Klió 2006/3.

15. évfolyam

Amatőr (?) variációk egy témára. A második világháború vége Ausztria északkeleti részén

A második világháború utolsó periódusában, Ausztriában lejátszódott harci események említésekor a tájékozott magyar olvasónak elsőként Manfried Rauchensteiner alapműveknek számító könyvei és tanulmányai jutnak az eszébe.1 A magyar és osztrák területen, „határokat nem ismerve” lezajlott kisebb események vizsgálatakor viszont kénytelenek vagyunk a részkérdésekkel foglalkozó történeti, illetve helytörténeti munkákat is felderíteni. Ezek szerzői között szokatlanul nagy számban találunk hobby vagy – a szó nemesebb értelmében – amatőr történészeket. Magyarországon a szakemberek szemében, többnyire nem alaptalanul, kedvezőtlen színben tűnnek fel a céhen kívüliek, a levéltárakat bújó nyugdíjas helytörténészek. Ausztriában viszont számos regionális illetőségű, modernkori történeti kérdésnek kizárólag amatőr szakértője van. Ezek az esetek többségében – természetesen – valamiféle állami hivatal vagy értelmiségi foglalkozás mellett végzik elismerésre méltó munkájukat. A jól-rosszul, vagy szándékosan egyoldalúan fogalmazó hobbiírók2 sorából objektivitásával és meglepően hatalmas forrásbázisával a lackenbachi3 fogorvos, Leopold Banny emelkedett ki az 1980-as években. A burgenlandi háborús eseményeket teljes körűen, köztük a birodalmi védőállást építő kényszermunkások és a helyi lakosság szenvedéseit is részletesen bemutató könyvei máig megkerülhetetlenek.4 Banny kortársaként – véleményünk szerint tőle mindvégig elmaradva – kezdte a történészkedést a jelen recenzió idősebbik alanya, a gloggnitzi csendőrőrs egykori parancsnoka, a volt kutyakiképző tiszt Friedrich Brettner (1935), akit történészi munkásságáért néhány évvel ezelőtt tiszteletbeli professzor címmel tűntetett ki az osztrák szövetségi államelnök. Fiatalabbik szerzőnk, Franz Jordan (1956) az osztrák hadsereg (Bundesheer) alhadnagya, a Bécsben található Nemzetvédelmi Akadémián dolgozik. Bár, néhány katonai szakcikket és hadtörténeti tanulmányt leszámítva, ez az első komolyabb történészi vállalkozása, könyvéről már az első kézbevételkor megállapítható, hogy alapos és korszerű módszereket alkalmazó történészi munka eredménye: hiszen 150 interjú, települési és egyházi krónikák, illetve levéltári források, továbbá hadszíntérkutatás és – természetesen – a szakirodalom felhasználásával készült. Jordan megfogalmazása szerint ez „hadtörténeti helytörténet”, melyben a következtetések és az összefüggések meglátását az olvasóra bízza, de forráskezelése magasan Brettner fölé helyezi. Igaz, utóbbi – húsz éves írói munkássága során – sohasem állította, hogy többre törekedne, mint a történések pusztán tényszerű rögzítésére, szemtanúk, krónikák, szakirodalom és – ami mindig csak a bibliográfiából derül ki, mert nem alkalmaz jegyzeteket – levéltári források alapján. (Valljuk meg, többet nem is szabad elvárni egy nem hivatásos helytörténésztől).

1985-ben jelent meg Brettner első könyve az „utolsó harcok” tematikából, a Semmering térségéről,5 melyet az 1990-es években egész sorozat követett. Ezek a kötetek magyar szempontból különösen érdekesek, hiszen a szerző Burgenland déli részétől – jelen kötettel bezárólag – a cseh határig, az osztrák keleti határrégió összes települését bemutatja a kritikus időszakban.6 A most bemutatásra kerülő könyv volt az utolsó a sorban. Brettner az elmúlt évben részben már túl is lépett a második világháborún, áttért egy másik évfordulós – szintén tragikus – témára, a németség Vörös Hadsereg előli menekülésére, illetve a Jugoszláviából, Magyarországról és Csehszlovákiából való – háború utáni – kitelepítésére.7 Jordan nem ilyen termékeny író. Az itt tárgyalt kötet óta csak szakcikkei jelentek meg az osztrák hadtörténeti szaklapban, a Pallasch-ban, és a jelek szerint nem is készül újabb monográfiája.8

