Klió 2006/3.

15. évfolyam

Reggio és Cassino között

A szerző, Karl-Heinz Golla1 a hadászati kerettel összhangban ábrázolja az olaszországi hadszíntér harci cselekményeit a szövetségesek kalabriai, apuliai és salernoi partraszállásától (1943. szeptember) a német 10. hadsereg visszavonulásáig a „Gustav”- és „Emil”- állásokra 1943/44 fordulóján. A mű eddig egyedülálló a német nyelvű irodalomban a hadszíntérrel kapcsolatban, mert mindkét fél katonai hadműveleteit eseményközpontú időegységekbe foglalja, ám mégis összefüggésében fejti ki. Ilyen módon megismerhető egy, az olvasó számára áttekinthető, teljes kép a harci cselekményekről.

Az egykori háborús ellenség számos forrásának feldolgozása révén, melyek eddig nem, vagy alig kerültek be a német nyelvű hadtörténeti irodalomba, sikerült számos, eddig a német oldal katonai akcióival kapcsolatos kutatási hiányosságot pótolni. Olasz források mélyre hatoló használata során mód nyílt egy, a német nyelvű memoárirodalommal szemben lényegesen szélesebb és kifejezőbb képet alkotni a Wehrmacht lefegyverző tevékenységéről, és az Olasz Királyság kapitulációjáról. A szöveg elmélyítéséhez és a szemléletesség céljából a könyv egy sor mellékletet tartalmaz. A mellékletben számos terep- és helyzetvázlat található, valamint a hadszíntérre vonatkozó ábra, illetve áttekintést kapunk a Dél-Olaszországban bevetett német szárazföldi haderő-parancsnokságok hivatalainak állásfoglalásáról.

Néhány éve már a német nyelvterületen is létezik egy sor kiváló, nyomon követhető, a hadműveleti és taktikai vezetési szintet behatóan felderítő mű a második világháború eseményeiről. Magától értetődően mindenekelőtt olyan eseményeket ragadtak ki, melyek jelentősek voltak a háború menete szempontjából. Ezért néhány hadszíntér mélyebb hadtörténeti feldolgozása, főként hadműveleti és taktikai szempontokból egyszerűen elmaradt.

Egy ilyen hiányosság a szerző véleménye szerint az olaszországi hadszíntéren az 1943. szeptember eleje és 1944. január eleje közötti időszak feldolgozása, tehát a szövetségesek partraszállásától az olasz szárazföldön, az ún. Cassino-csatákig. A szicíliai harcokat, az első szövetséges behatolást az „Európa-erőd”-be a német nyelvű hadtörténeti szakirodalom is tárgyalta. A Liri-völgy bejáratát szegélyező Cassino térségében lévő cselekményeknek nagyobb teret szenteltek. A szövetséges szempontból fáradtságos előrehaladásként megélt harcokról az olasz „csizma” déli részén a brit, új-zélandi, amerikai és kanadai hadtörténeti írásokhoz hasonló német nyelvű művet sem lehetett találni.

Karl-Heinz Golla munkája bőséges forrásanyagra támaszkodik: a német nyelvű irodalomban meglévő német kötelékek és csapattestek dél-olaszországi bevetésének ábrázolására, az akkori itáliai katonai kulcspozíciókban álló csapatvezetők és parancsnoki segédek emlékirataira, és ami, sajnos, csak csekély mértékben volt fellelhető, a személyes telefonbeszélgetésekre és írásos utasításokra, hivatalosan érvényesnek tekintett akkori nyugati szövetséges adatokra. Ezeknél gyakran értékes kiegészítések vannak a német nyelvű közleménynek tekintett adatokhoz a bevetett német katonai alakulatokkal kapcsolatban. A szövetségesek műveinek szerzői zsákmányolt német dokumentumokra és hadifogoly német katonák vallomásaira támaszkodtak, ami német szerzők számára a korai háború utáni időszakban nem állt rendelkezésre. Golla a továbbiakra is épített: a Német Szövetségi Levéltár Hadtörténeti Levéltárában fellelhető hadinaplókra és más témára vonatkozó, olaszországi német parancsnoki hivatalok dokumentumaira, mint a már konkrétan elnevezett „Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplójára”, a tárgyalt időköz jelentős dokumentációjára és későbbi munkákra. Sajnos majdnem az összes hadinapló hiányzik az 1943 második felében Dél-Olaszországban bevetett német hadosztályokról és a déli (később délnyugati), főparancsnok parancsnokságáról ugyancsak töredékesen állnak rendelkezésre a vezetési szint hadinaplói.

