Klió 2006/3.

15. évfolyam

Indoeurópaiak (I. rész)

 

 

A fenti címmel jelentette meg G. K. Giannakis,1 a Janinai Egyetem oktatója, kétrészesre tervezett munkája első darabját. A szerző Amerikában tanult és tanított, többek között az indogermanisztika egyik központjának számító Kaliforniai Egyetemen. Műve jelentőségét az adja, hogy görög szerzőtől első ízben lát napvilágot ebben a témában átfogó monográfia. Bibliográfiája nem tünteti fel ugyan honfitársai hasonló írásait, és ez talán nem helyes, de tény, hogy az utóbbiak többsége egyetemi jegyzetként látott napvilágot, illetve ha nem, akkor is csak kislélegzetű publikációnak tekinthető.2

A görög az indoeurópai nyelvek és kultúrák talán legjelentősebbike, de legalábbis a legfontosabbak közé tartozik, akár a nyelvészetet, akár a történeti, régészeti, mitológiai, irodalmi stb. tényezőt tekintjük, amelyek egy része, angol szóval, az Indo-European Philology összetevője is. Ez a gondolat több mint kétszáz éves, és kezdetben főleg a német kutatásban volt jelen, majd a huszadik század első felétől egyre inkább szót kért a francia és az angol nyelvű szakirodalom.3

Akár csodálkozhatnánk is, hogy, ha a fentiek igazak, miért késett ennyire görög szerzők jelentkezése. Giannakis nem hivalkodó külsejű, halványbarna fedőlapú könyve utalhat indogermán színre, főleg pedig a téma nem teljesen ártatlan, ha úgy tetszik, bizonyos fokig kényes voltára lehet tekintettel. A jelen recenzióban nem kell azokra a visszaélésekre kitérni, amelyek a XX. század első felében az indogermán szimbólumokkal, illetve magával az eszmével történtek, bár a tartózkodásra magyarázat ez is: a gondolatnak, a német politikai és katonai vezetés minden nagyrabecsülése ellenére, Hellasz szintén szenvedő alanya lett. Esetünkben fontosabb, hogy néha még a tanult görögök is fenntartással tekintenek nagy presztízsű nyelvük és kultúrájuk indoeurópai kontextusba állítására: elhelyezésére egy sokkal nagyobb egészben, ahol a pozitívum is zavaróan hathat – kiderülhet, hogy esetleg mégsem olyan egyedülálló jelenség az ógörög hagyomány, és zavarhat a negatívum is; az hogy valamely az előbbivel kulturálisan esetleg egy napon nem említhető nyelv egy adata vagy bármilyen más kapcsolódó tény mégis rokon, sőt lehet, hogy a nagy egészhez olyasmit tesz hozzá, ami amonnan hiányzik. Tovább lehet menni: egy nyelvészetileg nem képzett, gyakran érzelmek vezérelte klasszikus-filológus akkor is tévedhet a latin és görög pontos viszonyának a megítélésében, ha történetesen egyetemi tanár. E két nyelv mellett az óind a harmadik legfontosabb összetevő. Ami az Indiáról alkotott képet illeti, a felkészületlen odalátogató által tapasztaltak nem válnak egy – akár hellén nézőpontú – Herrschergedanke javára; az 1972 óta papíron nem létező maharadzsákat és palotáikat nehéz megpillantani, míg a szociális ranglétra másik végén elhelyezkedőket annál kevésbé. Az országban eltöltött két-három nap, de már egy-két órás aktív részvétel után is valamely nagyváros, pl. Jaipur vagy Agra, mindennapi valóságában, meg lehet kérdezni, kik voltak az ind magaskultúra hordozói, pontosan kik azok, akiket az ember az utcákon lát, és hol vannak az előbbiek leszármazottai. A szegénység szembeötlő, a rokonság gondolata nem vonzó, a turista nem biztos, hogy a múlt nagyságának a hírét viszi haza az általa nyomasztónak értelmezett jelen láttán.

Ha csak részben is, valamilyen módon összefügghet az itt felvázolt komplexussal, hogy D. P. Galanosz (Galanos) szanszkrit szótára több mint százötven év késéssel jelent meg. Körösi Csoma Sándor idősebb szellemi társa Athénban született 1760-ban. Meszolongiban, Patmoszon és Isztam­bulban tanult, majd Kalkuttában kötött ki házitanítóként, ahol megtanult angolul, egyúttal perzsa és hindu tanulmányokat folytatott, végül Bená­reszben telepedett meg, és a szanszkrit és más indiai nyelvek specialistájává képezte ki magát. Már életében kivívta a brahminok nagyrabecsülését (ld. Szótár, XVIII. o.). 1833-ban halt meg ugyanott, mielőtt felszabadult hazájába visszatérhetett volna. Rendbehozott sírja megtekinthető a város szélén egy keresztény temetőben. Míg a bevezetésben az egyik méltató bizakodik az érdeklődés felkeltésében nemcsak a honfitárs életműve hanem az indoeurópai tanulmányok iránt is (XL., illetve XLIII. o.), maga a szótár korlátozott példányszámmal jelent meg és csak egyetemekre és könyvtárakba jutott el, könyvesboltokba nem.4 Eljutott azonban három könyve Magyarországra: az MTA Könyvtárában található két fordítása 1847-ből, illetve 1851-ből, valamint egy őt méltató kiadvány 1845-ből G. K. Tipaldosz, az akkori Egyetemi Könyvtár igazgatója szerkesztésében. Az utóbbi többek között életrajzi adatokat és Galanos több levelét valamint fordítását tartalmazza. Ez a könyv, az „Indika” címmel ellátott sorozat első darabja, talán Görögországban is ritkaság: megvan ugyan a Nemzeti Könyvtárban, de nincs meg pl. az Athéni Egyetem Nyelvészeti Tanszékén. A mű az orientalista Kégl Sándor hagyatékából került az MTA-ra.

Hozzátehetjük még, hogy szimplicitásszal vagy komplexusokkal nemcsak a lingvisztikában nem jártas görög filológus vádolható: pl. az egyszeri olasz sem biztos, hogy messzebb lát a latin nyelvnél, bár ott a viszonyok sajátosabbak.5 Végül Indiában, ahol az „isteni” eredetű szanszkrit nyelv a Nyelv, a rokonság gondolata úgy látszik, nem zavar, elfogadják az „árják érkezését” (a művelt átlagember úgy tekinti, hogy ők beszélték a szanszkritot), de pl. az a régen meghaladott nézet, hogy „minden gyöknek szanszkrit az eredete”, még él.6

Fölösleges vitatkozni hozzá nem értők „érveivel”: az indogermanisztika, ha meghagyják tudománynak, kivételesen összetett és magas fokon művelt diszciplína, és ez a megállapítás vonatkozik a történettudományi nézőpontra is. Tárgyát nem túlzás világtörténelmi jelentőségűnek nyilvánítani.7 Valóban, aki úgy gondolja vagy érzi, hogy csak a közép- vagy az újkorral érdemes foglalkozni, az – pusztán kíváncsiságból – olvasson bele az őskor történetébe, hogy lássa, mennyivel korábbról datálódnak a dolgok, aki pedig esetleg úgy, hogy a történelem az írásos feljegyzésekkel, tehát mintegy 5-6 ezer évvel ezelőtt kezdődött, rossz nyomon halad.

Bár Giannakis elsősorban nyelvész, nem annyira az indoeurópai nyelvekről ír mint az indoeurópai népekről és azok kultúrájáról; deklarált interdiszcip­lináris célkitűzései méltóvá teszik a művét egy történelmi szemléző folyóirat figyelmére. A könyv nem is mulasztja el felhívni a figyelmet a „neolingvista” M. Bartolira, aki azt bizonyította a munkásságával, hogy a nyelv egy aspektusa az emberiség történetének, és ilyen megvilágításban kell tanulmá­nyozni (74. o.). Ez a gondolat visszatér a 4. fejezetben, ahol azt olvashatjuk, hogy a nyelvészet társadalomtudomány, következésképp a tárgyát úgy kell tanulmányozni mint az emberiség történetének a részét (138. o.).

A bevezető oldalak rövid kutatástörténetet adnak, elhelyezik térben és időben a kérdéses nyelveket, és tisztáznak néhány alapfogalmat. Az utóbbiak tekintetében fontos tudni, hogy a rokonság felismerése újkori, és a megfelelő elnevezés földrajzi indíttatású: ahogy beszélünk pl. „Eurázsiáról” és „Indo­kínáról”, úgy lehet „indoeurópai” népekről, illetve elterjedési területükről írni. Terminológiailag két szinonim szakszót kell megemlíteni: régebbi a német eredetűnek tartott „indogermán”, míg valamivel későbbi a kevésbé nacionalistának érzett „indoeurópai” megjelölés. A szerző csak az utóbbit köti névhez: úgy látszik, az angol Thomas Young egy recenziója nyomán terjedt el 1813-ban (23. o.).8 Fontos rámutatni, hogy akár „indoeurópai” akár „indogermán” népekről, illetve nyelvekről beszélünk, egy Indiától Európáig terjedő földrajzi kontinuumot tartunk szem előtt az egyik, rokonságit a másik esetben, amely az indiai nyelvektől a germánig terjed. A „germán” termé­szetesen nem a németet jelenti kizárólag – az utóbbi maga is egy a germán dialektusok közül. E nyelvek között eltérő fokú genetikai kapcsolatok állapíthatók meg, különböző alcsoportok állíthatók fel (pl. balti-szláv, indo-iráni, italo-kelta stb.) és ezek tagjai minden kétséget kizáróan közös őstől, ún. alapnyelvből származnak. Az utóbbi tér- és időbeli lokalizálása jelenleg még vitatott. Logikusan az alapnyelvet beszélő néhai populáció az, amelyhez a kezdeti expanzió köthető. Hozzátehetjük, hogy a német kutatás ma is használja a megfelelő „Indogermania” fogalmat, ahogy a „Romania” terminust is a kisebb latin alapú területtel kapcsolatban, vagy a romanisztika a „Romania continua” megjelölést.

