Klió 2006/3.

15. évfolyam

Választások Rómában a köztársaság utolsó századában

 

A címben jelzett téma az utóbbi hónapokban különleges érdeklődést váltott ki Magyarországon, ami nyilván azzal áll összefüggésben, hogy hazánkban ez év tavaszán újabb választások zajlottak le, amelyekkel meglehetősen erős negatív kampány járt együtt. Ez egyeseket arra késztetett, hogy számba vegyék a történelmi előzményeket, köztük azt az ókori római köztársaságot, amelynek utolsó, súlyos politikai válságot hozó századában meglehetősen komoly szerep jutott a választások során lezajló politikai csatározásoknak. Egyes korabeli források azt látszanak bizonyítani, hogy közelről sem mindig a legátgondoltabb programmal fellépő személyek kerültek ki győztesen ezekből a választási küzdelmekből, hanem azok, akik jobban értettek a választó tömegek megnyeréséhez, s esetenként jobban győzték a szavazók megvesztegetését, valamint az ellenfelek gátlástalan lejáratását, politikai-erkölcsi befeketítését. Ennek igazolására különösen alkalmasnak mutatkozott az a korabeli írás, amelyet a hagyomány a nagy Cicero, vagyis a szónok öccsének, Q. Tullius Cicerónak tulajdonított, s amelyet többnyire Commen­tariolum petitionis címmel tartanak számon. Ez magyarul leginkább talán ekképp adható vissza: „Választási tanácsadás”. A tömör pamflet címe alapján is aligha tekinthető „választási kézikönyvnek”, miként némelyek sugallani szeretnék. Az írás valójában egyetlen konkrét választási hadjárathoz ad meglehetősen konkrét tanácsokat, ám igen egysíkú, mégpedig lejárató politikai beszédre emlékeztető levélszerű formában, úgyhogy a benne foglaltak általánosítása nem feltétlenül lehet minden tekintetben helyén való. Ezért célszerű az egész problémakört szélesebb összefüggési rendszerben megvizsgálni és elemezni, úgy, ahogy azt a következőkben ismertetendő mű szerzője, Alexander Yacobson tette.

Bevezető eszmefuttatásában a jeles kutató egyáltalán nem igyekszik elleplezni, hogy az ókori Rómában nem egyszer előfordultak súlyos és mára már történetileg meglehetősen érthetetlennek vagy éppen igazságtalannak érzett választási kudarcok, ahogy az pl. olyan politikusokkal is megesett, mint pl. P. Scipio Nasica, aki a Gracchusok következetes ellenfele volt, vagy éppen a későbbi hírhedt diktátor, a majdani véres kezű Sulla, aki kiváló katonaként kezdte pályafutását. Ez utóbbi első praetori pályázása során ugyancsak csúfosan megbukott, miként arról Plutarchos Sulláról szóló életrajza is életszerűen ad hírt, kiemelve, hogy az előkelő római még korábbi nagy katonai sikerei ellenére sem lehetett elsőre praetor, amikor azonban már élt a választási megvesztegetéssel és hízelgéssel, akkor immár elnyerte az áhított tisztséget (5). Különböző módszerek alakultak ki ugyanis a választási támogatás megszerzésére, a tömegeknek a választási győzelem érdekében történő mobilizálására. Ilyen módon a petitio, azaz a hivatalra való pályázás kellőképpen fényt vet a római politikai és társadalmi szisztéma jellegzetességeire, vitatható visszásságaira, visszatetsző kinövéseire. A szóban forgó könyv széleskörűen foglalkozik az egész bonyolult kérdéskörrel, gondosan megkülönböztetve egymástól az egyes eltérő választó népgyűlési formákat s a rájuk jellemző lehetőségeket valamint korlátozó adottságokat. A korszak legdemokratikusabb népgyűlése a comitia tributa volt, amely 35 földrajzi tribusból, körzetből tevődött össze. A comitia centuriata ezzel szemben olyan keret volt, amely némi előnyt adott az anyagilag jobb helyzetben lévő egyéneknek, de hogy mennyire – ez vitatott, s a szerző ezt a kérdést a későbbiekben hosszasan tárgyalja is. Mindenesetre a két legmagasabb kategória: a lovagok és az ún. első vagyoni osztály adta a centuriák több mint felét, miközben a szegények legszegényebbjei összesen egyetlen centuriába voltak besorolva: a proletarii közé, vagyis azokhoz, akik szinte csak gyermekekkel rendelkeztek. A legtöbb törvényt kétségkívül a tribusi népgyűlés hozta, a politikai életnek ez az eleme tehát meglehetősen demokratizálva volt. Viszont a legtöbb tisztségviselőt a kevésbé demokratikus népgyűlés, vagyis a centuriata választotta, így a legfontosabbakat: a praetorokat, a consulokat és a censorokat. A választási visszaélésekre tehát főképp ebben a keretben kerülhetett sor.