A „Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplója” értékes forrás, és a szerző által használt hadinaplók nem mindig érik el ezt a minőséget. Az olasz haderőnél a kapituláció kihirdetésekor és röviddel azután, az olasz hadtörténészek munkái és a legújabb publikációk is szerepelnek. Számos forrás elektronikus formában is rendelkezésre áll, dokumentumok és feldolgozások, melyek a szervezeti felépítéstől és csapattestek felszerelésén át a harci tevékenység kifejtéséig és az egyes csapattestekig terjednek. Ezek nagyrészt angol nyelvű anyagok. Különösen fontosak a hadtörténeti intézmények állagából hozzáférhetővé tett dokumentációk (pl. az Amerikai Hadsereg Hadtörténeti Központja).

A hadi események vázolásához ebben a műben a szerző módszere az, hogy a tárgyalt időszakban egyszerre vizsgálja a politikai, katonai, stratégiai vonatkozásokat, eseményorientált időtömbökben a szembenálló erőket a hadszíntér mindkét frontszárnyán szétválasztva és egymásra vonatkoztatva tekinti át és így ad teljes képet. Az olvasó számára komplex megközelítést nyújt.

A munka súlypontja a tényleges események reális áttekintésére helyeződik, mindkét fél haderejének és harci tevékenységének bemutatásán keresztül. A német légi háborús hadműveletek tárgyalásánál a szerző erőteljesen támaszkodott Karl Gundelach A német légierő a Földközi-tengeren 1940–1945 című művére.2

A politikai és diplomáciai eseményeket, melyek a harmadik birodalom és az olasz királyság szövetségének végéig, Olaszország kapitulációjáig és az országban berendezkedő kettős uralom kialakulásáig vezettek, a könyv csak annyiban tárgyalta, amennyiben az a katonai cselekmények megértése szempontjából fontos volt.

A Dél-Olaszországban résztvevő két fél harcainak sokfélesége, azok felépítése és felszerelése korunkban már nem minden további nélkül feltételezhető ismertként jelenik meg, ezért hasznos a kötet számos melléklete.

Egyes képek beillesztésekor az volt a cél, hogy az olvasó benyomást szerezzen a terepviszonyokról a harcok idejéről Dél-Itáliában. A képek egy része a szövetségi Levéltár/Hadtörténeti levéltárból (Képtár), Koblenzből származik, s a harcok szempontjából jelentős terepek egynéhány részét vázlatok formájában ábrázolták.

A Reggio és Cassino között című könyv bevezető része az olaszországi hadszíntér 1943. augusztus végi helyzetének ismertetésével kezdődik. A szövetséges erők, miután elfoglaltál Észak-Afrikát, fontos tárgyalások során vitatták meg a hadműveletek folytatásának irányát. A casablancai, washingtoni konferenciák során sikerült megegyezni, hogy a következő cél Szicília lesz.

Ezután a német fél terveit ismerhetjük meg, amelyekkel az előre várt olasz fegyverszüneti lépésekre, illetve a szövetséges invázióra kívánt felkészülni. Betekintést nyerhetünk a legfelsőbb szintű hadműveleti tervezésbe. Több, szigorúan titkos fedőnevű akcióról esik szó, illetve képet kaphatunk arról a lehetetlen szituációról, hogy míg az olasz-német birodalmi határnál állomásozó csapatok Rommel tábornagy, addig a Dél-Olaszoszágban harcolók Kesselring tábornagy parancsnoksága alá tartoztak. Magáról a szicíliai harcokról a szerző nem ír, mivel annak ismertetése nem illik bele a könyv irányvonalába, viszont kitér a szövetséges és tengelyhatalmak veszteségeire.

