Klió 2007/1.

16. évfolyam

A szlovénok nemzeti fejlődése a nyelvtantól az államig

 

 

Mielőtt az ismertetendő műre térnék, érdemes egy pillantást vetnünk az előzményekre, illetve azokra a körülményekre, amelyek között Peter Vodopivec műve keletkezett. Korábbi, szórványos előzmények után, a szlovén történelemről szóló első komolyabb összefoglaló kötetet Igor Gruden írta a XX. század elején. A mű 1910 és 1916 között jelent meg hat füzetben, s a kezdetektől a XVIII. század végéig, II. Lipótig tartó időszakot tekintette át.1 A reprint kiadás előszavában Vasilij Melik, a szlovén történetírás egyik doyenje – nem titkolva a Gruden által népszerűsítőnek tekintett mű problémáit sem – felhívja a figyelmet, hogy a szerző milyen gondosan fogalmazott olyan kérdé­sekben, amelyek még ma is vitát gerjesztenek a szlovén történészek között. Niederhauser Emil szerint „Gruden széleskörű munkáságával már megközelíti a korabeli szakmai szintet.”2 Bár a XVIII. század végét a szlovén történészek (is) korszakhatárnak tekintik, a mű a szerző halála  miatt fejeződött be itt. A következő, a XVIII. század végétől 1939-ig tartó korszakot Josip Mal műve foglalta össze, amely eredetileg 1928 és 1939 között jelent meg 10 füzetben.3 Mal ezen – ugyancsak népszerűsítő – művét a szlovén történészek, néhány megemlítendő hiba ellenére, általában sokkal többre tartják, mint Grudenét, s a szlovén történet­tudomány jelentős állomásának tekintik. A titói időszakban, az 1970-es évek végén adtak ki egy összefoglaló művet,4 amely nagymértékben támaszkodott az 1950-es évek közepétől 1974-ig megjelent fontos részmonográfiakra is. Vasilij Melik az említett előszóban ezzel a kötettel kapcsolatban nem csak azt emelte ki, hogy rövidebb, mint Gruden műve, de azt is, hogy „a 15 közreműködőnek meglehetősen eltérő volt a koncepciója és a nézetrendszere, ezért az egyes részek eltérő minősé­gűek”. Így azután érthető, hogy már az 1980-as években, de különösen az önálló állam 1991-ben történt kikiáltása után élénk vita kezdődött a szlovén történészek között a történelmi események, folyamatok és összefüggések újraértékelése érdekében.

A XVIII. század végéig terjedő időszak újraértékelésére egy, a korábbi szemlélettel szemben igen kritikus szerzőpáros vállalkozott.5 Az igazi figyelem azonban épp az ezt követő időszakra, azaz a nemzetté válás korszakára összpontosult. Nincs arra hely, hogy fölsoroljam a szám­talan e témakörben készült rövidebb-hosszabb monográfiát és gyűjte­ményes kötetet, egy lexikoncikket és két reprezentatív művet azonban mindenképpen meg kell említeni. 1997-ben jelent meg az 1986-ban (tehát a szlovén államiság felé vezető út egyik fontos időszakában) indított Szlovén Enciklopédia azon kötete, amelyben neves szlovén történészek mutatták be tömören és nagyon jól összefoglalva (bőven élve az enciklopédia által nyújtott utalási lehetősé­gekkel) a szlovénok történelmét a kezdetektől 1997-ig.6 A Nova Revija kiadó 1995 és 2005 között jelentette meg ötkötetes, gazdagon illusztrált, számos szerző egy-egy témát bemutató „szócikkeit” tartalmazó Szlovén krónika (Slovenska kronika) című sorozatát, amely 1800-tól 1995-ig tekinti át a szlovén történelem, s benne kiemelt helyen a kultúrtörténet folyamát.7 A másik művet a ljubljanai Újkori Történeti Intézet munka­társai (köztük Vodopivec) készítették az 1848-tól 1992-ig terjedő időszakról.8 Ez utóbbi mű a szlovén szaktudományosság jelenlegi állapotát reprezen­tálja, s mindenek­előtt a történész társadalom tagjait célozza meg. Címével ellentétben azonban valójában a XX. századra helyezi a hangsúlyt, hiszen a XIX. század második felére nem jut még 120 oldal sem (1848-ra csupán kettő), a 122. oldaltól ugyanis már az első világ­háború következik. A mű második kötete az 1945-től 1992-ig terjedő időszakot tárgyalja. Ezt a korszakolást ebben az esetben mindenekelőtt az Intézet jellege indokolja.

