Klió 2006/3.

15. évfolyam

Zsidók a muzulmán Spanyolországban. A szefárd központok létrejötte

 

 

A könyv a Spanyolországban élő zsidók egyedülállóan magas szellemi színvonalú korszakáról tudósít, mely elsősorban a virágzó kulturális életben mutatkozott meg. Az ún. szefárd közösség reneszánszának tartott időszak, melyet a történészek III. Abd ar-Rachman uralkodásának korától (i. sz. 921–969) számítanak, annak a nagy nehézségek közepette megindított békete­remtési folyamatnak a kiteljesítését is jelentette, melynek során a spanyol emirátus átalakult kalifátussá.

A korabeli tudományok, elsősorban a történetírás és az orvostudományok művelése az udvar védnöksége alatt állt, csak így volt megvalósítható az a törekvés, miszerint a Spanyolországban működő tudósok függetleníthették magukat a keleti (orientális) befolyásoktól. Ebben a virágzó kulturális életben természetszerűleg a zsidók is igen tevékenyen részt vállaltak, kiknek az Ibériai-félszigetre való betelepüléséről, valamint történetüknek korai szaka­száról a könyv első nagyobb egysége nyújt összefoglalást.

Megtudjuk, hogy az iszlám országokban, köztük Spanyolországban és a Földközi-tenger partvidékén (héb.: ha-jám hatichon) új tudományos, zsidó központok jöttek létre, melyek a Tóra tudományának művelését tűzték ki elsődleges célul. Az itt élő zsidó lakosok az egykori római császárság idején szétszórt, nagy zsidó tömb leszármazottainak tartották magukat, akik még a Misna és a Talmud keletkezése idején érkeztek az Ibériai-félszigetre. A meg-megújuló vallásüldözések miatt sokat szenvedő közösség történetéből a szerző kiemeli az i. sz. 306-ban megrendezett illiberiai zsinat rendelkezéseit és annak következményeit. E szerint a zsidók és a keresztények között már a puszta (társadalmi) érintkezés is büntetendő cselekménynek számított, melynek egyenes következményeként megjelenik a kényszer útján megkeresztelt zsidók, az ún. marannusok egyre növekvő csoportja. A kifelé, látszatként felvett kereszténységben élők titokban megmaradtak őseik hitében.

Az 589. évi toledói zsinat nyomán bevezetett rendkívül szigorú intézke­dések visszavezethetők arra az V–VI. század folyamán bekövetkezett esemény sorozatra, mely a korábban arianus hiten lévő nyugati gótok keresztény hitre való térítésével magyarázható. Az elsősorban gazdasági egziszten­ciáját feladni kényszerülő zsidó lakosság reménye egy nagy, politikai átalakulás köré csoportosult, melyet 711-ben láttak megvalósulni, amikor a muzulmán sereg átlépte az Európát és Észak-Afrikát az Ibériai-félszigetnél elválasztó tengerszorost. Az iszlamizált berberekből álló sereg Xeres de la Frontera mellett mért végső csapást a meggyengült nyugati gót birodalomra, és a hagyomány szerint a hely a berberek győztes hadvezéréről, Tarik ibn Siad-ról kapta a ma is használatos Gibraltár (arab: Dzsebel tarik) nevet. A siker a berberek becsvágyát további előrenyomulásra sarkallta. Hadjárataik során így jutottak el Sevillától Toledón és Saragossán át egészen Navarráig.

A Spanyolországban élő zsidók reménye minden addigi várakozást felülmúlt akkor, amikor az abbaszida dinasztia elől menekülő omajjad kalifa, Hisam abd ar-Rachman Észak-Afrikába menekült. Mivel azonban ott nem tudott olyan hatalmi pozíciót megszerezni, melyet származásához méltónak talált volna, Spanyolországot kívánta meghódítani, ahol 756-ban sikeresen egyesítette a már csaknem szétforgácsolódott iszlám erőket. Az emír méltóságot megszerző kalifa Cordobát tette meg székhelyéül. Uralkodása (756–788) a folytonos háborúskodás időszaka volt, hatalmi befolyását elsősorban a keresztények elleni harcokban kamatoztatta. A győztesek szívesen fogadták a zsidó lakosság szolgálatait, akik hely-és nyelvisme­retükkel, jelentős gazdasági befolyásukkal megbízható alattvalókká váltak.