A „B” hadseregcsoport3 és a „Déli” főparancsnok,4 valamint a Luftwaffe5 és a Kriegsmarine6 feladataiból kiderül, hogy a német hadvezetés igen jelentős előkészületeket tett, hogy mind az olasz, mind a szövetséges lépésekre megfelelő válaszlépéseket tudjon tenni, és időben le tudja fegyverezni az olasz fegyveres erőket („Tengely” hadművelet) és fel tudja számolni a szövetséges inváziót. Ehhez a frontokról szintúgy, mint hadműveleti tartalékból, csapatokat kellett átvezényelni. az olvasó képet kaphat mindegyik hadosztályról, hogy milyen feladattal, hová vezényelték.

A könyv megtartja a kettős felosztást és először a szövetséges, majd a német hadvezetés és haderők tevékenységét követi végig kronológiai sorrendben. Három részre lehet a könyvet felosztani: a bevezetőt egy átfogó ismertető követi, mely rávilágít az olasz hadszíntér 1943. augusztus végi helyzetére.

Az első fejezetben a szövetséges offenzívák és a német reakciók kerülnek igen mélyreható elemzés után az olvasó elé. Az amerikai–brit salernói partraszállás története rendkívül pontos, és az ismert amerikai források újszerű használata miatt új megvilágításba kerül. Ismert volt az, hogy a szövetséges erőket majdnem sikerült kiszorítani a hídfőből az ide vezényelt német csapatoknak, ám annak súlyosságára és drámaiságára senki sem hivatkozott ilyen mértékben,7 ráadásul a források pontos megnevezésével. A brit erők, a salernói mellett, két „saját hadművelet keretében léptek az olasz szárazföldre: ez volt a szept. 3-i kalabriai, és a szept. 8-i apuliai partraszállás, melyeknek tehermentesítő feladata volt. Jól követhető a kronológiai vezérfonal mentén az egyes brit és amerikai hadseregek, dandárok, hadosztályok, ezredek és zászlóaljak harca a német ellenfelekkel anélkül, hogy ez összezavarná az olvasót, vagy az adatbőség miatt nehéz lenne megérteni a harci cselekményeket. Éppen ebből az okból lett különválasztva a német oldal és közvetlenül a szövetséges után, (néha az előtt) külön egységben bemutatva az egyes fejezeteken belül.

Az időrendiség helyessége megkövetelte, hogy a harci cselekmények közé beékelődjön az olasz fegyverszünet és a német „Tengely” hadművelet története. A németeknek nemcsak az angolszászokkal, hanem egy vonakodó szövetségessel is meg kellett küzdenie, akinek a szept. 8-i fegyverszüneti bejelentése, noha nem volt teljesen váratlan, mégis nagy felfordulást okozott. Ez ugyanis maga után vonta az összes olasz magasabbegység lefegyverzését, és a stratégiailag fontos pontok (Brenner-hágó, Róma) elfoglalását és német irányítás alá vonását. Ennek következménye és végrehajtása a harcoló csapatokra nehezedett, ami mindinkább súlyosbította helyzetüket. A kedvezőtlen feltételek ellenére viszonylag gyorsan úrrá tudtak lenni a problémákon, így az angolszász erők nem tudták kiaknázni a kínálkozó alkalmat.

Egyedül Apuliában értek el helyi sikert a britek Taranto kikötőjének elfoglalásával. A salernói harcok további lefolyásának kifejtése során megismerheti az olvasó, hogy a német erők miért merültek ki, ami a harcok beszüntetéséhez, majd rendezett, halogató harccal történő visszavonulásának kezdetéhez vezetett.

A fejezet végén lévő összegzésben a német erők a szövetséges hídfő elleni bevetésének vizsgálata megvilágítja mindazokat a problémákat,8 ami miatt be kellett szüntetni az offenzívát.

