Klió 2006/3.

15. évfolyam

A francia forradalom a kutatások keresztútján

 

 

A fenti cím alatt jelentette meg Martine Lapied és Christine Peyrard történészek irányításával a Publications de l’Université de Provence 2003-ban azt a tanulmánykötetet, amely a 2001. október 11. és 13. között Aix-en Provence-ban, a Maison Méditerranéenne des Sciences de l’Homme épületében rendezett, a címmel azonos nevű nemzetközi történész konferencia anyagát tartalmazza. Az 1989-es bicentenáriumi nagy nekibuzdulás után kissé ülepedni hagyott forradalomról mindig kiderül valami új, s ez híven tükrözi azt a tényt, hogy ez a téma továbbra sem ment ki a divatból, s várhatóan nem is fog a közeljövőben, még az úgynevezett „aktualitásmentes” időszakokban sem. Tehát továbbra is aktuális.  Ahogy Michel Vovelle-nek, az Université de Paris nagy tekintélyű professzorának az előszóban írt, részben historiográfiai jellegű áttekintéséből kitűnik, a forradalom megítélésében legalább az 1960-as évekig a klasszikus, néha jakobinusnak, sőt marxista-jakobinusnak nevezett irányzat uralkodott egészen a François Furet által fémjelzett „ kritikai iskola” megjelenéséig, amely revízió alá vette a „nagy mítoszt”, s tanulmányok sorával tárta fel a terror, az államosítás, a dekrisztianizáció és más, korántsem szeplőtelen jelenségek természetrajzát. Eme irányzat az 1980-as években élte fénykorát, s – legalábbis Michel Vovelle szerint – az általa preferált témák már egyre kevésbé tartanak számot az érdeklődésre.

Vajon milyen kérdések izgatják manapság az adott korszak történészeit, s hogyan próbálnak ösvényt vágni a szerteágazó ismeretek dzsungelében? Úgy látszik, hogy a konferencia szervezői maguk sem kívántak belesüllyedni a téma feneketlen mélységébe, s ezért nagyobb egységekbe próbálták csoportosítani az előadások anyagát.

A Gazdaságtörténet címszó alatt három eltérő jellegű tanulmány található. Az első közülük Gérard Béaur A forradalom befejezetlen gazdaságtörténete című munkája, amelynek az elején  a szerző nyugodt és pártatlan vizsgálati módot ígér a témával kapcsolatban. A legutóbbi évtized historiográfiájának segítségével alapvető kérdésekre keresi a választ, vagyis: mennyiben idézte elő a gazdasági helyzet az 1790-es évtized drámai eseményeit; illetve miképpen hatottak ezek a nemzetgazdaság jövőjére? A szerző négy nagyobb gondolati egységben, nevezetesen a szerveződések, a forgalom, a termelés és az elosztási formák köré próbálja felfűzni a legújabb kutatási eredmények tanulságait.

A szerveződések témakörében úgy tűnik, hogy az ún. „lille-i iskolának” sikerült kétségbe vonnia ezen a területen a klasszikus historiográfia három axiómáját, úgymint: – a forradalom a gazdaság radikális átalakulásának volt az elindítója; – eltörölte a termelés és az árucsere fejlődését akadályozó összes rendszabályt; – ezen korábbi szabályok a vállalkozók ellenkezését váltották ki.

A gazdasági liberalizmus és a colbertizmus viszonya sokkal komplexebb Franciaországban, mint ahogy azt korábban feltételezték. J.-P. Hirch, Ph. Minard, D. Woronoff és S. Chassagne kutatásai kimutatták, hogy a forradalom bizonyos korlátozó intézkedések eltörlése mellett a gazdasági életet szigorú, gyakran közvetlen állami ellenőrzés alá vetette (bányák, piacok, külkereskedelem). A céhek megszüntetése sem okozott radikális átalakulást, mert a vállalkozók már régóta összeegyeztették a kötöttebb városi és a szabadabb vidéki munkaerő által nyújtott lehetőségeket. A sedan-i kereskedők és vállalkozók például egyáltalán nem követeltek teljes gazdasági liberalizációt; inkább olyanfajta rendszert preferáltak, amely egyfajta keveréke a korlátozó érdekvédelemnek és a kezdeményezések támogatásának