A csoportos szavazás miatt természetszerűleg nagyon fontos szerepet játszott az egyes választási egységek struktúrája, s éppen ezért ennek a kérdésnek tüzetes tanulmányozására van szükség. Ez annál alaposabban megvizsgálandó tárgy, mert nagyon vitatott a comitia centuriata számos kérdése. A római gyűlések természetének megértéséhez azonban vizsgálni kell a pályázók magatartását is. Ezek az emberek ugyanis jól ismerték, hogy miként strukturálódnak az egyes gyűlések, és hogy miként is voltak befolyásolhatók, hogyan is lehetett működésükre hatást gyakorolni. Ezért a római politikusok kampánystratégiájukat a választási realitásokhoz szabták. Ugyancsak sok mindenre lehet következtetnünk a korszak választási törvényeiből is, csakhogy azok is gyakran vitatottak, ezek révén a hézagosan ismert rendelkezések révén sok tény nem világosodik meg kellőképp. Nagy különbségek vannak különben is a Gracchusok előtti és utáni körülmények között, s ezért az eltérő korszakok tapasztalatai nem vihetők át egymásra, mert ez anakronizmushoz vezet, amit számos történész gyakran el is követ.

Míg a római köztársaság első századainak választási feltételeiről meglehetősen keveset tudunk, addig Cicero koráról relatíve nagyon is sok tájékoztatás áll rendelkezésünkre, hála épp magának Cicerónak, főleg a leveleinek. Ezek az információk is azonban főleg a magasabb tisztségekkel kapcsolatos körülményekre vonatkoznak, a politikai élet szempontjából fontos alsóbb tisztségekről jóval szerényebb információs anyag állítható össze.

A római választások kapcsán számos olyan sajátossággal kell számolni, amely megnehezíti a mai időkre vonatkozó direkt kivetítéseket, ami gyakor­latilag a történelem félremagyarázását okozhatja. Így nem kerülhető meg annak az egyértelmű leszögezése, hogy az egyik legfontosabb probléma a római köztársaság politikai természetének kérdése, amely viszont erősen vitatott a szakkutatásban. Vannak tudósok, akik úgy vélik: – a) a republikánus rezsim tisztán oligarchia volt; mások viszont azon az állásponton vannak, hogy – b) a római res publica libera tartalmaz egy lényegileg populáris elemet is.

Amennyiben az előbbi értelmezést (a) fogadjuk el, akkor ezen belül az oligarchia belső harcával kell főként számolnunk. A nép szerepe valójában passzív maradna. A római választási szisztéma voltaképpen az uralkodó osztálynak kínálna előnyt. Sokan ennek jegyében úgy is vélik: a választásokat a jelöltekre nehezedő személyes jellegű függőségi háló manipulálta elsősorban, mert a hivatalra pályázók valójában a nobilisek (az ún. „nemesek”) egy szűk köréből jöttek. Az arisztokrata családok egymással rivalizáló koalíciói, csoportosulásai voltak azok, amelyek egybegyűjtötték a tőlük függő személyeket, akiket tágabb értelemben clienseknek szoktunk nevezni, és ezek azután így kerültek az egymással versenyben lévő jelöltek szolgálatába. Az nyert, akinek erősebb támogatottsága, vagyis népesebb és erősebb clientelája volt. A tágabb értelemben vett közpolitikának ennek megfelelően nem igen volt szerepe a választási harcban: a szavazóktól nem azt kérték, hogy döntsenek a különböző politikai programok között; hanem azt várták el tőlük, hogy patronusaik iránti lojalitásukat tegyék nyilván­valóvá. A centuriák szerint megtartott népgyűléseket, amelyek a magasabb tisztvi­selőket választották meg, e nézetnek megfelelően, alapvetően a vagyonos rétegek (strata) határozták meg. A köznép szavazó ereje viszont ebben a népgyűlésben minimális kellett hogy legyen, már amennyiben valóban elfogadjuk, hogy a római köztársaság politikai élete tényleg beszűkítő módon erősen arisztokratikus vagy éppen oligarchikus karakterű volt (miként ezt az értelmezést találjuk az alábbi szerző következő tanulmányában: W. Eder: Who rules? Power and Participation in Athens and Rome, in: A. Molho–K. Raaflaub–M. Toher (eds.), City-States in Classical Antiqity and Medieval Italy, Stuttgart, 1991, 174–195. o.).