A második fejezetben, miután a brit erők összekapcsolódtak a hídfővel, és Apuliából is sikerült kiszorítani a német ejtőernyősöket, Dél-Olaszországban kialakult egy összefüggő front, mely folyamatosan észak felé haladt. A 10. német hadsereg fokozatosan vonult vissza a Volturno-Calore-Biferno vonalra. Mindazon nehézségek, melyek a háborús évek során jelentkeztek, (emberveszteség, üzemanyag- és felszerelés hiány) hatványozottan jelentkeztek a hátráló német haderőnél. Ennek ellenére sikerült az újabb és újabb védelmi vonalakon kitartani, majd a következőre visszavonulni, így időt nyerve a fő védelmi vonal, a „Gusztáv”- vagy „Téli”-állás kiépítéséhez.

A szövetségesek véres harcokban nyomták vissza a 10. német hadsereget a „Barbara”-vonalig. A terep is a védelmi harcoknak kedvezett: a domborzat, a folyók a történelem során eddig is sikeresen lassítottak minden délről támadó hadsereget. Ráadásul a német műszakiak rombolásai az előrehaladást még jobban visszavetették.

A harmadik fejezet elején arról van szó, hogy a nagy szövetséges nyomás miatt a 10. hadsereg kénytelen a „Barbara”-vonal nagy részét feladni. Nemcsak emberanyag, hanem felszerelés és néha technikai tekintetben is túlerővel néztek szembe a németek. Miután a Mignano-szoros elleni harcok nem vezettek sikerhez, az angol-amerikai erők után az adriai szakaszon kísérelték meg az áttörést. A szorost ugyanis a 10. hadsereg erői tudták tartani, ám a Sangro-folyónál (az adriai szektorban) krízishelyzet alakult ki: a 65. német gyalogos hadosztályt szétzúzták: az irányító LXXVI. (76.) páncélos hadtest vezetése súlyos krízishelyzetet élt meg.

A szövetséges offenzíva mégsem ezen a szárnyon folytatódott. Más szektorokból átdobott hadosztályok – közöttük az 1. német ejtőernyős hadosztály alakulatainak – sikerült megakadályozni e frontszakasz összeomlását. A Mignano-szoros nyugati szárnyán kíméletlen, gyakran közelharcig fajuló küzdelmek amerikai sikert hoztak: az 5. amerikai hadsereg áttört, minek következtében a német védelmi vonalat ismét hátrább kellett helyezni – ezúttal a „Gusztáv”-vonal előtt húzódó állásokhoz. Közben az adriai szektorban sem sikerült a brit csapatoknak a további előrejutás. Az ejtőernyősök elkeseredetten védekeztek Ortona, Orsogna városában. Az 1943. év végére a front a „Gusztáv”-vonalnál állapodott meg.

A végszóban összefoglalja a szerző az olaszországi hadjárat célját: miért volt ez egyes szövetséges vezetők számára kulcskérdés. Szicília elfoglalása után a szövetségesek megvetették lábukat az olasz szárazföldön, illetve Kalabriában és Apuliában is. Azonban az előrehaladás innentől fogva vánszorgássá lassult. Ebben a németek mellett az időjárás is szerepet játszott. A németeknek ellenben a szövetségesekkel szemben, az olasz féllel is küzdeni kellett, előbb politikai, majd katonai síkon is. Ez csak fokozta a háború ötödik évében fellépő problémákat, melyek mind a hadsereg, mind a gazdaság körében jelentkeztek. Olaszország kiválása a Tengely oldaláról, majd belépése az angolszászok „harcostársaként”, nemhogy megkönnyítette, hanem megnehezítette a harcoló felek helyzetét. Az ország földrajzilag és politikailag is kettészakadt. Ennek ismét a sokat szenvedett lakosság látta kárát. A frontok egy fél évre megmerevedtek, és csak 1944 májusában sikerült kimozdulni a holtpontról – azonban ekkora már Olaszország „másodlagos” hadszíntérré minősült vissza, a közelgő normandiai invázió fényében.