A kapitalizmus kialakulása tekintetében a gazdaságtörténészek a mezőgaz­daság átalakulását hangsúlyozzák, s ezen belül is az „angol utat”, vagyis a nagybirtokon alapuló, bérmunkásokat foglalkoztató és piacra termelő modellt látták követendő példának. Az utóbbi időben ezt, a főleg marxista jellegű megközelítést egyre többen revízió alá veszik. Franciaországban erőteljesebb jelenség volt a szociális értelemben vett paraszti eredetű kapitalizmus, amely nem kevésbé volt hatásos a szigetországi rokonáénál. Újdonságként jelentkezik például a nagybérlők csoportja, akik kitűntek újításaikkal, s eszmei mozgatójuk a tradicionális család modellje volt; a mikro-gazdaságok, amelyek a legkisebb parcellát is racionálisan használták ki; s a sokat kritizált feles bérlők, akik rendkívül gyorsan képesek voltak váltani a piaci igényekhez igazodva. Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy a mezőgazdaság kapitalista átalakulásának nem csupán egyetlen, „üdvözítő” módja létezett és létezhetett a korabeli Európában.

A forgalom témakörében a szerző megállapítja, hogy már a XVIII. század folyamán részlegesen liberalizálódott a gabonapiac, főleg a minta szerinti vételek megsokasodása miatt; majd 1789-től az addig szigorúan kontrollált borkereskedelem is szabaddá vált. Mindazonáltal egészen a XIX. század közepéig a hatóságok ellenőrzésük alatt tartották ezen áruk ármozgását. Az árucsere-mozgások és a nemzeti piac kialakulásának a forradalom által katalizált folyamatának nézetével szemben kialakult a nem-lineáris fejlődés elmélete, amely szerint a forradalom inkább megszakította, mint elősegítette a fent említett tendenciát. A francia társadalom (még a paraszti is) nem lévén önellátó, rendszeres szereplője volt az árucserének a XVIII. században. A terménybeszolgáltatási kötelezettségek csökkenése az önellátás növekedé­séhez, így a kereslet csökkenéséhez vezetett. A belső vámok és adók eltörlése motiválta a kereskedelmet, mindez azonban egy, már a XVIII. században elkezdődött folyamatnak a megerősödése volt. A gabona árának a diszparitása a forradalom idején megnőtt, s csak a XIX. század elejétől kezdett csökkenni. Közismert tény, hogy a kikötővárosok és a külkeres­kedelem igen megszenvedték a háborút, és az angol tengeri blokádot. Ennek ellenére az ország néhány árucikk kivételével nem szenvedett hiányt, egyes iparágak kimondottan versenyképes ágazattá nőtték ki magukat. A napóleoni háborúk idején a keleti régió látványosan fejlődött, míg a nyugati területek csak vegetáltak, s lelassult az angliai technológiai újdonságok átvétele is. Mobil maradt a társadalom is, a parasztság vállalkozó része profitált a javak újraelosztásának folyamatából, de a gazdasági erőviszonyok mind a falvakban, mind a városokban alapvetően nem változtak; az ismert családok továbbra is megőrizték befolyásukat.

A termelés témakörében a szerző megállapítja, hogy nincs pontos becslés sem a mezőgazdasági, sem a manufakturális termelés mennyiségére és értékére a forradalom előtti korszakra vonatkozóan, s ez nagyban kiélezi a vitákat e témát illetően. Ugyanez vonatkozik a XVIII. századi agrárforradalom kérdésére is, mert az erős növekedést mutató régiók mellett voltak stagnáló és kevésbé dinamikus területek is. A forradalom időszakában történt csökkenést mérsékelni tűnik a „longue durée” szemléletmódja, de kétségtelen, hogy a korábbi fejlődés lefékeződött. A fémkohászatban, eltérő mértékben ugyan, de valódi növekedés zajlódott le, bár folyamatos problémát jelentett a szakképzett munkaerő hiánya. A vászonipar ugyan válságjelenségekkel küszködött, okát azonban konkurensének, a gyapotfeldolgozás fellendülé­sének köszönhette, amely lényegében akadálytalanul jutott nyersanyagához és piacaihoz.

Az 1789-es gazdasági válság forradalom előidéző szerepének az elmélete Ernest Labrousse óta szerves részét képezi a történelemnek. E szerint 1789-ben a létfenntartási válság bortermelési, ipari, majd általános válságba torkollott, s ez idézte elő a forradalmat. Az utóbbi években azonban megszaporodtak az ellenérvek is. Először is az 1789-es válság nem tekinthető tipikus létfenntartási válságnak, hanem sokkal inkább a Franciaország számára rendkívül előnytelen  francia-angol kereskedelmi szerződésnek volt köszönhető, mivel nincs egyértelmű korreláció a búza árának növekedése és a textilipar krízise között. Másodszor a borválság a feltételezettnél kevésbé volt jelentős, mert az alacsony borárakat bőven kompenzálta az eladott mennyiség növekedése. Harmadszor pedig az ancien régime válsága esetleges és átmeneti is lehetett volna ebben az alapvetően expanzív időszakban.

