Klió 2006/3.

15. évfolyam

A római császárok önéletrajza és életrajza a Kr. u. I. században

 

 

Az ókori emlékiratok műfajának megszületése, kevés görög-hellenisztikus elődtől eltekintve – melyek közül a leghíresebb bizonyára Aratosz 30 könyvnyi emlékirata –, a késő római köztársaság jelensége. Keletkezésüket a tanulmány szerzője, Jürgen Malitz azzal a hagyománnyal hozza össze­függésbe, hogy a politikusok pályatársaik előtt számot adtak tevékenysé­gükről hivatali évük, vagy pályafutásuk végén.

Ez a hagyomány az idősebb Catóval kezdődik, további képviselői M. Aemilius Scaurus és Rutilius Rufus. Sulla emlékiratai már egy olyan férfi emlékezései, aki a senatusi oligarchia szokásos mércéjét magasabbra helyezi.

Caesar commentariusai a napi politikai események rögzítésében nagy előrelépést jelentettek: Rómától a sokévi távollét szükségszerűvé tette számára, hogy írásban számoljon be a történtekről. Művei valószínűleg nagy érdeklődésre számíthattak, és nemcsak a szociális felsőrétegek, hanem a szélesebb publikum körében is ismertté váltak.

A politikai harcok új eszközeként jelennek meg a pamfletek, a gúnyos röpiratok, ahogy Nikolaosz Augustus-életrajzában is olvashatunk erről a Kr. e. 44. év eseményei kapcsán: a 19 éves Octavianus mesteri propagandistaként jelenik meg, amikor röpiratait nem ellenlábasához, Antoniushoz juttatja el, hanem annak veteránjaihoz. Az Antonius és Octavianus közötti későbbi viták is elősegítették az írásbeli propaganda elterjedését.

Augustus, hogy pozícióját tisztázza és a történelmi emlékeket saját értelmezése szerint alakítsa, az írásbeli közlés eszközéhez folyamodott. Már Kr. e. 36-ban a Sextus Pompeius elleni háború befejezése után közölt beszédeket politikájának igazolására, és a Monumentum Ancyranum, más néven a Res gestae is a tetteit hivatott ismertetni. Suetonius utal Augustus irodalmi érdeklődésére és munkásságára, és több művét megemlíti, köztük egy 13 könyvből álló önéletrajzot, a De vita sua-t (Suet.: Vitae Caesarum: Augustus 85, 1). E művét, ahogy a szerző hangsúlyozza, a hispániai hadjáratok leírásával, tehát Kr. e. 25-ben fejezte be. Terjedelmes életrajzából oly kevés töredék maradt fenn, hogy értelmezése sok vitás kérdést vet fel – Suetonius esetében sem igazán világos, hogy valóban kézbevette-e a művet. Az önéletrajzot mindenesetre a Hortatio ad philosophiam című írása után említi, és csak egészen mellékesen. Ezt pozitív értékelésnek is vehetjük – ahogy a tanulmány szerzője gondolja –, mivel Caesar commen­tariusairól Asinius Pollio véleményét tolmácsolva Suetonius azt mondja, hogy „nem készültek kellő gonddal és teljes hűséggel” (Suet.: Vitae Caesarum: Iulius Caesar 56, 4 ( Ford.: Kis Ferencné), Tiberius és Claudius császárok emlékiratait pedig már kimondottan kritikával illeti (Suet.: Vitae Caesarum: Tiberius 61, 1; Claudius 41, 2). Ha azonban Suetonius a De vita sua-t még valóban olvasta, úgy meglepő, hogy egy mondatot sem talált, amit Augustus-életrajzában idézhetett volna.