Az arányok Vodopivecnél sem esnek egybe a megszokott időhatá­rokkal: a kötet mintegy felét teszi ki a XVIII. század végétől 1945-ig terjedő időszak, míg a másik fele az 1945 és 1992 közötti kort tárgyalja. Ebben az esetben azonban a szerzőt a fentitől eltérő megfon­tolás vezette, s ennek magyarázatát a figyelmes olvasó már a címlap tipográfiájára tekintve is megleli: a szerző az első fontosabb nyelvtantól az első szlovén államig kalauzolja el az olvasót. A kötet középpontjában tehát a szlovén államiság kibontakozásának folya­mata áll, de nem úgy, mint ahogy egy Vodopivec és mások által is kritizált kötet szerzőjénél, Janko Prunknál.9 Bár Vasilij Melik egy beszélgetés során úgy vélte, hogy Prunk kötete sokkal jobb, mint ahogy az a kritikákból kiderül, az kétségtelen, hogy a szerző csak egy szempontból tekintette át az 1768-tól 1992-ig terjedő korszakot. Mást nem vett számba, csak azokat a nemzeti programokat, amelyekkel az értelmi­ségiek szerették volna megoldani a szlovén nemzeti kérdést, igaz ezt bővebben bemutatta, mint előtte, vagy utána bárki.

Ettől erősen eltér az ugyanezen időszakot feldolgozó Vodopivec törté­netírói módszere, aki a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a tények ismerete nélkül (back to the facts) nem lehetséges történeti összefoglalót írni. Csakhogy tényeken nem csupán fontos évszámok és nevek felso­rolását érti (ilyet persze bőségesen találunk a kötetben), hanem mindenek előtt a társadalom bonyolult szerkezetének bemutatását, a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális események és folyamatok együttes és egymásra ható fejlődését is. Mindig bemutatja, hogy – a korábbi időszak azon szemléletével szemben, amely a történelemben egyfajta egyenes vonalú és egy irányba mutató eseménysort látott – az adott korszakokban számos egymás ellen ható érdeket és megfontolást kell figyelembe venni, a szlovénok esetében pedig még a két birodalmi központ, Bécs és Belgrád szándékait is. Elfogadva Eric Hobsbawm azon álláspontját, hogy a legutolsó mintegy hatvan év a történész számára egyfajta „twilight zone” a történelem és az emlékezés között, úgy véli, hogy a legújabb korszakot illetően is a dokumentumokra támaszkodva kell az emlékekben még látszólag frissen élő eseményeket elemezni. Azt is hangsúlyozza, hogy ő szlovén történelmet ír, amit így indokol meg. Nem írhatja meg Szlovénia történetét, hiszen a szlovénok lakta terület 1945 előtt nem volt önálló politikai és igazgatási egység, tehát Szlovénia korábban nem létezett. De szerinte a szlovén nép/nemzet történetét sem írhatja meg, hiszen a szlovénok korábban szociálisan, politikailag, ideológiailag és (az osztrák örökös tartományok lakóiként) igazgatásilag is megosztottak voltak, s nem képeztek „olyan kollektív egységet, amelynek történelmi sorsa egy, és mindenütt azonos lett volna”. Itt nem csupán az osztrák tartományok között meglévő különbségekre utal, hanem arra a tényre is, hogy a szlovénok egy része az olaszok és a magyarok fennhatósága alatt él(t), illetve, hogy a szlovénok németekkel, olaszokkal és magyarokkal keveredve, de azoknak sok szempontból alárendelve éltek, s ezt ő minden egyes korszakban alaposan be is mutatja. Ezért ő azoknak a történetét kívánta megírni, akik – a XVIII. század végétől kezdetben csak egyné­hány magánszemélyre kiterjedően, a XIX. század második felétől pedig már egyre nagyobb számban – magukat szlovénnak érezték és nevezték.