Az újraelosztás hagyományosan a történeti vizsgálódások középpontjában található. Kétségtelen tény, hogy a forradalom idején vagyonkoncentráció jött létre, amely elsősorban az asszignáták elértéktelenedésére vezethető vissza. A XVIII. század vége felé elterjedtek az életjáradékra felvett kölcsönök, amelyeknek a kötvényei a hiperinfláció miatt elvesztették értéküket. Az értéktelen pénzben visszafizetett kölcsönök adósságmente­sítették a vidéket, ugyanakkor teljesen szétzilálták a klasszikus hitelrendszert. Általános tendenciaként jelentkezett, hogy a feudális járadékok beépültek a földjáradékokba, míg a bérek – elsősorban a munkaerő hiánya miatt – követték az árak emelkedését.

Bár adóreform-kísérletek számosak voltak a forradalom kitörése előtt, az ancien régime kormányzatának nem sikerült hatásosan orvosolnia a problémát. A forradalom által eltörölt kiváltságok nyomán az adóalap szélesedett ugyan, az állam azonban rövidesen csökkentette a közvetlen adókat, majd a közvetetteket meg is szüntette, így egyik napról a másikra élt. A költségvetési deficit állandósult, az asszignáták elértéktelenedtek, a szorításból csak a hódító háborúk és a katonai nyomás által kikényszerített egyenlőtlen cserefeltételek alkalmazása mutathatott kiútlehetőséget.

Nehéz egyértelmű konklúziót vonni a forradalom gazdasági jelentőségére vonatkozóan, de kétségtelennek tűnik, hogy a háború, a gazdasági terror, a blokád, és a tengeri kereskedelem összeomlása törvényszerű események­ként következtek be. A belső és külső hadiállapot anyagi és emberi veszte­ségei éppúgy hozzátartoznak, mint a térben és időben eltérően megoszló nyereségek és veszteségek. Ha az utóbbiakat vizsgáljuk, akkor azt lehet mondani, hogy a franciák 1789–91 között nyertek, mint adózók; 1792–94 között veszítettek, mint termelők; és a maximumtörvény eltörlése után mint fogyasztók szenvedték meg az áremelkedést.

A kutatások a fent említett területeken tovább folynak, s úgy tűnik, hogy legnagyobb érdeklődésre a stabil struktúrák és a gyorsan változó folyamatok egymáshoz való viszonya tarthat számot a közeljövőben.

Jean-Pierre Hirsch és Matthieu de Oliveira A gazdasági élet intéz­ményei és képviselői a forradalom és a császárság okozta törésvonalak mentén című közös műve összefoglalja azokat a tanulmányokat, amelyek a bicentenáriumra, illetve az azt követő évtizedben születtek, és a francia forradalom máig ható gazdasági következményeit vizsgálják. Az európai szocialista rendszerek összeomlásából következő új történelmi perspektíva újra a figyelem középpontjába helyezi a tulajdon, a liberális gazdaság­politika, az önszabályozó piac, a központosítás, a kereskedelmi útvonalak és a centrum–periféria áthelyeződések problémáját az adott korszakban. Van olyan történész, például Maurice Agulhon, aki a berlini fal leomlását a Bastille lerombolásával analogizálja, amely eleve determinálja kutatásának és következtetéseinek irányultságát. Mások a gazdaságpolitika egységét hang­súlyozzák, például Marcel Dorigny, aki 1992-es doktori védése során azt bizonyította, hogy a girondisták és a hegypártiak alapvetően megegyez­tek a tulajdon és a szabadpiac helyes voltában, s az utóbbiak csupán a körül­mé­nyek hatására és csakis időleges szándékkal vezették be az erősen progresszív adózás, az ármaximalizálás és a kényszerkölcsönök rendszerét. Ugyanakkor a girondisták sem láttak a tulajdonban természetfölötti szentséget, hanem csupán egy egyszerű társadalmi intézményt.