Augustus csupán a harmincas évei közepén járt, amikor memoárjait írta, tehát szokatlanul fiatal volt ahhoz, hogy ebben a témában alkosson. Ha a cím autentikus, az olvasó nyomban olyan idős emberek művére kell, hogy gondoljon, akik életük végén készítettek számadást; Augustus önéletrajzának megírása a Kr. e. 44 óta betöltött jelentős politikai szerepével magyarázható. Fő célja mégsem az volt, hogy érdemeire emlékeztessen, hanem a szélesebb nyilvánosság bizalmát kívánta megszerezni jövőbeli tevékenységét illetően. Azzal, hogy művét a hispániai hadjáratok tényleges vagy állítólagos sikerei után (Kr. e. 25.) tárta a nyilvánosság elé, kötelességtudatát és a birodalom gyarapításában tanúsított katonai kompetenciáját akarta bizonyítani.

A teljes mű sejthetően politikai-propagandisztikus tendenciát mutat, tartalmát azonban nem lehet pontosan visszaadni. Az idősebb Plinius (Naturalis historia 2, 93) és a Vergilius Georgica-jához írt Servius-jegyzet (Servius ad Verg. Georg. 9, 46) is utal arra, hogy Augustus a 2. könyvében a Kr. e. 44. év üstököséről beszélt: ezek szerint az első könyvet és a második egy részét a családtörténetnek, a Caesarhoz fűződő viszonyának, és a 44. március idusa utáni eseményeknek szentelte. E témáknál Augustus nem fukarkodott az anekdotikus és csodás történetekkel, míg a Res gestae szellemisége a későbbiekben egészen más.

A De vita sua-ból két témakör rekonstruálható konkrétabban: a március idusa utáni első hónap és az illír hadjáratok.

A damaszkuszi Nikolaosz Augustus életéről szóló kivonataiból (amelyek közvetve őrzik a De vita sua nyomait), világossá válik, hogy Augustus már politikai pályája elején igen energikusan avatkozott be a nem mindig barátságos vitákba, és a kezdetektől fogva Caesar törvényes örököseként lépett fel. Nikolaosznál az Octavianust illető Caesar-név feltűnő használata is arra enged következtetni – ahogy Jürgen Malitz megjegyzi –, hogy Augustus írt önéletrajzában új nevének létrejöttéről, és eredeti családnevéről történő szokatlan lemondásáról. Magától értetődik, hogy minden, amit Octavianus Caesar halála óta mindenekelőtt az Antoniusszal fennálló nézeteltérésében érvényesíteni akart, teljesen legálisnak számított.

Az illír hadjáratok legrészletesebb leírása Appianosz Illyrica-jában található. Feltételezhető, hogy az előadás Augustus önéletrajzán nyugszik, mégsem jelenti azt, hogy Appianosz a művet közvetlenül használta volna. A Res gestae az illír hadjáratokat bár később említi, mégsem sorolja a princeps nagy sikerei közé: azok Tiberius balkáni intézkedéseinek csupán katonai előkészületeiként vannak feltüntetve (Res gestae 30, 1). Augustus a Kr. e. 35–33. évi hadjáratok leírásakor megemlíti Antonius állítólagos tétlenségét, és egyben hangsúlyozza saját szerepét Itália biztosításában, a Gabinius által 49-ben elveszített hadijelvények visszaszerzésében, és a korábban leigázott lázadó illír törzsek leverésében. Appianosz nem minden törzset nevez felkelőnek, akikkel Augustus szembeszállt, így nem kizárt, hogy a princeps Caesar hagyományait folytatva a birodalom gyarapítójaként kívánt mutatkozni. Minthogy ellenfele többször szemére vetette ellenségeivel szembeni gyávaságát, Augustusnak megfelelő alkalom nyílt arra, hogy művében magát bátor és sikeres hadvezérnek tüntesse fel: Metulumnál egy hídról történő életveszélyes lezuhanása is csak egy epizód a sok közül, amelyek az imperator bátorságát tanúsítják (Plinius Maior: Naturalis historia 7, 148; Suet.: Vitae Caesarum: Augustus 20). A De vita sua-ban ünnepelt sikeres hadjáratokról a későbbi hagyományok nem szólnak, és a Res gestae is csak érintőlegesen említi.