Az egyes nyelveket és írásbeliségüket áttekintve világossá válik, hogy éppen a görög az, amelynek a leghosszabban követhető a története. A szerző megemlíti, hogy a jelen tudásunk szerinti legrégibb görög írásos emlék i. e. 1650-ből való, tehát több mint 800 évvel Homérosz előttről: egy ún. Lineáris B írást tartalmazó kerek kőről van szó, amelyen a homéroszi eposzok nyelvében található nevekhez hasonló megjelölések, ill. szavak olvashatók. A követ Olympia mellett találták és 1999-ben publikálták.9 Hozzátehetjük, hogy a lelet jelentősége nagy: valószínűleg nem szükséges többé azt feltételezni, hogy a mükénéi görögöknek először el kellett jutniuk Krétára, hogy ott átvegyék az írást. De még fontosabb, hogy több mint kétszáz évvel korábbra módosítja az írásbeliség megjelenését, és bizonyítja, hogy az i. e. XVII. században a hódítók nyelve már az volt, amit a történeti korban görögként tartanak számon.10 A hettita vetekszik az előbbivel: legrégibb írásos emléke az i. e. XVII. századból, esetleg még korábbról való (ld. 67. o.), de ennek a nyelvnek és népnek a későbbiekben nyoma vész.

Az írásbeliség megjelenése és valamely nép hagyománya, illetve annak fontossága között nem feltétlenül van kapcsolat. Így pl. litvánul aránylag későn kezdtek el írni (XIV. század), mégis az archaikus vonások és a hagyományok fontossá teszik ezt a nyelvet. Ezt a szerző lentebb (244. o.) hangsúlyozza is. Ebben az összefüggésben érdemes korrigálni egy követ­kezet­lenséget, talán tévedést. Szerinte a legrégibb örmény írásos emlékek keresztény szövegek fordításai az i. sz. V. századból (30. o.). A kijelentés általában helyes, de szó szerint nem fedi a valóságot. Legutoljára Charles de Lamberterie az Université Paris IV. tanára hívta fel a figyelmet arra, hogy népszerű tévedésről van szó (IESS, 2005.9.8). A tény indoeurópai szem­pontból fontos: egy „Erkner erkin, erkner erkir” kezdetű ritmikus, pre-keresztény próza említhető ellenpéldaként,11 amely Lamberterie jellemzése szerint igen témagazdag („trčs riche”). A Moses Chorenaci (Movszesz Khorenaci) által az i. sz. V. században lejegyzett szöveg, amelynek az előadását hangszeres kísérettel a történetíró maga is hallotta, Vahagn (Vahevan) hérosz születését írja le, párhuzamosságokat mutat az ind hagyománnyal (pl. Indra születésével) és dumézili hármasság lelhető fel benne. A kérdéses egyezések, iráni hatás alatt, egy korábbi, egységes mitológiát feltételező periódusból származtatandók. Igen valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt sok hasonló, szájhagyományban őrzött szöveg létezett az örményeknél.12

A szláv nyelvek áttekintésénél (42–43. o.) a szerző visszafogottan megemlíti lábjegyzetben azt, ami a politikában sokkal hangosabb: nem szerencsés „makedónnak” nevezni a bolgárral rokon szláv nyelvet, mert ez terminológiai zavart okozhat, összekeverhető az ógörög makedón dialek­tussal.13

A 2. fejezetből a következőket érdemes kiemelni: 1786 fontos év volt. Az angol Sir William Jones beszámolót tartott a Royal Asiatic Society közgyű­lésén és felhívta a figyelmet a szanszkrit és más európai nyelvek, főleg a latin és a görög, közötti szembeötlő hasonlatosságokra, és felvetette a rokonság lehetőségét.14 Hasonló gondolat már a század elején felmerült ugyan, mégis Jones adott lökést a kutatásnak. A hatás elsöprő volt: nemcsak az indoeurópai nyelvtudomány kezdetéről beszélhetünk ekkortól, hanem a nyelvészet mint tudomány megszületéséről is. A következő században az új diszciplína a klasszika-filológiával és más szakokkal (régészet, történelem, irodalom) karöltve elképesztő eredményeket ért el. Csak egyetérteni lehet a szerzővel, amikor a nyelvészetet a XIX. század legbámulatosabb szellemi teljesítményei közé sorolja (47. o.).15 A számtalan név közül, amelyek nem feltétlenül érdeklik egy történelmi folyóirat olvasóit, A. Schleicheré kiemelkedik. Nemcsak azért, mert Schleicher évtizedekre meghatározta a kutatás menetét, hanem mert a gondolkodása összekapcsolódott egy másik meghatározó jelentőségű személy, Charles Darwin nézeteivel. Ahogy Darwin hat még ma is, ugyanúgy nem ment ki a divatból a biologizmus (elég egy pillantást vetni a továbbélő terminológiára: „tő” [Stamm], „gyök” [Wurzel], „családfa” [Stammbaum, family tree], „nyelvcsalád’ [Sprachfamilie], „leánynyelv” [Tochtersprache] stb.), sőt napjainkban a biolingvisztika fontossága még növekedőben is van. Schleicher eredeti „családfa-elmélete” természetesen meghaladott: ma már senki sem gondolja, hogy a nyelvi fejlődés egy ponton túl hanyatlással azonos, ugyanakkor a „Stammbaum” még mindig alkalmas a különböző nyelvek közötti rokonsági fok jelölésére. A szerző az 53. oldalon említi a családfát és 1863-ra datálja, de nem mondja meg, Schleicher melyik művéről van szó. Talán a „Darwinsche Theorie”-jére (1863) gondol, amelyet hibásan idéz az 54. oldalon.16 Az írást K. Koerner 1983-ban angol fordításban újra közreadta. A „fa” itt, angol változatban, a 69. oldal után látható. Makkay szerint az első, „igazi nyelvfa” 1853-ból származik, és nem tükrözi (kimutathatóan) Darwin hatását, ami csak az 1861-es modell esetében bizonyítható.17 Giannakis visszatér a kérdésre a 4. fejezetben, ahol a nyelvfát és J. Schmidt „hullámelméletét” (1872) együtt vizsgálja (129–134. o.), és nagyon helyesen arra a következtetésre jut, hogy a kettő összekapcsolása viszi csak előre a kutatást, majd a 7. fejezetben a kettőt a nem kielégítően taglalt „tér–idő” dimenzióban helyezi el (198. o.). A nyilván nem eredetiből dolgozó szerző különböző pontatlanságokon keresztül rámutat, hogy a fiatal, hegeli hatást tükröző és a kései Schleicher között lényeges különbség van: a Darwinsche Theorie-ban maga Schleicher is egyengette már az utat azon törekvések irányában, amelyek a lingvisztikát egzakt természettudománnyá próbálták tenni (ld. 53–54. o.). Megjegyezhetjük, hogy a célkitűzés ma sem vesztett aktualitásából.18 Természetesen más ún. humán tudományokat is foglalkoztatott ez a távlat. Így pl. J. Bagnall Bury 1903-ban a „történelem tudományáról” már mint természettudományról beszélt.19 Ami a hegeli hatást illeti, nem világos, hogy a szerző egy ilyen hátteret pozitívnak vagy negatívnak tart. Pontosabb elemzés az alább idézendő Brigit Benešnél és B. Delbrück Einleitung-jában olvasható (pl. 1884: 41–42, és ezzel megegyezően a következő kiadásban, 1893: 43–44), míg Riedl Szende szerint, aki a német kutatóval személyes jó kapcsolatban volt, Schleicher már fiatalon megismerkedett Hegel tanításával, és az ő szellemében fogta fel a „nyelvek történetét” is.20 Tekintettel arra, hogy a szerző kiértékeli a klasszikusokat, támaszkodhatott volna Beneš disszertációjára, amely talán elkerülte a figyelmét. A könyv pontos képet ad Schleicher és Hegel viszonyáról a 92–95., valamint összegzést nyújt a 128–130. oldalakon.21

Tudománytörténetileg fontos az „újgrammatikusok” megjelenése, amit 1876-hoz, a „csodálatos esztendőhöz” (annus mirabilis) kötnek. Majdnem száz évvel Jones beszámolója után a Junggrammatiker, szembeszállva az „ógrammatikusokkal”, a nyelvi változásokat egzakt és következetesen érvényesülő formulákba foglalva megalkották a „kivételnélküliség” és a „hangtörvény” fogalmát. Próbálkozásuk hozzájárulás volt diszciplinájuk természettudományos alapjainak a megteremtéséhez. A tanítás időtállónak bizonyult. Annyiban módosultak az elképzeléseik, hogy a kutatás ma a „törvény” fogalmát formulákra alkalmazza, egyébként fejlődési „tendenci­ákról” beszél. Az újgrammatikusokat – a rendszerességet és a rendszer­szerűséget hangsúlyozva – a következő, metodológiai fejezetben a szerző ismét megemlíti (103. o.). Többet is írhatott volna egy semmitmondó lábjegyzetnél (50[6]) az egyik legnagyobb görög tudósról, G. N. Hatzidakiszról, akit a magyar ókortudomány 1900-ban és 1935-ben háromszor méltatott kitüntetésre. Ha máshol nem, az újgrammatikusokról szóló részben (58–66. o.) lehetett volna megemlíteni.22 Olyan kutatóról van szó, aki nem egyszerűen történeti nyelvész, hanem érzékeny volt a történelem iránt is. Erre a részletre – a jelen recenziót nem érintő összefüggésben – P. Mackridge, a Cambridge-i Egyetem tanára hívta fel a figyelmet.23 Hatzidakisz egyébként egy 1903-ban Triesztben publikált tanulmányában meglehetős tisztánlátással ír az újgrammatikus pszichológiai momentum, a nyelvkeletkezés és a nyelvi fejlődés kérdéséről, arról, hogy a nyelv az emberiség történetének a része, és – Schleichert meghaladva – hogy a nyelvfejlődés egyszerre „veszteség” és „létrehozás”.24

