Klió 2007/1.

16. évfolyam

Felekezet és modernizáció. Vita az egyházak szerepéről a XIX–XX. századi Németországban

 

 

Igen érdekfeszítő, az újkori magyar történetírást is érintő elméleti vita bontakozott ki a Geschichte und Gesellschaft hasábjain. Olaf Blaschke – Universität Trier – „A XIX. század: második konfesszionalizálódási korszak? („Das XIX. Jahrhundert: Ein Zweites Konfessionelles Zeit­alter? Geschichte und Gesellschaft, 2000, 1. 38–75.”) címmel jelentetett meg egy igen érdekes problémafelvető tanulmányt, melyre – kissé ugyan megkésve – a folyóirat 2004-es 4. számában Anthony J. Stenhoff – University of Tennessee, Chattanooga – reagált az „Egy második konfesszionalizálódási korszak? Gondolatok a vallásról a hosszú XIX. század folyamán” c. cikkében (Ein zweites konfessionelles Zeitalter? Nachdenken über die Religion im langen 19. Jahrhundert. Geschichte und Gesellschaft, 2004. 4. 549–570.).

Blaschke tanulmánya kezdetén a történettudomány számottevő hiányos­sága­ként értékeli azt a tényt, hogy a vallás-, a felekezet- és az egyház-történetírás nem kapja meg az őt megillető helyet. Úgy látja, hogy minden eredmény ellenére, az élet spirituális oldalával foglakozó tanulmányok csupán érdekességként jelenhetnek meg a nagy történelmi szintézisekben, tanulmány­kötetekben. A társadalom- és gazdaságtörté­nettel foglakozó szerzők elszeparált fejezetekben, mintegy kényszerű feladatként mutatják be a felekezeti kérdést. Annak ellenére sem követ­kezett be paradigmaváltás az egyházi kérdések megítélésével kapcso­latban, hogy a történetírás az utóbbi időben már elszakadt a hagyo­má­nyos szervezet-történettől és mentalitás­történeti kutatások kezdődtek. Miután összehasonlítja a nők és a nemek történelmi szerepének vizsgá­latával, megállapítja, hogy a vallási tendenciák nem kapják meg a modern történetírásban az őket illető helyet. A nemeknek a történe­lemben játszott szerepét, véleménye szerint sokkal többre értékelik, mint a vallásnak és a felekezeteknek a modernizációra gyakorolt hatását. Úgy látja, a legújabb kutatási eredmények azt igazolják, hogy joggal lehet a paradigma­váltás szükségességét hangsúlyozni és a hosszú XIX. századot a polgárosodás és a szekularizáció korszaka helyett második konfesszionalizá­lódási korszaknak nevezni. (Az első konfesszionali­zálódási periódus alatt az ún. hosszú XVI. század, a reformáció és a westfaliai-béke közötti időszak értendő.) Az 1830-as évektől az 1960-as évek közepéig tartó korszakra a „német Európában” a polgárság uralma és a szekularizációs folyamatok helyett sokkal inkább jellemző volt a tradíciók tisztelete és a felekezeti hagyományok újjáéledése. Ezért a modernizációs folyamatok és a felekezeti-vallási identitás eddig egyértelműen egymással ellentétesnek tartott viszonyát újra kell értékel­ni. Blaschke úgy látja, hogy nem kell feltétlenül az egész társadalom-történetírást felforgatnia annak, aki az osztályharc helyett a felekezetek közötti rivalizálást, a nacionalizmusnak minden egyéb értékrendet semlegesítő befolyása helyett a vallásnak éppen erre gyakorolt hatását hangsúlyozza, hanem a vallásnak a társadalom-történetírásba való tökéletes integrációját kell hirdetnie, szemben azzal a felfogással, amely a vallásnak a valláson kívüli „valódi” erőktől való függését emeli ki.

