Klió 2007/1.

16. évfolyam

Kortárs vélekedések történeti perspektívában

Visszatérés a nemzeti paradigmához? Nemzeti történetírás Németországban, Olaszországban, Franciaországban, és Angliában 1945-től napjainkig – A második világháborút követő államtörténet-írás Nyugat-Európában

 

 

Szekfű Gyula szerint a politikai történetírás évezredekig egyeduralkodó volt, mert a politika az emberiség történelmétől kezdődően napjainkig mindig döntő befolyással volt a közösség életére.1 Ez a tény csak hatványozódott a háborúkat és egyéb kataklizmákat követően, melyekre kisebb vagy nagyobb mértékben hatással volt a politika. A második világháborút követő évek a politikai történetírás szempontjából – bár az 1960-as évektől a gazdaság-, de még inkább a társadalomtörténet térhódítása felerősödött – hatalmas lökést adtak a diplomácia- és hadtörténetírásnak, melyek közül főképp az előbbinek a politikai vezetés is támogatást nyújtott, nem ritkán a saját politikai legitimitása érdekében. Ez az új tendencia vezetett újabb és meglehetősen szubjektív, de nem kevésbé érdekes és értékes történetírói iskolák kialakulá­sához (természetesen az nézőpont kérdése, hogy ezek tekinthetők-e iskolák­nak, és ha igen, mennyiben). Természetesen a nemzeti történet­írás nem jelenti a politikatörténet kizárólagosságát, de az időszak és az ez által meghatározott történetírás szempontjából mindenképpen elsődleges a szempont.

Stefan Berger, a manchesteri egyetem tanára, a második világhábo­rút követő nemzeti történetírást vette górcső alá. Tanulmánya elsősorban arra koncentrál, hogy a háború utáni és a hidegháborús korszak mennyiben változtatott a történetírás nemzeti aspektusain. Bevezetésében arra a tényre figyelmezteti az olvasót, hogy a háború nemcsak a mindennapokban, hanem a történettudományban is mélyreható változá­sokat hozott. Ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy a történészi szakma arra szeretett volna választ találni, hogy az emberiség miként jutott odáig, hogy egy – majdhogy nem – önmagát felemésztő katak­lizmába sodródjon. Az Európán kívüli rövid kitekintést követően arra a tényre világít rá, hogy a tárgyalt négy állam a térbeli közelség és a hasonló mértékben megszenvedett háborús pusztítás ellenére élesen különböző helyzetben találta magát.2 Anglia és Franciaország győz­tesként, a másik két állam vesztesként került ki a háborúból, azonban bonyolította a helyzetet, hogy Olaszország 1943 ősze óta német meg­szállás alatt állt, illetve erős partizánmozgalma és a Dél-Olasz­országban regnáló, ideiglenes Badoglio-kabinet révén a szövetségesek oldalán hadba is lépett egykori szövetségesével szemben. Emellett a győztes, sőt, a németországi SZEB tagságot is betöltő francia állam négy éven át tartó megszállása és a nagymértékű kollaboráció is fertőzte a kollektív nemzet­ön­tudatot.3 Amint Berger rámutat, ezek a momentu­mok vezettek oda, hogy egyes történészek a semmiből kreáltak történel­mi mítoszokat.4 A szerző Frank Ankersmith-re hivatkozva tette azt a kijelentést, hogy a háború a legnagyobb vízválasztó vonal a nemzeti történetírásban.5 Ebből kiindulva teszi fel a kérdést:

