Klió 2006/3.

15. évfolyam

Állam- és nemzetépítési politika és a migráció kérdése a volt Szovjetunióban

A demokratikus átmenet különösen nehéz és bonyolult folyamat a szövetségi államalakulatoknál, melyeknek soknemzetiségű lakossága között tömbökben élő kisebbségi etnikum van. Ilyen esetekben az etnikai, nyelvi, vallási és kulturális sokféleség nehezíti a politikai kompromisszum kialakítását. Ez a helyzet a volt szovjet államokban. Az átmenetet három területen kell megoldaniuk: a birodalmi szerkezet helyébe új, független államstruktúrát létrehozni; a központosított gazdaságról áttérni a piacgazdaságra; és az autoritárius rendszerről politikai demokráciára váltani. Mindezt az államok kaotikus helyzete közepette, tetézve azzal, hogy még az etnikai és más önazonosságot is újra kell gondolni.

A volt szovjet államok esetében tovább bonyolítja a helyzetet a demokratikus politikai hagyományok hiánya, az etnikai egyenlőtlenség öröksége, a civil társadatom gyengesége, és a szovjet korszakból maradt kettősség: látszatra a saját köztársasághoz tartozás, ezzel párhuzamosan azonban a szovjet nemzetek közti hierarchiába belesoroltatás. Ehhez hozzájött még, hogy a függetlenné vált államok többségében a volt kommunista elit szerezte meg a hatalmat, ami gyakran az jelentette, hogy az államépítés és privatizáció során bizonyos etnikumok privilégiumokhoz jutottak, mások ezekből kiszorultak. Jelen tanulmány szerzője, Andrej Korobkov azt vizsgálja, hogy a volt szovjet államok területén tapasztalható migrációt mennyiben alakította az orosz birodalom, majd a szovjet politika öröksége, és mennyiben tulajdoníthatók a nemzetiségi egyenlőtlenségek az új államok rendszereinek.

Andrej Korobkov a Közép-Tennessee-beli Állami Egyetemen politikai tudományokat tanít, PhD-fokozatait az Orosz Tudományos Akadémián és az Alabamai Egyetemen szerezte, mintegy harminc tudományos munkát publikált. Ez a tanulmánya a Carl Beck Papers in Russian and East European Studies sorozatban jelent meg a Pittsburgh-i Egyetem kiadványként. (A sorozat füzeteiből már ismertettünk a Klió-ban, lásd: a 2002/2-es és 2003/3-as számokat.)

A Szovjetunió békés felbomlása és 15 független államra szakadása jelentős politikai vívmány volt – különösen, ha összehasonlítjuk a szintén soknemzetiségű Jugoszlávia felbomlásával –, azonban közelebbről megnézve bizony az etnikai erőszak, sőt a fegyveres konfliktus sem volt ritka a folyamat során. A helyzet paradoxona az volt, hogy miközben a szovjet vezetés akadályozta a nemzeti öntudat és a nemzeti mozgalmak kialakulását, éppen maga a szovjet politika segítette elő a saját területéhez kötődő etnikai elit létrejöttét.

Az egypárti, soknemzetiségű szövetségi rendszer összeomlásakor az egyetlen összetartó erő a nemzeti hovatartozás tudata lett, s ez mindenekelőtt a helyi nemzeti elitet emelte hatalomra. Mivel azonban továbbélt a régi elit, a régi ügyintézési mechanizmus, a hatalom végül a helyi etnikum kommunista vezetői kezébe került. Az ő céljuk a gyors privatizáció és a nemzetállam létrehozása volt. Emellett a valódi demokrácia és a polgári társadalom és kultúra megteremtésének célja elsikkadt. Új autoritárius rendszerek keletkeztek, a nemzeti felszabadulás elsőbbrendű volt a demokráciánál, és az egyes államok többségi nemzeteinek kollektív jogai fontosabbak voltak az egyéni jogoknál.

A kisebbségek az erős nacionalizálási törekvések elől egyebek mellett az elvándorláshoz folyamodhattak. A poszt-szovjet migrációs hullám a becslések szerint a legnagyobb volt a II. világháború óta. A hatalmas népmozgás rengeteg komoly problémát vetett fel.