A hosszú XIX. századot sokkal inkább lehet a vallási-felekezeti reneszánsz időszakának tartani, mint a szekularizációénak. A korszak tradicionalizmusa, az eddigi értékelésekkel ellentétben, nem jelentett merev konzervativizmust, hiszen a tradíciók felelevenítését arra használ­ták fel, hogy alapvetően új formákat teremtsenek. Erre példa a feléledő Bonifác-kultuszt. Szent Bonifác alakja 1842 előtt szinte csak Fuldában volt ismert, majd 1849-ben megalakult a Bonifác Egyesület és 1855-ben háromhetes Bonifác ünnepet rendeztek Fuldában. A modern német katolicizmus történetében meghatározó sarok­pontnak számító 1867-es püspökkonferenciát is annak okán hívták össze éppen Fuldában, mert megfelelő német integráló személyiségnek tartották a szentet, aki Lutherral szemben megjelenítheti és egységesítheti a katolikus német­séget. A tradícionalizmus tehát a modern intézményesü­lésnek csupán kiindulópontja volt.

Az 1830-as évek új korszak kezdetét jelentették. A vallásháborúk időszakának konfliktusai újrakezdődtek, a korábban érzékelhető integrációs folyamatok helyett felerősödött a német lakosság felekezeti alapú dezinteg­rációja. Ezt a folyamatot jelezte katolikus részről a XVI. Gergely pápa által meghirdetett ultramontán mozgalom, valamint a protestáns ellenreakció, a porosz állam és a katolikus egyház közötti összecsapás, az ún. kölni viszály (Kölner Wirren). A korszak végpont­jaként az 1960-as évek jelölhetők meg, hiszen ekkor vette át a politi­kai, társadalmi és gazdasági irányító szerepet a háború utáni nemzedék, valamint ekkor végezte el munkáját a modern római katolikus egyház arculatát alapvetően befolyásoló II. vatikáni zsinat. Az időbeli korlátok mellett a szerző kijelöli az általa érzékelt periódus földrajzi határait, pontosabban határtalanságát. Ugyanis annak ellenére, hogy a folyamatot legtisztábban a többfelekezetű Németország területén tartja érzékel­hetőnek, azt az egyfelekezetű területeken is megfigyelhetőnek véli, és így az egész nyugati keresztény Európára kiterjeszti.

Blaschke tanulmányában részletesen elemzi a két konfesszio­nali­zálódási korszak között kimutatható hasonlóságot. Elsőként megálla­pítja, hogy mindkét időszakban egyfajta rekrisztianizáció, a korábbi időszak elvilá­giasodásával való szembefordulás volt érzékel­hető. A reformáció előtt a reneszánsz, a hosszú XIX. század előtt pedig a nagy francia forradalom váltotta ki a keresztény ellenreakciót. A konfesszio­nalizálódás folyamatát két elkülönülő részre – belső és külső konfesz-szio­nalizálódásra – osztja. A belső konfesszionalizálódás leginkább az uniformizációval írható le. Ez egységesülés – a konfesszio­nalizálódás egyik legfontosabb feltétele – megszünteti a hitgyakorlatban megfigyel­hető pluralizmust. Az uniformizáció legfontosabb jelenségei a klerikali­záció, a centralizáció és a szociális szabályozás. A klerikali­záció egy olyan kétoldalú folyamat, melyben egyrészt professzio­nalizálódik és közpon­tosul a lelkészképzés, másrészt a klérus hatalma kiterjed és a laikusok kiszorulnak az egyházon belüli hatalmi pozíció­jukból. A centralizáció szintén kétoldalú folyamat, amely egyszerre jelenti a reformhajlandóság perifériára szorulását valamint az intéz­ményesülés folyamatát. A szociális szabályozás alatt pedig a cenzúra, vizitáció valamint az egyházi tekintéllyel szembeni hűség jelentőségének a növekedése értendő. Ezen jelenségek mindkét korszakban kimu­tathatók.