Giannakis kitér az indoeurópai és más nyelvek közötti összefüggésekre, amelyek lehetnek feltételezett, de még nem bizonyított rokonság vagy érint­kezések eredményei. Amint várható, bizonyos jelentőséget tulajdonít a finnugor-indoeurópai kapcsolatoknak, amelyek, hozzátehetjük, mindkét irányban fontosak. Egy zavaró szóhasználatot szóvá lehet tenni. A „finnugor nyelvcsalád” fogalmát a „fino-ouggrikŽ glvssikŽ oikog¡neia” kifejezés (79. o.) adja vissza. Ez azonban lefordítva „finn-magyar nyelvcsaládot” jelent. Giannakis ugyan a hazájában meghonosodott terminológiát használja, mégis meglepő, hogy sem neki – aki saját bevallása szerint a finn származású R. Anttila tanítványa volt – sem másnak soha nem tűnt fel, hogy a nemzetközi szakirodalomban az ugor megfelelői szerepelnek, nem a magyaréi. Az utóbbi különböző nyelveken ungarisch, hongrois, Hungarian, a görögben „Oæggrow, ouggrikñw”, míg az előbbi n nélkül áll: finnisch–ugrisch, Finno–Ugrian, finno–ougrien stb. A vonatkozó bibliográfiában csak V. Thomsen és B. Collinder neve fordul elő, az óriási magyar szakirodalomból senki – az előbbinek is csak a neve, művet nem találunk a 345. oldalon az általános bibliográfiában – így bízvást kizárhatjuk, hogy a szerző ismerné Munkácsi Bernátot, aki Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben címmel adott ki könyvet 1901-ben. De még ha nem így lenne is: a szakirodalomban régesrég a „finnugor” alak honosodott meg. Finnül egyébként a „finnugor” suomalais-ugrilainen, az „ugor” ugrilainen, a „magyar” pedig unkaris, unkarin vagy unkarilainen.25 Szintén furcsa a „fino-” írásmód (egy n-nel). A szakkönyvek valamint minden ma elfogadott értelmező és helyesírási kéziszótár a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően –nn-es szóalakot tüntet fel.26 Az ügyetlen szóhasználat a 95. oldalon (8.j.) és a 204.-en (3X) megismétlődik.

A fejezet érinti a XX. századot is. Azt lehetne mondani, hogy ha a biologizmus kapcsán (ld. 81. o.) valamint ideológiai beállítottsága okán napjaink nyelvésze, N. Chomsky mégsem kapott szót,27 talán nem felróható, hiszen a könyv történeti és indogermanisztikai áttekintést ad. Saussure-rel ellentétben, akit a szerző számtalanszor említ, az előbbit nem érdeklik indoeurópai témák. Csakhogy lentebb, a 163. oldalon, Giannakis szociológiai kontextusba helyezve tárgyalja az ismert fogalmakat: „mély-” és „felszíni struktúra”, „innáta” (elmélet). Meglepetésre, sem Chomskyról sem más szóba jöhető kutatóról nem ír, és azt sem tisztázza, hogy új értelmet ad-e a három terminusnak vagy követi a hagyományos megközelítést. Itt már nem lehet mentséget találni: az amerikai gondolkodó figyelmen kívül hagyása érthetetlen.

A 3. fejezet a nyelvi változással, a rekonstruálással és módszertani kérdésekkel foglalkozik. Az igen alapos, sőt aggályos metodológiai eszmefuttatásokat mint elengedhetetlen tudományos előfeltételt üdvözölni kell, mégis az az olvasó benyomása, hogy a kérdés túl van hangsúlyozva. Akkor is, ha a szélesebb olvasóközönséget tekintjük, nem a szakembert, aki számára a megállapítások nagy része evidencia. Az ok talán az a tény, hogy dilettáns „nyelvészkedő” a szerző hazájában sem ritkaság, sőt éppenséggel több van belőlük, mint pl. Magyarországon, ami, ha a görög nyelv rendkívüli jelentőségét tekintjük, nem is meglepő. A módszertani meggondolások sorában ismét találkozunk W. Jones nevével. Már ő hangsúlyozta, hogy a rokonság feltételezéséhez szisztematikusan megjelenő és egynél több nyelvi szinten fellelhető hasonlóságokra van szükség. Ehhez láthatunk illusztrációkat a 107. oldalon (pl. a létige különböző alakjait). Fontos elv, hogy az egyezések száma és felhasználhatóságuk mértéke arányos az időmélységgel: minél közelebb járunk az alapnyelvhez, logikusan, annál több az egyezés (uo.). A tényt azonban nem szabad mechanikusan kezelni, mert nagyszámú más tényező is befolyásolhatja a nyelvi történéseket valamint azok kutatási lehetőségeit. Dicséretes és örvendetes, hogy a szerző, történeti nyelvészhez méltóan elégtételt ad a történelemnek: ahol ellentmondás van valamely rekonstrukció és a külső történések között, ott általában a „történelemnek van igaza”; ilyenkor – írja – a rekonstruálást felül kell vizsgálni (108–109. o.). A módszeresség és a rekonstruálás egyik diadala Saussure 1879-es feltételezése az ún. „szonáns együtthatókról” (coefficients sonantiques) az alapnyelvben, ami egyúttal az eljárás meggyőző és egzakt voltát is bizonyítja. A görög egyébként kulcsfontosságú volt az elmélet felállításához. A feltételezést néhány évtizeddel később a hettita felfedezése igazolta. A szerző ezek után a „körkörös” bizonyítás és metodológia (a circulus vitiosus) veszélyeire figyelmeztet, és megjegyzi, hogy a nyelvi fejlődés, amúgy sem „cirkuláris”, hanem spirálisnak (speiroeidŽw) tűnik (111. o.). Ez a megállapítás a recenzens véleménye szerint igen fontos. Ő maga is ilyen fejlődést tudott felfedezni fonológiai folyamatokat vizsgálva, az eredményeit közreadta 1999-ben egy kongresszuson, a disszertációjában elméleti alapvetésként felhasz­nálta, és másutt is publikálta. De hogy ne nyelvészettel terheljük egy történeti folyóirat olvasóközönségét: a meglátás a klasszikus antikvitásból származik, modern formájában pedig Vicótól és Hegeltől, illetve az utóbbi iskolájából eredeztethető, és főleg a történelemben vált elfogadottá. A szerző furcsamód nem hivatkozik forrásra. Helyette emlékeztessünk itt Droysenre, aki mintegy 140 évvel ezelőtt a történelemben megfigyelhető spirális fejlődésről írt.28 A párhuzam imponáló, de nem meglepő. Érdemes itt a már említett Bartolira visszautalni, valamint emlékeztetni arra, hogy a nyelv részben társadalmi intézmény, az ezt vizsgáló nyelvészet pedig része a társadalomtudományoknak. A spirálisról a szerző a 4. fejezet végén következtetésként ismét ír (ezúttal a szinonim „elikoeidŽw poreÛa” terminust használva, 153. o.), és úgy tesz mintha ez az elgondolás a korábban kifejtett „tér-idő elmélet” (143–150. o.) része lenne, de ott nem ír ilyesmiről. Az időmélység fogalmát és az időmélység hátrálását a következőkben nem tárgyalja kielégítően (113–114. o.); erről Makkay és Mallory többet és jobban ír.29 Egyébként a „tér és idő” fogalmának állandó ismételgetése – miközben jó kifejtéssel nem találkozunk – a későbbiekben, pl. a 202. o. körül már fárasztóvá válik. Viszont hasonlóképpen általánosabb, történetfilozófiai, vagy egyenesen filozófiai összefüggések között vizsgálható az a probléma, hogy a nyelvi változásnak van-e valamiféle teleológiája. Az arisztotelészi megközelítést idéző kérdésre Giannakis kitérő választ ad, és Roger Lass munkájának megfelelő részére utal.30

Kiegészítésül ide kívánkozik, hogy az ógörög fonológiai rendszere jelentős asszimmetriákat mutat a mai rendszerrel összehasonlítva, amelyben – ellentétben ókori előzményével – nincsenek ún. „üres helyek”. A szimmetriára való törekvés általános fejlődési tendencia, amelyet a lentebb említendő Martinet dolgozott ki a legjobban. Ő és pl. Szemerényi fejtette ki, hogy az ilyen „integrált rendszerek” stabilak, azaz ellenállóbbak a változásokkal szemben. A görög félsziget indogermanizációját valószínűleg jóval i. e. 2000 előttre kell tenni. Nemcsak a félszigeten igen hosszú időn át formálódó nyelv rendszere volt instabil (még a klasszikus korból is vannak híradások idegen nyelveket beszélő népcsoportokról), hanem, amennyire rekonstruálni lehet, az indoeurópai alapnyelvé is. Az erős expanzióban levő alapnyelvi populáció dinamizmusa és a félszigetet elfoglaló későbbi görögök hosszú ideig tartó, egyenes vonalúnak és kényelmesnek nem nevezhető berendez­kedése éppenséggel olyan tények, amelyek magukkal hozzák a nyelvi instabilitást. Martinet fogalmazta meg, hogy adott esetben több száz, akár ezer évnél tovább is eltarthat, amíg valamely nyelvi folyamat lezárul. Ilyen megvilágításban nincs semmi meglepő a fenti értelmű különbség­tevésben az ó- és újgörög között. A fonológiai „horror vacui” valamint az üres helyek szisztematikus eliminálása egyfajta válasz is a teleológiát firtató kérdésre.

(Befejező rész a következő számunkban)

 

G. K. Giann‹khw: Oi IndoenrvpaÛoi. M¡row A: GlÅssa kai politismñw (G. K. Giannakis: Az indoeurópaiak. I. Rész: Nyelv és kultúra). AyŽna: Institoæto tou BiblÛou – A. KardamÛtsa 2005 (Athén: Kardamitsa, 2005.)

