Klió 2006/3.

15. évfolyam

A berlini fal – egy politikai építmény története

 

 

Thomas Flemming és Hagen Koch által készített könyv részletesen taglalja a berlini fal történetét.

A kötet tíz fejezetből áll. Az első fejezet (Eine Mauer durch Berlin) a határok lezárását mutatja be, a kelet-berlini helyzetet és a menekülőkre leadott lövéseket taglalja. 1961. augusztus 13-án, éjszaka 1,11-kor a Kelet-Berlini Rádió a „Melódiák az éjszakához” műsorát egy különös bejelentéssel szakította meg: Nyugat-Berlint le fogják zárni. De ugyan ki hallgatta már nyugaton a SED-Rádiót... (SED: Sozialistische Einheitspartei Deutschlands = NSZEP: Német Szocialista Egységpárt) 1961. augusztus 13-a van, vasárnap. Sok helyen Berlinben és Berlin körül hasonló képeket láthattak a járókelők: határrendőrök, páncélos járművek, szögesdrótok, betonkarók. A nyugati rész lakói ekkor még semmit sem sejtettek a drámai fejleményekről a szektorhatárnál. 81 utcai átkelőhelyből már csak 12 volt használható, egy részük szögesdróttal volt elzárva. Augusztus 23-án hétre redukálódott a határátkelőhelyek száma. A villamos- és földalatti közlekedés Berlin két része között és környékén szünetelt. Amint a Bild 1961. augusztus 16-i címlapja is írja: „A Nyugat nem tesz semmit!” Ez a tény csalódást váltott ki, és félelmet a keletiek agressziójától. Augusztus 16-án délután 300 000 nyugat-berlini tüntetett a Schönebergi Városháza előtt. A határok lezárása számos kelet-berlinit és keletnémet polgárt pánikba ejtett. „Most vagy soha” mondták sokan és spontán menekülésre szánták el magukat. 600 ezer ember szökött át Nyugat-Berlinbe szeptember közepéig. 1961. augusztus 22-én a SED bejelentette, hogy a menekülőket le lehet lőni.

A második fejezet (Frontstadt im Kalten Krieg) Berlin kríziseit, a menekülthullámokat, a Hruscsov-ultimátumot és a Checkpoint Charlie-nál kialakult feszült helyzetet írja le. 1961 nyarán nem először ütközött a Nyugat és a Szovjetunió véleménye. A falépítésnek több mint 15 éves előtörténete volt, 1948 óta a világ a hidegháború frontvonalának városára figyelt. Ugyanakkor felvetődik az aggodalommal teli kérdés, meddig mennek el a konfliktus részvevői, hogy a hatalmi befolyásukat megőrizzék. Az atomháborúig? 1949 után százezrek hagyták el az NDK-t, a menekülési hullámokat regisztrálták: 1949–61-ig 2 millió 691 ezer 270 ember hagyta el az NDK-t. A menekülőknek majdnem a fele 25 év alatti személy, negyede pedig 25 és 45 év közötti volt. 1952. május 26-án sokk érte a menekülőket, az NDK hatóságai lezárták az 1381 km hosszú demarkációs vonalat, ide a keletnémet polgárok csak NDK-hatósági kilépési igazolvánnyal utazhattak be. 1958. novemberében a Szovjetunió gondoskodott róla, hogy a feszültség fokozódjon, hiszen e hónap 27-én kiadták az úgynevezett Hruscsov-ultimátumot, amelyben Moszkva Nyugat-Berlin demilitarizálását követelte. A Nyugat ezt természetesen visszautasította. 1961. október 25-én 8,30-kor több amerikai M48-as páncélos vonult a Friedrichstraßera. Másnap ehhez az ellenőrzőponthoz – Checkpoint Charlie – tíz szovjet T54-es tank érkezett. Kétszáz méterre álltak egymástól, de konfliktusra nem került sor, mivel Hruscsov és Kennedy a visszavonulás mellett döntött, nem kockáztatva a háborút.