Az úgynevezett külső konfesszionalizálódás magában foglalja a feleke­zetek közötti polemizálást, a polarizációt valamint a felekezetek politi­zálását. A felekezetek közötti vetélkedés a második korszakban odáig fajult, hogy az 1863-ban alapított „Protestantenverein” kijelentette, hogy az 1866 és 1870 között a német egységért folytatott harc gyakorlatilag a Vatikán elleni evangélikus küzdelem, és a „német nép szent evangélikus birodalmában” a kulturkampf nem más, mint a katolikus ultramontá­nizmus elleni nemzeti mozgalom. A társadalom felekezeti polarizáció­jának konkrét strukturális és ökonómiai következ­ményei lettek. Az elkülönülés a vegyes házasságok arányának alacsony voltában is megfigyelhető: 1910-ben 10 százalékot tettek ki, és csupán az 1950-es évekre duplázódott meg az arányuk. A Hollandiában napjainkra kiala­kult állapotokat pedig egyenesen felekezeti apartheidnek minősíti a szerző, hiszen az állampolgárok felekezetüknek megfelelően választa­nak maguknak pártot, iskolát, újságot, sőt focicsapatot. Mindkét idő­szak­ban megfigyelhető a felekezeti konfliktusok átpolitizálódása. A korai újkorban ez természetesen a korszaknak megfelelő körülmények között egyet jelentett a városi tanácsok és a hercegségek reformációval kapcsolatos állásfoglalásával. A harmincéves háború időszakában, a német állami szétta­golódás állandósulása során, a világi és a vallási hatalom szorosan összefonódott. A XIX. században a felekezeti kérdés és a politika eddig nem tapasztalt mértékben kapcsolódott egymáshoz, és a vég nélküli viták kialakulásának egyik legfontosabb oka Német­ország felekezeti széttagoltsága volt. A vallásos miliő nemcsak a katoli­kus, hanem a polgári-protestáns valamint a konzervatív társadalmi csoportok legfontosabb identifikációs tényezője volt, sőt a weimari köztársaság szociáldemokratáira is erős hatást gyakorolt, hiszen ők ezzel szemben határozták meg valláskritikájukat. A felekezeti identitás jelentős politi­kai hatását mutatja, hogy a szociáldemok­raták 1907-ben csupán a katolikusok 10 százalékának a szavazatát szerezték meg, és válasz­tóiknak csak 11 százaléka volt katolikus. Blaschke szerint az NSDAP-vel szembeni választói magatartás is inkább magyarázható a felezeti preferenciákkal, mint az osztályszerkezettel. A felekezeti kérdés csupán az Adenauer-éra után veszítette el a parlamenti választásokat elsősorban befolyásoló szerepét.

A két korszak közötti analógia következő eleme az egyesületek  egymással szembeni önmeghatározása, és a más vallásúak kirekesztése – a tanulmány szerint. A német katolikusok saját pártjuknak, kiadóik­nak, egyesületeiknek köszönhették, hogy a XIX. századi katolikus-ellenes küzdelem során meg tudták őrizni jelentőségüket. 1900 körül minden második katolikus valamilyen vallási egyesület tagja volt. Blaschke szerint ennek alapján inkább lehet nemzeten belüli vallási szubkultúráról beszélni, mint egységes nacionalizmusról. A katoli­kus németek számára a kisnémet egység gyakorlatilag egyet jelentett az „evangélikus pápa”, Vilmos császár által vezetett evangélikus biroda­lommal. Az egységet ünneplő „Sedanfest”-eket bojkottálták, gyakran „Satanfest”-nek vagy „St. Sedan”-nak gúnyolták. A felekezeti széttagol­tságot Hitler is érzékelte, ő ezt a zsidóság elleni közös harccá akarta változatni, de a probléma ilyetén megoldására már az 1880-as évek német ultramontán sajtója is tett javaslatokat. Így tehát a naciona­lizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus a felekezeti viszály figyelembe vételével válik értelmez­hetővé, hiszen ezek kínáltak alternatívát a szétta­goltság feloldására.