1. Hogyan alakultak ki és maradtak fenn a háborús mítoszok;

2. hogyan és mikor oldották fel és cáfolták meg őket.6

A tanulmány első részében, amely az 1950-es évekig tartó időszakkal foglalkozik, a szerzőnek Németországgal kapcsolatban azzal a nehéz­séggel kellett szembesülnie, hogy a két német állam különböző politikai rendszere természetesen a történetírásra is hatással volt. A nyugati államban a protestáns kisnémet egység követői sajátos mítoszt építettek Bismarck személye köré, azonban voltak olyan vélekedések is, melyek azt hangoztatták, hogy a XIX. század második felének porosz erőpo­litikája vezetett a nemzeti szocializmushoz.7 A kelet-német államban a kutatás súlypontja és – termé­szetesen – az események interpretációja is merőben más volt. Kimagaslóan értékelték a kommunizmus győzel­mét német földön, de a nemzeti illetve forradalmi-nemzeti tradíciókat a német parasztháború és Münzer Tamás személye révén hang­súlyozták.8

A háború utáni olasz történészek, mint Benedetto Croce, Adolfo Omodeo és Luigi Salvatorelli, annak a tételnek a bizonyítására kon­centráltak, miszerint a risorgimento által létrehozott olasz nemzet­állam és a fasizmus között semmiféle folytonosság nem állt fenn; Cavourt állították szembe Mussoli­nivel, mint egy fajta pozitív nemzeti hőst.9 Azonban az első világháború megítélése nem volt egységes, mivel egyesek azt emelték ki, hogy Olaszország a nyugati demokráciák oldalán vett részt a háborúban, ezzel szemben mások azt hangsúlyozták, hogy a „Nagy Háború” és az oroszországi forradalom vezetett a máso­dikhoz és teremtette meg azokat a körülményeket, melyek a fasizmus és a nácizmus kialakulásához, majd uralomra jutásához vezettek. A katolikus és kommunista irányvonalat követő olasz történészek elsősorban az ellenállásban betöltött szerepről folytattak vitákat – hozzájuk hasonlóan, mint minden európai országban, ez lett az egyik legfontosabb toborzó szempont az összes politikai erő számára. A katolikusok hajlamosak voltak elfelejteni a fasiszta rezsimmel való együtt­működést, és előtérbe helyezték a politikai katolicizmust, a kom­munisták viszont a harcoló és aktív ellenálló csoportok vezetésének eszméjét állították vele szembe.10

A francia történetírás egy másfajta, de nem kevésbé nehéz és kényes feladattal állt szemben: ellensúlyozni azt a mai napig fenn álló vádat, miszerint az ország lakossága – mind a megszállt területeken, mind a Vichy-államban – erősen kollaborált a németekkel. A historiográfiában két változat, a kommunista és a gaulle-ista alakult ki a németekkel szembeni ellenállással kapcsolatosan. Az ún. Szabad Francia irányzat követői De Gaulle-t állították előtérbe, aki a „két világháború közötti pártpolitika és gyenge parlamentáris kormányzat által keltett káoszt legyőzte” és erős nemzetet épített fel.11 A másik oldal természetesen – a németellenesség mellett – az osztályok ellen­állásban való szerepét, a Szovjetuniónak a nácizmus legyőzésében betöltött szerepét hangsú­lyozta. Mindazonáltal, bár a két oldal között éles ellentétek voltak az ország háborús történetét illetően, Berger szerint mindkét historiog­ráfiai irányzat hozzájárult a nemzeti identitás 1945 utáni stabi­lizáció­jához.12  A háború után Angliában a Kommunista Párt történész csoport­jának és egyes balközép történészeknek egy új, alternatív nemzeti történelem kialakítása volt a célkitűzése. Ennek az irányzatnak az egyik prominens alakja A. L. Morton volt, akinek az 1938-ban írt az Angol nép története című könyvét a háború után többször is ki kellett adni, annyira népszerű lett. Morton új hőse az angol nép volt, aki harcolt az elnyomás és az igazságtalanság ellen. Morton munkája hozzájárult, hogy az első világháborút követően a politikai történetírás Angliában a társadalomtörténet felé mozdult el, amit G. M. Trevelyan 1944-ben kiadott Angol társadalom­történet című könyve is gerjesztett. Ennek nyomán adták ki 1971-ben Angus Calder A nép háborúja című könyvét, mely hangsúlyozta, hogy a háborúban „mindenki megtette a magáét”, így a második világháborút követően már nem maradhattak el a szociális reformok.13 A szerző szavaival élve, az angol társadalom számára, amely újra szembeszállt a zsarnoksággal, „becsületbeli ügy lett, hogy leszámoljon az osztály rendszerrel, ami meghatározta a két világháború utáni időszakot”.

