Klió 2006/3.

15. évfolyam

Tito 1953-as angliai látogatása

 

 

2005-ben új folyóirattal gazdagodott a horvát történetírás. Jure Krišto szerkesztésében megjelent a Review of Croatian History folyóirat első száma. A szerkesztőség, amelynek magyar tagja is van Ress Imre szemé­lyében, szándéka szerint a folyóirat évente egy számmal jelenik meg, azzal a célkitűzéssel, hogy angol és német nyelvű tanulmányok révén ismertesse meg a Horvátországon kívüli történész közösséggel a horvát történetírás legfrissebb eredményeit (mindezt a levéltári munkával kapcsolatos cikkekkel és könyvismertetőkkel kiegészítve).

Ebben az új folyóiratban jelent meg Katarina Spehnjak, a Horvát Történeti Intézetben dolgozó történész tanulmánya, amely Tito 1953-as angliai, a második világháború után tett első nyugati látogatásáról szól. Spehnjak tanulmányának újdonságát az jelenti, hogy a korabeli jugoszláv sajtó mellett, alapvetően londoni levéltári kutatásokra támaszkodva rekonstruálja az utazást.

A szerző abból a közismert tényből indul ki, hogy 1945-től kezdve Jugoszlávia külpolitikai kapcsolatai a népi demokratikus országokra korláto­zódtak. A nyugati hatalmak az országra, mint a leglojálisabb szovjet csatlósra tekintettek. E téren változásra csak az 1948-ban kitört szovjet–jugoszláv konfliktus hatására került sor. Az amerikai pragmatista külpolitika például a Tito és Sztálin közti vita nyilvánosságra kerülését követően úgy tekintett a balkáni országra, mint amely ideológiai éket ver a monolit kommunista tömb államai közé. Jugoszlávia kiválása katonai szempontból is kedvező volt a nyugati hatalmak számára, már csak azért is, ahogyan ezt a tanulmány szerzője hangsúlyozza, mert ettől kezdve a szovjetek nem számíthattak a 30 jugoszláv hadosztályra. Ezért kezdetben humanitárius és gazdasági, majd idővel katonai segítséget is készek voltak adni az ország talpon maradásához, azt is remélve, hogy a többi kommunista ország is követni fogja a jugoszláv példát.

A segítségnyújtás nagysága és jellege kapcsán Spehnjak azonban érzékelteti, hogy az amerikai és a brit érdekek eltértek egymástól. Ernest Bevin brit külügyminiszter (1945–1951) ugyan fontosnak tartotta Tito és rendszerének felszínen tartását, viszont csak annyi segítséget akart adni, amekkora elegendő ahhoz, hogy megakadályozza Jugoszlávia visszatérését a kommunista tömbhöz. Amíg az amerikai külpolitikát főként ideológiai és politikai célok mozgatták, addig a britek gazdasági előnyökre akartak szert tenni. Ebből a szempontból számukra másodlagos jelentőségű volt, hogy szocialista országként Jugoszlávia tesz-e számukra kedvező ideológiai lépéseket. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy részben egyes társadalmi körök nyomására, a nyilvánosság előtt ne kritizáltak volna bizonyos jugoszláv lépéseket, mint például az egyházak helyzetét érintő intézkedéseket.

A tanulmányból azt is megtudjuk, hogy a közeledés ellenére, hasonlóan a nyilvánosság előtt tett nyugati kritikákhoz, a jugoszláv sajtóban is fennmaradt a „burzsoá Nyugat” kritizálása, bár a közvetlen ideológiai és politikai kritika helyét a korrupcióról és a bűnügyekről szóló cikkek vették át. A titói vezetés jól ismerte fel a nyugati hatalmak esetleges gyengeségeit, illetve a brit és az amerikai politika ellentéteit. Ebből a szempontból Spehnjak szerint egy újabb zseniális húzást jelentett Tito 1953-as angliai látogatása, mivel ezzel újabb lépést tett az ország politikai elszigeteltségének feloldására. Erre, ahogyan azt a szerző kiemeli, különösen a katolikus egyház helyzete miatt elmérgesedett vatikáni és a Trieszt kérdése miatt amúgy is rossz olasz viszony miatt volt szüksége. A látogatás emellett tovább erősítette Tito és a jugoszlávok presztízsét. Tito háborús hősként, Churchill barátjaként léphetett fel, az ország lakosságát pedig az tölthette el elégedettséggel, hogy egy nagyhatalom fogadta egy kis ország küldöttségét.