Az ötödik és egyben utolsó analógia a két korszak között a tisztán katolikus, vagy a tisztán protestáns világ utópiája. A XVI. század drákói törvényeihez természetesen nem tértek vissza, de az 1855-ös osztrák konkordátum, valamint a német, svájci, holland, belga, francia és osztrák katolikus szubkultúra kialakulása ennek az utópiának a részét képezte. Katolikus részről nem mondtak le arról, hogy Németország egyszer újra teljesen a kereszt hatalma alá kerülhet, a protestánsok pedig abban bíztak, hogy országuk megszabadul a „judao-jezsuita vatikáni” befolyástól és Luther műve végre teljessé válik. Az összehason­lítás végeztével a szerző megállapítja, hogy a XIX. századra sokkal inkább ráillik a konfesszionalizáció korszaka elnevezés, mint a hosszú XVI. századra. Hiszen a klerikalizáció csak a XIX. században ért el komoly eredményeket. Az uniformizációnak is csak a kezdetei mutat­hatók ki a XVI–XVII. században. A protestáns területeken sokáig tartották a katolikus szokásokat és a katolikusok is gyakran énekeltek Luthertől származó énekeket. A második missziós hullám azonban sokkal sikeresebb volt, mint az első.

Cikkének befejezéseként aláhúzza, hogy a „polgárosodás korszakától” nem kell búcsút venni, de a „második konfesszionalizálódási periódus” elnevezést ezzel egyenrangú korszakjelzőként kell használni. Az egyik tagadása kétségbe vonja a másik létjogosultságát és a XVI. és XIX. század között kimutatott analógiák következtében a hosszú XVI. század hagyomá­nyos meghatározását. Azt azonban megjegyzi, a „szekularizáció kora” meg­hatá­rozás alátámasztására újabb bizonyítékokat kell keresni, ezek hiányában pedig el kell tekinteni a fogalom használatától.

Anthony J. Steinhoff a Chicagói Egyetemen 2000. október 26–28-án rendezett „Vallás és modernizáció Közép-Európában” című konfe­rencián tartotta meg azt az előadást, mely Blaschke tételeit cáfoló cikkének alapjául szolgált. Tanulmányának bevezető fejezetében kétségbe vonja Blaschke azon kiindulópontját, mely szerint a vallás­történet a történetírás „gettójában” helyezkedne el. Sőt felhívja arra a figyelmet, hogya a Közép-Európa XIX. és korai XX. századi történetével foglakozó kutatás az elmúlt harminc évben szabályos „egyházi fordula­tot” élt meg. Az eddigi munkálatok rámutattak arra, hogy a vallás Németországban – ahogy Európa legnagyobb részén – az 1815 után formálódó szociális, kulturális és politikai életben növekvő szerepet játszott. A vallásos ideák és az egyházi szervezetek jelentősen hozzá­járultak a modernizáció feltételeinek kialakulásához. Ez a felis­merés elsodorta a szekularizáció analitikus közhelyét, mellyel a törté­nészek és a szociológusok hosszú időn keresztül az európai moder­nizációt jellemezték. Az új elméleti keretek megalko­tása, valamint a vallás és az európai modernizáció kapcsola­tának feldolgozása azonban még várat magára.

Erre vállalkozott Olaf Blaschke, aki Steinhoff szerint a történészek közül eddig a legtöbb energiát fektette bele az új elméleti keretek megalkotásába. Steinhoff figyelemre méltónak tartja Blaschke „második konfesszionalizá­lódási periódus” paradigmájával kapcsolatos javaslatát, hiszen ez rámutat a vallásnak a szociokulturális változásokban viselt aktív szerepére, valamit sajátos és állandó fejlődésére. Ez a paradigma nemcsak az újjáéledő felekezetközi határok szociális, kulturális és politikai következményeire tereli a kutató tekintetét, hanem a speciális intéz­ményekre, gyakorlatra és hitformákra, is melyeken keresztül ezek a határok kifejeződésre jutottak. E szemléletmódban azonban nem lát különösebb újdonságot, ugyanis – véleménye szerint – a nyolcvanas évek óta megjelenő tanulmányok már ebben a szellemben születtek.