A harmadik fejezet (Im Schatten der Mauer) az emberi kapcsolatok szétválasztását, a villamos bojkottot és a fal melletti életet mutatja be. A fal egy élő város húsába vágott. Családokat, barátságokat, szerelmi kapcsola­tokat választott el. Eddig mintegy 12 ezer nyugat-berlini dolgozott keleten, kereken 53 ezer kelet-berlini indult hajnalban munkába a nyugati részbe. A villamos bojkott miatt a fél milliós utaslétszám százezer főre redukálódott. Több mint 120 ezer ember dolgozott kelet-berlini és NDK területen közvetlenül a fal közelében. Az NDK vezetői szerint nem lehet tudni, hogy ezek 120 ezer potenciális menekültet vagy éppen ennyi önkéntes segítőt jelentettek? Az NDK-vezetői szerint talán mindkettőt. Ahhoz, hogy egy keletnémet lakos meglátogassa rokonát, kérelmet kellett benyújtania; az engedélyre négy hetet kellett várnia.

A negyedik fejezet (Fluchtaktionen) az alagútmeneküléseket, áttöréseket, dezertálásokat és a torlaszok kiépítését mutatja be. Az alagútban történő menekülés bizonyult az egyetlen menekülési módnak a csatornázások miatt. Négy egyetemista alagútkészítéséről egy amerikai tévés csoport tudósított. Ugyanakkor már a pénz is jelentős szerepet töltött be: 2000 márka egy menekültért, az ár később 15 és 20 ezer márkára szökött. De átalakított járművekkel és külföldi útlevéllel is csempésztek embereket. A dezertálások miatt a Honvédelmi Tanács 1963 végén javította a határcsapatok munkafel­tételeit. De ezek az intézkedések nem szabtak gátat a szökéseknek. Erich Honecker – a Honvédelmi Tanács titkára – 1964-ben 107 esetről tesz említést, 1965-ben már 143 esetet említ meg. Több mint 2800-ra becsülik a NDK határcsapatok tagjainak menekülését. Berlinben és a Berlin körüli határlétesít­ményeknek három kiépítési fázisa volt: az első 1961–68-ig tartott, a második 1968/69–80-ig, és a harmadik 1981–89 között.

Az ötödik fejezet (Kalter Krieg um die Mauer) a hangosbeszélő-harcokat, valamint az állami vendégek berlini látogatásait írja le. „Figyelem, figyelem, itt a „Stúdió a szögesdrótnál” beszél”. 1961. augusztus 19-én ezzel a mondattal vette kezdetét a rendszer egy különös harca. Óriási hangosbe­mondók hangoztatták a híreket és figyelmeztetéseket keletre: „Német nem lő németre!” A keletiek hadi hangosbeszélőket állítottak fel, így kezdetét vette a beszédpárbaj. Az adásokat még 15 km-re is hallani lehetett. 1962-ben óriási világító táblákat állítottak fel, amiken politikai üzenetek voltak olvashatóak a keletiek számára. 1963. június 26-án John F. Kennedy egy pódiumon állt Checkpoint Charlie-nál a fal és határlétesítmények előtt. Az NDK határcsapatai már felkészülve várták az elnök érkezését és a Brandenburgi kaput hosszú anyagdarabokkal fedték el, így Kennedy nem láthatta Kelet-Berlint. Hruscsov 1963 januárjában járt Kelet-Berlinben. A keletnémet propaganda verzióban a falat csak „antifasiszta védelmi falként” említik.

