésük is volt. Herskip-nek nevezték a hadihajót és kaupskip-nek a kereskedelemben használatos gályákat. Azonban senkit ne tévesszen meg, ha sok más típusnévvel talál­kozik a forrásokban, sőt problémát jelent az egyes típusnevekből leszűrni, hogy azok mennyire voltak érvényesek a viking-korban, hisz a legtöbb saga-t csak a XIII. századtól kezdve jegyezték le, viszont akár három-négy évszázaddal korábbi eseményekre utalnak.

A X. századtól kezdve Skandinávia belső fejlődésének irányait sokkal könnyebben lehet már követni. Ennek a fejlődésnek egyik központi dokumentuma a Jellingben található két királyi rúnakő, melyek fontos forrásaink a kereszténység elterjedésével kapcsolatban. A két emlék közül az egyiket Gorm királynak és feleségének, Thyre-nek (958–959), a másikat fiúknak, Kékfogú Harald királynak (987) állították, aki 965 körül keresztelkedett meg. Harald korában már három püspök­séget találunk Dániában: Hedeby, Ribe, Ĺrhus. Azáltal, hogy Skandi­náviában egyre jobban elterjedt a kereszténység, alapvetően meg­változott az emberek felfogása saját életükkel kapcsolatban. A kereszténység teljes mértékben eltért attól a hiedelem­világtól, amelyben a skandinávok korábban hittek, így megváltozott a viszonyuk a család­hoz, a halálhoz, az élethez stb., és a X. század második felében Thor isten kalapácsát a keresztek váltották fel a sírokban. Jól látható, hogy Dániában nem­csak a kereszténység erősödött meg, hanem a királyi hatalom is, Harald király már teljes Dániát uralta, sőt igényt tartott Norvégia egyes részeire. Utóda Sven már birodalomépítő terveket szőtt. Az egyház­szervezet a királyi hatalom támogatásával szoros összefüggésben épült ki.

A könyv jelentős figyelmet fordít az észak-atlanti térségre is. A viking kor egyik különös problémája a nyugati kirajzás kérdése. A legtöbb saga Széphajú Harald (880?–933) norvég király szerepét említi meg, aki erőszakos egyesítő politikája révén elüldözte azokat, akik nem voltak hajlandók behódolni neki. A régészeti ásatások azonban bizonyították, hogy az észak-atlanti térségben a kolonizáció már a VIII. században elindult. Természetesen az első lépcsőfokot a Brit-szigetek környéke jelentette: Orkney és Shetland. Elképzelhető, hogy egyes korai támadások Anglia ellen ezen szigetekről indultak, s nem közvetlenül Skandináviából. Ezen területeken a skandináv betelepülők és a helyi lakosság között gyorsan elkezdődött a keveredés, ami természetes folyamat volt. A kelta szigetek után elindult a távolabbi Feröer-szigetek kolonizációja is, ami a saga-hagyomány szerint már Harald király agresszív politikájának volt köszönhető. A Feröer-szigetek benépesí­tése érdekes abból a szempontból, hogy a Fareyinga-saga egy Grim-Kamban nevű embert említ első telepesként, aki Harald idején került a szigetre. Neve azonban érdekes összetételű, mivel a Grim germán név, a Kamban viszont kelta. Így nem zárható ki, hogy a Feröer-szigetek kolonizálásában részt vettek kelta eredetű egyének.

A legizgalmasabb azonban minden tekintetben Izland. Az izlandi Ari Thorgilsson a XII. század elején született Íslendingabók-jában leírja, hogy Izland benépesülése Széphajú Harald király uralma idején kezdődött el. A források szerint a szigetet egy svéd származású ember, bizonyos Gardar Svavarsson fedezte fel, miközben 860 körül eltévedt a tengeren, s a telet a szigeten töltötte, majd elhajózott, de soha nem tért vissza. Ari szerint a kolonizáció nagyobb méreteket csak a 870-es években öltött és eltartott a 930-as évekig. A Honfoglalók könyve – valószínűleg XII. század eleji legitimizációs okokból – összesen 430 vezető „honfoglalót” nevez meg, akik részt vettek a sziget betelepí­tésében. Viszont itt is találunk kelta eredetű neveket, így nem tisztán skandináv betelepedésről van szó. A sziget méretei és eltartó képessége miatt a betelepedés korlátozott volt. Így, aki később érkezett, már nem szerezhetett magának elég jó földeket. A XII. század végére a lakosság elérhette a 40 ezer főt. A hagyomány szerint az első népgyűlést 930-ban tartották, s 1000-ben felvette a sziget a kereszténységet, melyet a népgyűlésen, az Althingen döntöttek el. A régi vallás azonban párhu­zamosan tovább élt, s csak lassan szorult ki és olvadtak egybe egyes elemei a kereszténységgel. Az izlandi társadalom többé-kevésbé megtar­totta ősi társadalmi rendszerét a XIII. századig. A helyi gyűléseket és az Althinget a gođi-ik irányították. Az ő kezükben volt a társadalom és a törvények kontrolja, ami a XII. és XIII. században politikai krízis­hez vezetett, és amelynek végeredménye az lett, hogy a norvég korona rátette a kezét a szigetre.