Yacobson azonban azt tapasztalja, hogy e felfogással szemben újabban súlyosnak látszó ellenvetések merültek fel, (b) Rómának ezt az erősen oligarchikus modelljét határozottan megkérdőjelezték az utóbbi időben. A legfőbb kihívás főleg Fergus Millartól jött, aki a 80-as években olyan tanulmányokat tett közzé, melyek a római politikai élet populáris aspektusaira hívták fel a figyelmet, ezekre vetettek fényt. A választások kapcsán azonban többé-kevésbé továbbra is érvényes maradt a „hagyományos oligarchikus” felfogás, bár mind kevesebb történész gondolta úgy, hogy ezen a területen teljesen a személyes függőségi kapcsolatok voltak az alapvetően meghatározóak. Mindazonáltal azok is, akik a nép hatalmáról beszéltek a politikában, inkább a törvényeket és azok meghozási módját, mintsem a választásokat emelték ki. Eszerint volt tehát egy meglehetősen jól megra­gadható populáris törvényhozás, ami természetes is, mert a törvények többnyire az ekkor legdemokratikusabbnak számító népgyűlésen, a comitia tributa-n mentek keresztül, s itt gyakran olyan törvényeket fogadtak el, amelyeknek a senatus alapvetően hevesen ellenállt. Az oligarchikus szemlélet ezért főleg a választásokra vonatkozólag tartotta továbbra is magát, ott is főleg a consuli választások tekintetében, mert úgy gondolták, hogy ebben a vonatkozásban továbbra is a személyes kapcsolatok rendszere játszotta a legfőbb szerepet. (Ez az álláspont tapintható ki az alábbi szerzők munkáiban: F. Millar, The Political Character of the Classical Romona Republic – 200–151 B.C., JRS, 74, 1984, 1–19; Uő: Political Power in Mid-Republican Rome: Curia or Comitium, JRS, 79, 1989, 138-150, főleg 143; Uő: Popular Politics at Rome in the Late Republic, in: I. Malkin, Z. W. Rubinsohn (eds.), Leaders and Masses in the Roman World. Studies in Honor of Z. Yavetz, Leiden, 1995, 91–113, főleg: 204; 210; M. Jehne, Einführung: Zur Debatte und die Rolle des Volkes in der römischen Republik, in: Uő: (ed.), Demokratie in Rom? Die Rolle des Volkes in der Politik der römischen Republik, Stuttgart, 1995a, 1–10; E. Gabba, Democrazia a Roma, Athenaeum, 75, 1997, 266–271; A. J. E. Bell, Cicero and the Spectacle of Power, JRS, 87, 1997, 1–22, főleg: 2 skk.; F. Millar, The Crowd in Rome in the Late Republic, Ann Arbor, 1998).

Yacobson mostani munkájában e nézeten annyiban lépett túl, hogy ő immár a választási szisztémában is fontosabb szerepet tulajdonított a populáris elem jelentőségének. Mindezt szerinte többek közt az is valószínűsíti, hogy a népgyűlést mindig egy illetékes magistratus hívta össze, aki azon elnökölt is. Így törvényjavaslatokat csak olyan magistratusok révén lehetett tenni, akik mindegyikét megválasztották, és akik újabb hivatalokra is pályázni szándékoztak. A független populáris törvényhozás csak úgy valósulhatott meg tehát, hogy a népnek a választásokra is volt hatása, olyan személyeket juttatva tisztségekhez, akik szembe tudtak helyezkedni a szűk oligarchikus csoportok érdekérvényesítésével.