A Kr. e. 27–25. évi hispániai hadjáratokról a De vita sua-ból még kevesebb tudósítás maradt fenn. Kétségtelen, hogy Augustus minden egészségügyi problémája ellenére fáradhatatlanul munkálkodott a birodalom jólétének helyreállításáért, és magát „occupantissimus et infirmus”-nak (igen elfoglaltnak és erőtlennek) nevezte egy Maecenashoz írt levelében. A 13 kötetes életmű tehát a hispániai hadjáratok leírásával fejeződött be, amely egyben megegyezett a nyilvánosságra hozatal körülbelüli dátumával is: Augustus a De vita sua-t nem sokkal a visszatérése után azzal a szándékkal publikálhatta, hogy kritikusait megszégyenítse és a nyilvánosság előtti princeps-képen javítson.

A kivétel nélküli apologetikus tendencia megfelelt a köztársasági tradícióknak: Aemilius Scaurus, Rutilius Rufus és Sulla is, akik életük végén írtak, politikai pályájuk igazolására törekedtek. Augustus önéletrajza bizonnyal több volt, mint egy propagandisztikus-apologetikus tákolmány, akinek stílusáról Tacitus is elismerően nyilatkozott (Annales: 13, 3). A Res gestae ismeretében elmondható – ahogy a tanulmány szerzője hangsúlyozza –, hogy az önéletrajz megfelelt a magas nyelvi igényeknek. Művének megírásakor például szolgálhattak Caesar commentariusai, bár Augustus eltekintett attól, hogy magáról egyes szám első személyben nyilatkozzon. Tudta, mit jelent az irodalmi minőség, és hogy mi méltó egy olyan emberhez, aki életét a nyilvánosság előtt éli. Később sem tartotta fontosnak, hogy művét a „klasszikusok” közé sorolják, nem úgy, mint Claudius, aki elren­delte, hogy művéből nyilvános felolvasást tartsanak (Suet.: Vitae Caesarum: Claudius 42, 6). Augustust épp ezért tartják korának mesteri stilisztájának, és ezért is maradhatott fenn tőle sok levélidézet. Ha legalább az Augustus utáni első generáció grammaticusai számára elérhetőek voltak levelei, úgy biztosan önéletrajza is, hisz még Gellius is elővehette egyik levelét éjszakai olvas­mányként (Noctes Atticae 15, 7, 3). Hogy a grammaticusok egy részletet sem idéznek önéletrajzából, Jürgen Malitz szerint azzal magyarázható, hogy a De vita sua nyilvánvalóan nem volt alkalmas a precíz kifejezések és a szokatlan szófordulatok bemutatására, ez természetesen saját nyelvi mércé­jének felelt meg (Suet.: Vitae Caesarum: Augustus 86, 1).

Augustus önéletrajzának fogadtatásáról csak sejtéseink vannak: a princeps, valószínű, felolvasást tartott családja és politikai segítői körében (Suet.: Vitae Caesarum: Augustus 85, 1), az Agrippának és Maecenasnak szánt ajánlás pedig arra enged következtetni, hogy mindketten törődtek azzal, hogy a művet baráti körükben továbbterjesszék.