A kötet második nagy egysége bemutatja az arab tömbön belüli viszály­kodásokat, az (északi) keresztény fejedelemségekkel folytatott, hosszan elhúzódó háborúikat, valamint a folyamatosan előretörő berber törzsek támadásait, melyek következtében a szefárd zsidóság szervezeti egysége is megbomlani látszott. A már meglévő szellemi egységet azonban a köztük lévő igen fejlett kommunikációnak köszönhetően sikeresen megőrizték. Központjuk ettől kezdődően Granada és környéke lett, társadalmi és kulturális életük vezetőjévé a nagdelai rabbit, Smuel (Samuel) Halévit választották. A biblikus, elsősorban a Tórával kapcsolatos tudományokban, valamint az ún. világi tudományokban (héb.: máddá chiloni) kiemelkedő eredményeket elért tudóst a zsidók története rabbi Samuel Hanágid (993–1056) néven tartja számon.

Kasztíliai (I.) Ferdinánd uralkodása azonban kedvezőtlen fordulatot hozott a zsidóság életébe, jóllehet az ország szétszabdaltsága előnyhöz is juttatta őket. Sokak számára a  kikeresztelkedés előli menekülést jelentette az, hogy az ún. kiskirályságok uralkodói felhasználták a kiemelkedő kvalitású zsidó tudósok, orvosok és gyógyszerészek szaktudását és alkalmazták őket udva­raiknál. Az ilyen módon hivatali és magas méltóságra emelkedett zsidó férfiak sokszor segítségére siethettek elnyomott hittestvéreiknek.

A kor egyben a spanyolországi héber nyelvű irodalom aranykora is. A szerző korabeli forrásokra hivatkozva a  „jámborság csalogányának” (héb.: zmirot jiszrael) tartott Slómó ibn Gvirol költészetében látta kiteljesedni a bibliai zsoltárok ragyogó stílusához hasonlítható nyelvi tökélyt és szépséget. Költészetében a nemzeti érzések (tendenciák), valamint a kiábrándultság és fájdalom keveredik a reménnyel és a vággyal. A sor folytatódik a kiemelkedő  teljesítményt nyújtó zsidó természettudósokkal, történetírókkal és művészekkel. Így ismerhetjük meg talán legteljesebben Ávrahám ibn Ezra (1092–1167) és Rabbi Jehuda Halévi (1075–1142) munkásságát is.

A kötet harmadik, leginkább teljességre törekvő és a történettudomány szempontjából leginkább értékelhető része az, amely a XII. század közepétől a muzulmán Spanyolországban élő zsidóság minden eddiginél nyilvánvalóbb módon érzékelhető hanyatlását mutatja be. Két, politikai köntösbe burkolt vallási mozgalom jelent meg, melynek következtében a zsidóság áthelyezni kényszerült központját az ország déli részén található muzulmán régióból a keresztény északi területekre. Vándorlásukat leginkább a században lezajlott rekonkviszta váltotta ki, vagyis az Ibériai-félsziget iszlám részének keresztények általi visszahódítása.

A korszakot leginkább meghatározó személy bemutatása, munkásságának értékelése a szerző kiemelkedő szellemi teljesítményét dicséri.

Rabbi Móse ben Maimon zsidó rabbit, bölcselőt, filozófust, orvost és jogtudóst a judaizmus és a művelt keresztény Nyugat képviselői egyaránt a középkori zsidóság legszéleslátókörűbb szellemeként tartják számon. A kötet hivatkozik egy magyar tudós, Scheiber Sándor professzor kutatásaira, aki 1939-ben a következőket írta egyik tanulmányában, mely a középkori zsidó tudós születésének 800. évfordulóján látott napvilágot Budapesten: „Kiváló alkalom ez most arra, hogy serény munkára serkentse a zsidó tudomány munkásait, hogy összegyűjtsék adatait és megmérjék súlyát annak a hatásnak, amelyet ez a nagy szellem az emberi gondolkodásra és tudományos kutatásra gyakorolt. Továbbá nem kétséges, hogy meg fog születni egyszer a „Bibliographia Maimuniana”, amelynek ez ideig még csak korai és gyenge kísérleteivel rendelkezünk.(...) Az anyag igen nagy terjedelme, a források soknyelvűsége és szétszórtsága miatt egyedül célravezetőnek és kielégítőnek az országok szerinti munkamegosztást kell tartanunk.”

A szerző azokra a dokumentumokra hivatkozik, melyek többségét a mai Kairó (egykori Fostat) zsinagógájának genizájában találtak meg. Mint örökségre pedig egyaránt számot tart az ortodox és a haladó zsidóság. Az előbbi Rambamnak, az utóbbi pedig Maimonidesnek hódol. A két névbeli meghatározás közötti ellentéteket felfedezők száma mára megfogyatkozott, s napjainkban már nem lehet kétséges, hogy személyében és hátramaradt írásaiban harmonikusan tudta egyesíteni korának modern világképét a zsidó hagyomány tanításaival. Munkássága, mely a klasszikus és modern gondolkodás közti átmenetet jelenti, kor – és idő intervallumát tekintve nemcsak örökség, hanem olyan előzmények sorozata is, melynek ismerete nélkül nem érthetnénk meg, hol is tartunk ma.