A hatodik fejezetben (Die Mauer wird durchlässig) a be-és kilépési engedélyekkel kapcsolatos egyezményekről, a határátlépőkről, a Friedrich­straßei pályaudvarról, a glienicki hídról és az új keletpolitikáról olvashatunk. „El a fallal” – a város megosztása utáni első hónapokban a nyugat-berlini politika állandóan ismételt alapelvét jelentette ez a mondat. 1961. szeptember végén Willy Brandt harci beszédeibe egy új hang keveredett: „Mivel a falat eddig még nem szüntették meg, legalább áteresztő lesz”. 1963 karácsonyán a NDK-kormány belépési engedélyeket adott ki a nyugat-berliniek számára. A látogatási lehetőségek időben igen szűkre szabottak voltak, 1963. december 19-től január 5-ig. Ebben a két hétben 1 millió 242 ezer 800 egynapos belépési engedélyt adtak ki. A határt csak a külföldiek és nyugatnémetek léphették át Kelet-Berlin felé. A diplomaták autóikban körülbelül 2000 személyt csempésztek Nyugat-Berlinbe. Az 1970-es évektől a fal már nem volt legyőzhetetlen akadály, néhány NDK-s színész, zenész és író számára. A Friedrichstraße-i pályaudvar jelentette a villamos- és földalatti közlekedés csomópontját. Itt a fal – egy fémfal – két sín között húzódott: a B sín nyugati irányba ment, az A sín keletre. Az „Intershop” miatt is szívesen látogattak ide, hiszen vámmentesen vásárolhattak cigarettát és snapszot. A glienicki híd Berlin és Potsdam között feküdt, ahol kémeket cseréltek ki. Ezen kívül a híd használaton kívül volt, bár a 1980-as évektől már havi ötszáz jármű haladt át.

1969. októberében Willy Brandt új keletpolitikát hirdetett meg: kibékülés Kelettel (Neue Ostpolitik). 1971. szeptember 3-án aláírták a négyhatalmi egyezményt. A nyugat-berliniek összesen most már 30 napot lehettek Kelet-Berlinben, 1984-ben ezt 45 napra emelték. 1972-ben a határátlépésért viszont pénzt szedtek, 5 márkát személyenként, míg 1980-ban már 25 márkát. Így a látogatók száma 1979-ben 3,03 millióról 1981-re 1,5 millióra redukálódott.

A hetedik fejezet (Aufrüstung an der Grenze) a határfalat, a DDR határcsapatait, az ellenségképet, a halott hősöket és az önkéntes segítőket mutatja be. 1974 májusában a határcsapatok vezetése egy új típusú fal kifejlesztését kezdeményezte. Tehergépkocsikkal szimuláltak faláttöréseket, melynek eredményeként 2,1 méter mélyen süllyesztették a falat a földbe, így már nem tudta áttörni ilyen jármű a falat. Ezt a falat „Határfal 75” névvel illették, vagy ahogyan nyugaton hívták, „4. generációs fal”. 1989-ig 45 ezer betonszelvényt építettek be a falba. A fal „gondozást kevésbé igénylő és formailag szép” jelzőt kapott a korban. 1961. szeptember 15-én a Német Határrendőrségből létrejött a NDK határőrsége. Az ideológiai ráhatás jelentős volt, folyamatosan erősítették a katonákban az ellenségképet. Például kultúrpolitikai munka általi befolyásolás is megfigyelhető: olvasókörök, énekkörök alakultak, hogy a katonák motivációját és az összetartó erőt növeljék. 27 NDK-s dezertőr katonát lőttek le 1961 és 1989 között. Két katona tiszteletére megemlékezési szobát alakítottak ki, ahol képeket láthattak az odalátogatók és személyes tárgyakat. Az NDK-nak egy 150 ezer fős, nem hivatalos határőrsége is volt, akik civil személyek voltak, és feladatuk a menekülési akciók feltérképezése illetve, bárminemű változások megfigyelése.

A nyolcadik fejezet (Hundert Jahre Mauer) az alkalmazkodást, a meneküléseket, a fiatalok tüntetését és a „Csúcsmodern fal” létrejöttét tárja az olvasó elé. A fal a mindennapok részévé vált. Kelet-Berlinben néhány ember számára a fal a szabadság folytonos megnyirbálását jelentette. Betegséget, ún. „falbetegséget” váltott ki az emberekben, emberek tucatjai fordultak pszichiáterhez.