A kötetek tartalmi elemzését a földrajzi és időbeni keretek, továbbá a szerkezeti felépítés áttekintésével kezdjük. Brettner könyve két fő részre tagolódik. Az elsőben Sopron, illetve Pamhagen térségéből a Fertő-tó két oldalán és a Lajta-hegységen keresztül, településről településre, napról napra – tekinti át az utóvédharcokat és a szovjet csapatok mozgását. Így jut el a Bécsi-medencébe, a Dunához és Bécs elővárosaihoz (1945. március 30–április 6.). Magukkal a bécsi harcokkal (1945. április 6–április 13.) nem foglalkozik. Mint írja, azt a szakirodalom már alaposan feldolgozta.

A könyv második része a Duna északi oldalán zajlott eseményeket részletezi kronológiai sorrendben, szintén településről településre haladva. Itt kapcsolódik be Jordan könyve, aki a krónikás szerkesztési elve helyett a katonai szempontú elemzésnek megfelelően építi fel a fejezeteket: nem naponta, hanem hadmozdulatonként követi az eseményeket. Gyakran meg is áll – a részfejezet végén –, hogy általános helyzetértékelést tartson, vagy bővebben ismertessen egy-egy résztvevő alakulatot. Míg Brettner az események követése során egy pillanatig sem lépi át a határt – holott ez, például Sopron esetében, indokolt lenne –, Jordan Pozsony ostromának (1945. április 2–április 5.) a bemutatásával kezdi a bécsi támadó hadművelet északi szárnyán zajló események ismertetését. A Morvamezőn, a Bécset közre fogó ostromgyűrű, és a Morva–Zaya folyók térségében lezajlott, mindkét oldalon páncélosok bevetésével tarkított harcokat (1945. április 10-április 18.) mindketten kellő mélységben részletezik. A továbbiakban viszont Brettner könyvéből hiányzik a komolyabb kitekintés a szomszédos Csehországban (Csehszlovákiában) folyó szovjet előretörésre (Břeclav – Brno vonalon, 1945. április 14–április 18.), amelynek veszélyben lévő balszárnyát kívánta biztosítani a Vörös Hadsereg a Mistelbachi-dombságon keresztül, Brno felé északi irányban indított támadással. Ezzel szemben Jordan – joggal – komoly hangsúlyt fektet a Mistelbach és Laa an der Thaya (röviden: Laa ad. Thaya, vagy Laa) közötti kemény páncélos ütközetekre (1945. április 19–április 21.), amelyek célja szovjet részről a Thayán való átkelés, vagy legalább hídfőállás kialakítása volt. Ez az a pont, ahol a szovjet előrenyomulás kifullad. A fegyverszünet megkötéséig (1945. május 8.) a front megmerevedik. Egyben Laa térsége és az attól délre, Korneuburgig húzható vonal jelenti a két könyv nyugati határát is.

Mindkét könyv kitér a Morva folyótól nyugatra fekvő zisterdorfi – utolsó német kézen lévő – olajmező sorsára. Noha Brettner leírja, hogy az itteni termelésnek már semmi perspektívája nem volt, nagyobb hangot ad a korabeli pártemberek hisztérikus – a könyv szempontjából hatáskeltő – megnyilvánulásainak, holott – mint Jordan is leszögezi – Zisterdorf ekkor már nem volt több mint egy kisváros, amely több napon keresztül maga volt a képlékeny tűzvonal, és a Déli Hadseregcsoport részéről sem készültek kiemelt védelmére. (Maga a település végül harc nélkül esett el 1945. április 17-én. Ezután április 23-án Hitler kifejezett parancsára kísérlet történt a visszafoglalására, de az – egyébként sikeres – támadást a nagy veszteségek miatt már 26-án le kellett állítani. Ennek részleteit Jordan közli.)

