Klió 2007/1.

16. évfolyam

Dal és politika Olaszország történelmében

 

 

O bella ciao bella, ciao bella, ciao, ciao, ciao... ? fülünkben cseng a jól ismert ének, de mi a magyarázat arra, hogy napjaink Olaszorszá­gában újra hatalmas népszerűségnek örvend az egykori partizándal? Ráadásul nem ez az egyetlen, amely előkerült a kollektív emlékezetből és a tüntetések állandó kísérőjévé vált. Stefano Pivato rendhagyó történelemkönyvében erre is választ kapunk.

Pivato Olaszország történetét mutatja be a nagy francia forradalomtól kezdve egészen az elmúlt évekig igen eredeti módon: dalokon keresztül. Ami a fogalomhasználatot illeti az olasz szerzőnek könnyebb dolga volt a forrástípus megnevezésekor, mivel az olasz „canto sociale”, amelyet talán „közösségi dal”-ként fordíthatnánk magyarra, magában foglalja a forradalmi, a szabadságharcos, a háborús és a politikai mozgalmi dalokat is. Mivel ezek a dalok a politikai hitvallás kifejező­désének legjelentősebb formái közé tartoznak, alkalmasak arra, hogy a történelem megértésére tett kísérletek során dokumentumként hasz­nál­ják azokat – indokolja választását a szerző.

A kötetben csak a legismertebb dalváltozatok és csak a dalszövegek elemzését olvashatjuk, társszerzőként közreműködik Amoreno Martellini is (a huszonnégy fejezetből hét az ő munkája). Bár Pivato elzárkózik a zenei megkomponáltság értékelésétől, érdekes lett volna a könyvet egy CD-melléklettel az olvasó elé bocsátani, aki így a zene által is közelebb kerülhetett volna a tárgyalt korszakokhoz, amelyek kezdőpontja az 1789-es év.  

A canto sociale együtt született a nagy francia forradalommal, amely lehetővé tette a politikai életben való részvételt a nép számára is, így az, a forradalmi dalokkal együtt, a szocializáció egyik területévé válhatott. A korszak emblematikus dala a Marseilles, amely a szabad­ságot, az egyenlőséget és a testvériséget hirdeti, egyrészt közvetítette egy közösség politikájának eszméit, másrészt erősítette az ahhoz tartozók csoport­öntudatát. Természetesen az ellenkező politikai oldal is rendelkezett olyan zenével, mely az ugyanazon csoporthoz tartozás érzelmi és szimbolikus megjelenését biztosította: Johann Strauss Radetzky indulója töltötte be ezt a szerepet.

A risorgimento dalait két nagy csoportra osztva tárgyalja a szerző: az egyik kategóriába azok tartoznak, amelyek a forradalom eszméivel való azonosulást fejezik ki, míg a másikba azok, amelyek a risorgimento hőseit ünneplik. Ez utóbbiban – nem meglepő módon – Giuseppe Gari­baldi neve fordul elő a leggyakrabban. Érdekes jellemzője a Garibaldi-dalok egy csoportjának a szent és profán keveredése: a meg­énekelt hős Jézus Krisztusként vagy bosszúá lló angyalként jelenik meg. Ahogyan a vallási életben az ének a liturgia része, úgy a dal a politikai, társadalmi élet rituáléjának részévé válik, s olykor a szent életért és a hazáért hozott áldozatáért a jutalom is ugyanaz: a paradicsom. 

A risorgimento eszmeisége nem csak egy-egy dalban, hanem operákban is kifejezésre jutott. Giuseppe Verdi, akinek neve olykor a „Viktor Emánuel Olaszország Királya” (Vittorio Emanuele Re D’Italia) jelentés hordozójává vált, több olyan operát is írt (A legnanói csata, Nabucco), amelyek Giuseppe Mazzini, a risorgimento apostolának erőteljes hatását tükrözik. Verdin kívül Gioacchino Rossini és Vincenzo Bellini is olyan eseményeket, olyan törté­nel­mi helyzeteket választottak operáik témájául, amelyek megfeleltethetők voltak az akkori olaszországi állapotoknak (Tell Vilmos története, elnyomott gallok, zsarnoki iga alatt szenvedő zsidók). Mindenesetre a nép körében igazán népszerű dalokká csak azok válhattak, amelyek a hazaszeretetet összekap­csolták a családtagok iránt érzett szeretettel vagy a szerelem érzésével.