Az 1950-es és ’70-es évek közötti időszak német nemzeti történetírá­sának kimondatlan célja – több más európai országéhoz hasonlóan – a nemzeti identitás stabilizálása volt, aminek egyik nyitánya Fritz Fischer munkája, az 1961-es Griff nach der Weltmacht. Ebben támadta azt a véleményt, hogy az egyébként pozitív német tradíciókban a nemzeti szocializmus csak egy kivétel volt, melynek még ma is vannak követői.14 A Fritz Fischert követő nyugat-német történész generáció elfogadta a két német állam rendszerét, és inkább a nácizmus XIX. századi és XX. század eleji előtör­ténetét vizsgálta. A keleti államban ekkoriban alakul­tak olyan intézetek, melyek a nemzettörténeti tenden­ciák vizsgá­latára specializálódtak, de a kitűnő intézményi háttér ellenére politikai okokból nem haladhatták meg a marxista-leninista nézőpontot.

Olaszországban a risorgimento–fasizmus kapcsolat volt továbbra is a középpontban: egy angol történész szerint (akinek a könyve a kommunista történészek körében kedvező fogadtatásban részesült és akik védelmére keltek a liberál-konzarvatív támadásokkal szemben) Mussolini az olasz történelem logikus kimenetelét jelentette, Fischerhez hasonlóan, aki hasonlóan nyilatkozott Hitler és Németország történe­téről.15 Az említett liberál-kon­zervatívok, mint Croce, Spadolini és Rosario Romeo továbbra is fenntar­tották tézisüket, hogy a risorgimento semmilyen előképe nem volt Mussolini rendszerének.

Franciaországban is az ellenállás–kollaboráció-vita volt a háborús törté­netírás fő témája, azonban az annalisták, pl. Braudel elmozdultak a gazdaság- és társadalomtörténet irányába.16 A Vichy-Franciaország történetének felülvizsgálatát többen is a forradalom újraértékeléséhez kötötték az 1970-es években, ennek részeként a revizionista történészek, mint Furet, kifejtették, hogy a forradalom igazi csúcspontja a gironde volt, szemben a jakobinus diktatúrával, amit Furet a Sztálinéhoz hasonlított.

Anglia esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül A. J. P. Taylort, aki 1965-ben adta ki Anglia története című könyvét, melynek egyik fő mondanivalója: „az angol volt az egyetlen nép, amely mindkét hábo­rúban az elejétől a végéig részt vett”.

Új jellemvonása volt a szigetországi történetírásnak, hogy a kelta történelem reneszánszát élte, ez Skócia és Wales történészeire is óriási hatással volt, akik újra felfedezték szülőföldjük történelmét, mint Chris Williams, Kenneth Morgan és Gwyn Alf Williams Walesben, illetve Robin Okey és Leopold Kohr Skóciában. Munkásságuk révén Walesben is önálló történelmi társaságok jöttek létre és szakfolyóiratok alakultak.17