Ezzel egybevág az a körülmény is, miszerint maga a senatus is nagy mértékben függött a választási eredményektől, hiszen ez a testület a volt magistratusokból tevődött össze, beleértve az ex-tribunusokat is. Yacobsonnak az a koncepciója, hogy a populáris elem ebben a késő-köztársasági politikai rendszerben jóval nagyobb volt, mint ahogy azt eddig többnyire föltételezték. Ez persze nem jelenti ugyanakkor azt, hogy a római oligarchia hatalmát és befolyását meg kellene kérdőjeleznünk akár a választásokon, akár a politikai élet egészét tekintve. De ez a szerep mégis csak részleges maradt: a római politikának csupán egyik aspektusát képezte, s nem határozta meg a politikai élet egészének képét. A köztársaság utolsó századának népgyűlési választásait tehát más aspektusokkal kölcsönhatásban kell megvizsgálni, ahogy Yacobson ezt meg is teszi munkájában.

A munka 1. fejezete azokat a forrásokat vizsgálja meg, amelyek C. Marius első consulválasztási kampányára vonatkoznak (Kr. e. 107). Ennek az eseménynek ugyanis viszonylag részletes elbeszélő anyaga van Sallustius történeti műve, a Bellum Iugurthinum (A Iugurtha elleni háború története) révén. Ez a munka az adott esemény bemutatásával bizonyos kételyeket támaszt a római választások korábban feltételezett erősen oligarchikus jellegével összefüggésben. Igaz ugyan, hogy éppen C. Marius megválasztása némiképpen szabálytalan volt. Mindazonáltal az eset lehetőséget kínál annak az elterjedt nézetnek az újravizsgálatára, hogy a római választás elsőrendűen vagy éppen kizárólagosan családi jellegű lett volna, egy-egy família, család clientelája, politikai kötelékrendszere lett volna valóban az az egyetlen politikai erő, amely eldöntötte volna a választások végkimenetelét.

A 2. fejezet a populáris részvétel kérdésével foglalkozik a centuria-k szerint összehívott népgyűléseken. A szerző gondosan elemzi itt mind a jelöltek magatartását (akik ismételten a széles népi rétegekhez fordultak), mind ama vagyoni osztályok (classisok) működését, amelyeken a népgyűlés alapult, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a népi részvétel sokkal nagyobb volt ezen a politikai kereten belül, mint ahogy azt eddig rendszerint föltételezték.

A 3. fejezet azután azokkal a szociális tényezőkkel foglalkozik, amelyek befolyásolták a római választásokat. Yacobson elveti azt a nézetet, hogy a legtöbb római szavazó az uralkodó osztály tagjaival fennálló személyes ún. vertikális, tehát alá-fölérendeltségi kapcsolatai alapján döntött. A római korteskedéssel kapcsolatos forrásanyag ugyanis azt mutatja, hogy a jelölt nem csupán saját maga és barátai személyes vagy  csaknem személyes kapcsolataihoz folyamodhatott, hanem egy-egy közösséghez vagy akár valamely társadalmi réteghez ill. rétegekhez is.

A 4. fejezetben a vizsgálatot végző tudós azokba a modern kutatási eredményekbe pillant be szisztematikus módon, amelyek ama kölcsön­hatásokra vonatkoznak, amelyek a választások és a már többször hivatkozott, Rómában valóban fennálló politikai klientelizmus között álltak fent. Yacobsonnak az a végkövetkeztetése, hogy a nagymértékben versengésre épülő római választási szisztéma viszonylag erős alkupozíciót teremtett a szegényebb lakosság polgárai számára az uralkodó osztály tagjaival fennálló társadalmi kapcsolataikban, mert ezeknek adott körülmények között feltétlenül el kellett nyerniük az ő szavazataikat is, s itt mindenek előtt a városi köz­-nép­re kell gondolni.

Az 5. fejezet arra igyekszik fényt deríteni, hogy a római választási szisztémában bevezetett titkos szavazás milyen következményekkel, milyen kihatásokkal is járt. Minden ember szavazásának a titkosságát védte ugyanis a törvény, a kései római köztársaságban tehát valóban titkos volt a szavazás. Ehhez még ráadásul az a sajátos feltétel is hozzájön, hogy a római szavazásban résztvevő szervezeti egységek (tribusok, centuriák) is olyan természetűek voltak, hogy azokon belül lehetetlenség volt megállapítani, hogy miként is szavazott egy-egy Róma-környéki hely vagy egy-egy kisebb itáliai város. Így a köztársaság-végi Rómában szabadon lehetett gyakorolni a szavazati jogokat, minden politikai és társadalmi megfélemlítés nélkül, vagyis úgy, hogy a társadalom alsóbb szintjein lévőknek nem feltétlenül kellett megtorlástól tartaniuk azoktól, akik a társadalom magasabb köreiben helyezkedtek el. Ilyen módon a választásokra nehezedő társadalmi nyomás közelről sem lehetett olyan nagy hatásfokú, mint ahogy azt egyes túlzó források megpróbálnák tendenciózus módon beállítani.