Az észak-atlanti térség meghódítása nem ért véget Izlanddal. A bátor hajósok folytatták útjaikat és eljutottak Grönlandra és Amerikába is. Grönland betelepítése egy kései izlandi telepes, a norvég születésű Vörös Erik nevéhez fűződik, akit gyilkosság miatt az Althing száműzött a szigetről. Grönland déli részének éghajlata kedvezőbb volt, mint manapság és a déli részek időjárása hasonló volt, mint Shetlandé. A belső területek azonban hidegek és jegesek voltak. Így a megtelepedésre csakis a déli területek adtak lehetőséget. A grönlandi megtelepedés 985 körül kezdődött el. Két fő telep alakult ki: a keleti telep és a nyugati telep. Erik farmját Brattahlídnek nevezték, amely a keleti telepen feküdt. Innen jutottak el Vinlandra, ami már az amerikai kontinensen fekszik. Vinland felfedezése és a megtelepedés nagyjából 1000 körül történt, amikor is viharban eltévedt hajósok eljutottak a távoli földre. A kereszténység Grönlandra is elért, s 1125-ben Gardar­ban, a keleti településen püspökséget alapítottak, amely 1153 után a norvég érsekség joghatósága alá tartozott. Az egyházi befolyásnak köszönhetően a világi befolyás is folyamatosan nőtt és 1261-ben a grönlandiak elfogadták Hĺkon Hĺkonsson (1217–1263) norvég király uralmát.

Az utolsó fejezet visszatér Skandinávia középkori európai integráci­ójához. A gregorián reform nemcsak Nyugat- és Közép-Európában hozott jelentős változásokat, hanem alapvetők voltak Skandináviát tekintve is. Skandináviában a kereszténység csak néhány generáció óta létezett, az első keresztény születésű skandináv uralkodó Hegyes­szakállú Sven dán király volt. A skandináv egyházszervezet a német birodalmi egyházszervezetnek volt alárendelve, Hamburg-Bréma köz­ponttal. Nagy Knut a XI. század elején próbálta függetleníteni magát a német egyháztól, mégpedig úgy, hogy angol királyként angol származású püspököket ültetett Roskilde és Lund püspöki székébe. Dánia első uralkodószentje IV. Knut (1080–1086) lett, aki életében viszont nem volt népszerű király. Halálát követően gyenge termések következtek Dániában, s emiatt a lakosság úgy gondolta, hogy a király erőszakos halálát Isten így bosszulja meg. Öccsének, I. Eriknek sikerült bátyját kanonizáltatni és elérni a pápánál, hogy a skandináv püspökségeket vegyék ki Hamburg–Bréma joghatósága alól. 1103/04-ben Lund köz­ponttal megszületett az első skandináv érsekség. Az önálló érsekség létrejötte azonban szorosan összefüggött a gregorián reformmal és az azt követő invesztitúraharccal. Liemar hamburgi érsek a császárt támo­gatta a pápával szembeni politikában, így a skandináv püspökségek kivétele Hamburg-Bréma alól nagy érvágást jelentett a német egyháznak. A gregorián reform mellett a XI. században feléledt a keresztes hadjáratok eszméje. 1095-ben II. Orbán pápa a clermonte-i zsinaton hirdette meg a Szentföld felszabadításának tervét. A skandináv király­ságok lakói szívesen csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Erik Ejegod dán király el kívánt zarándokolni Jeruzsálembe, de útja során meghalt. Hasonlóképpen járt a norvég Skofte Ogmundsson, aki három fiával és öt hajóval indult el, de ő maga Rómában, fiai pedig Szicíliában lelték halálukat. A szintén norvég Sigurd Jorsalafar király 1107-ban hatvan hajóval hagyta el északot, és segédkezett Szidón bevételénél. A keresztes hadjáratok északon is megindultak. A fő ellenfelek a vendek és a finnek voltak. A dánok elsősorban a Baltikumban lévő szlávok megtéré­sében segédkeztek, a svédek pedig 1157-ben indítottak keresztes sereget a finn területekre. A dánok vállalkozásaiban azonban részt vettek a norvégok és a német egyház is.

A könyv újdonsága mindenképpen az, hogy perspektívája szélesebb, mint a hasonló témájú köteteké, hisz azt az integrációs folyamatot, amit közismertebb néven viking korszaknak nevezünk, sokkal korább­ról kezdi el tárgyalni, mint a hasonló témájú művek. A könyvről elmond­ható, hogy erősen dán specifikus, mind jegyzetapparátusában, mind pedig megköze­lítésében. Az olvasó számára feltűnő, hogy a mű végén már csak dán ese­ményeket tárgyalnak a szerzők. Kevés infor­mációt kapunk a norvég és svéd területekről a XI–XIII. századra vonatkozóan. Igaz a könyv elején leszögezik, hogy a svédek keleti irányú mozgását és terjeszkedését nem kívánják tárgyalni, mivel az egykori Szovjetunió területén történt eseményeket a történettudo­mánynak még reinterpretálnia kell, az ott talált régészeti leleteket és meglévő ismereteinket újra kell értelmezni, így csak később lehet újabb képet festeni a térségről.

 

Angelo Forte – Richard Oram – Frederik Pedersen: Viking Empires (Viking birodalmak), Cambridge, 2005. 447 o.

 

Miszler Tamás