A mű precízen ötvözi a hadászati döntések meghozatalának okait, illetve azok jelentkezését a frontok harci cselekményeiben. A szerző objektív módon mutatja be mindkét fél haderejét és azok működését a harctéren.

A könyv végén három függelék található. Az elsőben 20 vázlatos térkép segíti a harcok pontos nyomon követését. A másodikban az 1943. év második felében bevetett német hadtestparancsnokság és az egyes hadosztályok vezérkarának táblázata található. A harmadik függelékben a szövetséges és német felső vezetés képei mellett helyet kaptak harctéri képek is.

Az „A”-tól „R”-ig terjedő mellékletben az egyes terminológiai kifejezések értelmezése mellett a taktikai jelzésekkel, a különböző német és szövetséges hadosztályok típusainak alapszerkezetével, fő harcjármű típusaival, az Olaszországban és határaihoz közel állomásozó olasz magasabb egységek vezérkaraival, német csapatáthelyezésekkel és a Luftwaffe szerveződésével találkozhat az olvasó. Az utolsó két melléklet a bibliográfiát és a névmutatót öleli fel.

Karl-Heinz Golla: Zwischen Reggio und Cassino; Das Kriegsgeschehen in Italien im zweiten Halbjahr 1943, (Reggio és Cassino között; a hadi események Olaszországban 1943 második felében) Bernard & Graefe Verlag, Bonn, 2004. 536 p.

Reszegi Zsolt

1. Karl-Heinz Golla, ezredes, (szolgálaton kívül) 1939-ben született Wien-Hinterbrühlben sziléziai szülők gyermekeként; megházasodott; Marktbreitben/Main lakik. Menekülés és száműzetés 1945-ben, gyermekkor és ifjúkor Mainfrankenben, érettségi 1958-ban. Belépés a Bundeswehrbe ejtőernyősnek. Tiszti kiképzés után alkalmazzák mindenekelőtt csapatszolgálatban a gyalogságnál szakaszvezetőként, majd századparancsnokként.

Azután vezérkari kiképzés és 18 év vezérkari szolgálat nemzeti és nemzetközi parancsnokság hivatalaiban a legmagasabb szintig. Feladatának súlypontjai: kidolgozni a vezetési irányelveket, hadműveleti tervezést, hadműveleti vezetést. Közben egy páncélgránátos zászlóalj parancsnoka. 1994 óta nyugállományban van. Intenzív foglalkozás hadtörténettel és hadsereg szerkezetével.

2. Karl Gundelach: Die deutsche Luftwaffe im Mittelmeer 1940–1945, Band 2, Frankfurt am Main 1981.

3. Ezt a hadseregcsoportot vezényelte Rommel tábornagy 1943 novemberéig, amikor is áthelyezték és az Olaszországban állomásozó összes német csapat felett Kesselring tábornagy vette át a parancsnokságot.

4. Kesselring volt a déli főparancsnok, korlátozott hatáskörrel, mindez 1943. novemberben megváltozott: ld. 4. sz. lábjegyzet.

5. Luftwaffe = német birodalmi légierő.

6. Kriegsmarine = német birodalmi haditengerészet.

7. Az angolszász irodalmat kivéve, hiszen Martin Blumenson: Salerno to Cassino című könyve kiváló és pontos mű.

8. A hadosztályokhoz kerülő újoncutánpótlásnak kevés, vagy semmi harci tapasztalata volt, és gyakran a fegyverekkel való gyakorlatuk is elégtelen volt. Más frontról lettek hirtelen áthelyezve, és nem ismerték az olasz harctér sajátosságait. A krízis során, mikor sikerült megközelíteni a szövetséges hídfő kiindulási pontját, a szövetséges hajóágyúk és a légierő súlyosan megtizedelte a támadó német csapatokat. Kalabriából pedig a brit erők törtek előre, hogy megsegítsék bajtársaikat, és a németek, ha nem akartak két tűz közé kerülni, kénytelenek voltak visszavonni csapataikat.