Ezt követően a 6. fejezetben Yacobson a késő-köztársasági választás politikai aspektusaival foglalkozik, és úgy érvel, hogy a választások néhány eset kivételével egyáltalán nem is voltak teljesen „apolitikusak”, mint ahogy azt egyes történészek gondolják. A római választást sokkal inkább nagymértékben befolyásolták a politikai viták és a közpolitika különféle megfontolásai. A választás tehát nem pusztán a személyes lojalitást vette figyelembe ill. az ezzel kapcsolatos megfontolásokat.

Ennek tisztázása után azután a 7. fejezet a római nobilisek népszerű­ségének szociális és politikai okait próbálja meghatározni, és azt a tényt megmagyarázni, hogy általánosságban átütő választási sikerük miért is mutat olyan magas arányt a választási küzdelmek többsége során.

A Végkövetkeztetés című fejezetben végül is a szerző a felvonultatott kutatási eredményei alapján azt igyekszik az eddigieknél pontosabban tisztázni, hogy milyennek is kell akkor egészében minősíteni az egykorú római politikai szisztémát. Yacobson igen árnyalt képet alakít ki arról, hogy az egyes politikusok hogyan tudtak népszerűségre szert tenni, mint pl. Clodius, aki arisztokrata származása ellenére meg tudta kedveltetni magát a plebs urbana-val, miközben népszerűtlen volt a plebs rustica köreiben. Ugyanakkor a homo novus, azaz „új ember”, vagyis ún. parvenű: felka­paszkodott politikus, Cicero is képes volt sikert aratni a concilium plebishez intézett beszédével egy olyan törvényjavaslattal szemben, amely valójában a plebs urbana-hoz szólt (leg. agr., 2,71; vö. 2,102). Cicero a városi élet előnyeiről nyilatkozva, meg tudta győzni a maga igazáról a nagyrészt városiakból álló közönségét. Ennek tagjai elfogadták érveit a Rullus-törvénnyel szemben, amely így végül is úgy fulladt kudarcba, hogy ez feltehetőleg a nép szavazatával történt. Mindez jól mutatja a római nép gyakran érzékelhető kiszolgáló habitusát a római politikai életben. Éppen ez volt az, amely lényegében szavatolni tudta az arisztokratikus köztársaság alapvető stabilitását. De a kapcsolat a nép jogai és kiszolgáló habitusa között nem értékelhető egysíkúan, mert másképp mutat a szembenálló oldalak nézőpontjából. A nép nemcsak azért szavazott kiszolgáló módon, mert elfogadta a rendszer legitimitását, s mert kész volt megvédeni a maga arisztokratikus és oligarchikus állami irányítását. A nép éppen azért fogadta el ezt a rendszert, mert az megadta neki a maga előjogait, beleértve a szavazást is a maga minden előnyével együtt. Éppenséggel ez volt a nép egyik legfőbb előjoga és kiváltsága, amely jobb megélhetését is elősegítette, hiszen a népszerűségért küzdő politikusok végül is alapvetően saját költségen és nem az állam pénzén kiterjedt jóléti politikát gyakoroltak. Részben éppen ezt kell tekintenünk a római köztársaság sajátos társadalmi gondoskodásának, így beszélhetünk itt és ekkor egyfajta euergetizmusról. Mindezek figyelembe vételével érthető, hogy Cicero ún. népi közönsége hagyta magát rábeszélni arra, miszerint neki érdeke egy különben széles horizontú agrár törvényjavaslat elvetése: a consul ugyan nem rendelhette el a nép számára a neki való engedelmességet, de módja volt a városi köznép meggyőzésére. Cicero azonban ezt sohasem tudta volna elérni, ha elbeszélése a városi élet előnyeiről nem tükrözte volna a városi nép tényleges gondolkodását. A városi lét ugyanis szoros kapcsolatban állt mind a nép libertas-ával, mind pedig suffragia-jával, vagyis szavazó jogainak szabad gyakorlásával, amelyhez a plebs feltétlenül ragaszkodott is. Cicero sohasem tudott volna megdolgozni egy tömeget, ha érvelése teljesen elszakadt volna a római társadalom valóságától és hallgatóságának tapasztalataitól. Cicerónak a köznép természetes részérdekeinek figyelembe vételével sikerült politikai felfogását széleskörűen elfogadtatni, nem támaszkodhatott tehát pusztán egy szűk személyes clientela-rendszerre.