Vodopivec könyve ugyan a szélesebb közönségnek szól, de a szerzőnek bőven van mondanivalója a szakmai olvasónak is. Gyakran fogalmaz meg ugyanis a többiekétől eltérő álláspontot. Így járt el például a szlovén történészek által kiemelkedő jelentőségűnek tekintett illír provinciák esetében is.10 A Vodopivechez hasonló történészi elveket valló Igor Grdina (a kötet nyelvi lektora) érvekkel alátámasztva úgy vélte, az a tény, hogy az illír provinciák élén fontos férfiak álltak, azt igazolja, hogy a császári Franciaország a kezdeti bizonytalanság után komolyan vette az Adria keleti partján elhúzódó új birtokot.11 Vodopivec azonban más megfontolásokat szem előtt tartva azt állítja, hogy Napóleon az illír tartományokban nem látott szilárdabb egységet, és kész volt arra, hogy megfelelő alkalommal elcserélje egy másik területért. Ehhez hasonló látens polémiák a kötet más részein is felfedezhetők. Az illír provinciák ellentmondásos, szlovén szempontból sok esetben nem egyértelműen pozitív, nemegyszer káros gazdasági, kulturális fejlődé­séről Vodopivec nagyjából ugyanazt állítja, mint a szlovén történészek többsége, hozzátesz azonban még valamit, amit a szlovén történészek általában nem, pedig az a nemzeti tudat fejlődése, „megkonstruálása” szempontjából nagyon is fontos. A szerző szerint ugyanis a szlovénok többségében a francia uralom sokáig nem hagyott kellemes emlékeket. „A hozzá fűződő emlékezet csak a XIX. század végén, a XX. század elején kezdett megváltozni. S még akkor is csak mindenekelőtt a szabad­elvű nézeteket valló szlovén értelmiségiek körében, akik – az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtize­deinek kiélezett nemzetiségi viszonyai közepette, vagyis két évtizeddel annak széthullása előtt – a franciákat felszabadítóként üdvözölték, s azt állapították meg, hogy Napóleon állama az Illír Provinciák három éves fennállása alatt többet tett a szlovénokért, mint az osztrák hatalom egy évszázad alatt.”

Azt, hogy a szabadelvűek ezen állítása persze alaposan átpolitizált volt, jól mutatja mindaz, amit Vodopivec a hosszú XIX. századról leírt. Amíg a XVIII. század végén a szlovénok által lakott területeken a lakosság 90 százaléka analfabéta volt, addig a XX. század első évtizedére a szlovénok élénk modernizációs, szociális, és kulturális változáson mentek keresztül. Ennek, illetve az 1869-ben bevezetett iskola­reformnak az eredményeként az első világháború előtt az írás­tudás területén a szlovénokat a monarchia népei közül csak a németek, a csehek és az olaszok előzték meg. Ugyancsak nem elhanyagolható a gazdaságban bekövetkezett ellentmondásos fejlődés. A XIX. század végén a szlovénok lakta terület iparszerkezete még éppúgy elmaradt ugyan a fejlett osztrák és cseh területektől, mint a XIX. század elején, de a fejlődés ennek ellenére számos iparágban igen jelen­tős volt, s ennek részleteit a szerző a körülményekhez képest részletesen bemu­tatja. Külön hangsúlyozza azonban, hogy a gazdaság 1918 előtt nem képezett „nemzetgazdasági” egységet, hiszen a gazdaság fejlődése nem nemzeti keretek között, hanem a tartományi határok között zajlott.