A tér horizontális tagolását követően nézzük a vertikális dimenziót, hiszen a modern hadviselők akkor már nemcsak a földön, hanem a levegőben is megmérettettek. Nyilvánvaló, hogy a rendkívül bonyolult földi harcok mellett nem juthat kellő hely a légi csaták bemutatására. Mégis, legalább a jelenlévő erők felsorolása elvárható lenne, hiszen az állandó szövetséges légi jelenlét említése nélkül az olvasó azt hihetné, a tűzvonal mögött szabadon mozoghattak a német katonák. Brettner itt is maga szabta korlátai között marad, s csak a bécsi védőgyűrűben, földi harcokban bevetett légvédelmi tüzér hadosztályokról (15. és 24.), és a könyv végén röviden a Hitlerjugend és a RAD-Maiden (a Birodalmi Munkaszolgálat női tagozata) légvédelmi segédszolgálatáról ír. Schwechatnál érdekességként megemlíti, hogy az ott található Heinkel repülőgépgyárban egészen március 31-éig folyt a He 162 Volksjäger (népi vadász) típusú sugárhajtású vadászgép tesztelése, amikor is az Alpokba evakuálták a gyártást.

Jordan e téren is alaposabb. Külön fejezetet szentelt a szembenálló repülőegységek bemutatására. Örvendetes módon említést tesz a német földön tovább harcoló, és ebben a térségben bevetett magyar pilótákról is. Részletesebben foglalkozik a német 52. és 53. vadászezrednek (JG 52, JG 53) a Pozsony-Brno-Bécs háromszögben kifejtett – egyre csökkenő – harctevékenységéről. Érdekességként említi az 53. ezred I. század parancsnokának, Lipfert századosnak a 200. légi győzelmét, utalva arra, hogy ebben az időszakban – dacolva a körülményekkel – állítják fel utolsó „rekordjaikat” a német pilóták, a szövetségesek pedig – érezve a háború végét – kezdenek kitérni a harci érintkezés elől. Jordan azonban arra is rámutat, hogy sok pilóta vált az alkohol rabjává, mert másként nem tudták elviselni társaik elveszítését és a kilátástalan helyzetet. A vereséget – politikai szempontból – személyes tragédiaként megélő pártemberek, civilek csoportos öngyilkosságairól Brettner számol be részletesebben, jellegéből adódóan az emberi infernó az ő könyvében fogható meg jobban.

A recenziót olvasónak is feltűnhetett már, hogy az események magyar embernek alig vagy egyáltalán nem ismert településeken zajlottak. Egyébként a tapasztalat szerint még egy Magyarországon lefolyt hadműveletről olvasva sem kerülhető el egy atlasz kézbevétele, nem hogy egy – még oly közeli – külföld esetében, mint Északkelet-Ausztria,9 ahol különösen fontos a megfelelő térképek, vázlatrajzok szerepeltetése. Brettner 1999-es, az alsó-ausztriai harcokkal foglalkozó könyvét10 lapozgatva öt kétoldalas, jó minőségű, színes és egyazon forrásból – valószínűleg egy 40-es évek végi autós atlaszból – származó térképet találunk, melyeken NATO szabvány szerinti jelölések mutatják a csapatmozgásokat, a harci eseményeket. Ezzel szemben a jelen kötet végén három 1950-es években kiadott és egy jelenkori – modern autópálya-hálózatot mutató – térképen, felirat nélküli vörös nyilak erdejével találkozunk. Olvasás közben hiába lapozgatunk folyton ide, számos olyan falut nem találunk meg, amelynek fekvését a szöveg megértéséhez fontos lenne ismernünk. (A Jordan könyvéből hiányzó, itt viszont fellelhető helynévmutató semmit sem változtat a helyzeten.) Jordan orientációs segédleteire viszont katonai megközelítéséből adódóan nem lehet panasz. A több tucatnyi áttekintő térkép és ütközet-vázlat bárki számára követhetőbbé teszi a szöveget.