A késő-köztársaságban a plebs urbana és a választási megvesztegetés fokozatosan növekedett, együtt a városi lakosság számának gyarapodásával, mert az elszegényedett parasztok nagy számban költöztek Rómába. Közülük sokan készek voltak eladni szavazataikat a „legmagasabb rangú” vagy a legtöbbet ígérő pályázónak, mint valami „megrendelőnek”. A választási megvesztegetés, amelynek jelölésére a latin largitiones szó szolgált, egész szisztémává alakult át, és szorosan összekapcsolódott az uralkodó osztály választási gyakorlatával valamint az ahhoz társuló igényekkel, a társadalmi élet egyre szélesebb körét fogva át. Ennek a folyamatnak a kiteljesedéseként foghatjuk fel a késő-köztársaság gabonatörvényeit, amelyek nagymértékben eredeztethetők abból, hogy a hivatalra számító politikusoknak figyelembe kellett venniük a városi lakosság szerepét és súlyát a választások alkalmával. Ilyen feltételek között, amikor a szegény lakosságnak módjában állt helyzetén könnyebbítenie, a városi élet még vonzóbb lett, és még inkább további beköltözésre sarkallt. Erről tanúskodnak a források, mint pl. Sallustius (Cat., 37,7), Varro (r. r., 2,3) vagy később Suetonius (vö. Div. Aug., 42,3). A felsőbb osztályok szempontjából azonban ilyen módon circulus vitiosus keletkezett. A hatalomhoz az út kizárólag a választási versengésen keresztül vezetett, ez volt az egyedül lehetséges út a nemesek számára ama dignitas biztosításához, amely a hivatalok viseléséből származott. Ugyanakkor ez erősen igénybe vette az előkelőségek anyagi forrásait, ami sok személy elszegényedését idézte elő, meggyengítve számos arisztokrata családot. Viszont a bőkezű adományok a plebs urbana számára biztosították azokat a commodákat, azokat a jóléti intézkedéseket, amelyek lehetővé tették szociális helyzetük egyfajta stabilizálását. Később a császárok is fenntartották ezeket a hagyományos juttatásokat, sőt a commoda-t még nagyobb mértékben is megadták a plebs urbana-nak, miközben ugyanakkor mentesítették a nemeseket a népi választások vitatott költségei alól. Ez anyagilag ugyan előnyös volt az arisztokrácia számára, de ugyanakkor politikai szerepköre nagy részének is búcsút kellett mondania. A nemesek ezt nem könnyen viselték el, ám a plebs urbana úgy látszik minden fenntartás nélkül elfogadta, hogy helyzete megszilárdulásával elveszítette a korábban számára oly fontos választási szerepét. Így jött létre az a turba Remi, vagyis az a Remus-féle csőcselék, amely Iuvenalis szerint (sat., 10, 77-81) már csak két dolgot óhajt: panem et circensest: kenyeret és circusi játékokat, holott egykor ő adta meg az állam vezetőinek az imperiumot és fascest, azaz a tényleges hatalmat.