A triumvirátus idejének kortárs történetírói számára a princeps 13 könyve nem szolgálhatott könnyen értékelhető mintaként. Nem tudjuk, hogyan reagált rá pl. Asinius Pollio, akinek Horatius az egyik ódájában felhívta a figyelmét arra, milyen veszélyeket rejt magában egy kortárs tematikájú történeti mű (Horatius: Carm. 2, 1). Mindenesetre egy függetlenségre törekvő arisztokrata származású szerzőnek nem sok öröme telhetett egy olyan mű olvasásában, amely nyilvánvalóan Antonius ellen irányuló tendenciát mutat. A kortörténetet egy lovagi rangú szerző, Livius dolgozta fel, akinek függetlensége mellett szól, hogy bár Augustus Pompeius-pártinak mondta, ez mégsem befolyásolta kettejük barátságát (Tacitus: Annales 4, 34). Minthogy Liviusnak nem volt sok történetírói mintája az új idők előadásánál, sejthetően Augustus önéletrajzának egyik legfontosabb olvasója lehetett. Az ifjabb Plinius is rámutatott arra, hogy a „feldolgozatlan és újabb kor” megírása esetén „súlyos neheztelés” és „kevés köszönet lehet az eredmény” (Epistulae: 5, 8, 12 – Ford.: Maróti Egon). Ezzel az ifjú Claudius anyja és nagyanyja is tisztában lehetett, amikor sikerült őt lebeszélniük arról, hogy a triumvirátus idejének történetét megírja (Suet.: Vitae Caesarum: Claudius 41, 2).

Tiberius élete végén egy commentariust írt, amiről egyedül Suetonius tesz említést, mégpedig kritikával illetve: Augustus terjedelmes művével, a De vita sua-val ellentétben életéről szokatlanul „summatim breviterque” (nagy vonásokban és röviden) írt, és a szerző a művet Tiberiusnak nem az irodalmi érdeklődésével, hanem a kegyetlenségével hozza összefüggésbe (Suet.: Vitae Caesarum: Tiberius 61, 1). Megbotránkoztatja továbbá, hogy Tiberius Seianusra hárítja azt a bűnét, hogy megölette Germanicus gyermekeit. Eszerint Tiberius commentariusa a műfaj különösen rossz példája: apologetikus szándékkal megváltoztatta a tényeket. Suetonius Domitianusról azt írja, hogy „Tiberius császár feljegyzésein és hivatalos iratain kívül nem olvasott semmit” (Suet.: Vitae Caesarum: Domitianus 20 – Ford.: Kis Ferencné), amivel talán Domitianus csekély történelmi ítélőképességére kívánt rámutatni.

A fiatalon meggyilkolt Caligulának nem volt ideje emlékiratokra, de irodalmi képességeit Tacitus is elismeri (Annales 13, 3). Claudius Suetonius szerint megfelel az Augustus által diktált nyelvi és tárgyi színvonalnak: „Írt nyolc kötetet (A maga életéről(, inkább ízetlenül, mint csiszolatlan stílusban” (Suet.: Vitae Caesarum: Claudius 41, 2 – Ford.: Kis Ferencné). Az „inepte” („ízetlenül”) azonban erős kifejezés Suetoniusnál, és talán Claudiusnak arra a hiányosságára utal – ahogy a tanulmány szerzője gondolja –, ami saját személyére vonatkozó ítélőképességét illeti: már maga a mű címe, a De vita sua kivívta az Augustusszal történő összehasonlítást. Már az is irodalmi szabálysértésnek számított, hogy az ő árnyékában nyolc könyvet megtöltsön életének előadásával. Suetonius Claudius egyik írására hivatkozik, aki önmagával kapcsolatban arról panasz­kodik, hogy nevelőként egy istállófelügyelőt adtak mellé: ez az írása a De vita sua lehetett (Suet.: Vitae Caesarum: Claudius 2, 2).

A visszaemlékezések megírása Augustus precedensértékű életrajza után az uralkodó privilégiumává vált, de az, hogy Agrippa is tudósított az életéről, feltehetően a korai időponttal és különleges szerepével magyarázható. Ebben a kontextusban Nero anyjának, Agrippinának a commentariusai is szokatlanok, hisz már maga az író asszony, sőt az ő anyjának írói érdeklődése is kivételes és figyelemreméltó volt. Bár Tacitus említi az ifjabbik Agrippina emlékiratait (Annales 4, 53, 2), elődei nem fáradoztak azért, hogy elsődleges forrásként használják: talán a szenátori rétegen kívüli történeti hagyomány másodosztályúnak számított, mégha olyan személytől is származott, mint Agrippina. Suetonius ugyancsak ismerhette a művet, de nem tartotta olyan értékes forrásnak ( ahogy Tiberius és Claudius iratait sem –, hogy idézzen belőlük.