Ennek hiánya lehetett az egyik ok, amely a jelenlegi olasz himnusz, Goffredo Mameli Fratelli d’Italiájának sorsát is megpecsételte. Az egységes Olaszország megszületését követően köztársaságpárti szellemi­sége miatt mellőzték. Helyette az ország nemzeti dala Giuseppe Gabetti királyi indulója lett, mely a Savoyai-dinasztiát és a monarchiát magasz­talta, ugyanakkor a hivatalos himnusznál és Mameli művénél is jóval többet és szívesebben énekelték azokat a dalokat, melyekben a hazasze­retet a családszeretet motívumával párosult. A Fratelli d’Italia a XX. században az antifasizmus eszméinek támogatói között vált közkedveltté, míg 1946-ban Olaszország hivatalos nemzeti himnusza lett. Az olaszok viszonya himnuszukhoz igen kritikus. Többnyire nem éneklik azt még a hivatalos rendezvényeken sem, aminek egyik magyarázata lehet, hogy nem érzik Mameli szövegét és Michele Novaro zenéjét az olasz nemzethez tartozás legmagasabb művészi szintű kifejeződésének. Igaz ez a dallamra és a történelmi és irodalmi allúziókkal telezsúfolt, ma már sokak számára érthetetlen, értelmetlennek tűnő szövegre egyaránt.

Az egységes Olaszország létrehozását követő időszak talán legmarkán­sabb politikai mozgalmának, a munkásmozgalomnak zenei repertoárja igen gazdag, ugyanakkor eklektikusság jellemzi. A nagy francia forrada­lom, a risorgimento, a marxizmus és az anarchizmus eszméit hirdető dalok együttesen vannak jelen. A Vörös zászló (Bandiera rossa) című dal esetében egy kezdetben mazziniánus ének, amelybe munkásmoz­galmi motívumokat csempésztek, vált a kommunisták emblematikus dalává, miközben teljesen a homályba veszett az eredeti változat. Ugyanerre a sorsa jutott számos ismert, de más történelmi kontex­tusban született ének is. Ez a jelenség nem csak a munkásmozgalomra, hanem szinte minden politikai mozgalomra igaz. A politikai közösségek a társadalom kollektív tudatára, emlékezetére apellálva magukat a történelmi folytonosság képviselőinek, nagy történelmi pillanatok, eszmék örököseinek állítják be.

A munkásmozgalmi dalok egyik csoportjának állandó témái, ahogyan a republikánus és anarchista daloké is, a harc a zsarnokság ellen, a fejlődés és a szociális forradalom szükségessége, a haza és a szocialista mártírok áldozatos tettei. Az énekek egy másik része a munkavégzéshez kapcsolódó problémákkal, a nyomorúságos munka- és életkörülmé­nyekkel foglalkozik. Bár ez utóbbiak túlzott retorikusságuk miatt nem örvendtek nagy népszerű­ségnek a munkások körében, könnyen rekonstruálható belőlük az a társadalmi változás, amely a parasztok világában végment: az agrárproletarizálódás.

A XIX. század végi, XX. század eleji időszak társadalomtörténetének másik jelentős folyamata az az emigrációs hullám, melynek eredmé­nyeképpen milliók hagyták el Olaszországot vagy a szomszédos államokba vándorolva, vagy – s ők vannak többen – Amerikába indulva. Az emigránsok megéne­kelték haragjukat, mely a haza, az otthoni hatalmaskodók és intézmények ellen forrt bennük, s az elkeseredést is, hiszen úgy érezték, hogy saját hazájuk kényszerítette emigrációra őket. A dalok ugyanakkor beszámolnak arról az erőszakos diszkrimi­ná­cióról, arról a xenofóbiáról is, amellyel a kivándorló olaszoknak szembesülniük kellett az amerikaiak részéről, s amelynek nem egyszer tragikus végkifejlete lett.

A XIX. század vége az opera hanyatlását hozta magával, majd a XX. század új műfajjal ajándékozta meg a zene világát: kialakult a könnyűzene, amely bár a technikai fejlődés következtében elveszítette a szöveg-és dallamvariációs gazdagságát és az improvizáció lehetőségét, az új technikai eszközöknek köszönhetően jóval szélesebb rétegekhez juthatott el. A politikai mozgalmak felismerve a modern zene e számuk­ra is igen értékes jellemzőjét saját céljaik érdekében igyekeztek minél jobban kihasználni azt.

Így tett a fasizmus is, amely egy egész szimbólumegyüttest (haza, bosszú, halál, erőszak, birodalmi Róma, a risorgimento és az I. világhá­ború mártírjai) használt dalaiban arra, hogy elnyerje és megőrizze az állampolgárok támogatását, miközben arra is ügyelt, hogy a demokra­tikus, forradalmi eszméket propagáló dalok eltűnjenek a köztudatból: egyszerűen betiltotta azokat.

Fontos feladat jutott a zenének a birodalomépítő ambíciók nyomán elinduló háborúk ideológiai hátterének és támogatásának megterem­tésében is. E dalok az afrikai háború jogosságát sulykolták és a hős olasz katona mítoszát terjesztették.