Az 1980-as évek Németországban és Angliában is változásokat hoztak politikai szempontból: Németországban Helmuth Kohl jobb-közép kormánya szellemi és erkölcsi megújulást hirdetett, amihez a történé­szek konzervatív része is csatlakozott, mint Michael Stürmer és Ernst Nolte.18 Stürmer például az új típusú hazafiság szempontjai alapján a nemzeti történelem 1933 előtti korszakait kezdte vizsgálat alá venni.19 Ezzel szemben a balliberális kutatók továbbra is meg­maradtak a korábbi álláspontjukon, inkább nyugat felé orientá­lódtak és egy új nyugat-német identitás kialakítását tekintették céljuknak, ami szorosan kapcso­lódott az NSZK háború után kivívott európai pozícióinak védelméhez, emellett éles támadásokat indítottak a jobboldali történé­szek ellen – ezt, főleg a sajtó hasábjain folyó vitát a nem­zeti identitás kérdéséről, a nemzeti szocializmus hatásairól és a történészek ebben betöltendő szerepéről, nevezték Historikerstreitnak.

Egy másik, nem kevésbé fontos és érdekes vonás a nyolcvanas évek nyugat­német historiográfiájában az, hogy többen is a konzervatívok közül, mint Stürmer is, csodálattal tekintettek a keletnémet történetírás új tendenciái felé, ahol ekkoriban kezdték újta interpretálni – túllépve a NDK „hagyományos hősén”, Münzeren – Luthert, II. Frigyest és Bismarckot, de a nyugatnémet identitáskeresésre sem mulasztottak el választ adni: a kommunisták uralmának egyfajta szükségszerű és logikus voltát kívánták propagálni.20 Olaszországban Renzo De Felice hetvenes évekbeli új fasizmus és Mussolini-interpretációja volt ugyanaz, mint Németországban Stürmer munkássága: a Craxi vezette szocialista kormányzat támogatásával elmozdultak egy pozitívabb és hazafiasabb történetszemlélet irányába, újraértékelve a fasizmust és a 1922 és az 1945 közötti időszakot. Fő tételük szerint az 1943 és 1945 közötti időszakot helyrehozhatatlan bizonytalanságként értékel­ték, és ezzel kimozdultak a klasszikus ellenállás-párti történet­írás mindenhatósá­gának pozíciójából.

A hetvenes évekbeli Franciaországban is volt hasonló tendencia, de ez csak néhány évig tartott: Henry Roussonak és Marc Ferronak Vichyről illetve Pétainről szóló munkái, azonban e néhány évet követően a Braudel vezette Annales visszatért a De Gaulle-t és az ellenállást előtérbe helyező narratívához, maga Braudel is felhagyott egy időre hagyo­mányos civilizáció történeti kutatásaival.21

Angliában a Thatcher pártiak és ellenfeleik elsősorban a háborús kollektív emlékezetről folytattak vitákat: Geoffrey Elton cambridge-i professzor a hagyományos angol politikatörténetet támogatta, vele szemben az olyanok, mint Corelli Barnett, támadták az ún. a „nép háborúja” para­digmát és a társadalomtörténet irányába való elmoz­dulást sürgettek, de számukra nem túl jó időben következett be a Falkland-szigeteki konfliktus, ami hatalmas nemzeti összefogást teremtett, és természetesen a nemzeti történelemírás politikai irányát erősítette. Ez viszont nem hátráltatta Raphael Samuelt annak kifejté­sében, hogy az anglofil perspektíva a perifériára szorította a skót, walesi és ír történelmet.22

A hidegháború elmúlását követően a német történetírás új kihívásokkal nézett szembe: az újraegyesítés következtében a Historikerstreit két oldala közeledett egymáshoz, a történetírásban pedig új szemléletmód jelent meg: a nemzeti szocializmust forradalomként és a modernizáció létrehozójaként kezdték bemutatni. Reinter­pretálták Bismarckot és a Sonderweg-problema­tikát; összevetették a nácizmust és a kommuniz­must.23 Az új évezredre a német nép már a háború áldozataként jelent meg, szemben a régi nyugatnémet történet­írással, mely a németek háborús felelősségét hangsúlyozta.24

Olaszországban a már hagyományosnak tekinthető kérdéskörön túl, amely a Mussolini rendszer pozitívabb meghatározása volt elsősorban a nácizmussal szemben, például a zsidó kérdésben, új kérdéskörök is felmerültek.25 Ezek egyike az Északi Liga kérdése volt, amely a Histori­kerstreithoz hasonlóan a média területén óriási népszerűségnek örvendett, és ugyanakkora szenvedé­lyeket ébresztett.