Blaschke egyik első hibájának azt tartja, hogy az uniformizációhoz, a klerikalizációhoz, a centralizációhoz és a szociális szabályozáshoz kapcsolt konfesszionalizálódásnak a XIX–XX. századi német katoliciz­mussal kapcsolatos jelenségeit kiterjeszteti a németnyelvű Európa teljes vallási területére és a protestantizmus egészére. Emellett vitatja azt is, hogy a klérus által uralt lett volna a katolikus Németország. Utal Jonathan Sperber kutatására, aki megállapította, hogy a császárság választási magatartásában nem létezett az ún. katolikus szellem.1

Blaschke tézisével eltorzítja a hosszú XIX. századi protestantizmus jellemzőit, hiszen azokat pusztán a katolicizmusból származtatja, és a protestantizmust gyakorlatilag egységes felekezetként fogja fel. Ez az azonosítás azonban annak ellenére sem létjogosult, hogy a protestáns egyházak szervezetükben idomultak a katolicizmushoz. A protestáns egyházszervezet centralizáltabb lett, bürokratizálódott és hivatalosabbá vált¸ a lelkészek képzése, beiktatása és fizetése erősebben uniforma­lizálódott és ezáltal egyre jobban emlékeztetett az állami hivatalokra. A bürokratizálódás folyamata a modern idő következménye volt. A szervezeti változás azonban nem vezetett el a német protestantizmus belső uniformizálódásához, hiszen mind az egyházszervezet speciális orgánumában, mind az egyes egyházaknak az államukhoz fűződő viszo­nyában nagy változatosságot mutatott. Az evangélikus nemzeti egyház klérusa csak részben kontrollálta lelkészeinek képzését, műkö­dé­sét és működési területét. Hiszen a tartományi egyházak gyűléseire tanács­kozási joggal hívták meg a teológia-tanszékeket, a teológusképzés a német egyetemeken maradt, ahol azonban a professzori tanszabadság eszméje védett volt a központi egyházi befolyástól. A protestáns lelkész nem vett részt oly aktívan a németországi nyilvánosságban, mint katolikus partnere. Így problematikus a „klerikalizmus” fogalmának használata a protestantizmussal összefüggésben. A lelkész és a közösség távolsága a XIX. század alatt nem csökkent, a laikusok is nagy befolyási területtel rendelkeztek egyházukon belül. A liberális és kultúrprotestáns körök­ben gyakorlatilag a laikusok szervezték és vezették a protestáns társadalmi élet nagy részét. Ezért a XIX. század végén sok lelkész küzdött az egyházi élet klerikális dimenzióinak gyengülése ellen. Emellett sok protestáns a XIX. század folyamán átgondolta a hivatalos egyházhoz fűződő kapcsolatát, egyesek elhagyták azt, mások fenn­tartották ugyan formális kapcsolatukat, de máshol kerestek lelki táplálékot. Ezt az elvilágiasodást ugyan nem lehet egybemosni a szeku­larizációval, azonban mindenféleképpen a hivatalos egyház gyengülő szerepét jelezte.

Steinhoff arra is rámutat, hogy Blaschke indoklás nélkül vonta le azt a következtetést, hogy a felekezet a németek számára 1830 és 1960 között értelmezhető szociológiai kategóriát képezett. Blaschke a fele­kezet és a felekezetképződés fogalmát is problematikusan definiálja, valamint a vallás kategóriáját is túl szűken értelmezi. A „felekezet” fogalmát olyan elasztikusan használja, hogy a kategória elvesztette analitikus erejét. A felekezetképződés folyamatát pedig túlságosan statikusan fogja fel, amikor azt a napóleoni háborúk után lejátszó­dottnak és egy idő után befejeződöttnek mutatja be.

Steinhoff vitatja Blachke külső és belső konfesszionalizálódással kapcsolatos megállapításait. A felekezetek kialakulása, a dogmati­zálódás, a polemizálódás, a polarizálódás bekövetkezését nem elegendő csupán állítani, hanem azok lefolyását és következményeit is elemezni kell.