Rabbi Móse ben Maimon, Májmúni. A vallásos zsidóság nevének kezdőbetűit összevonva röviden csak RaMBaM-nak (= Rambam) nevezi. A tudományos irodalomban Maimonidészként említik, latin nyelvű szövegeinek élén Maimonides. A sokak által ismert görögös névalak a héber Májmúni („Maimon leszármazottja”) megfelelője.

Életművének áttekintése előtt, mely jóformán mindazt magába olvasztotta, ami a XII. század tudományos centrumából, az ún. arab-Andalúziából csak elérhető volt, érdemes áttekintenünk a személyéhez kapcsolódó életrajzi adatokat és annak a kornak a társadalmi, kulturális, sőt gazdasági viszonyait is, melyben élt.

Móse ben Maimon 1135. Nisszán hónap 14. napján született Cordoba városában, amely nap a feljegyzések szerint éppen a Pészach ünnepét megelőző szombatra esett. Az Almoravid hódítás következtében akkor már tragikus, véres események színhelye volt az egykori dicsőséges város, és úgy tűnt, arra ítéltetett, hogy még mélyebbre süllyedjen. A fanatikus Almohad hordák zászlajára tűzött jelmondat: Korán vagy halál! – újra valósággá lett és a vallási türelmetlenség lángba borította a várost. Pedig a korábbi századokban az arabok zsidókhoz való viszonyát a tolerancia jellemezte. Az európai zsidóság ragyogó korszaka volt ez, mely egészen a XII. századig tartott. Az elnevezés, miszerint a zsidóság a Könyv, vagyis a Szentírás népe is, ebből az időből származik, és az araboktól ered a ma már szállóigévé lett megjelölés. Mintegy ezzel is elismerve Isten választott népének a tudományokban és művészetekben való jártasságát. Ezen túl a zsidók elengedhetetlen segítséget nyújtottak az araboknak a közigazgatás kiépítésében, továbbá segítették őket, hogy tájékozódni tudjanak a kereskedelem útvesztőiben.

A korabeli arab írók, költők zsidó kortársaikat nagy műveltségű, előkelő udvari emberekként örökítették meg, akik a tudományok és művészetek szeretetét, valamint az élet élvezeteit sikeresen hangolták össze

A várakozásokkal ellentétben a zsidó kultúra akkor sem indult hanyatlásnak, amikor a cordobai kalifátus elbukott, és ún. taifa királyságokra aprózódott fel. Sőt: Zaragoza, Cordoba és Granada zsidó közösségei még inkább virágzásnak indultak. Tagjai nemcsak a Talmudban mutattak jártas­ságot, hanem a filozófia, a csillagászat, az orvostudomány, matematika és a költészet területén is. Amikor aztán az északi keresztény királyságok meg-megújuló hódításai az ún. taifa királyságok felbomlásához vezettek, ezek helyén jött létre az Almoravida birodalom. Ezek az észak-afrikai vallási fanatikusok pedig megkövetelték, hogy minden alattvaló térjen át az iszlám hitre. Így tehát a főként andalúziai zsidók többsége elhagyta otthonát. Maimonidész 13 éves volt ekkor, szülővárosa pedig marokkói hódítók kezére került. És eljött az az időszak, amikor sem zsidó, sem pedig keresztény nem merte többé nyíltan vállalni hitét Cordobában. Nem adódott más alternatíva, mint az iszlám felvétele, a menekülés vagy a halál. Sokan elmenekültek, köztük Rambam családja is. Egy ideig Spanyolországon belül vándoroltak, majd pedig a marokkói Fezben telepedtek le. Életrajzírói szerint ez a város maga volt a viperafészek, illetve a család helyzetét ahhoz hasonlították, mint amikor valaki az izzó parázstól való szabadulása során az egész karját a túlfűtött kemencébe dugná. Ottani életükről csak feltevéseink vannak, melyeket alátámaszt az a tény, hogy a család 1165-ben már úton van Palesztina felé és egy hosszú hajóút után érkeztek meg Akkóba. Jóllehet feljegyzések tanúsítják, hogy jártak Hebronban és Jeruzsálemben is, de végül Palesztínát elhagyva Egyiptomban, pontosabban Fostatban, a mai Kairóban telepedtek le. Rambam testvérével, Dáviddal ékszerkereskedést nyitott, kinek korai, váratlan halála után (egyik üzleti útja során hajótörést szenvedett az Indiai-óceánon) Maimonidész úgy döntött: feladja a kereske­dést, és tudományos ismereteit kamatoztatva orvosként próbálja meg egzisztenciáját biztosítani. Hírneve, szakmai tekintélye gyorsan nőtt, míg a források szerint hamarosan Saladin nagyvezírjének, Alfadhilnek lett házi­orvosa, és egyben személyes jó barátja. A frissen kinevezett udvari orvos egyre ismertebb lett vallásos, rabbinikus irodalmi tevékenysége miatt is, ezért az egyiptomi zsidók szellemi és politikai vezetőjüknek választották. Életfilozófiája, melyet több helyen is idéz: orvosnak lenni nem más, mint a vallási feladatok teljesítése, számára életprogramot jelentett.