Katona L. Endre

A 4. fejezet a nyelvföldrajzzal, az 5. pedig a nyelv és a kultúra viszonyával foglakozik. Föntebb már esett szó a nyelvfa- és a hullámelméletről, amelyeket a 4. fejezetben a szerző részletes vizsgálatnak vet alá. Annyit érdemes megjegyezni, hogy az előbbi diakronnak („vertikálisnak”) fogható fel, az utóbbi szinkronnak („horizontálisnak”), és ahogy a két saussure-i megközelí­tési mód csak együttesen alkalmazva ad teljes képet, ugyanúgy e két elmélet is csak egyesítve viheti előbbre a kutatást (ld. 132–133. o.). A nyelvi konvergencia, illetve a Sprachkreuzung annyiban érdekli a magyar olvasót, hogy Trubetzkoy megfelelő nézetéről kapunk híradást, aki azt feltételezte, hogy az indoeurópai alapnyelv közbülső láncszem volt az ural-altáji és a kaukázusi valamint a régi mediterrán nyelvek között (136. o.). A „megszakí­tásos egyensúlyi helyzetek” elméleténél érdemes egy pillanatra megállni. Így fordítja le a szerző Dixon punctuated equilibrium terminusát, amelyet nem egészen pontosan vezet be, amikor úgy fogalmaz, hogy ez egy alternatív javaslat volna az általánosan elfogadott folyamatosságot feltételező elméletekkel szemben. Talán megbocsátja a történész olvasó, ha ismét a nyelvészet kerül elő: az egyensúly (equilibrium), illetve annak megbomlása, az egyensúlyra való törekvés és az egyensúly újbóli elérése igen fontos fogalmak minden rendszer alapú megközelítésben, különösen a hangtan területén, ahol Martinet már régen, éppen fél évszázaddal ezelőtt forradalmi megfigyeléseket tett.31 Martinet előtt tíz évvel pedig Lévi-Strauss gesztussal élt és elégtételt adott a nyelvészetnek, amikor azt írta, hogy a társadalom­tudományok tanulhatnak tőle metodológia tekintetében. Ezt később a könyvében is megismételte.32 Giannakis a punctuated equilibrium fogalmát (Nettle nyomán) némi kritikával illetve ismételten „magára a történelemre” utal mint a folyamatok alapvető hordozójára (140. o.). Ez feltétlenül helyes. P. Schrijver, a Müncheni Egyetem keltológusa is felhívta a figyelmet erre az új elméletre, és azt a feltűnő tényt, hogy a korai kelta nyelvi fejlemé­nyek­ben egy kb. ezer éves stagnálási periódust hirtelen egy radikális változás követ, az elmélet szellemében a késő Római Birodalom változásaival, illetve a birodalom bukásával hozta összefüggésbe.33 Ez a példa kísérlet a történelem interdiszciplináris kiterjesztésére. Nyilvánvaló, hogy az equilibrium megléte, illetve hiánya a görög nyelv fentebb említett két fázisában ilyen megközelí­tésben is értendő.

A nyelv és kultúra, illetve nyelv és társadalom bonyolult összefüggéseit elemző következő fejezet elnagyoltnak tűnik, különösen amikor a szerző a fentebb már említett, de sehol jól ki nem fejtett „tér-idő” dimenziójába helyezi a két összetevőt. A nyelvi és az a köré épülő kulturális anyag kap­csola­tát a geológia és a paleontológia viszonyához hasonlítja (157. o.). Egyet lehet érteni azzal, hogy a nyelv és nyelvészet, illetve a társadalom és szociológia összehasonlításában, az előbbiek módszeresebben kutathatók, mivel a tárgyuk koherensebb. Nyelv és társadalom viszonyát dinamikusnak és dialektikusnak lehetne nevezni azzal a megszorítással, hogy a nyelv autonóm is: tükröz, de nem mechanikusan (160–161. o.). Némileg ellent­mond a dialektikus elvnek a szerző, amikor a nyelvet öntörvényűbbnek tartja: a társadalmat nem lehet nyelv nélkül elemezni, míg az utóbbit, szerinte, lehet az előbbi nélkül (164. o.). A nem mindenben meggyőző okfejtésű fejezetet Giannakis G. Vico időszerűségével és méltatásával zárja. Fentebb már észrevételt tettünk a „mély-” és „felszíni struktúra” említésével kapcso­latban, amelyekről a szerző ebben a fejezetben ír, véleményünk szerint szervetlenül. A problematika nagyon is lényeges, de kérdés, mennyire felel meg az itt tárgyalt könyv címének. Szintén kifogásoltuk, hogy a „spirális” fontos fogalmát a szerző nem köti semmilyen névhez. Vico a felvilágosodás és a romantika okán jelen van a görög tudományos gondolkodásban, de Giannakis nem erre látszik utalni. Lehet, hogy az olasz filozófust manapság mindkét országban újra felfedezik? Ld. magyarul Nagy József monográfiáját, amely történeti és nyelvészeti fogalmakat is elemez.34

A 6. és a 7. fejezet a nyelvészeti paleontológiával, illetve a nyelvészet és a régészet viszonyával foglalkozik. A szétválasztás mesterségesnek hat, hiszen a nyelvészeti paleontológia éppen az interdiszciplinaritás jegyében született, és a régészet ennek a területnek fontosabb alkotóeleme mint más  nem nyelvészeti összetevők. Valóban, a következő 7. fejezetben (199. o.) Giannakis ismét ír a hatodikban említett módszerekről. Ugyanabban megint szól a metodológiáról, amit csak üdvözölni lehet; a hasznáról fentebb már említést tettünk. A címet adó terminus, német előzmények alapján Adolphe Pictet nevéhez köthető: ő használta először a paléontologie linguistique kifejezést  1859–63-ban (Sz., 171–172. o.). Különböző nevek és elméletek felsorolása mellett olyan tudományos segédeszközöket ismerhetünk meg mint a C–14-es datálási módszer vagy az archeometria. Valószínűleg minden nyelvész egyetért abban, hogy a jelentésmechanizmus Saussure-re vissza­menő elmélete vagy J. Trier mezőelmélete igen lényeges problémák (181. o. skk.), de hozzátenné, hogy mindez egy elméleti bevezetésbe kívánkozik, és mindennek legfeljebb az indoeurópai nyelvészethez van köze, kevésbé a könyv tulajdonképpeni témájához. A 187. oldalon (18. j.) és másutt is, jó kifejtés nélkül, a könyv a nyelvi ökonómiát érinti, amelyet részletesen Martinet dolgozott ki. Az alapjelentések rekonstruálásának a problémája és ezek szerepe az ún. őshaza ma még nyitott kérdésében talán pedáns szemantikai bevezető nélkül is világos. Fontos viszont az utolsó három oldal, ahol a szerző Szemerényi Oszvald munkáira hivatkozva megállapítja, hogy a preindoeurópai társadalmi szervezet Omaha III családi típusúnak tűnik,35 valamint a társadalmi hierarchiáról és annak fizikai színteréről ír Benveniste és mások nyomán (191–193. o.).36 Eredeti megfigyelés a hetedik fejezetben, hogy a nyelvészet és a régészet viszonya komplementer: a népcsoportok meghatározásánál az előbbi adatai közvetlenek, a régészetéi közvetettek (195. o.). A következőkben a szerző hosszan ismerteti és méltatja a XX. század elején született és számos eredményt hozó Wörter und Sachen megközelítési módot (ilyen címmel folyóirat létezett), majd az „őshaza” problémáját, és némi habozással Marija Gimbutas javaslatát követi, aki az eredeti indoeurópai szállásterületet a dél-orosz sztyeppére helyezi, és az ún. kurgán-tradícióról beszél (200–201., 208–209., illetve 210–211. o.).37 Az indoeurópai és más nyelvek közötti kapcsolatokra ismét kitér, és a finnugor egyezéseket olyan fontosaknak gondolja, hogy a genetikus rokonságot sem tartja lehetetlennek (204. o.). A finnugor őshazát – őszerinte – minden kétséget kizáróan az Uraltól dél-nyugatra kell lokalizálni (uo.). Megjegyezhető azonban, hogy ez a terület még a magyar őshaza esetében sem biztos.38

A 8. fejezet a nyelvi rekonstruálás és a tipológia viszonyával foglalkozik. A legfontosabb meglátás, hogy az utóbbi segítheti az előbbit, viszont nem alkalmas arra, hogy a rekonstrukciós eredményeket megkérdőjelezze (221. o.). A zárógondolat (uo.) helyes, de máshova kívánkozik: az egyoldalú, szubjektív következtetések legjobb ellenszere az interdiszciplinaritás. Nyelvészeti eredmények segíthetik az ősrégészetet, az őstörténetet, így pl. az indoeurópaiak társadalmi szervezetére, lakhatási viszonyaira irányuló kutatásokat, de fordítva még szerencsésebb a helyzet: a régészeti (és a tipológiai) eredmények jobban tudják a támogatni a nyelvtudomány feltételezéseit.

A 9. fejezet a genetika szerepét tekinti át. Ez a tudományág a korunkban komoly fejlődésen ment és megy át, a javaslataira oda kell figyelni.39 Tézisei több esetben meglepő párhuzamosságot tárnak fel a nyelvészet eredmé­nyeivel, illetve a nyelvek egymás közti rokonságával. Azonban a szerző által is többször hangsúlyozott interdiszciplinaritáshoz az is kell, hogy az együttműködő kutatók egymás területeit ismerjék valamennyire, hogy a tudományos szint követelménye ne szenvedjen csorbát. A szerző megemlíti Cavalli-Sforza munkásságát és eredményeit, amelyek szerint úgy tűnik, a mai ember (a Homo sapiens sapiens) egy 200 000 évvel ezelőtt élt „Évának” becézett afrikai ősanyától származik (228. o.). A dolog természetesen bonyo­lultabb; az emberi faj ennél jóval idősebb. A nyelv (a pre-indoeurópai alap­nyelv?) „genetikailag tesztelt” eredetét még akceptálni lehetne éppen ilyen késői datálással is, de a ma már több millió évesre becsült emberiség monogenezise jelenleg általánosan elfogadott. Embert nyelv nélkül elképzelni elég nehéz.40 Akiket nem köt a genetika, jóval korábbi keletkezéssel számolnak. Mindez óvatosságra int, és erre a szerző is figyelmeztet (234–236. o.).