A koraújkori analógia alapján a konfesszionalizálódás a vallásos identitás kifejlődését (vagy erősödését), jelentőségének fokozódását jelenti. A felekezeti identitás különböző szociális identitásokból tevődik össze, melyeket az elemzéskor figyelembe kell venni. Blaschke eltorzítja a kora-újkori és az újkori felekezetképződés egyik alapvető aspektusát, a vallási konkurenssel való közvetlen versengést; melynek hatására például a protestánsoknak olyan rítusokat kellett kialakítaniuk, melyek megfelelő mértékben reprezen­tálták nem katolikus létüket. A konfesz-szio­­na­lizálódás tehát egyszerre külső és belső és ezt a két elemet nem lehet szétválasztani.

A protestantizmus belső sokfélesége – mint azt Blashke is helyesen értelmezi – egyfajta negatív integrációs ideológiát feltételezett. Ezt a szerepet töltötte be az antikatolicizmus. Steinhoff szerint a más vallásos csoportokkal való versengés volt a konfesszionalizálódás előfeltétele, ehhez a nem vallási ideológiák – liberalizmus, szocializmus, laicizmus, szekularizció vagy az ateizmus – nem nyújtottak elegendő alapot, ezért nem lehet meggyőző Blaschke akkor, amikor a konfesszionalizálódás folyamatát a felekezetileg egységes európai területekre is kiterjeszti.

Steinhoff igen problematikusnak tartja Blaschke paradigmájának három alapelemét: a konfesszionalizálódás modernizációt mozgató szerepét, az államképződésre gyakorolt pozitív hatását és a vallásnak, mint szociokulturális faktornak a dominanciáját. Úgy látja, hogy a vallás és a modernizáció németországi és talán európai kapcsolatának egyetlen alapvető eleme az lehet, hogy a vallás egyszerre volt faktora és produktuma Európa 1800 után elindult, de nem egyidejűleg bekövet­kező szociális, politikai és kulturális modernizációjának.

Az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy a németországi és más európai hitközösségek a modernizációt is támogatták. Tették ezt például IX. Pius „Sillabus errorum”-a vagy a szervezett vallás, mindenekelőtt a katolicizmus modernizáció-ellenes tendenciáit ellenére. A modernizá­ció tudatos befogadása azonban „modernizáció elleni modern mozgalom” volt. A vallási társadalom jelentőségét növelő és óvó szándék ennek a társadalomnak az ösztönös modernizációját eredményezte. Az egyházak és a vallásos csoportok előmozdították a szupralokális oktatás megte­remtődését, ami a modernizáció hangsúlyos jegyeinek egyike volt. Blaschke modernizációs modellje azt a látszatot szeretné kelteni, hogy a moderni­záció kiindulási pontja a konfesszio­nalizálódási folyama­tokban rejlik, ezáltal elképzelése a lineáris, a változást egy indokra visszavezető modellek sorába tartozik. Ez a modernizáció-felfogás azonban éppen úgy meghala­dott, mint például az iparosodásnak, vagy a racionalizmusnak a középpont­ba állítása. Ehelyett a változás – Gibbens tézise nyomán – inkább különböző faktorok nem folyamatos, állandó váltakozásából származtatható.

A katolikus papokban felébredt a hit, hogy egy nemzetközi katolikus egyházat lehet kialakítani, de végül az ultramontánizmus ahelyett, hogy a klérus exkluzív mozgalma lett volna, szabályszerű népmozgalommá vált. Emellett a protestánsok is hozzákezdtek nemzeti szervezeteik megalapításához. Ezáltal XIX. század második felében mind a katolikus püspökök, mind az evangélikus egyház az össznémet szervezetek kialakításán munkálkodtak.