Marie-Vic Ozouf-Marignier és Marie-Noelle Bourguet az alsó- és felső-rajnai, korabeli statisztikai évkönyvek felhasználásával újraértelmezi a központ és a vidék viszonyát a konzulátus és a császárság idejében, utalva azokra a módosulásokra is, amelyeket az ország határainak a változásai okoztak a két megye életében. Az északi határnak az Osztrák-Németalföldre való kiterjeszkedése eltérő gazdasági változásokat hoz a korábban határmenti városok életében; míg Valenciennes egyértelműen veszít a németalföldi textilipar konkurenciájával szemben, addig Lille kiaknázza földrajzi helyzetét, s összekötő kapoccsá válik a főváros és az újonnan annektált területek között. Érdekes tanulmányok láttak napvilágot F. Crouzet, L. Bergeron és M. Zylberger tollából is, akik a kereskedelmi útvonalak részleges átrendeződé­séről értekeztek. Eszerint az atlanti partvonal veszít jelentőségéből a tengeri háborúk és a kontinentális blokád miatt, bár nyomon lehet követni azokat az eszközöket – semleges hajók, fiktív úti célok, hamis papírok és a csempészet –, amelyek alkalmazásával sikerült mérsékelni a veszteségeket. A másik kereskedelmi útvonal, a via Madrid, Cádizból vezetett Banco San Carloson és Navarrán keresztül az országba, s látta el bőrrel és gyapjúval a francia piacot, illetve nemesfémmel a párizsi és lyoni bankárokat, bár XVI. Lajos kivégzése, és később az 1808-as madridi felkelés fékezte a cserét. Az északi területek meghódításával hasonló jellegű útvonal nyílt Hollandia és Észak-Németország felé is, amelyet a francia hatóságot gátlástalanul ki is használtak. Harmadik útvonalként aposztrofálják a Verviers-ből induló és Aachenen át Lipcséig vezető kereskedelmet.

A kereskedelmi tevékenységnek a belső, szárazföldi területekre való áthelyeződése csak olyan feltételek mellett valósulhatott meg, amelyek biztosították a megfelelő állapotú utak építését és karbantartását. Ezen törekvéseket mutatják azok a beadványok, amelyeket az érdekelt városok intéztek a központi szervekhez, és sürgették az állami beavatkozást az infrastruktúra fejlesztése érdekében. A kikötővárosok megtorpanásával párhuzamosan volt tapasztalható a belső központok – Párizs, Lyon és Strasbourg – felvirágzása. Összességében ez a tanulmány megpróbálja összefoglalni a legutóbbi évek eredményeit, struktúráját tekintve azonban nem mindig következetes és megállapításai gyakran csak jelzés értékűek.

Judith A. Miller tollából született A gabonakereskedelem és létfenntartási problémák a XVIII. század végén című tanulmány, amely a forradalom kitörésének egyik fontos elemeként emlegetett gabonaellátás kérdését veszi górcső alá.

A kérdéssel nem kisebb személyiségek, mint Mathiez Lefebvre és az utóbbi időben Steven L. Kaplan is behatóan foglalkoztak, nem beszélve a bicentenárium alkalmából megjelent tanulmányok szerzőiről. A létfenntartási krízis, amely állandó jelenségnek mutatkozik a XVIII. század végén, azon gazdasági liberalizmus teóriájának a folyománya, amely a „láthatatlan kéz” mindenhatóságában bízva szabadjára engedte a gabonakereskedelmet. Az általa előidézett áremelkedés, a városi munkásság létfenntartási válsága és az ebből következő zavargások törvényszerűen vezettek az ármaximali­zálásokhoz, s fékezték le a kapitalizmus diadalútját. A beavatkozás jelentő­ségét mutatja, hogy egyes történészek, pl. E. P. Thompson egyenesen az „erkölcsös gazdaságnak” a javak kvázi egyenlősítő szétosztását látja benne. Kaplan úgy véli, hogy az elő-forradalmi események, nevezetesen a hétéves háború finanszírozása, a janzenisták visszaszorítása és a liberális gazdaság­politika alkalmazása nemcsak a király és a parlamentek viszonyát élezték ki, hanem forrongásba hozták az egész társadalmat. Cynthia Bouton az 1775-os lázongásokat összefüggésbe hozza a termelési és elosztási rendszer átalakulásával, Jean-Pierre Gross pedig kísérletet tesz a vidéki jakobinus biztosok rehabilitálására, azt állítván, hogy tevékenységükkel megpróbálták lecsökkenteni a vidéken felgyülemlett feszültségeket.

Kevéssé került vizsgálat alá a helyi közigazgatás (parlamentek, inten­dánsok, prefektusok) szerepe, akik kísérletet tettek arra, hogy összeházasítsák a szabad kereskedelem elvét a piaci beavatkozások gyakorlatával. A lehetőséget erre az adta, hogy az állam nagy mennyiségű gabonakészletet halmozott fel elsősorban Párizs és az északi nagyvárosok ellátására. Az állami beavatkozások, amelyek a gabona felvásárlására és később alacsony áron történő piacra dobására irányultak, rendszeres kritikát váltottak ki a kereskedők és liberálisok körében. Ezért az állam kénytelen volt olyan közbülső formákhoz nyúlni, mint az ösztönzött vagy közvetett eladások taktikája, csakhogy ne kelljen teljesen kivonulnia a piacról.