Franciaországban a nyolcvanas-kilencvenes években több politikatörté­neti kérdés okozott fejtörést, főleg Vichy, az ellenállás, az algériai háború és a forradalom kérdése, ami Berger szerint a nemzeti identitás válságát jelezte. Emellett csak egy igazi elmozdulás volt a politikatör­ténet irányából, Gerard Noiriel, aki a bevándorlás és a bevándorlók integrációjának kérdé­sével foglakozott.26

Angliában, amint a hidegháború véget ért, erősödött a „keltizmus”, azaz a skótok, walesiek és írek egyre inkább kezdték saját nemzeti identi­tásukat keresni, ezzel párhuzamosan az anglofil történészek is a perifériára szorultak történelmét, példának okáért a kolonalistákat kezdték vizsgálat alá vonni, mint Simon Gikandi, a Columbia Egyetem angol nyelv és irodalom professzora.27

A tanulmány végén Stefan Berger elsősorban arra mutat rá, hogy a háborút követően, elsősorban Olasz- és Franciaországban, (bár ezt nem mondja ki szó szerint, de az előzőekben ez volt az egyik fő mondanivalója) a kollektív emlékezet szelektivitása határozta meg a háborúhoz való viszonyulást.28 A hatvanas évek diáklázadásokkal fémjelzett balrafordulása után, elsősorban Németországban az 1918 és 1945 közötti évek újraértékelése, és a jobboldali kormány által is támogatott, szélsőségektől mentes, de pozitívabb nemzeti történetírás jelent meg a színen. Angliában ugyanez ment végbe: a Falkland-szigeteki harcok és győzelem – ami a Thatcher-kormányt is megmentette – újult erővel ruházta el a taylori politikatörténé­szeket, és az Elton nevével fémjelzett viktoriánus kori birodalmi Anglia vizsgálata is felerősödött. Bár Berger maga nem említette, de a szaktörté­nészek által kicsit mindig mostohagyerekként (talán azt is mondhatnánk, kicsit lenézett) világháborús hadtörténetírás is felerősödött, először Taylor dipolmácia- és hadtörténeti munkái által, majd az ú. n. „sandhurstiek (az elnevezést én adtam – Sz. T.)”, a John Keegan és tanítványai által készített 1944–1945-ös német és angol, amerikai harcok hamisítatlan rankei típusú feldolgozásai által.29

A szerző összességében azt az általános konklúziót vonja le, hogy a háború utáni Nyugat-Európa polgári-demokráciájában nehéz lett volna egyféleképpen beszélni a nemzetről. A politikai demokratizálódás viszont hatalmas pozitív változásokat hozott a történetírásban: megjelent a kisebb nemzetek és népek eredetkutatása (skótok, walesiek), nőtt a magán- és a mindennapi élet vizsgálata, erősebb lett az Annales és ezzel a társadalom, kultúr- és gazdaságtörténészek is előtérbe kerültek, velük együtt pedig az önkritika és önreflekció. A nemzettörténet meg­maradt, de átalakult a XIX. századhoz képest: nagyobb rétegek lettek a kutatások tárgyai, a történelem toleránsabb lett és „nyitott a kisebb­ségek irányába”.30

Berger örömét fejezi ki, hogy mennyire elfogadott lett az érintett országok­ban az angol nyelv használata, aminek több fontos dolog is köszönhető, olyanok is, amiket nem várhattunk volna: nem csak elérhetők lettek a munkák min­denki számára, de mindenki mindenkire hatással lehet, ezáltal is gazdagítva a polémia lehetősége mellett a tájékozódást, ami oda vezet, hogy „outsiderek”, külföldiek is írnak nemzet­törté­neteket. Berger, amint írja, maga nem a háború örökségét dolgozta fel, hanem a háború utáni nemzeti narratívát.