A tanulmány következő fejezetében a szerző külön hangsúlyt helyez a jugoszláv–brit kapcsolatok alakulására, közvetlenül az 1953-as látogatás előtt. Titót Anthony Eden brit külügyminiszter 1952. szeptemberi Jugosz­láviában tett látogatása során hívta meg Nagy-Britanniába, amit a jugoszláv vezető nagy megtiszteltetésként értékelt. Spehnjak fontosnak tartja meg­említeni Ivo Mallet belgrádi brit nagykövet Jugoszláviáról írt éves jelentését, mert abban a nagykövet többek között kitért a javuló jugoszláv-nyugati kapcsolatokra és az egyházak helyzetére, amely a horvát történész véleménye szerint nagyban hozzájárult Tito látogatásához. Mallet véleménye szerint a jugoszláv kormány olyan intézkedéseket tett, amelyek javították az egyházak helyzetét, ugyanakkor, vélhetően az olasz kormány nyomására rosszabbodott Jugoszlávia és a Vatikán kapcsolata.

Főként a Katolikus Unió nyomására a brit kormány kénytelen volt részletesen foglalkozni az egyházak, és ezen belül főként a római katolikus egyház helyzetével. Eden Winston S. Churchill miniszterelnöknek 1952. december 30-án írt memorandumában az egyház üldöztetésével kapcsolatos híreket túlzónak minősítette, és azt javasolta, hogy ezekre a kérdésekre a miniszterelnök ne térjen ki részletesen a találkozó során. Ha esetleg mégis szóba kerülne a kérdés, akkor azt kezelje taktikusan. Bár Eden 1953. január 27-én fogadta a brit parlament katolikus csoportját, az ezt követően Churchillnek írt emlékeztetőjében továbbra is úgy vélte, az egyház helyzete semmivel sem rosszabb Jugoszláviában, mint a többi kelet-európai országban.

A szerző leszögezi, hogy a brit kormánykörök tehát nem hagyták, hogy Tito látogatásával kapcsolatban az egyházi lobbik nyomást gyakoroljanak rájuk. Jól jelzi ezt az is, hogy bár a közvélemény kritikájának felerősödésével Millet kénytelen volt 1952. december 15-én tiltakozó jegyzéket átadni Belgrádban, amelyben Tito látogatását is megkérdőjelezték, egyidejűleg azonban a brit kormány titokban megnyugtató üzenetet is küldött a jugoszláv vezetésnek.

A látogatás előzményeivel kapcsolatban a tanulmányíró fontosnak tartja, hogy elemezze Jugoszlávia helyzetét a korabeli brit sajtóban, és leszögezi, hogy a brit sajtó Jugoszláviával kapcsolatos állásfoglalása hűen követte a brit kormány nézetét. Az újságokban számos pozitív cikk jelent meg, ame­lyekben Titót nagy háborús stratégaként, az antifasiszta koalíció fontos tagjaként mutatták be. Hangsúlyozták a háborús pusztítást követő újjáépítés jelentőségét. Spehnjak figyelme azonban nem siklik el afelett sem, hogy a politikai helyzetről csak néhány mélyreható elemzés készült. Az egypárt­rendszert pedig még ezekben a cikkekben is csak módjával kritizálták. Ez alól kivételt a liberális Manchester Guardian, a Sunday Observer és a független Sunday Express képviselt. Ezekben a lapokban már kritikusabb hangvétellel írtak a jugoszláv vezetés egyházellenes intézkedéseiről.

A jugoszláv sajtóval kapcsolatosan a szerző megemlíti, hogy az hasonlóan barátságos hangvétellel írt a szigetországról. Részletesen kitértek a minden­napi életre, és kiegyensúlyozottan mutatták be a brit belpolitikát és a gyarmati problémákat.

A politikai feltételek elemzése után a szerző külön fejezetben foglalkozik a látogatás közvetlen előkészületeiről. A látogatás előkészítésekor négy probléma merült fel: a látogatás szintje, hogyan utazzon Tito Londonba, mekkora legyen a delegáció létszáma, illetve pontosan mikor kerüljön sor a látogatásra és mi legyen a részletes program.

A meghíváskor Tito még csak a kormányfői tisztet töltötte be, államfővé csak azt követően választották meg. A szerző kiemeli, hogy ez diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett. Mivel II. Erzsébet királynő megkoronázása óta még nem tett hivatalos látogatást, a protokoll értelmében Tito látogatása csak magánjellegű lehetett. Utalva a brit hivatalos álláspontra, Spehnjak hangsúlyozza, hogy állami látogatásra azért nem kerülhetett sor, mert az a miniszterelnököt illeti meg. Természetesen ez elégedetlenséggel töltötte el a jugoszlávokat, és a tárgyalások egészen 1953 februárjáig elhúzódtak. Végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy Tito a brit kormány vendégeként, magánlátogatáson vesz részt Nagy-Britanniában.