Tudományos tevékenységének summájaként három, jól elkülöníthető területet határoznak meg azok, akik a zsidó vallásfilozófiát, valamint Rambamnak a keresztény Nyugatra gyakorolt hatását vizsgálják. Rabbinikus területet érintő munkák, filozófiai művek és orvosi írások. Talmudi írásai az egyén és társadalom életét szabályozó normák révén  közvetlenül érintkeznek az etika területével, mint ahogy számára, az előbb említett módon, az orvostudomány is etikai diszciplína, a gyógyító tevékenység része, a Gonosz elleni küzdelem eszköze. Művei között, melyek legtöbbje a szűk, művelt olvasói réteg számára készült, megtaláljuk a szélesebb olvasói közönség érdeklődését célzó, szinte már ismeretterjesztői szinten megfogalmazott írásait is. Formai korlátok miatt csak legjelentősebb műveit sorolhatjuk fel, azt is csak érintőlegesen. Filozófiai és etikai tanításának összefoglalása az Ávot Misna-traktátusához írt kommentárjainak bevezető fejezeteiben (S’mona P’rakim), az ún. „Szanhedrin” talmud-traktátus 11. fejezetéhez (chelek) írt bevezetésében és a Hilkhot J’szode ha-Tora és a Hilkhot Deot-ban található, melyet a Törvénygyűjtemény bevezető fejezeteihez készített.

Műveit az őt körülvevő élő nyelvi közeg miatt sokszor arabul írta. Ezek közé tartozik, a filozófiai szempontból legjelentősebb műve,  a Tévelygők útmutatója, amelyet 1190-ben fejezett be, s amely két különböző héber fordításban gyökerezett meg és terjedt el a zsidó és a keresztény szellemi elit körében.

A vallási törvényt érintő főműve, a természetesen hittestvéreinek készített Misné Tóra héberül íródott. Rambam ebben a művében érdekes szintézisét nyújtja az Arisztotelésztől vagy a Kalámból származó filozófiai alapelvek és mindezeknek a zsidó teológiához való viszonyának összefüggésében. Az általa használt interpretációs módszer segítségével sikerrel bizonyította, hogy a Szentírásban és a Talmudban is hasonló princípiumokat találunk.

Rövid, de tartalmas életét bezárva 1208. Tévész 20-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Halhatatlan emléke azonban ma is hidat tud verni a hagyomány és a haladás közé, ezért oly népszerűek vallásfilozófiai terminusai. Tanításának allegorikus vagy éppen szimbolikus értelmezése tette és teszi lehetővé, hogy a halála óta eltelt évszázadok során sokan a judaizmuson belül maradhassanak. Bizonyítva ezzel azt, hogy bizonyos filozófiai gondolkodás igen közel áll a zsidó hagyományokhoz.

Voltak korok, amikor az öreg kontinens különböző országaiban tömegesen legyilkolták, kirabolták vagy éppen „csak” elűzték a zsidókat, miközben Európa nagyhírű egyetemein azóta már szentté avatott keresztény papok, professzorok kötelező anyagként tanították mindazt, amit a középkor kimagasló zsidó tudósai, köztük Maimonidész megfogalmazott. Több ezres nagyságrenddel kifejezhető szellemi hagyatéka, mint hallatlanul gazdag örökség, napjainkban is segítséget nyújthat abban, hogy a világ a Soá utáni zsidóságot, a zsidó kultúrát ideológia és sallangmentesen megismerhesse.

Rambam tisztelete az elmúlt évszázadok során semmit nem veszített ragyogásából. A zsidó bölcselet tanulmányozása során kikerülhetetlen a Majmúnival való találkozás. Interpretációja az egész világon reneszánszát éli, a filozófiatörténeten kívüli hatása, pl. irodalmi, esztétikai és egyéb területeken is szembeötlő.

 

Charles Joseph Baer: Jews in the Muslim Spain. Formation of Sephardine Communities (Zsidók a muzulmán Spanyolországban. A szefárd központok létrejötte). Farnborough, Gregg. 2005. 276 o.

Csukás Judit