Mindkét kötet értékét emeli a gazdag fotóanyag. Mivel ezek nagy része eddig publikálatlan volt, sajnálatos, hogy csak Jordan tünteti fel minden esetben a forrást, míg Brettner csak elvétve. Így aztán komoly nyomozómunka szükséges ahhoz, hogy kiderüljön, mely magángyűjteményben lapul egy-egy különleges fotográfia eredetije. A képek minősége általában jónak mondható. Kivételt képeznek a Brettner által, láthatóan más monográfiákból átvett ábrák, például a 264. oldalon található amerikai B-24-es bombázó-köteléket ábrázoló kép. Ez nyilvánvalóan Manfried Rauchensteiner könyvéből11 származik, ám az eredetihez képest silány a minősége, ráadásul a forrás sincs megjelölve. Dicséretes a szerzőknek az a törekvése, hogy minden lényeges mozzanatot igyekeznek ily módon is illusztrálni. Különösen így jár el Jordan, aki számos helyszínt szemtanúk segítségével járt be, és fényképezőgéppel is megörökített. Brettner viszont túlzásokba esik: fényképeinek fele ugyan kötődik a szövegben tárgyalt helyszínhez, de nem 1945-ben, hanem a németek 1938-as bevonulásakor készült. Szintén erőltetett és megkérdőjelezhető az 1941–42-es Szovjetunió-beli hadjárat során kilőtt szovjet haditechnikákról készült – német területen ma is százával előforduló – képek beillesztése az 1945 áprilisában zajlott páncélos ütközetek megjelenítéseként. Az illusztrációs kérdéskört lezárandó, egy magyar vonatkozású tévedésre hívnám fel a figyelmet. Brettner könyvében a 12. oldalon van egy kép a következő szöveggel: „Sowjetischer Vormarsch mit Pak „Ratsch Bum””, azaz szovjet előrenyomulás páncéltörő ágyúkkal. Valójában a képen egy Kölnben gyártott 2,5 tonnás Fordot és (valószínűleg) egy Opel Blitz típusú teherautót12 láthatunk hátulnézetből, amint egy-egy – lombos ágakkal álcázott (!) – PAK–40 jelű 7,5 cm-es páncéltörő ágyút vontatnak. Az első járművön látható hadrendi jelölés, illetve a hátrébb haladó vezetőfülkéje mögött baloldalra kitűzött háromszínű – felismerhetően piros–fehér–zöld-zászló egyértelművé teszi, hogy magyar gépkocsikról van szó.. Ez azért nagyon fontos, mert ebből az időszakból már elég kevés fotó ismert a magyar Honvédség szétaprózódott egységeiről.

Végezetül tekintsük át, milyen feltétlenül említendő érdekességeket tartogat még e két könyv számunkra.

Az elmúlt 60 évben több helytörténeti könyv és tanulmány is taglalta már a Sopron környéki harci eseményeket, de az ismert okok miatt a határ túloldalán történtekre ezek már nem tértek ki. Így a szerves egységet képező, az államhatárok vonalára tekintettel nem lévő harcokat zavarosan, egyoldalúan mutatták be. Brettnernek köszönhetően most számos homályos részletre fény derül. Kiderül, hogy a Soprontól délkeletre birodalmi területre lépő 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály nem egyszerűen visszavonult, de egyik harccsoportja március 30-án sikeres helyi jelentőségű ellentámadást is indított Horitschon falu ellen. A falut azonban nem tudták megtartani, mivel a visszavonuló német erők nem voltak képesek megkapaszkodni a kártyavárként összeomló birodalmi-védőállásban, és a szovjet csapatok akadály nélkül karolhatták át Sopront. A bekerítés elől gyalog menekülő, a helyszínt nem ismerő páncélgránátosok – ahogy ez egy drámai hangú visszaemlékezésből kiderül – jókora kerülővel, megjárva a Fertő nádasát és a Lajta-hegységet, a végkimerülés határán és alaposan megfogyatkozva jutottak el a Bécsi-erdőbe, a saját erőkhöz. Bécs irányában a lakossággal minden település utcáira harckocsi torlaszokat építtettek, ezek előterébe pedig árkokat ásattak a helyi pártvezetők. Utóbbiak a közhelyekkel ellentétben nem mindenhol távoztak elsőként. Sőt miután a hadsereg északi irányban elvonult, védelemre vezényelték a gyenge fegyverzetű helyi Volkssturmot (népfelkelő egységek a fiatal, illetve az idős férfi lakosságból). Az ellenállásba ütköző szovjetek kemény akna, vagy tüzérségi tűzzel „szórták meg” a szóban forgó falvakat. Ennek leginkább a pincékben, gazdasági épületekben rettegő lakosság látta kárát, hiszen a Volkssturm-tagok hamar feladták a küzdelmet, a pártemberek pedig eltűntek vagy öngyilkosságot követtek el – többnyire egész családjukkal együtt. Brettner részletesen bemutatja, milyen szenvedéseket kellett átélniük a lakóknak, miután a második hullámban érkező szovjetek megkezdték a fosztogatást, illetve a nők utáni vadászatot. A jelek szerint a forgatókönyv faluról-falura – akárcsak Magyarországon – ugyanaz volt. Az oral history alkalmazásának köszönhetően a lakosság körében elterjedt tévhitekről is képet kapunk. Több elfoglalt faluban is úgy hitték, hogy az oroszok azért ásatnak velük fedezékeket, mert a zónájuk elleni amerikai támadástól tartanak. De Brettnernek magának is vannak vitatható feltevései. Szerinte például az 1945. április 4-én felszabadított, Bécstől nem messze, a Duna jobb partján fekvő kaisersteinbruchi szövetséges fogolytábort a szovjetek azért alakíttatták át hatalmas tábori kórházzá, mert elhúzódó bécsi harcoktól tartottak.