Iuvenalis szavai persze nem adják vissza teljes komplexitásában a plebs urbana életét és viselkedési módját a principatus idején, mégis úgy látszik, hogy a lakosság ekkorra már alapvetően beérte a maga passzív politikai szerepével, és úgy tekintett a princepsre, mint aki az ő érdekeit és a békét garantálja. A városi plebs ezért lényegében támogatta az új politikai és hatalmi szisztémát, viszont ez már nem ugyanaz a nép volt, amely kész volt a régi rendszer fenntartására, azon kormányzási forma megvédésére, amely messzemenően más volt, mint a régi köztársasági politikai berendezkedés. A régit megdöntő katonák alapvetően nem is a plebs urbana-ból kerültek ki, hanem közülük sokan a plebs rustica alsóbb rétegeiből jöttek, vagyis éppen azok közül, akiknek a római köztársaság politikai rendjében lényegesen kisebb szerep jutott a választásokon, egyáltalán a választási jog gyakorlása terén. Ez a társadalmi közeg jórészt kimaradt a szociális törődésből: ritkán jutott el Rómába, ahol általában nem is tudott szavazni, s ezért nem volt különösebben értelme annak, hogy az ambiciózus politikusok körüludvarolják és megpróbálják felemelni őket. Így állt elő az a helyzet – miként Yacobson fogalmaz –, hogy a „választási piac” nem tudta megoldani vagy akár enyhíteni is a földkérdést. Noha egyes nemesek készek voltak csődbe juttatni magukat azért, hogy megvásárolják a szavazatokat a plebs urbana körében, s így gyakorolják a politikai hatalmat, ugyanakkor az arisztokratikus köztársaságnak azért is össze kellett omlania, mert a nemeseknek nem kellett megvásárolniuk a plebs rustica szavazatait, úgyhogy annak érdekei ilyen módon szinte teljesen el voltak hanyagolva (L. erről pl.: P. A. Brunt, The army and the land in the Roman Revolution, JRS, 52,1962, 69–84). Így e kérdés rendezése már alapvetően csak polgárháborús úton történhetett meg.

A római köztársaság bukása és a korszak választási rendszere közti összefüggés tehát igen bonyolult és komplex szociális és politikai problémaegyüttes volt, amelyet aligha lehet direkt módon egybevetni napjaink választási mechanizmusaival. Rómában olyan helyzet alakult ki, hogy a súlyos gazdasági problémákkal küszködő és a politika gyakorlásából szinte kiszoruló parasztoknak igazában csak egyetlen reményük lehetett helyzetük javítására: a katonai parancsnokuk ill. az általa kezdeményezett polgárháború valamint az ezzel együtt járó hatalmi átrendezés. Az elszegényedő és a nincstelen parasztok mindenekelőtt ettől a személytől várhattak földosztást. A politikusok többségének ezzel kapcsolatos szociális vaksága azonban lényegében a már felvázolt politikai struktúrából fakadt, a választásokat is beleértve, mert a politikusoknak mint a római uralkodó osztály egészének nem kellett törődnie a falusi szavazókkal ahhoz, hogy elnyerjék a tisztségeket s ezáltal gyakorolhassák a hatalmat.

A római állam némiképp valóban a civitas mixta vagyis az ún. „kevert államigazgatás” teóriája alapján értékelendő, hiszen itt valóban volt egy interferencia az oligarchikus (vagy arisztokratikus) és a népi elemek között. A római uralkodó osztály nem volt mindenható; a népi elem is vitális része volt a rendszernek, azonban ez alapvetően mindenekelőtt a városi köznépre volt érvényes. Ugyanakkor a falusi lakosság aránytalanul a háttérbe szorult. Ez a hiányosság végül is súlyos krízishez vetetett, mindazonáltal sokáig az oligarchikus és a népi vonások együtt léteztek a római politikai rendszerben. Bár volt köztük feszültség, ugyanakkor erősítették is egymást. Az oligarchikus és népi elemek kölcsönös függősége majd csupán a principatussal fog eltűnni.

Yacobson fentebbiekben ismertetett munkája arról győzhette meg az olvasót, hogy a mindenkori választások a mindenkori politikai és szociális szisztémáknak bonyolult összefüggési rendszerébe illeszkednek be, s ezért aligha célra vezető velük kapcsolatban felületes párhuzamokat vonni a későbbi időszakok kapcsán. Ami azonban az euergesiát, a társadalmi gondoskodás elvét illeti, ezt aligha célszerű szem elől tévesztenie bármelyik korszaknak és politikai rendszernek, ha meg akarja őrizni a maga életképességét. Kár lenne tehát, ha a magyar kutatások figyelmen kívül hagynák a továbbiakban ezt a most és itt megvizsgált fontos és alapvető tanulmányt, amely sokoldalúan világítja meg a Kr. e. 2/1. században Róma belső politikai berendezkedését, szociális problémáit, éspedig úgy, hogy mindezt elsősorban a választási rendszer tükrében veszi górcső alá. Ez messzemenően indokolt is, hiszen Rómában a választási életnek valóban nagyon fontos szerepe volt.

 

Alexander Yacobson: Elections and Electioneering in Rome. A Study in the Political System of the Late Republic (Választások és választási hadjárat Rómában. Tanulmány a késő-köztársaság politikai rendszeréről). Történelmi Füzetek 128, Stuttgart, 1999. 252 o.

 

Havas László