Iosephus Flavius kifejezetten elismerően nyilatkozik Vespasianus commentariusairól (Iosephus-Vita 65, 342), amivel alátámasztja Tacitus azon véleményét (Suetoniusét is, aki Vespasianus művéről egyáltalán nem tesz említést), hogy a császári feljegyzéseket azok a történetírók használták, akik az uralkodónak akartak hízelegni. Suetonius értékelése ez esetben kedvezőbb lenne, hiszen Tacitus is kiváló stilisztának mondja Vespasianust: „Mindent, amit csak mondott vagy tett, művészien tudott fitogtatni.” (Historiae 2, 80, 2 – Ford.: Borzsák István).

A császáréletrajzok műfaja ma Suetonius művén és Plutarkhosz mindkét fennmaradt császárbiográfiáján keresztül tárul elénk. A mai olvasó számára szinte fel sem tűnik, hogy a római uralkodók életrajzsorozatának kettejük által választott formája mennyire különböző.

Cornelius Nepos Atticus-életrajza az első latin nyelvű életrajzok egyike, de egyáltalán nem egyszerű ebben a műfajban megtalálni az elődeit: a laudatio-kat, vagyis a dicsőítő iratokat és bizonyos mértékig a késő köztársaság önéletrajzíróit is ide sorolhatjuk. További művek is szóba jöhetnek: egy irat Pompeius viselt dolgairól, és Tiro viszonylag terjedelmes műve Ciceróról. Az Atticus-életrajz és azok a példák, amelyek az életrajz műfajába sorolhatók, világossá teszik, hogy egy individuum biográfiai ábrázolása inkább egy laudatio-hoz, mintsem egy kritikai előadásmód „sine ira et studio” (harag és elfogultság nélkül) elvéhez hasonlított. Az egyedül Suetoniusnál idézett Augustus-életrajz pontosan megfelel a laudatiok-ba történő besorolásnak. Augustus szabadosa, Iulius Marathus urának halála után írt a princepsről egy művet, amelyben olvasóit első kézből „kamraszolgai ismeretekkel” csalogatta, és attól sem riadt vissza, hogy Augustust természetfeletti jelenségekkel hozza kapcsolatba: ez valószínű félhivatalos életrajznak számított.

Az első császáréletrajzok szükségszerűen panegyrikus tendenciát mutatnak, amelyekre parádés példát kínálnak a damaszkuszi Nikolaosz Augustus életrajzából való kivonatok, amelyek a görög olvasók számára készültek. Az ő utódairól efféle életrajzok nem ismertek, Vespasianusszal pedig e tekintetben is új korszak kezdődik: a Tacitus által kritizált Flavius-barát tradícióhoz a Iulius Marathus stílusában írt életrajzok tartoztak (Historiae 1, 1).