A nemzeti kérdés ugyanis 1848 és 1918 között nem oldódott meg. Hiába követelték bizonyos szlovén csoportok már 1848-ban azt az osztrák császártól, hogy a szlovén lakta területeket egyesítse egy adminisztratív egységbe (Vodopivec itt is bemutatja, miféle viták voltak még a nagyobb önállóságot követelő szlovénok között is), ahol a szlovén lenne a hivatali és az oktatási nyelv, ezen egység létrehozását az osztrák udvar még 1918 elején is elutasította. Pedig a gazdasági és szociális fejlődés, valamint a szlovén értelmiségiek és politikusok által a XIX. században kifejtett tevékenység eredményeként az autonómia létrehozá­sára irányuló követelés széleskörűvé válása következtében, a lakosság nemzeti tudata olyannyira megerősödött, hogy 1918-ban már nem néhány, hanem 200 ezer ember írta alá az 1917-ben útjára indított petíciót, a Májusi Nyilatkozatot.  Ebben a Jugoszláv Klub azt kérte az uralkodótól, hogy a nemzeti elv és a horvát államjog alapján egyesítse a Monarchia szlovén, horvát és szerb nemzetiségű lakóit egy, a Habsburg korona alatt álló „önálló állami egységbe”. Ez a 200 ezer aláírás mindenekelőtt azért érdekes, mert a Monarchia horvátok által lakott területein nem zajlott ilyen aláírásgyűjtés. Ez a jelentős szám tehát az 1910-es népszámlálás szerint egymillió 325 ezer szlovén közül került ki. A szlovénok elégedetlenségét egyebek között éppenséggel a népszám­lálási adatok is növelték. Azt mutatták, hogy – nyilván számos összetevő eredményeként ugyan, de – a szlovénok körében aggasztó demográfiai folyamatok zajlanak. Amíg a Monarchia osztrák részében a lakosság 1846 és 1910 között 57,5 százalékkal növekedett, addig a szlovénok körében a növekedés mindössze 18,8 százalékos volt, a legalacsonyabb a Ciszlajtán területen, arányuk az összlakosságon belül tehát csökkent. E csökkenés legfőbb oka mindenekelőtt a gazdasági motivációjú kivándorlás volt.