Arról, hogy a küldöttség hogyan utazik Angliába, a jugoszláv sajtó először csak az elutazást követő napon számolt be.  Ennek hátterében az húzódott meg, hogy Tito, ma már tudjuk, hogy nem ok nélkül, egy esetleges szovjet merényletkísérlettől tartott. Az utazás a hivatalos körök előtt is egészen február közepéig titok maradt.

A tanulmány részletesen kitér a konkrét útvonal bemutatására és az ezzel kapcsolatos problémákra. A tervek szerint a jugoszláv küldöttség a Galeb gyakorlóhajón utazott volna Máltáig, ahol brit tengeri védelmet kértek volna. Az esetleges katolikus tiltakozás miatt azonban Málta nem engedélyezte volna a hajó kikötését. A spanyol kormány pedig azt vetette el, hogy Gibraltárból repülővel folytassák útjukat, mivel arra katonai géppel került volna sor. A probléma csak március 2-án oldódott meg: a jugoszláv küldöttség megállás nélkül a Galeb hajó fedélzetén fog Angliába utazni.

A delegáció létszámát a brit kormány végig csökkenteni akarta. Február elején az eredetileg 25 fős delegációt 10 főre akarták lefaragtatni, végül a hónap végén 21 főben egyeztek ki. A küldöttség tagjai között volt Koča Popović külügyminiszter, Aleš Bebler miniszter és Slaven Smodlaka protokollfőnök. Emellett Tito személyi kísérletét alkotta többek között két tábornok, egy orvos, egy magántitkár, egy tolmács, de egy fényképész és egy filmes is.

Az eredeti tervek szerint a látogatás március 21-én kezdődött volna, jugoszláv kérésre azonban erre pár nappal korábban került sor. A jugoszláv sajtóban ezt a brit külügyminisztérium sűrű programjával indokolták, arra azonban Spehnjak nem ad választ a tanulmányban, valójában miért tolták korábbra a dátumot, ahogyan arra sem, hogy Sztálin március 5-én bekövet­kezett halála kihatott-e valamilyen módon a látogatásra.

Az előzmények alapos felvázolása után kerül sor magának a látogatásnak az ismertetésére, melynek során a szerző részletesen, szinte napi bontásban vezeti végig az olvasót az egyes programokon.

A látogatásra 1953. március 16–21. között került sor. Az eredeti tervek szerint a Galeb március 16-án, délután egy órakor ért volna Greenwitch-be, ahol a Nora hajón a jugoszláv nagykövet fogadta volna őket. Innen a Nora fedélzetén folytatták volna útjukat a westminsteri mólóig, ahol 3 órakor az edinburghi herceg, a miniszterelnök és a külügyminiszter fogadta volna őket. A jugoszláv delegáció azonban fél nappal korábban érkezett, a sűrű köd miatt viszont csak este 5 óra után értek a mólóhoz.

A hivatalos fogadást a Downing Streeten tett rövid megbeszélés, a brit háborús áldozatok emlékművének, a Cenotaph-nak a megkoszorúzása és a jugoszláv nagykövetségen tett látogatás követte. Másnap Tito a Buckingham-palotába és a városházára látogatott. (Az utóbbival kapcsolatban Spehnjak érdekességként megjegyzi, hogy erről egy egyébként nyolc oldalas titkos program is készült.) Március 18-án Tito a Cambridge-i Egyetemre látogatott és megtekintette a légierő egyik gyakorlatát is. Itt egy sajnálatos eseményre is sor került, amikor egy balesetben két pilóta vesztette életét. Tito kérésére ekkor megszakították a gyakorlatot.

A jugoszláv államfő aznap este adott interjút a BBC-nek. Mivel a külügyminisztérium kerülni szerette volna a szükségtelen bonyodalmakat (a szerző itt főleg a jugoszláv–olasz kapcsolatokra utal), a BBC rövid, nem politikai interjút akart készíteni. A Titóval készített beszélgetésen kívül eredetileg a tervek között szerepelt egy interjú készítése Beblerrel is, erre azonban végül sor sem került.

A látogatás során számos fogadás és díszvacsora volt, amelyen megjelentek a brit társadalmi és politikai elit prominens képviselői. A tanulmány kiemeli, hogy e rendezvényeknek szimbolikus és gyakorlati jelentősége is volt. Az egyik pohárköszöntő során Churchill Jugoszláviát a britek szövetségeseként méltatta és kijelentette, hogy ha megtámadják a délszláv államot, akkor együtt fognak elpusztulni. Tito ezt a kijelentést olyan ígéretnek tekintette, amely helyettesíti az írásbeli egyezséget. Az egyházak üldöztetésének vádját pedig Fisher canterburyi érsek jelenléte enyhítette.