A háború végére köztudottan eklektikussá vált a német hadosztályok, illetve a – jobb híján ennél is kisebb létszámmal felállított – harccsoportok összetétele. Jó példa erre a Pozsony – Jordan által említett – védelménél és Wagramnál szerepet kapott „Lentz” riadózászlóalj, amelyet a Saar-vidékről evakuált bányászokból és a Luftwaffe önkénteseiből szerveztek. Ide sorolandó a fontos magyar vonatkozásokkal bíró 37. „Lützow” SS önkéntes lovashadosztály is, melyet a budapesti katlanban megsemmisült – eredetileg magyarországi svábokból felállított, illetve kiegészített – 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály és a 22. „Maria Theresia” SS önkéntes lovashadosztály ostromgyűrűn kívül maradt ellátó alakulataira építve hoztak létre a Morvamezőn, 1945. február végén. Mivel az alakulatról meglehetősen keveset tudunk, nagyon hasznosak Jordan adalékai a hadosztály részeinek Floridsdorf, illetve Korneuburg környékén történt harci alkalmazásáról (1945. április 7 – április 18.).Ennél is hasznosabb Karl Simon Standarten-Oberjunker13 visszaemlékezése, amelyet Brettner közöl. Az ifjú altiszt ott volt a Morvamezőn az alakulat felállításánál, és részt vett a Waffen-SS-be önként jelentkezett, majd ide vezényelt magyar fiatalok kiképzésében is, amiről a hazai szakirodalomban csak néhány mondatot olvashatunk.14

Érdeklődést válthat még ki Jordan könyvében a korábban Magyarországon debütált, „Királytigris” harckocsikkal felszerelt 503. és 509. nehézpáncélos osztály szereplése,15 melynek páncélosai – tűzerejüknél fogva – a Laa-i síkság uraivá váltak, és egy darabig sikerrel akadályozták meg a szovjet páncélosékek kijutását a Thaya folyóhoz.

Összegezve: mindkét könyv meleg szívvel ajánlható a korszak kutatóinak és az érdeklődőknek is, bár mint említettem, a rengeteg ismeretlen helynév miatt nem árt elővenni hozzá egy térképet, s azon követni a csöppet sem egyszerű harci eseményeket.

Franz Jordan: April 1945. Die Kämpfe im nordöstlichen Niederösterreich (1945 áprilisa. Harcok Alsó-Ausztria északkeleti részén). Österreichischer Miliz-Verlag. Salzburg, 2003. 439 o.; Friedrich Brettner: Die letzten Kämpfe des II. Weltkrieges vom Neusiedler See zur Donau, March und Thaya. 2. SS Panzerkorps – 8. Deutsche Armee (A második világháború utolsó harcai a Fertő-tótól a Dunáig, a Morváig és a Thayaig. II. SS-páncéloshadtest – 8. német hadsereg)16 Prof. Friedrich Brettner saját kiadása. Gloggnitz, é. n. (2004). 288 o.