Az uralkodó azonban nem az engedményekben, hanem a tiltásban látta a megoldást, s 1918 májusában betiltotta a Májusi Nyilatkozat melletti agitációt, s arról biztosította a németeket, hogy nem mond le az Adriai-tengerhez vezető útról. Ezzel azonban csak növelte az elége­detlenséget, s a szlovénok 1918 augusztusában létrehozták a Szlovén Nemzeti Tanácsot. Vodopivec ezután bemutatja a szlovénok azon dilemmáit, hogy vajon milyen államformában és kikkel kívánjanak élni, hogy önálló nemzeti létet követeljenek-e maguknak, vagy felolvadjanak-e egy nagyobb délszláv egységben. Különös, hogy a szerző nem említi az uralkodó 1918. október 16-án kiadott föderációs mani­fesztumát. Pedig ez, és az a tény, hogy a szlovénok ezt elutasították, két dologra is rámutat. Az egyik, hogy a birodalmi központ milyen későn reagált az eseményekre, a másik az, hogy az előzmények után a jogaikat addig inkább csak kérő szlovénok már nem elégedtek meg félmegoldásokkal. Azért hiányolom azt, hogy Vodopivec ezt nem említette meg, mert rendkívül hasonló folyamat zajlott le a titói Jugosz­lávia szétesésének idején is. Megemlíti viszont azt, hogy az 1918. október 29-én létrehozott Szlovén–Horvát–Szerb Állam, bár csupán egy hónapig állt fenn, olyan konföderatív jellegű köztársaság volt, amelyben a szlovénok történelmük során először, önmaguk urai voltak, s a nemzetközi színtéren is felléptek. Az olaszok területfoglalása azonban arra kényszerítette a szlové­nokat (és a horvátokat), hogy lépjenek be az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba. A rövid életű államban létrehozott tartományi kormány elveszítette illetékességeinek nagy részét, s emiatt már 1919 elején feszültség alakult ki Belgrád és Ljubljana között. Vodopivec bemutatja, hogy milyen előnyök és hátrányok jellemezték a királyi Jugoszláviában élő szlovénok gazdasági, kulturális és politikai életét. Mert minden, a nemzeti önállóságot ért hátrány ellenére is kétségtelen, hogy az új körülmények között a szlovén gazdaságban és a kultúrában éles fordulat következett be. Bár a lakosság 60 százalékát még mindig a mező­gazdaság foglal­koztatta, a szlovén üzemek száma a királyi Jugoszláviá­ban megkétsze­reződött, s a lakosság mintegy 6,5 százalékát kitevő szlovénok a jugoszláv ipari termelés 28 százalékát adták. Hasonló kettősség jelle­mezte a kultúrát is. Az iskolákban a szlovén lett a tanítás nyelve, ugyan­akkor a szlovén nyelv fönnmaradásáért folyamatos harcot kellett vívni a nyelvi egységesítésre irányuló belgrádi törekvések ellen. Ezt a korszakot értékelve Vodopivec arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1930-es években a szlovénok kulturális értelemben sokkal nyitottabb és szorosabb kapcsolatokat tartottak fenn Nyugat-Európával, mint korábban bármikor, ugyanakkor azonban erőteljesen el voltak foglalva saját magukkal, a Jugoszláviában betöltött pozíciójukkal, s a belső szlovén vitákkal és megosztottságokkal.

Részben ez a már korábban is meglévő nézetkülönbség is hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború alatt a szlovénok történelmük egyik legtragikusabb megosztottságát élték meg. Hiszen nem csupán azzal kellett szembesülniük, hogy a szlovénok által lakott területeket felosztották egymás között a németek, az olaszok és a magyarok is, de azzal is, hogy ennek következtében a szlovénok között kíméletlen polgárháború dúlt. Ebben minden félnek (németeknek, olaszoknak, a partizánoknak, a kvizling kormánynak, a vele együttműködőknek, többek között az úgynevezett domobránoknak) felelőssége volt. A németek és a domobránok negatív szerepéről természetesen már korábban is olvashattunk, Vodopivectől azonban megtudhatjuk, hogy a kommunisták vezette partizánok kompromisszumot nem ismerő harca – a Felszabadítási Front ellenfeleinek és a denunciánsoknak kivégzése, az erőszakos mobilizálások – a szlovénok ügyének több kárt okozott, mint maguk a denunciánsok, s emiatt a partizánok között is belső meghasonlás alakult ki. Mindezt követték a háború utáni, legtöbbször bírói ítélet nélkül végrehajtott leszámolások a kommunisták ellenfeleivel. Az elmondottak következtében 1941 és 1946 között a mai Szlovénia területén élők közül legalább 90 ezer ember, azaz az akkori lakosság mintegy 9,8 százaléka veszítette életét. Köztük kb. 36 ezer civil, 27 ezer partizán, 12 ezer a német és az olasz hadseregbe erőszakosan besorolt ember, mintegy 3500 olyan, aki a partizánellenes osztagok tagja volt. 13 600-ra teszik azon civilek és partizánellenes harcosok számát, akiket a háború után ítélet nélkül kivégeztek.