Ulbricht 1971. májusi leváltása után Erich Honecker került a SED élére. Tömegessé váltak a szökések és a dezertálások. Keletről nyugatra szöktek, de akadtak olyanok is, akik nyugatról szöktek keletre. A falat több helyen graffitik tarkították, 1984-ben még festőversenyt is rendeztek a Checkpoint Charlie-nál. 1977-ben Kelet-Berlinben az Alexanderplatzon fiatalok csaptak össze a Népi Rendőrséggel. Jelmondatuk a következő volt: „El a fallal!”. Három fiatal meghalt, sokan megsebesültek, és 150 személyt letartóztattak. 1987. június 6–9. között különböző zenekarok koncerteket adtak, ami ismét összecsapáshoz vezetett. A Brandenburger Tor-t jelentősen megerősítették az incidensek miatt. „A fal még 50 vagy 100 év múlva is állni fog, ha az ehhez szolgáló okok nincsenek legyőzve” – ahogy a Deutsche Allgemeine Zeitung írta. A NDK kormánya úgy vélte, hogy a fal még 2000-ben is állni fog. Az NDK vezetőségének ügyelnie kellett arra, hogy a falon ne lehessen átszökni, de lövés is kevesebb dördüljön el, hiszen ez rombolta a nemzetközi tekintélyét. Ezért új projektbe kezdtek, a „High-Tech fal 2000” létrehozásába.

A kilencedik fejezetben (Der Fall der Mauer) a rendszer felbomlásáról, 1989. november 9-ről, és a keletnémet rendszer végéről olvashatunk. Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével a vasfüggöny felgördülni látszott. 1989. november 9-én Günter Schabowski sajtókonferenciát tartott, ahol elmondta, hogy az NDK megnyitja kapuit. Emberek és autók tömege állt az utcákon. 1990. januárjában a határőrség felét elküldték. 1990. július 1-jén életbe lépett az NSZK-val kötött vám és szociális unió. 1990. június 26-án elrendelték minden határvizsgálat beszüntetését a belső német határoknál és Berlinben is. 1990. szeptember 21-én a határőrcsapatokat feloszlatták, ezzel lezárult a háború utáni német történelem egy fejezete.

A tizedik fejezet (Das Verschwinden der Mauer) a pereket, a fal darabjainak értékesítését mutatja be. A falnál több mint 800-an haltak meg, az elfogottak száma 850-re tehető. Emellett ezrek sebesültek meg illetve kaptak súlyos büntetést. 2002-ig 457 személyt vádoltak meg a halálos lövések miatt, 331-et elítéltek. 1992-ben kezdődtek meg a perek az egykori NDK-politikusok ellen. A Berlini Fal kalapács alá került. A fal darabjait Monacóban is értékesítették, ahol 1,8 millió márkát kerestek a darabok eladásával. A fal gyűjtési és kultúrtárggyá vált. 1990. november 30-ig az építményt el kellett tüntetni. A fal összesen 106 km hosszú volt, ez 45 ezer betonszelvényt jelentett, darabonként 2,75 tonnát. Emellett 127,5 km jel- és zárókerítést és 302 figyelőtornyot kellett lebontani. 29 év elteltével teljesen új érzés volt Berlinben lenni a fal nélkül. Csupán a város néhány részében hagyták meg a fal egy-egy rövid szakaszát, másutt emlékhelyeket létesítettek.

Hagen Kochnak köszönhetők az archív felvételek, melyek szemléletessé teszik az olvasó előtt az akkori berlini állapotokat.

 

Thomas Flemming–Hagen Koch: Die Berliner Mauer (A berlini fal). be.bra verlag, Berlin-Brandenburg, 2005. 144. p.

 

Lukács Anna