Schuller Balázs

1. Manfried Rauchensteiner: Krieg in Österreich 1945. Wien, 1970. (Továbbiakban: Rauchensteiner)

2. Itt az újra és újra erőre kapó militarizmus és a hitleri idők utáni nosztalgia fűtötte szerzőkre utalok.

3. Soprontól néhány kilométerre délre található osztrák falu.

4. Leopold Banny: „Warte auf dem Feuersturm.” Der Krieg im Burgenland. Eisenstadt, 1983. és uő: Schild im Osten. Der Südostwall zwischen Donau und Untersteiermark 1944/45. Eisenstadt, 1985 Jelentős munkája még a légvédelmi tüzérségnél segédszolgálatot teljesített gyerekekről szóló: Dröhnender Himmel, brennendes Land. Der Einsatz der Luftwaffenhelfer in Österreich 1943–45. Wien, 1988.

5. Friedrich Brettner: Die letzten Kämpfe um das Semmering Gebiet. Die 9. Gebirgs Division. Leobersdorf, 1985.

6. Tartalmuk alapján földrajzilag délről északra haladva a következő kötetekről van szó: Die letzten Kämpfe des II. Weltkrieges. Pinka – Lafnitz – Hochwechsel, 1743 m; 1. Volks Gebirgs Division, 1. Panzerdivision, Divisionsgruppe Krause, 117. Jägerdivision, Kampfgruppe Arko 3. Gloggnitz, 1999. (Továbbiakban: Brettner, 1999) A – több kiadást megélt –Semmering környékével foglalkozó kötet adatait lásd az előző jegyzetben; Die letzten Kämpfe des II. Weltkrieges im südlichen Niederösterreich. Kriegsschule Wiener Neustadt, Kampfgruppe Keitel – Kampfgruppe 356. Infanteriedivision. Gloggnitz, 1999. Die letzten Kämpfe des II. Weltkrieges. Steinfeld – Wienerwald – Tullnerfeld – Traisental; 6. Panzerarmee. Gloggnitz, 2002.

7. Friedrich Brettner: Geflüchtet, vertrieben, besetzt. Gloggnitz, 2005. A szintén interjúkra épülő könyv, egyéni sorsok bemutatásával, sokkal inkább megérinti az olvasó lelkét, mint az előzőkben tárgyalt – kevésbé részletes civil visszaemlékezéseket tartalmazó – háborús könyvei.

8. Franz Jordan: Das Halbkettenfahrzeug M-21 im Bundesheer. Heft 18. 2004. Herbst (őszi szám). A Pallasch változó időpontokban megjelenő folyóirat!

9. Egy atlasz kézbevételén túl sokat segíthet Kozma Endre-Héjja István-Stefancsik Ferenc: Katonaföldrajzi kézikönyv. Budapest, 1993. 168. o.

10. Brettner, 1999.

11. Rauchensteiner, 50-51. o.

12. Mindkét járműről lásd részletesebben Bonhardt Attila – Sárhidai Gyula – Winkler László: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Budapest, [1992] 218. és 227. o.

13. A magyar rangrendszerben nincs megfelelője, a törzsőrmester és a főtörzsőrmester közötti, kizárólag tiszti iskolásoknak kiadott rang. Forrás: Georg Maier: Drama zwischen Budapest und Wien. Endkampf der 6. Panzerarmee 1945. Osnabrück, 1985.

14. Kovács-Számvéber, 385.o. Simon visszaemlékezésének egyéb részeit, illetve a hadosztály „Keitel” harccsoportjának Wiener Neustadt és Puchberg környéki harcait – melyben Simon részt vett – Brettner 1999-es könyvében találjuk.

15. 1945. január 4-től hivatalosan a „Feldherrnhalle” páncélos hadtest I. és II. nehézpáncélos-osztálya, de mivel az elnevezéseket Jordan is rendszeresen keveri, én is az eredeti számozást használom. Az 503-asokról magyarul lásd: Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai. Budapest, 2000.

16. A német hadsereg szervezési tábláin a hadtesteket és a zászlóaljakat mindig római, míg a hadseregeket, a hadosztályokat és az ezredeket arab számmal jelölik. Nem világos, hogy Brettner miért nem alkalmazza könyveiben a helyes jelöléseket. A II. SS-páncéloshadtestről lásd: Kovács Zoltán András-Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Budapest, 2001. (Továbbiakban: Kovács-Számvéber) 88–89. és köv. o.