Az állam és az egyház kapcsolatát is eltérően értékeli a két szerző. Steinhoff rámutat arra, hogy habár a korai-újkorban a keresztény egyház alkalmanként természetszerűleg élt az állami hatalommal, ezzel egyidejűleg azonban küzdött az állammal szembeni autonóm jogaiért. Nem az egyház államtól való függetlenségének a fokában látja a különb­séget a két korszak között, hanem a modern állam növekvő hatalmában és kompetenciáinak nagyfokú kiterjedésében. A XIX. századi „kon­fesszionálódást” a vallás és a politika kölcsönös egymásba­ hatolása követte: a felekezet politizálódott és a politika egyre többet vett át a hit rituáléiból, nyelvezetéből. A politika új szféráit a hitcso­portok az etikai, vallási és politikai programjuk megvalósí­tására használták. A német államok ezzel szemben az egyház és az állam közötti kapcsolat újjáformálásával próbálkoztak, hogy ezáltal állítsák a keresztény egyházakat céljaik szolgálatába. Ez a folyamat már az első konfesszi­onalizálódási korszakban megkezdődött, a XIX. századi a konflik­tusok után azonban a Rómával kötött konkordátumhoz valamint az evangélikus tartományi egyházak újjászerveződéséhez vezetett.

A vallások azért tudták megőrizni jelentőségüket az újkori Európában, mert az egyházi vezetők és lelkészek a közösségi érzést újjá tudták éleszteni, a vallási és felekezeti identitás formái fejlődtek. A klérus és a laikusok új gyakor­latokkal és hittartalommal töltötték meg a régi tradíciókat. Így a vallás a XIX. században félreismerhetetlenül modern­nek látszott. Másrészt azonban a modern egzisztencia változási tempója a vallásos közösségek létét folyamatosan kérdésessé tette. Éppen a lehetőség és a követelmény, az akció és a reakció egymásmellettisége motiválta a vallásos csoportok egymás közötti versengését, amely a XIX. század teljes időszakában a különbözőségek hangsúlyozását eredményezte. Míg a XVI. században a hitcsoportok a hitetlenség elleni küzdelemben még sikeresek voltak, a XIX–XX. század folyamán már egyre komolyabb kihívásokkal konfrontálódtak. A városiasodás és az iparosodás, új társadalomtervek keletkezése, új kozmo­lógiák lehetősége nemcsak a nyilvánosság figyelmét nyerték meg, hanem társadalmilag is elfogadottá váltak. Így a vallásos közeg a XIX. században már nem tudott akkora részt integrálni a társadalomból, mint a XVI. században.

Steinhoff tanulmányának zárásaként megállapítja, hogy a konfesszio­nali­­zálódás nem egyszerűen a modernizációra adott választ jelentett, hanem sokkal inkább a modernitás feltételeihez való hozzájárulásként értelmezhető. A vallás helyzete a németországi társadalmi változások független elemeinek hálójában megváltozott, ez gyakorlatilag a modernitás egyik oka volt. Habár bizonyos erők időről időre erősebb­nek tűnhettek másoknál, a premodern időszakkal ellentétben azonban ekkor már nem lehet domináns elemről beszélni. Steinhoff szerint Blaschke-nek a második konfesszionalizálódási korszakra utaló javas­la­tának az az érdeme, hogy a németnyelvű Európában érzékelhető, a XX. századig tartó egyházi befolyásra felhívja a figyelmet. Azonban úgy látja, hogy a tézis sokkal többet ígér, mint amit a szerző ki tud belőle fejteni.

 

Olaf Blaschke: Das 19. Jahrhundert: Ein Zweites Konfessionelles Zeit­alter? (A XIX. század: második konfesszionalizálódási korszak?) Geschichte und Gesellschaft, 2000, 1. 38–75.; Anthony J. Stenhoff: Ein zweites konfessionelles Zeitalter? Nachdenken über die Religion im langen 19. Jahrhundert (Egy második konfesszionalizálódási korszak? Gondolatok a vallásról a hosszú XIX. század folyamán)  Geschichte und Gesellschaft, 2004. 4. 549–570.o.

 

Pap József

 

1. Jonathan Sperber: The Kaiser’s Voters: Electors and Elections in Imperial Germany.  Cambridge and New York, Cambridge University Press, 1997.