A könyvet záró utolsó fejezetek – bár talán eltérő rátermettséggel vannak kifejtve – nagyon fontos témákat érintenek, ugyanakkor inkább nyelvészetiek és filológiaiak. Így a 10., amely a nyelvészeti rekonstrukciók realitását vizsgálja. Itt érdemes visszautalni arra, hogy egzakt módszerekkel elért értékelhető eredményekről van szó. Az olvasóközönség hálás lehet a szerzőnek többek között a módszeresség és a rendszer-alapúság követ­kezetes és megalkuvást nem ismerő hangsúlyozásáért (ld. pl. a 10.6. és 10.7. paragrafusokat), még akkor is, ha – érzésünk szerint – a tudományosságot túl gyakran emlegeti, miközben a filológiai akribeia területén a könyve sok kívánnivalót hagy maga után. Amennyire dicséretes az intenció, annyira sajnálatos, hogy néha kisiskolás hibákat vét, az pedig bosszantó, hogy a „Schleicher meséje” címen ismertté vált rekonstrukció mindhárom változatának a forrásmegadása hibás (254–255. o.). Egy érdeklődő kezdő nem tudja, mitévő legyen, ha az első közléseket kívánja megtalálni, a szakember pedig keresgélhet. Aztán rájön, hogy az idézetek az EIEC szerintiek. Ott minden világos is. Mindezt betetőzi, hogy az enciklopédia a saját 1997-es, tehát a Giannakisénál 17 évvel modernebb variánsát is közli. Ez elkerülte a szerző figyelmét. Vagy a tipográfus képességeit haladta meg? Akkor hát lenne legalább utalás D. Q. Adams lexikoncikkére („Schleicher’s Tale”, EIEC 500–503)!

A 11. fejezet a nyelvészet és a filológia kapcsolatát elemzi, és bár vannak ellentétes nézetek (így Saussure-é, ld. 266. o.), aki – hozzátehetjük – az általa bevezetett szinkróniát és diakróniát is szembeállította – véleményünk szerint értelmetlenül, a szerző csak helyeselhetően a kettő együttes figyelembevétele és általában a multidiszciplinaritás mellett voksol (266–273. o., amint korábban is pl. a 159. oldalon). Fentebb írt már röviden a filológia indogermanisztikai megközelítéséről és a „komparatív filológiáról” (76–78. o.), ahol a mítosz­kutatást is említi. Kerényi és Jung nevét nem találjuk, ők tehát nem indo­európai keretekben gondolkodtak. A filológia és a nyelvészet össze­kapcsolása amúgy evidens: ld. pl. E. Schwyzert (Griechische Grammatik, I, 1939: 24). Az utóbbi terület talán komolytalan is filológiai alapok nélkül (a történeti biztosan), míg a filológia csak nyer, ha rálátással bír a nyelvészetre. Hasonló interdiszciplinaritás szerintünk minden tudományban alapvető, az indogermanisztikában pedig alighanem elengedhetetlen (vö. 77. o.). A filológia elfogadása azonban filológiai pontosságot és megbízhatóságot is jelent, egy olyan követelményegyüttest, amelyet a gyökereiben az alexandriai iskoláig visszanyúló klasszika-filológia fogalmaz meg, s ebben a tekintetben Giannakis nem mindig üti meg a mértéket. Az itt recenzeált könyvben nagyszámú, éppen filológiai pontatlanságot találunk, és hogy nem egyszeri véletlenről van szó, bizonyítják korábbi észrevételek (pl. Kratylos 49, 2004: 98). Ha német neveltetés eredményeként is, a magyar olvasó – hogy csak nagyon kevés nevet említsünk – Harmatta János, Moravcsik Gyula, a korábbiak közül Kerényi Károly, még korábbról Ponori Thewrewk Emil tudományos attitűdjét tekinti mércének és nem enged a szintből. A fejezet egy része szószaporító (mint pl. a 11.4. paragrafus), egy része banális igazságokat fogalmaz meg, amelyek alátámasztásához nem kis nevet – R. Antilláét – használ fel. A megfogalmazások sora után az egyetlen lehetséges következtetésre jut: a két terület összekapcsolása „nyilvánvaló” (265. o.). Hiába hangsúlyozza sokadszorra a történele m, a nyelvészet és a filológia együttműködését, említ módszerességet és szigort, téz ki célul maximális akkurátusságot szinte már mániákusan, – a következőkben egyenesen „precíziós filológiát” posztulál (filologÛa akribeÛaw, 282. o.!) –, a recenzens nem tud másra gondolni, mint hogy Giannakis nem járta ki a filológai iskolát.

A 12. fejezet az etimológiával foglalkozik, ami – megjegyezhetjük – egyfajta kultúrtörténet is: messze túlmutat a lingvisztikán, és eredményeit a legkülönbözőbb tudományok felhasználhatják. Fontos elv, hogy a rész mindig régebbi az egésznél, tehát összetett vagy képzett szavaknál, derivátumoknál (175. o).

A könyvet a szerzőhöz legközelebb álló kérdés, az indoeurópai költői nyelv tematikája zárja, amely egyúttal talán a legjobb fejezet is. Olyan területről van szó, amely „kulturális archetípusok” feltárását tűzi ki célul. A téma 1853 óta ismert, első komoly monografikus összefoglalása pedig Rüdiger Schmittől származik 1967-ből. A lényege, hogy különböző népek korai szóbeli irodalmában, elsősorban a görög és az indo-iráni epikában, olyan egymással megegyező költői formulák léteznek, amelyekről nem bizonyítható, hogy kölcsönzéssel kerültek volna be egy mindenkori másik hagyományba, következésképp a nyelvi és az etimológiai rekonstruálások módszereivel és eljárásához hasonlóan a közös eredetüket feltételezik, illetve igazolják. Az eredet legvalószínűbben az alapnyelvi korra tehető. A formulák egyúttal ideológiát közvetítenek, amelynek a fényében későbbi fejlemények, mint pl. az expanzió, érthetőbbekké válnak. Az ilyen elemekre a szerző metaforikusan a „kapszula”, terminusként pedig a „logo” („logñtupoi”) szót használja (299–300. o.). A kérdéshez többek között az Iliász 9. éneke 413. sorában, majd a még többször előforduló „kleosz aphthiton” (kl¡ow fyiton, szó szerint „halhatatlan hírnév”) kifejezést idézi (Devecseri fordításában: „sosem hervadhat a hírem”), amelynek az óindben mindenben pontosan megfelelő párhuzama van: œravas ákşitam (297. o.). Aki csak egy kicsit is ismeri az Iliász, illetve az epikus kor problematikáját, könnyen megérti, hogy kulcsfogalomról van szó. Hozzátehetjük, hogy az indoeurópai szempontból késői és részben krisztianizált óangol Beowulf eposz utolsó szava még mindig a dicsőségre vonatkozik: lof-geornost, angol fordításban: ‘most eager of fame’! Nagyszámú hasonló formula létezett az indoeurópai régiségben, amelyeket itt nem lehet felsorolni, köztük olyanok is, amelyek valamely eleme „behelyettesíthető” valami mással (ezek a flexible formulas). A szerző elfogadja a Harvard Egyetem magyar származású tanára, Gregory Nagy nézetét, aki valószínűleg sikeresen megtalálta a hexameter (vagyis – legyszerűsítve – a hat hosszú – rövid – rövid, „– u u” lábból álló „hősi metrum”) eredetét. A görög és az óind formulát, valamint az ezeknek megfelelő rekonstruált alakot egy olyan nyolc szótagos metrumban helyezi el (leegy­szerűsítve: „–  –  – u u  – u u”), ahol az előfordulások szerveseknek hatnak, vagyis ahol a „kleosz” a 4. és 5. rövid szótag, amely egy hosszút követ, az „aphthiton” pedig a 6–7–8. hosszú – rövid – rövid szótag. A kérdéses sor a glükóneussal azonos, amely a pherekratészi sor őse.41 Az utóbbi pedig daktilussal kibővülve az epikus költészet daktilikus hexameterének lett az alapja. Hasonló fejlemények más nyelvek költészetében is megállapíthatók. Általában igaz, hogy kisebb sorok egybekapcsolása általános jellemző volt az indoeurópai nyelvek korábbi korszakaiban. Nincs mód követni a rekonstrukciókat, amelyek az ideológiánál is tovább vezetnek: kimutatható, hogy összefüggés van a nyelvek tipológiája (flektáló, agglutináló, izoláló) és a mindenkori verselés között (307–308. o.). A számos stiláris eszköz sorában a 318–319. oldalakon szerepel a Behaghel-törvény (másként „Gesetz der wachsenden Glieder”). Meglepő, hogy az óind mellett nem találunk görög és latin példákat, holott a jelenség Homérosznál és a hexameteres latin költészetben gyakori, és a mai görög folklórban is tovább él.42 Egy homéroszi példa: „Lindosz, Iélüsszosz s a fehér ragyogásu Kamei­rosz” (Íliász II, 656) – vagyis arról van szó, hogy felsorolásban a harmadik tag jelzőt kap. Szintén kifogásolható, hogy Giannakis nem szól a „haragköl­tészetről”: a „harag” – ménisz –  kulcsfon­tosságú: ez az Iliász legelső szava. Végül megemlíthető az „emberek nyelve – istenek nyelve” kettősség, amely azonos fogalmakra vonatkoztatott párhuzamos megjelö­lések, illetve nevek használatát jelenti. Ilyen pl. Homérosznál: „égi nevén Xanthosz, de Szkamand­rosz az emberi nyelven” (Iliász XX, 74). Lehet, hogy többről van szó mint Giannakis gondolja, aki azt valószínűsíti, hogy a szakrális és a hétköznapi dikciók kivetülésével állunk szemben, hiszen számos görög és más adat szerint a nyelvet „valamely isten” vagy legalábbis „isteni férfi” hozta létre. Fentebb említettük Sarasvatit: Indiában máig élő felfogás szerint a szanszkrit, „a legelső minden nyelv között”, az ő alkotása. Zárógondolatként a szerző „ős-” vagy „alaphagyo­mány”, illetve „ősiroda­lom” rekonstruálásának a lehe­tő­sé­geit mérlegeli, ahogy ez az ún. alapnyelv megközelítésében és a mitoló­giában bizonyos sikerrel már megtörtént, végül utal a következő rész tervezett tematikájára.