Mindezt 1946 után követte a kommunista politikai és gazdasági hatalomátvétel számos olyan jellemzője, amit a magyar történelemből is jól ismerünk. Ugyanakkor a szlovénok helyzetében egy szempontból lényeges változás állt be. Azzal, hogy a jugoszláv szövetségi államban Szlovénia köztársasági státust kapott, a szlovénok 1848 óta beteljesült vágya vált valóra, még akkor is, ha a szlovénok egy része továbbra is kisebbségként él a környező országok határ menti területein. Az ő életükről Vodopivec minden részfejezetben részletesen beszámol. A köztársasági státus javított ugyan a szlovénok általános közérzetén, a szövetség központjával azonban a kezdettől fogva folyamatosak voltak a viták. A szlovénok véleménye szerint a szövetség működése nem volt elég hatékony, sőt volt olyan időszak, amikor a hadsereg a központi költségvetés 60 százalékával rendelkezett. Ez és az a tény, hogy a szövetség nem biztosított elég önállóságot a köztársaságoknak, valamint a fejletlenek alapjába befizetett szlovén pénzek nem megfelelő felhasználása nem csupán a szövetség ellenes érzelmeket növelte, de egyre inkább előtérbe kerültek a demokráciára és a nemzeti érdekek biztosítására irányuló követelések is.

Igazán figyelemre méltó az, hogy korábban a XIX. század szak­értőjének tekintett Vodopivec – aki 1996-ban elnyerte a francia akadémia kitüntetését – milyen érzékletesen, s ugyanakkor milyen tárgyszerűen, adatokra támaszkodóan írja le a délszláv nemzetek közötti feszült­ségeket, a szlovénok kezdeti kompromisszumkeresését, majd egyre erősebb önállósodási vágyát. A folyamat vége az 1991-es függetlenségi háború – amely után, amint arra már utaltam, megismétlődött az, ami 1918-ban már lezajlott. A sokáig Jugoszlávia konföderációvá történő átalakítását követelő szlovénok a háború után már csak a független köztársaságok egészen laza együttműködését lettek volna hajlandók elfogadni. Számos politikai és diplomáciai küzdelem, belső és külső megfontolás eredményeként 1992. január 15-én a nemzetközi közösség elfogadta Szlovénia önállóságát, s ezzel a szlovénok új történelmi korszakba léptek.

 

Peter Vodopivec: Od Pohlinove slovnice do samostojne države. Slovenska zgodovina od konca 18. stoletja do konca 20. stoletja (Pohlin nyelvtanától az önálló államig). Ljubljana, Modrijan, 2006. 630 o.

 

Szilágyi Imre

 

1. Josip Gruden: Zgodovina slovenskega naroda. Reprint, Celje, Mohorjeva družba, 1992. 1137.

2. Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete, 1995. 621.

3. Josip Mal: Zgodovina slovenskega naroda. Reprint, Celje, Mohorjeva družba, 1993. 1240.

4. Zgodovina Slovencev. Ljubljana, Cankarjeva založba, 1979. 964.

5. Peter Štih–Vasko Simoniti: Slovenska zgodovina do razsvetljenstva. Ljubljana–Celovec, Korotan–Mohorjeva družba, 1995. 266.

6. Slovenci. In: Enciklopedija Slovenije, Mladinska knjiga, 1997. 165–258.

7. Emellett az utóbbi időben még három, mindenekelőtt illusztrációkban gazdag összefoglaló szlovén történelemkönyv jelent meg: Ilustrirana zgodovina Slovencev. Ljubljana, Mladinska knjiga, 1999. 526; Slovenci skozi cas. Kronika slovenske zgodovine. Ljubljana, Mihelac, 1999. 519; Slovenska zgodovina v besedi in sliki. Ljubljana, Mladinska knjiga, 2003. 291.

8. Jasna Fischer (főszerk.): Novejša slovenska zgodovina. 1–2. köt., Ljubljana, Mladinska knjiga, 2005. 1509.

9. Janko Pnink: Slovenski narodni vzpon. Ljubljana, Državna založba, 1992. 455.

10. E témáról lásd Janez Šumrada: A napóleoni Illír tartományok államjogi berendezkedése, Klió 2000/2, 91–94.

11. Slovenska kronika XIX. stoletja 1800–1860. Ljubljana. Nova revija, 2001. 27.