Berger munkája remek képet nyújt a háborút követő történetírásról, és a terjedelemhez képest megfelelő a „súlyelosztás” is, igazán komoly kritikát nem lehet megfogalmazni vele szemben, legfeljebb annyit, hogy a politikai szempontú problematikát helyezi előtérbe, és kevesebb hangsúlyt helyez a társadalomközpontú nemzeti történetírásra, ezt inkább csak mint tendenciát tárgyalja, néhány kivételtől eltekintve. Mind­ezeken felül mind a történetírás története, mind a politikatörténet szem­pontjából értékes munka, amit első­sorban általános szintézisek készítése előtt hasznos áttanulmányozni.

 

Stefan Berger: A Retum to the National Paradigm? National History Writing m Germany, Italy, France, and Britain from 1945 to the Present (Visszatérés a nemzeti paradigmához? Nemzeti történetírás Németországban, Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában 1945-től napjainkig). Journal of Modern History, Vol. 77, Nr. 3, 2005. szept. 631. o.

 

Szombat Tamás

 

1. Szekfű Gyula: A politikai történetírás. In: Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Szerk. Erős Vilmos. Osiris Kiadó, Bp. 2002. 70. o.

2. Stefan Berger: A Return to the National Paradigm? National History Writing in Germany, Italy, France, and Britain from 1945 to the Present. In: Journal of Modern History, Volume 77, Number 3, September 2005. 631. o.

3. Uo.

4. Berger 634. o. A háború utáni mítosz-kreálás egyik tökéletes példája a francia jobboldali történetírók azon törekvése, amivel azt próbálták bebizonyítani, hogy az ellenállás fő erejét a Szabad Franciaország mozgalom de gaulle-ista szárnya jelentette. A francia történészek a politikusokban is partnerre találtak e törekvésükben: az oradouri mészárlás perét követően a francia nemzetgyűlés az SS francia (elzász-lotharingiai) tagjait amnesztiában részesítette, mondván, hogy ezeket az embereket csak kényszerrel sorozták be. A francia politika ezzel tevékeny szerepet játszott abban, hogy redukálódjon a franciák háborús kollaborációjának vádja (hasonlóan nagy szerepet játszott ebben a francia filmtársadalom is, olyan filmek készítése által, melyekben a nem-kommunista ellenállók voltak a főszereplők; olyan tömegesen készültek, hogy a szovjet filmgyártással is fel vették a versenyt). De ide sorolhatnánk Jakovlev szovjet történész munkáját is, aki egy teljes összeesküvés elméletet alkotott a Pearl Harbor-i események magyarázatára, mely munka fő koncepciója, hogy Roosewelt elnök tudatosan hagyta belesodródni az Egyesült Államokat a háborúba azáltal, hogy bár tudott a készülő japán támadásról, kész akarva nem értesítette Kimmel admirálist, a Hawaiin állomásozó erők parancsnokát. – N. N. Jakovlev: Pearl Harbor rejtélye. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1978.

5. Berger 635. o.

6. Berger 634. o.

 7. Berger 636–637. o.

 8. Berger 637. o.

 9. Berger 638. o.

10. Berger 639–640. o.

11. Erről lásd: 4. jegyzet illetve 640. o. A De Gaulle-ista szerzők egyike, Pierre Nora körülbelül 3000 darab könyvet publikált a tábornokról. – Uo.

12. Berger 641. o.

13. Berger 642. o. Angliában az Attlee vezette munkáspárti kormány keresztülvitte a reformok tekintélyes részét, ami növelte a népszerűségét. Ez egyébként Nyugat-Európa többi országában is így történt: a kormányok növelték a szociális háló által védettek számát.