Ilyen ívű és igényű áttekintéseknél a leggondosabb kidolgozás mellett is van helyük kritikáknak, ha másért nem, eltérő látásmódok és hangsúlyok okán. Giannakis esetében a fent már eszközölt észrevételek mellé kívánkozik, hogy, úgy látszik, nem becsüli, vagy nem ismeri eléggé a honfitársait. A Hatzidakiszt ért méltatlanságot már szóvá tettük. A meglehetős ismertségnek örvendő Babiniotisz egy művel, talán nem a legfontosabbal szerepel a 267(6), illetve 357. oldalon. A komoly munkássággal rendelkező történész–régész, egyúttal interdiszciplináris törekvéseiben óvatosan nyelvészkedő M.B. Sakellariou-t a 6. vagy a 7. fejezetben illett volna említeni. A nem mindig indokolt szelekció azonban idegeneket sem kímél. A világnyelveken is publikáló Harmatta mintha sohasem létezett volna. Az angolul éppen eleget író Makkay nevét szintúgy hiába keressük, hogy Martinet-ről ne is beszéljünk. (Az előbbi nem tévesztendő össze a nyelvész Makkaival). Sajátos, hogy Kretschmernek ugyanaz jut osztályrészül mint Hatzidakisznak. Legalább a „Die vorgriechischen Sprach- und Volksschichten” c. három részes tanulmányát meg kellett volna említeni.43 A régészek közül hiányzik pl. az indoeurópai gondolattal polemizáló honfitárs Dumasz (Ntoæmaw), a német nyelvű szakirodalomból pl. Milojčić. Nem szerepel a mítoszkutató Miriam Robbins Dexter, és nem a (magyar fordításban is) ismert történeti nyelvész Theodora Bynon. A bibliográfia 355. oldalán feltüntetett T. L. Markey–A. C. Greppin szerkesztőpáros könyvét (1990) a 204. oldalon lehetett volna említeni, ez azonban, ott és másutt, úgy tűnik, elfelejtődött. Brigit Beneš és Chomsky figyelmen kívül hagyását szintén kifogásoltuk. Végül, tekintve, hogy könyve 2005-ben jelent meg, a szerző figyelembe vehette volna talán Fortson munkáját, amelyet ma a legjobb, legkiegyensúlyozottabb bevezetés­nek tartanak (ld. fentebb lábjegyzetben).

Sok pozitívumot említettünk, és negatívumokat is. Valóban szomorú, ha a gyakran és szinte túlzott akkurátussággal emlegetett tudományos módsze­resség és szigorúság tudomásul vétele-vétetése közben és után a felfogásra rácáfoló hibákat találunk a könyvben, mint pl.: „Grundsprachen” „Grund­sprache” helyett (56. o, Fick 1868); Saussure Mémoire-ja (1879) két hibával van idézve az 58. oldalon, és egy harmadikkal a 360-on; a cím helyesen így hangzik: „Mémoire sur le systčme primitif des voyelles dans les langues indo-européennes”; továbbá nem „Kulturpflanze” és nem „in ihren Übergang”, hanem „Kulturpflanzen” és „in ihrem Übergang” (173. o., Hehn 1870); nem „Sach”, hanem „Sache” (vagy a szóösszetételre való tekintettel: „Sach-”, 180. o.); nem „sein Baue nach”, hanem „seinem Baue nach” (346. o., Curtius 1873–76); nem „Brunderschaften”, hanem „Bruder­schaften” (uo., Das – Meiser 2002); nem „Wund”, hanem „Wundt” (62.82.366.376. o., Wundt 1900); nem „Moravczik”, hanem „Moravcsik” (349. o., Greenberg et al. 1978); nem „Kracow”,44 hanem „Kraków” (353. o., Kuryłowicz 1927); nem „Dichterkunst” hanem „Dichtkunst”; nem „Vortäge” hanem „Vorträge” – az „und Kleinere (helyesen: „Kleine”) Schriften” nélkül (356. o., Meid 1978); nem „Sausure”, hanem „Saussure” (uo., Meillet 1964a) és így tovább.

A kritikai észrevételek számát lehetne szaporítani, de ez már talán azt a benyomást keltené, hogy problémás műről van szó, és megfogalmazható volna a kérdés, akkor miért egyáltalán bemutatni? Nem ez a helyzet, a könyv stimuláló, a hazájában úttörő (NB. Magyarországon nem született hasonló összefoglalás), problémafelvetése, célkitézései modernek, bibliográfiája, ha pontatlan is, többnyire eléri a célját, tanult belőle a recenzens is. Jelentős első próbálkozásról van szó az ilyesmi gyerekbetegségeivel együtt. A második és a harmadik kiadás biztosan jobb lesz. A továbbiakat ennyiben foglaljuk össze: a szerző az Egyesült Államokban folytatott tanulmányokat, a némettel és általában az európai hagyománnyal hadilábon áll. Az angol ismerete, különösen hazájában, ahol fontolgatják, hogy ezt a nyelvet második hivatalos nyelvvé teszik, megkerülhetetlen szükségszerűség. A németet rosszul tudni a hitelesség ellen dolgozik, angolszász forrásokból idézni német műveket, vagy pl. a „kötet” szót angolul „vols.”-ként feltüntetni (passim), különösen egy történeti nyelvész és indogermanista részéről, egyszerűen nem elegáns. A lektorálás, hacsak baráti alapon is, legalább a jelen sorok írója számára, evidencia. Több szem mindig többet lát. Ha Giannakis átnézette volna valakivel a kéziratát, sok fölösleges és könnyen kiküszöbölhető hibától kímélte volna meg az olvasóit, de a jó hírét is. Faute de mieux, hasznos áttekintést üdvözölhetünk. Várjuk a következő részt, amely speciálisan kiválasztott kérdésekre ígér egyéni válaszokat.

A könyv és szerzője értékelésén kívül talán azt is sikerült bizonyítani, hogy nagyon fontos területről van szó, amely Magyarországon igazság­talanul marad ki a figyelem középpontjából. Kulcsfontosságú nemcsak azért, mert a magyarok már jóval a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek indoeuró­pai népekkel, és nem is csak a nem teljesen kizárható rokonság miatt, hanem mert az emberiség korai nagy művelődései között az indoeurópai alapúak markánsan jelen vannak, közöttük olyanok, amelyek ma is paradigma értékűek.

 

G. K. Giann‹khw: Oi IndoenrvpaÛoi. M¡row A: GlÅssa kai politismñw (G. K. Giannakis: Az indoeurópaiak. I. Rész: Nyelv és kultúra). AyŽna: Institoæto tou BiblÛou – A. KardamÛtsa 2005 (Athén: Kardamitsa, 2005.)

Katona L. Endre

 

1. A név átírása Janakisz lenne, de a szerző, illetve az őt idéző nemzetközi bibliográfia, mindig a betűhívebb Giannakis alakot használja.

2. Pl. G. Babiniotisz (Babiniotis), aki ma a vezető nyelvész, már 1975-ben írt ilyen témájú jegyzetet, majd G. Magulasz (Magoulas) 1977-ben – mindketten az Athéni Egyetem oktatói –, illetve a Thesszaloniki Egyetem tanárai közül M. Szetatosz (Setatos, 1971) és H. P. Szimeonidisz (Ch. P. Symeonidis, 1990). Az utóbbi mű könyvkiadónál jelent meg és 134 oldalas. Összehasonlításul: Giannakis munkája (1. rész) 376 oldalas.

3. A fogalom jelenleg érvényes definíciója az ún. Erlangeni Deklarációban olvasható (Kratylos 13, 1968: 222–223).

4. Dimitrios Galanos, Lexicon. Sanskrit-English-Greek, Athčnes (sic): Greek-Indian Society, 2001. Az életrajzi és bibliográfiai adatokat angol és görög nyelven ld. a XI. skk. oldalakon. Az igazsághoz tartozik, hogy az 1840-es, 50-es években Giannakis életműve egy részét (különböző fordításokat szanszkritból) hét kötetben kiadták Athénban, viszont kéziratos hagyatékának a fele, többek között egy perzsa–szanszkrit–görög szótár és egy szanszkrit onomasztika (Sanskrit Onomastic Lexicon), még ma is publikálatlan. Hosszabb ismertetés olvasható Giannakisról S. A. Schulztól a Journal of the American Oriental Society-ban: 89,2, 1969, 339–356. Az indológus személye iránti tiszteletből róla nevezték el a Delhi Egyetemen 2000-ben megalakult görög intézetet: „Dimitrios Galanos” Chair for Hellenic Studies at the Nehru University in New Delhi. A kutatónak modern követője van: Dimitriosz Th. Vasziliadisz tollából, különböző angol és görög nyelvé művek után, nemrég megjelent egy rövid Bevezetés a szanszkrit nyelvbe. A mellékelt életrajz szerint Vasziliadisz húsz évig tanult Indiában, majd különböző indiai és nyugati egyetemeken tanított. Munkáját a „nagy indológus” emlékének ajánlja, akiről illusztrációt is közöl. Az Előszó Benáreszben íródott 2003-ban. A könyv ugyanabban az évben jelent meg Athénban a Görög–Indiai Kulturális Társaság kiadásában. Vasziliadisz személyes közléséből tudjuk, hogy Giannakis sírja ma is látható.

5. Itáliában a görögök kulturális fölényét készséggel elismerő római reálpolitika továbbélni látszik. Guido Borghi (Genovai Egyetem) információja szerint e tekintetben az ország három részre szakadt: délen az átlagember büszkén úgy gondolja, hogy görög származású, csak a nyelvében latinosodott el. A középső területeken, így Toszká­nában, az etruszk származást vallják önérzetesen, míg északon a kelta, illetve a germán eredetre hivatkoznak. Aki egy kicsit „tájékozottabb”, úgy tudja, hogy „a latin a görögből eredt”, és ez kielégíti. A latinra vonatkozó szimplex képzetek egyike pl. az, hogy „a Biblia teljes egészében ezen a nyelven íródott eredetileg”. Megjegyezhetjük, hogy a latin nyelv görög eredetét hirdető felfogással a mai Görögországban is lehet találkozni, de ott természetesen más a megközelítés: a meglátás a latint utasítja az ország nyelve mögé.