Március 19-én került sor Koča Popović külügyminiszter felszólalására a parlamentben, amit a külügy- és a védelmi minisztériumban folytatott tárgyalás követett, amelyeken Tito és Churchill is részt vett. A tárgyalások során a két legfontosabb kérdést Trieszt, valamint az egyház és az állam viszonya jelentette. A britek számára Trieszt volt a fontosabb, már csak amiatt is, mert hamarosan választásokra került sor Olaszországban, és ki akarták elégíteni szövetségesük aspirációit. Az egyház és az állam kapcsolatát ugyanakkor a jugoszláv fél belügyként kezelte. Tito még március 17-én, a miniszterelnöknél tett látogatása során kifejtette, hogy Jugoszláviában nincs vallási üldözés. Problémák vannak, de ezek politikai és nem vallási jellegűek.

A megbeszélések március 20-án közös nyilatkozat elfogadásával zárultak. Ebben kifejtették, hogy a nemzetközi helyzetben sokféle nézet lehetséges, de közös céljuk ellenállni a politikai agressziónak és megvédeni a nemzeti függetlenséget. A két ország szoros kapcsolatban fog maradni egymással és céljuknak tekintik, hogy az esetleges jövőbeni konfliktusok helyi szinten maradjanak.

A tanulmány befejezéseként a szerző azt vizsgálja, hogy hogyan értékelték a látogatást a brit és a jugoszláv sajtóban, valamint a diplomáciai körökben.

A jugoszláv lapok részletes napi beszámolókban tudósítottak a látoga­tásról. A riportokat, különleges tudósításokat képriportokkal egészítették ki. Előfordult, hogy a címlapon megkezdett tudósítás még a lapok harmadik oldalán is folytatódott. A Borba és a Vjestnik ugyanakkor több kritikát is megfogalmazott. Az előbbi „Kominform-Mosley-csetnik” tüntetésről írt, míg a Vjestnik a Reuters-t kritizálta, mert a brit hírügynökség tudósítása szerint csak pár száz bámészkodó fogadta a Buckingham-palota előtt Titót, nem nélkülözve az ellenséges bekiabálásokat sem. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a többi hírügynökség ezzel szemben háromezres tömeg meleg fogadtatásáról számolt be. A Reuterst azért is kritikával illették, mert túl nagy hangsúlyt adott a látogatást kísérő biztonsági intézkedéseknek, ezzel, véleményük szerint, a „demokratikus együttműködés látogatását” kísérelték meg aláásni.

A látogatásnak a brit média is fontos figyelmet szentelt. A katolikus egyház szemszögéből azonban csak egy részük értékelte azt. Diplomáciai téren Millet belgrádi követ április 11-i jelentését tartja a szerző jelentősnek. A nagykövet ebben kitért Tito március 30-án Splitben elmondott beszédére. Beszédében a jugoszláv vezető hangsúlyozta, hogy Angliában egyenlő elbánásban részesítették, egyenlő partnerként kezelték. Majd arra is kitért, hogy nem kell nyugati szövetségesnek, ahogy ő fogalmazott, „NATO-szövetségesnek” lenni ahhoz, hogy egyenlő kapcsolatokat ápoljanak.

Spehnjak nézete szerint a meleg fogadtatás egyrészt a hidegháború ellentmondásosságára, másrészt Tito képességeire utalt, aki bizonyította, hogy képes ebben a környezetben is elboldogulni.

Spehnjak tanulmányának nagy érdeme, hogy egy eddig kevésbé ismert részlettel gazdagította a jugoszláv-brit külkapcsolatok történetét a szovjet-jugoszláv konfliktus időszakából. Amíg a Kominform szerepéről már számos tanulmány látott napvilágot, addig Tito első nyugati útjáról, amely fontos szerepet játszott abban, hogy Jugoszláviát minél kedvezőbb színben tűntessék fel, eddig még nem született részletes, tudományos igényű munka. A szerző mindezt tette úgy, hogy következetesen vizsgálta mind a jugoszláv, mind a brit nézőpontot, célokat és érdekeket. Tanulmányához a levéltári források mellett, a korszellem megszólaltatása céljából, valamint, hogy ezáltal is érzékeltesse a látogatás jelentőségét,  a két ország napi sajtóját is elemezte.

 

Katarina Spehnjak: Josip Broz Tito’s Visit to Great Britain in 1953 (Josip Broz Tito 1953-as nagy-britanniai látogatása). In: Review of Croatian History, Volume I., 2005, 273–293. o.

 

Vukman Péter