14. Guido Knopp az egyik mai fő képviselője ennek az irányzatnak, aki egyik legújabb munkájában tisztán prekoncepció alapján értekezett az SS-ről. Guido Knopp: Az SS: óva int a történelem. Mérték Kiadó, Bp. 2004. Hasonlóan nyilatkozott erről Kövér György is az Abloncy Balázs könyvéről irt recenziójáról a magyar történelmet illetően: „Ahhoz, hogy a magyar történetírás megújuljon, a politikatörténetnek is szükségképpen túl kell lépni hegemónia-tudatán.” In: Élet és Irodalom. 2006. március 3.

15. 645. o. Lásd: Dennis Mack Smith: Italy: A Modern History. Ann Arbor, MI, 1959.

16. Fernand Braudel: A Foldközi-tenger és a mediterrán világ II. Pülöp korában. Akadémiai Kiadó-Osiris, Bp. 1996. Az első megjelenés 1966-ban volt.

17. Berger 648–649. o.

18. Lásd: Ernst Nolte: A fasizmus korszaka : Action francaise; Az olasz fasizmus; A nemzeti szocializmus. Kairosz Kiadó, Szentendre, 2003. Nolte szerint a szélsőjobb felé való eltolódás a két világháború között összeurópai jelenség volt, amit Németországban az elcsatolt területek miatti keserűség és az ott élő nagy számú, kisebbségbe szorult németekkel való sorsközösség érzet is gerjesztett. A hivatalos német politika szintjén – amit Berger nem vett figyelembe –, hogy a Volkstsumkunde (a német népiség, és a diaszpórában élő németek történetének vizsgálata) számára alapított intézetek már a polgári-demokratikus alapokon nyugvó weimari állam idején jöttek létre. – Lásd erről: Mályusz Elemér: Klió szolgálatában. Válogatott történeti tanulmányok. Szerk: Soós István. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2003. 473–492. o.

19. Pl. Michael Stürmer: Das ruhelose Reich: Deutschland 1866–1918. Severin und Siedler, Berlin, 1983.

20. Berger 652. o.

21. Berger 655. o. Ebbe illeszkedik Fernand Braudel: Franciaország identitása. Helikon Kiadó, Bp. 2003.

22. Berger 656. o. Lásd: Raphael Samuel: Patriotism: the Making and Unmaking of British Identity. 3 vols, Routledge, London, 1989.

23. Berger 663. o.

24. Berger 664. o. Elsősorban az angolszász terrorbombázásokra és a Vörös Hadsereg atrocitásaira helyezték a hangsúlyt. Ennek manapság már Magyarországon is egyre több követője akad. Lásd erről: Németh István: Nagyító alatt. In: Rubicon, 2006/7. 38–73. o. Az atrocitások történetéhez az egyik kilencvenes években készült, főleg memoárokon alapuló munka: Alred-Maurice De Zayas: A terrible revenge. The Ethnic Cleansing of the East European Gennans, 1944–1950. St. Martin’s Press, New York, 1993. Ismerteti: Szombat Tamás, Klió, 2003/3. 151–156. o.

25. Berger elsősorban Renzo De Felice nevét említi. Berger 667. o.

26. Berger 669. o.

27. Berger 671. o. Lásd: Simon Gikandi: Maps of Englishness: Writing Identity in the Culture of Colonalism. Columbia University Press, New York, 1996.

28. Berger 672. o. „A highly selective memory of the most recent past rather than outright repression of that past characterized the immediate postwar period.”

29. A teljesség igénye nélkül a nevesebbek: Charles Messenger, Michael Reynolds, Stephen és Russell Hart. A felsorolt szerzők a Sandhursti Királyi Katonai Akadémia tanárai.

30. Berger 675. o. „Rather we witness a return to national narratives that have gone through aftempts to produce more pluralistic, tolerant, and open forms of national identity.”