6. Tanulságos a recenzens számára, nem is az információ, hanem az a természetesség, amellyel egy megkérdezett guru nyilatkozott. A tudakozódásra a X–XIII. századi Khajuraho-templomegyüttes megtekintése (Madhya Pradesh tartomány) adott alkalmat. Az idegenvezető a nehezebb kérdések megválaszolását a véletlenül jelenlevő tanítómesterére hárította. A mester helybenhagyólag válaszolt arra az érdeklődésre, hogy a hagyomány szerint a szanszkrit nyelvet Sarasvati istennő teremtette-e. Majd a különböző részletekhez szinte mellékesen hozzátette, hogy természetesen a szanszkrit volt az első nyelv.

7. Makkay János tesz ilyen kijelentést Az indoeurópai népek őstörténete című könyve előszavában (Bp., 1991: 8) és rámutat, mennyire fontosak voltak az indoeurópai és a finnugor népek közötti prehistorikus érintkezések. A kijelentést megismétli a kibővített és módosított címmel megjelentetett  második kiadásban (1998: 8).

8. Az előbbit „indo-germanique” formában a francia Conrad Malte-Brun geográfus használta először 1810-ben, ezt követően terjedt el a német „indogermanisch” terminus J. Klaproth Asia Polyglotta című műve (1823) nyomán (ld. Reallexikon der germanischen Altertumskunde 11, 1998: 420, H. Beck cikke). Vö. Makkay 1991: 25–26, 1998: 33.

9. Az előzetes beszámolók között találjuk Horváth András írását (AAntHung 37, 1996/97: 83–88).

10. Összehasonlításul: az itáliai félszigeten az i. e. VIII. század végén jelenik meg az írásbeliség (Szicilián a VI. században). Ehhez a kutatás mai állása szerint csak annyit lehet hozzátenni, hogy úgy látszik, nem a görögöktől írni tanuló etruszkok terjesztették el az abc-t, ahogy eddig hitték, hanem az írás egy időben párhuzamosan került a különböző itáliai népcsoportokhoz. (G. Meiser közlése az Indo-European Summer School [IESS] keretében, Berlin, Freie Universität, 2005.9.6). Indiában a védikus himnuszok összeállítását i. e. 1500 körülre teszik, ez azonban szájhagyományt jelent. Az első írásos emlékek évszázadokkal későbbről származnak.

11. A kezdősort az általunk megbízhatóbbnak ítélt Lamberterie alapján idézzük. Giannakis az indoeurópai költői nyelvről szóló utolsó fejezetben említi ezt a szöveget (312. o.), de nem tér ki arra, hogy mégsem keresztény kontextusról van szó. Az idézéshez vagy más forrást használt, vagy hibát vét.

12. Mint Lamberterie rámutatott, a szöveget G. Dumézil interpretálta az Heur et malheur du guerrier című könyvében, vö. 1969: 115–121, illetve 1985: 193–200. A fordítás az 1. kiadás 116. oldalán található, a 2. kiadás szerint pedig a 193. oldaln. Dumézil előtt azonban mások is foglalkoztak vele, így pl. V. V. Ivanov a Jakobson-emlékkkönyvben (To Honor Roman Jakobson II, 1967: 981–984), aki többek között azt a lehetőséget mérlegeli, hogy a szöveg tematikája esetleg az indoeurópai alapnyelvi korszakig vezethető vissza. Néhány további megfigyelés olvasható Bruce Lincoln Myth, Cosmos, and Socindoeurópaity. Indo-European Themes of Creation and Destruction című könyvében (1986: 178[30]) és B.W. Fortson IV-nál (Indo-European Language and Culture. An Introduction, 2004: 347–348). Elemzés magyarul: G. Dumézil, Mítosz és eposz, Bp. 1986: 297–298 (Fridli Judit fordítása).

13. Giannakis nem bocsátkozik további részletekbe, de a jelen recenzióban talán érdek-lő­désre tart számot, hogy ugyanez a probléma az országnévre vonatkoztatva még élesebben jelentkezik: Makedónia az ókori görög provincia, és ez a név hagyományozódott a mai Görögország északi határvidéke megjelöléseként. Nagyon zavarónak érzik, hogy a volt jugoszláv tagköztársaság ugyanezzel a szóval jelöli magát, különösen, ha ez a II. világháború alatti bolgár törekvésekhez hasonló irredenta követelésekkel párosul. Emlékezetes, hogy az 1990-es évek elején, amikor a volt tagköztársaság az ókori makedón napszimbólumot helyezte nemzeti zászlójára, Görögország blokáddal kényszerítette ki a változtatást: elzárta számára az Égei-tengeri kijáratokat. Egyúttal megmozdulások voltak a nagyvárosokban, végül az északi területeken, az akkori sajtótudósítások szerint, másfél milliós (!) tüntetésen tiltakoztak a nemzeti szimbólumok idegen kisajátítása ellen. Ez a külföldön kevéssé figyelembe vett probléma kulcs a modern kori görög állam és különösen az észak-görög gondolkodás megértéséhez. Jellegzetesen kezeli a komplikált kérdést V. Roudometof a Journal of Modern Greek Studies 14. számában (1996: 253–301). Az átfogó tanulmány jól kihozza három szomszédos ország egymásnak feszülő nacionalizmusait. Ugyanakkor a hatalmas, mintegy 150 címet felsoroló bibliográfiájában az ókori Görögországról alig van szó. 4-5000 éves múlttal rendelkező területek problémáit tojáshéjnyi felszíni lecsapódásokban elemezni nonszensz. Az egész nem más mint viaskodás olyan hullámokkal, amelyekről senki sem tudja, honnan jönnek. Amíg így lesz, és igen gyakran így van, addig a felek csak elbeszélnek egymás mellett. 2005 őszén ismét aktuálissá vált a probléma: ha nem rendezik a névhasználatot, a volt tagköztársaság nem fog tudni csatlakozni az Európai Unióhoz, mivel déli szomszédja nem fogja támogatni. (Egy 2005.10.2.-i rádióhír szerint a szkopjei vezetés első ízben ismerte el, hogy a név megoldatlansága problémát jelenthet az ország EU csatlakozásában).

14. Magyarul ld. Hoppál M. leírását in: Dumézil i. m. 522. o. Nem szoktak összefüggést látni a két későbbi szövetséges, a klasszika-filológia és a (történeti) nyelvtudomány születése között, de talán mindkettőt a kor hozta magával. F. A. Wolf, a későbbi Homérosz-kutató, 1777-ben („studiosus philosophiae” helyett) „studiosus philologiae”-ként iratkozott be a Göttingeni Egyetemen (ld. Ritoók Zsigmond, Ponori Thewrewk Emil, Bp., 1993: 7). Ezt az időpontot tekintik a klasszika-filológia önállósodása kezdetének (leválása a teológiáról) és az ókortudomány (Klassische Altertumswissenschaft) születési évének. Jones expozéjáig nem telt el egy évtized!

15. Hasonlóképpen fejezte ki magát a század szülötte, a polihisztor filológus Ponori Thewrewk Emil 1899 okt. 1-jei rektori beszédében: „a nyelvészet, századunknak egyik leggyönyörűbb alkotása” (Ponori Thewrewk Emil egyetemi beszédei, Bp., 1905: 31). A „polihisztor” megjelölést Ritoók Zsigmondtól (i. m. 1993: 158) kölcsönöztük.

16. Az 1863-as német eredeti „nyílt levél” (offenes Sendschreiben) volt Ernst Höckelhez, amelyet Edelspacher Antal 1878-ban magyarra fordított. A számunkra hozzáférhető eredeti nem tartalmaz semmiféle ábrát. Edelspacher fordítása Függelékként hoz egy „Törzsfát”, de nem ad számot sem az ábra forrásáról, sem közlésének apropójáról.

17. Makkay 1991: 48–49, 1998: 74–75. A Koerner szerkesztette könyv Linguistics and Evolutionary Theory cím alatt A. Schleicher, E. Haeckel és W. Bleek esszéit tartalmazza bevezetéssel és egyéb dokumentációval. Giannakisnak valószínűleg nincs tiszta képe az összes előfordulásról. Schleicher Compendiuma számunkra az 1866-os 2. és az 1871-es A. Leskien és J. Schmidt gondozta 3. kiadásban hozzáférhető. (Az 1. kiadás egyébként 1861-ben jelent meg.) Sch. mindkét kiadásban csak „sprachfamilien”-ről és „folgendes schema”-ról ír (8. o.), míg maga a „séma” a 9. oldalon látható külön képaláírás nélkül.

18. N. Chomskyról írva Chr. Stetter szó szerint úgy fejezi ki magát, hogy a nyelvtudomány „szívesen lenne” természettudomány, de még nem az: „Zwar ist dindoeurópai Linguistik noch keine Naturwissenschaft, [...] aber sie wöre es doch gern [...]” (in: T. Borsche [hrsg.], Klassiker der Sprachphilosophie 1996: 438). Úgy látszik, a gondolat Leibnizre vagy az őt megelőző mechanikus világszemlélet vallóira megy vissza (vö. Sz. 92. o.).

19. Ernst Breisach, Historiográfia, Bp., 2004: 292.

20. Emlékbeszéd Schleicher Ágost külső l. tag. felett, ÉNySzK III, 1872–1873 (VII): 6.7.

21. Wilhelm von Humboldt, Jacob Grimm, August Schleicher. Ein Vergleich ihrer Sprachauffassungen, Winterthur 1958.

22. Pecz Vilmos (1854–1923), aki Hatzidakisz tanítványának és barátjának tartotta magát, nagyon sokat írt nemcsak tanáráról, hanem az újgrammatikusokról is. Ő maga is a hatásuk alatt állónak tartotta magát, bár elsősorban filológus volt és részben bizantinológus történész.

23. „Sie sprechen wie ein Buch”. G. N. Hatzidakis (1848–1941) [...]. K‹mpow: Cambridge Papers in Modern Greek 12, 1994, 75.82–83. Ahogy Giannakis hangsúlyozza majd a következőkben, hogy a „történelemnek van igaza” (108–109. o.), úgy jegyezte meg Hatzidakisz annak idején, hogy „a történelemnek nem lehet ellenszegülni” (Mackridge tolmácsolásában: „one cannot go against ‘the commands of history’”, 83. o.).