Iulius Marathus vagy Nikolaosz művei egyedi életrajzok, Plutarkhosz és Suetonius császáréletrajzai egészen mások: biográfiai sorozatok, amelyek egyben összefüggő életrajzok is. A Suetoniustól fennmaradt Vitae Caesarum könnyen elfeledteti az olvasóval, hogy az életrajzok megfogalmazásában Plutarkhosz az egyik elődje. Egészen hirtelen, kb. az I. század végén jön létre a császáréletrajz műfaja, amely már különbözik a korábbi életrajzírók műveitől. De pontosan mikor és miért? – veti fel a kérdést Jürgen Malitz. A Plutarkhosz műveit felsoroló ún. Lamprias-katalógusból kivehető, hogy életrajzsorozata – nem összetévesztendő a későbbi párhuzamos életrajzokkal – Augustustól Vitelliusig tart. Az, hogy a császárok sorát nem Caesarral kezdte, miként Suetonius, arra enged következtetni, hogy Plutarkhosz még nem ismerhette Traianus nyelvi szabályozását, aki megengedte, hogy az általa csodált Caesarral kezdődjön a császárok sora (kb. Kr. u. 107.). Plutarkhosz az életrajzait feltehetően még Domitianus idejében, a türannosz rezsim végérvényessé válása előtt írta, amikor patrónusa, Mestrius Florus a császár pártfogoltjaként Asia proconsulja volt (kb. Kr. u. 88.). Ez a datálás magyarázhatja a császáréletrajzok összefüggő sorának egészen új koncepcióját: az első, a Iulius-Claudius dinasztia életéről szóló, a műfajnak hagyományosan baráti hangnemű sorozata a második dinasztiát, a Flaviusokét próbálta legitimizálni.

Hogyan viszonyul Suetonius Vitae Caesarum-ja azokhoz az életrajzokhoz, amelyek Plutarkhosz biográfiáit is magukban foglalták? – kérdezi a tanulmány szerzője. Az ifjabb Plinius igen elismerően nyilatkozik Suetoniusról egy Traianusnak írt levelében: „probissimus, honestissimus, eruditissimus” (igen derék, tisztességes, művelt) embernek nevezi (Epistulae 10, 94, 1). Ez az értékelés azt mutatja, hogy Plinius nem akarja Suetonius teljesítményéről elvonni a figyelmet azáltal, hogy történeti-kritikai módon kezeli témáit, amely bánásmód épp nem felel meg a hagyományos életrajzírói stílusnak. Suetonius számára igen komoly előnyt jelentett, hogy a császári könyvtárak felügyelőjeként, majd a kancellária vezetőjeként hozzáférhetett a császári archívumhoz, így arról is értesült, ami a félhivatalos álláspontnak ellentmond. Ennek egyik jellegzetes példája a Caesar végrendeletéről szóló fejezet, amelyben arról ír, hogy Caesar a halála előtt fél évvel elkészített végakaratának csak a végén fogadta Gaius Octaviust fiává, és akkor hagyta rá a nevét is (Suet.: Vitae Caesarum: Iulius Caesar 83, 1): ez ellentmond az Augustus életrajzában propagált változatnak, ti. hogy ő Caesar első számú (legfőbb?) utóda.

Ha a Vitae Caesarum elveszett bevezetését ismernénk, könnyebb lenne Suetoniusról véleményt alkotni. Merész lépés volna a kortárs források bőséges idézete alapján korának iskolai tankönyvverzióit felülbírálni, és csak nehezen összeegyeztethető egy igen művelt, de inkább apolitikus szerző képével. Suetonius azáltal ad új formát művének, hogy a Caesarral kezdődő császáréletrajzokat nem szisztematikus kitérőkkel, hanem a részletek okos elrendezése révén kritikus szemlélettel dolgozta ki, és inkább Tacitus éleslátását követi, mint az ifjabb Plinius lojálisan jó hangulatát és a levelezése során megnevezett életrajzok beszédességét. Suetonius tudományos teljesítményét a mai olvasó jobban érti, mint felolvasásainak legjobb szándékú hallgatói, csak azt sajnálhatjuk – összegzi gondolatait Jürgen Malitz –, hogy nem idézett többször Augustus emlékirataiból.

 

Jürgen Malitz: Autobiographie und Biographie römischer Kaiser im I. Jhdt. n. Chr. (A római császárok önéletrajza és életrajza a Kr. u. I. században) In: Gregor Weber–Martin Zimmermann: Propaganda–Selbstdarstellung–Representazion im römischen Kaiserreich des I. Jhs. n. Chr. (Propaganda–Önábrázolás–Reprezentáció a római császárság Kr. u. I. századában) Stuttgart, 2003. 227–242. o.

Kozma Laura