A II. világháború folyamán született dalok között kezdetben a mozgósí­tásra szolgálók voltak többségben, azonban miután nyilván­valóvá vált, hogy nem egy győzelemmel végződő villámháborúról van szó, egyre inkább felerősödtek a pesszimizmus, a kiábrándultság, a háborúellenesség hangjai. Ekkor hangzott fel először az antifasiszta ellenállás szimbólumává vált dal: a Bella ciao, amelynek sorra születtek a dialektális változatai, majd az ’50-es években külföldi népszerűségre tett szert, és végül a ’60-as években sztárok által énekelt slágerré vált.

1946 után a közösségi dalok egyre kevesebb teret kaptak, amelyet a szerző az általános vereségérzéssel, a lehetőségek beszűkülésével és a politikamentes könnyűzene térnyerésével magyaráz. A könnyűzenei tenden­ciák erősödése annak köszönhető, hogy e dalok lehetőséget nyújtottak a mindennapi problémák elfelejtésére, a nyugalom pillanataival ajándékozták meg a hallgatóságot. Érdekes ellentét feszül a zene világa és a filmművészet és az irodalom között. E két utóbbi művészeti ágban ugyanis ezt az idősza­kot a neorealizmus néven ismert irányzat jellemzi, amely éppen a hétköznapi ember problémáinak bemutatása által adja a korabeli társadalom igen erőteljes kritikáját.

Az ’50-es évek végétől, ’60-as évek elejétől kezdve olyan értelmiségiek karolták fel a letűnőfélben lévő közösségi dal ügyét, mint Umberto Eco, Italo Calvino vagy Gianni Rodari, s igyekeztek a társadalommal újra felfe­dez­te­tni azt. Ekkoriban a canto sociale fejlődése egy újabb szakaszához érkezett el: a generációk közötti feszültségek kifejezésének eszköze lett. A különböző társadalmi rétegekhez tartozó fiatalok ugyanazokat az érzéseket öntötték dalba. Lehetetlennek tartották a kommunikációt a képmutató, szellemi zárkó­zottságban élő felnőtt világ­gal, ugyanakkor békét, társadalmi egyen­lőséget akartak, s nem csak nemzeti szinten. Bár Pivato nem tulajdonít neki különösebb jelentősé­get, mégis fontos megjegyezni, hogy ez az az időszak, amikor a dalok témái között a más országok, a világ sorsa iránt érzett felelősség is meg­jelenik. A fiatalok dalaiban egy szép, új világ álma sejlik fel, amely­­ben elfogadottak a társadalmi, vallási és kulturális különbségek.

Míg a ’60-as éveket a generációk közötti konfliktus határozta meg, addig a ’70-es éveket a cselekvők és a világ sorsának alakulását passzí­van szemlélők közti ellentét jellemzi. Mindenki szabadságra vágyik, azonban az csak egy módon érhető el, ugyanis – Giorgio Gaber szavaival – „a szabadság részvétel”.

A rendszerellenesség és az ellenkultúra terjesztői az akkoriban induló szabadrádiók voltak. Megszűnt az értelmiség vezető szerepe, s éles kritikát kapott az iskola, az oktatási rendszer, amely a megváltozott világban használhatatlan tudást közvetít és csupán vak engedelmességre szoktatja a diákokat.

A ’80-as évek politikai okokból elkövetett erőszakos cselekményei és a terrorizmus megjelenése nyomán a magánéletbe menekülő emberek elfordultak a közösségtől, s azok dalaitól is. A közös fellépés a zűrzavaros politikai helyzet megoldásáért lehetetlenné vált.

A ’90-es évek a nagy ideológiák végét hozták magukkal. A politikai életbe vetett hit megrendült, a régi dalok elvesztették egykori fényüket. Emiatt az identitásukat kereső pártok megpróbáltak új dalokat állítani a régiek helyébe, olyanokat választva, amelyek modern, fiatalos párt képét sugározták az állampolgárok felé.

Az utóbbi években azonban a mozgalmi dalok újra reneszánszukat élik: szakszervezeti, globalizációellenes, diák- és béketüntetéseken hang­zanak fel újra. A globalizációs folyamatokkal szemben a helyi kult­ú­rák, s azok részeként a közösségi dalok újbóli felértékelődése zajlik.

Pivato elemzése több évszázadon át vezeti az olvasót az olasz törté­nelemben, rámutatva az egyes időszakok legfontosabb eseményeire és folyamataira, s mindezt dalszövegek felhasználásával. A könyv azon­kívül, hogy izgalmas szellemi kalandra hívja az olvasót, módszertani segítséget és példát nyújthat azoknak, akik a mindeddig kiaknázatlan lehetőségeket rejtő forrásokra, a mozgalmi dalokra támaszkodva kívánják rekonstruálni a történelmet.

 

Stefano Pivato: Bella ciao. Canto e politica nella storia d’Italia (Bella ciao. Dal és politika Olaszország történetében). Laterza, Roma–Bari, 2005. 361 o.

       

Száraz Orsolya