24. G. N. Xatzidaki,PerÜ t°w genέσeωw kaÜ Žrχ°w t°w glÅσσhw. Έν Tergέστ¹. Έkdñthw tò tupografeÝon toè aéstriakou Lñϋd 1903. Ld. pl. az 1.11.19. és 23. oldalakat. Nem kis teljesítmény Hatzidakistól az amerikai W. D. Whitney írásainak a görög adottságokat figyelembe vevő adaptált fordítása 736 oldalon (Athén 1898). Az adaptációhoz együttműködött J. Jollyval, Whitney német fordítójával. Az utóbbit idézve Hatzidakis itt is hangsúlyozza az előszóban, hogy a nyelvészet történeti tudomány (Whitney szavaival „historical or moral science”). A „természettudományok” problémáját itt a 89–90. oldalakon, a pszichológiai momentumot pedig többek között az előszó 1. oldalán említi. Fontos, hogy a „science” jelentése szűkebb az angolban: főleg természettudományt jelöl!

25. E sorok írója régebben felhívta a figyelmet a helyes terminológiára (Glossologia 11–12, 2000: 329[2]). Görögországban nem foglalkoznak sem a finnel, sem a magyarral, sem finnugrisztikával, talán nem reménytelen a rossz beidegződés megváltoztatása.

26. Ld. pl. G. Babiniotis értelmező szótárát (1998: 1911, 2002: 1888). G. nyilván nem az olaszból átvett „fÛnos” szóra gondol (egy n-nel), amelynek a jelentése ‘finom, fáintos’ (ld. Babiniotis uo.), mégis az olvasóban zavaróan ez a szó tolakodik elő.

27. Vö. G. J. Huck–J. A. Goldsmith, Ideology and Linguistic Theory. Noam Chomsky and the Deep Structure Debates, London–New York: Routledge 1995.

28. „Denn die historische Betrachtung fa§t die Vergangenheit als die rastlose, bis zur Gegenwart, immerhin oft genug in Spiralen sich | steigernde Bewegung auf, als kontinuierliche Bewegung in allen Sphören der sittlichen Möchte, als eine gro§e Arbeit, die die Gegenwart weiterzuführen und der Zukunft zu übermitteln den Beruf hat” ( J. G. Droysen: Historik. Vorlesungen über Enzyklopödie und Methodologie der Geschichte. München und Berlin: R. Oldenbourg  1937: 267–268, első kiadás: Grundri§ der Historik, 1868). Lentebb, az 5. fejezet kapcsán, a szerző kitér Vicóra.

29. Makkay 1991: 67.72 stb., valamint 1998: 103–110 stb., illetve J. P. Mallory, Time-depth, in: J. P. Mallory–D. Q. Adams (eds), Encyclopedia of Indo-European Culture (EIEC) 1997, 583–587.

30. A Cape Town-i Egyetem kitűnő felkészültségé, többnyire elegánsan és meggyőzően, időnként meglepetést okozva és fejcsóválásra késztetően érvelő tanára jól ismert. Fonológiai, általánosabban, nyelvészeti fejtegetéseihez, ha szükségét érzi, habozás nélkül a filozófiát, néha a történelmet is segítségül hívja. A G. által idézett fejezetet azzal zárja, hogy „szívesebben él valóságos sivatagban mint képzelt paradicsomban”. A megelőző okfejtés, szakmai vita keretében, inkább a fejcsóválásra okot adó kategóriába tartozik és kevéssé történelmi. Talán mégis jobb lenne az általános fejlettség és a különböző rokonnyelvi állapotok között legalább némi párhuzamosságot felfedezni. Hogy az abszolútum-vezérelte klasszikus, illetve általában a hegeli és a német gondolkodás valamint annak modern folytatásai mennyire helyesek és mennyire hibásak, nem dönthető el az itt adott keretek között. Az viszont feltétlenül igaz, hogy a teleológia (finalitás) nem jelenthet abszolút végpontot (vö. telosz = finis), ez abszurditás volna. Harmadikként az jár az ember fejében, hogy egy angolszász szerző már csak „hivatalból” is szembeszegül a finalizáló felfogással. Alighanem kulcsfontosságú Lass „önkritikája”, amikor „korlátolt pozitivistának” (‘thick-headed positivist’) nevezi önmagát (351. o., 23. j.). Aki ismeri Martinet, Babiniotisz vagy Szemerényi Oszwald írásait, nem mond ilyesmit: egyesíti a mentalizmust az objektivizmussal – e szerzők tanúsága alapján mindkettő egyformán fontos. Akár van a folyamatokban teleológia, amely gondolat egyébként mégis, angolszász szerzőknél (pl. a Lass könyvéből hiányzó a Donegan–Stampe szerzőpárosnál) is visszaköszön, akár nincs, a „sivatag-opció”, legyen a célterület valóságos vagy képzelt, nem vonzó (ld. R. Lass, Historical Linguistics and Language Change, 1997: 340-352).

31. A. Martinet, Économie des changements phonétiques. Traité de phonologie diachronique, Berne 1955. Ez a 396 oldalas könyv mérföldkő a XX. századi fonológia és általában az elméleti megközelítések történetében. 1981-ben átdolgozott formában németül is megjelent. Az 1955-ös kiadásban a 328–329. oldalakon M. tapogatózva keresi a kapcsolatot a történelmi és a nyelvi fejlődés között, bár a német kiadás nem viszi tovább a gondolatot. M. indogermanistának sem volt utolsó, sajnálatos, hogy Giannakis nem vette fel könyve bibliográfiájába az írásait, annál is inkább, mert lentebb, a 187.-en, majd a 248. sk. és a 290. oldalakon olyan fogalmakról ír, amelyeket részben M. honosított meg, illetve dolgozott ki.

32. Word 1, 1945: 33 (= Id., Anthropologie structurale 1974: 37).

33. IESS, 2005.8.31. Egyébként a kelta „őshazát”, ha úgy tetszik a kelta etnogenezis helyét, vagyis azt a területet, ahonnan a nép különböző irányú szétrajzásával lehet számolni, Schr. az ƒszaki-Alpokba helyezte (uo., 2005.9.8).

34. Vico. Eszmetörténet mint korlátlan szemiózis, Bp., 2003. Összegző jellegűek a 243–253. oldalak, ahol Nagy az innátizmuson kívül a vicói „aszcendens-spirális történelmi folyamat” fogalmát is említi (244.o.). A megfogalmazás egyébként, ahogy Hegel esetében, későbbi interpretáció. Vico a gondolatot a Scienza Nuova utolsó fejezetében fejti ki, és többek között a „ricorso” és a „risurgere che fanno le nazioni” kifejezéseket használja (ld. pl. a Paolo Rossi-féle kiadásban, Torino 1982, 205. skk.).

35. A Sz. által hivatkozott nehezen hozzáférhető könyv mellett ld. Szemerényi összegyűjtött írásai között a Scripta Minora III. kötetében (1987) az 1471–1475. oldalakat az idézett témára. (A tanulmány eredetileg a Hermesben jelent meg: 105, 1977, 385–405).

36. G. elnagyoltan szól egy fontos problémáról. Ld. mindehhez a recenzens tanulmányát az indoeurópaiak társadalomszervezetének és lakhatási viszonyainak (*dem-/*dom-, vö. lat. domus, *wik-/*woik-, vö. gör. oikos), általában a „kint” és a „bent” problémájának néhány részletéről (megjelenés előtt a Glossologia c. folyóiratban).

37. Ezt az egyelőre megoldatlan problémát még vázlatosan sem lehet itt bemutatni. G. is csak utal a gimbutasi „elsődleges” és „másodlagos őshazára”. A recenzens arra gondolna, hogy talán „hídfőállásokról” lehetett szó – kettőnél mindenesetre sokkal többről – az aligha véletlenszerű indoeurópai expanziók során. Ilyen összefüggésben esetleg értelmet nyerhetnek olyan sajátos tények mint pl., hogy a görög „pontosz”/„Pontosz” (‘tenger’, illetve ‘Fekete-tenger’) a különböző nyelvek „út”, „híd”, ill. „ösvény” szavai (pl. szláv put, lat. pons, ang. path) etimológiai rokona: a közös szemantika a „(tengeri) út(vonal)” lehetett. Gimbutast egyébként kritizálta pl. Milojčić, és számtalan helyen, Makkay.

38. Az idegen nyelveken is hozzáférhető recens szakirodalomból ld. pl. I. Fodor, „L’origine del popolo ungaro [...]”, in: I. Fodor et al. Gli antichi  Ungari. Nascita di una nazione, Bologna–Bp., 1998: 30–31.

39. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a nyelvészet orindoeurópaintációja először biológiai volt (Darwin, Schleicher), ezt követően pszichológiai (ld. pl. Wundt-ot vagy Hatzidakiszt fentebb lábjegyzetben), ma pedig a genetika került előtérbe, amely a régészethez és a történelemhez is hozzá kíván szólni.

40. Ld. pl. amit Denis Vialou ír a „Langage” címszóban (La Préhistoire. Histoire et dictionnaire. Sous la Direction de D.V., Paris, R. Laffont 2004: 832).

41. Helykímélés céljából lemondunk az illusztrációkról, amelyek bármely metrikai kézikönyvben megtalálhatók. Magyarul pl. Szepes Erika–Szerdahelyi István munkájában (Verstan, Bp., 1. kiad.: 1981).

42. A folklorista K. Romeosz („RvmaÝos) „A hármastörvény a népdalban” címmel (Athén 1963) doktori disszertációt szentelt a témának.

43. I: Glotta 28, 1940, 231–279 (Nachtröge: 278–279), II: Glotta 30, 1943, 84–218, III (Nachtröge zum Aufsatz „Die vorgriechischen [...]”: Glotta 30, 1943, 244–246. Az a kényelmetlen érzés keltődik az olvasóban, hogy mivel – egyébként helytelenül – a szerző által sokszor idézett Mallory nem vesz tudomást Kretschmerről, ő sem tartja fontosnak.

44. Angolul Cracow, ami angol kontextusban megengedhető lenne. Az adott esetben csak a lengyel eredeti vagy – görög kontextusról lévén szó – a görög megfelelő fogadható el.