Az 1709-es válság idején az állam aprólékosan és kitűnően megszervezve készítette elő az intervenciós gabona piacra dobását, végig titkolva a beszerzési árat és az eredetet. A tisztviselők pedig pontos és hűséges végrehajtói voltak az akciónak. Mintapéldája a körültekintő szervezésnek az 1756-os és 1768-as akció Haute Normandie megyében, amelyet Feydeau de Brou rouen-i intendáns bonyolított le. Az intervenciós gabona piacra helye­zése csak fokozatosan és kis mennyiségben történt, hogy a gabonakeres­kedők ne vonják ki készleteiket, inkább árcsökkentést hajtsanak végre. A beavatkozás eredményes volt, mert sikerült csökkenteni az ínséget anélkül, hogy a kereskedelmi hálózatok destabilizálódtak volna. Az 1763-as liberali­zációs rendeletek ellenére az ilyen jellegű, kulisszák mögötti akciók továbbra is folytak a megyében. Az 1768-as beavatkozás már sokkal kifinomultabb volt. Miromesnil utasítására a megbízott kereskedők csupán a piacra dobott gabona mennyiségének növelésével, természetes úton érték el az árcsökkentést még a manipuláció látszatát is elkerülve. Ezek a módszerek, annak ellenére, hogy Turgot formálisan tiltja a beavatkozásokat, tovább élnek. A lisztháború idején (1775) kristályosodik ki egy egységes koncepció: a hatóságok nem szabják meg a gabona árát, és nem kényszerítik a termelőket eladásra, de megragadnak minden kedvező lehetőséget a bújtatott intervenció megvalósítására.

A forradalom jelentősen módosítja a korábbi felállást: a vidéki mozgalmak elűzik a tapasztalt hatóságokat, s az új, elkötelezett, de inkompetens emberek képtelenek megoldani az ellátás problémáját. Az 1789 augusztusi és szep­temberi dekrétumok pedig megkötötték a kezüket. A válság radikalizálja  a városi népességet, amely ármaximalizálást és rekvirálásokat követel. A szabad kereskedelem szigorú tiszteletben tartása tehát saját magát kezdi ki. A direktórium idején jelenik meg egy olyan új réteg, amely bár méltán vádolható korrupcióval és visszaélésekkel, mégis alkalmas volt arra, hogy megszervezze és végrehajtsa a lakosság és a hadsereg élelmiszerellátását. A konzulátus kéri fel őket, hogy szervezzenek meg egy, a Szajna mentén húzódó olyan raktárrendszert, amely alkalmas a főváros és környéke ellátására. A császárság idejében a párizsi tartalék látja el gyakorlatilag liszttel a párizsi vásárcsarnokokat, s a kormányzat óriási veszteségei ellenére Napóleon ragaszkodik ehhez, mert szerinte lehetetlen kívül és belül is egyszerre harcban állnia a hadseregnek.

A restauráció időszakában az uralkodó és a kormányzat megpróbálta csökkenteni a tartalék és az állami beavatkozások szerepét. Mindezen törekvések sikeresnek mutatkoztak egészen az 1816–1817. évi kenyérhiányig, amikor is XVIII. Lajos újra szabad kezet adott a Hamot és Watin kereskedelmi ügynökségnek a már bevált módszerek alkalmazásával az árak megfékezésére, s ilyen módon sikerült is úrrá lenni a válságon. A tartalékot többszöri átszer­vezés után végül 1860-ban szüntették meg. Szerepe az volt, hogy állami beavatkozások által erősítse a szabad kereskedelem stabilizálódását.

 

Gérard Béaur: L’histoire économique de la Révolution n’est pas terminée (A forradalom befejezetlen gazdaságtörténete); Institutions et représentations de la vie économique sur quelques ruptures introduites par la Révolution et l’Empire (A gazdasági élet intézményei és képviselői a forradalom és a császárság okozta törésvonalak mentén); Commerce des céréales et problčmes des subsistances ŕ la fin du XVIIIe sičcle (Gabonakereskedelem és létfenntartási problémák a XVIII. század végén). In: La Révolution francaise au carrefour des recherches. Szerk.: Martine Lapied és Christine Peyrard. Publication de l’Université de Provence, 2003., 5–62.o.

 

Bárczi László