Az orosz és a poszt-szovjet korszak óriási etnikai keveredést és igen nagy orosz diaszpórákat hagyott maga után. Az Orosz Birodalomban a politikai, gazdasági hatalom a keresztény ortodox oroszok kezében volt. Ez a helyzet több mint négyszázötven éve kezdődött, amikor Oroszország területi terjeszkedésbe kezdett előbb keleti, majd nyugati irányban. Az idegen népeket példátlanul központosított zsarnokság alá kényszerítették, uniformizálták, eloroszosították, majd kommunistává nevelték őket. Nem volt tehát tipikus birodalmi rendszer a Szovjetunóé. Az idő múlásával az orosz ortodoxia dominanciája szembekerült a hatalmasra kiterjedt orosz állam lakosságának etnikai és vallási sokféleségével, ébredő nemzeti öntudatával. Itt azonban nem játszhatott szerepet a nemzeti önrendelkezés wilsoni elve, mint néhány többnemzetiségű európai államban, pl. Ausztria-Magyarországon, Németországban és Törökországban. Ezekben – bár a szerző szerint sem mindig teljes sikerrel! – egyszerre megindulhatott a birodalom romjain az államépítés, a polgári társadalom és a piacgazdaság kiépítése, s ezzel egyidejűleg próbálták meg soknemzetiségű államaikat nemzeti állammá alakítani.

A szovjet reformok ezzel ellentétben az erőltetett iparosítással, államosítással, a kikényszerített társadalmi mobilitással torz „fejlődéshez” vezettek, mert nem érvényesült egyidejűleg sem a demokrácia, sem a nemzeti önrendelkezés elve. Érdekes viszont, hogy a rendkívüli mértékű centralizációval párhuzamosan a szovjet föderáció támogatta – igaz, jócskán ellenőrzés alatt tartva – az egyes nemzetek fejlődését, anyanyelvének használatát.

A szovjet nemzetiségi politika, persze, nem volt egyenletes. Volt egy viszonylag liberális korszaka (1917-től kb. 1930-ig), majd egy totalitárius periódusa (kb. 1930–1953). Általában másodvonalbeli státust engedélyeztek a helyi kulturális, vallási hagyományoknak; a történelem hivatalos változatával manipuláltak; és „megbízhatóságuk” szerint rangsorolták a nemzeteket. Elsők voltak az oroszok, azután az ukránok, beloruszok, majd az egyes köztársaságok többségi nemzetei következtek, és végük azok a népcsoportok, amelyeknek nem volt saját etnikai területük. Nevezetes Sztálin 1945-ben tett kijelentése: „a Szovjetuniót alkotó összes nemzet közül a legkiemelkedőbb az orosz nép... ő a vezető erő... országunkban”. A 30-as évek közepétől a sztálini tisztogatások legdurvább akciói a nemzetiségi elit ellen irányultak, főleg a balti köztársaságokban, Ukrajnában, Grúziában és Örményországban. A késői sztálini korszakban, 1948–53 között is kifejezett értelmiségi ellenes kampány folyt, s ez is többnyire bizonyos etnikai csoportokat vett célba.

A szovjet nemzetiségi politikát két szempont irányította. A politikai megfontolás: a megbízhatatlannak tekintett nemzetiségieket jó messzire áttelepítették, vagy éppen megbízhatóakat költöztettek a lázongó vidékekre. Különösen a határok mentén élőket dobták be előszeretettel az ország belsejébe, és helyükbe oroszul beszélő népességet hoztak. Szándékosan segítették az emberek költözködését is, hogy a szülőföldhöz való kötődést gyengítsék. Az elégedetlenkedő, megbízhatatlan elemeket, akár az oroszokat is, valami más etnikum közé vitték, pl. az oroszokat Közép-Ázsiába. Mindennek eredménye az volt, hogy az egyes köztársaságok többségi nemzetiségű lakossága közé egyre nagyobb számban kerültek más etnikumok, elsősorban oroszok. Ez a helyszínen újabb etnikai feszültségeket, és a központ iránti ellenségességet eredményezett.

Az állam által irányított migráció másik indítéka az állam gazdasági érdeke volt. A munkaerő területi újra-elosztása szerepelt a központi tervekben. Odavezényeltek nagyobb embercsoportokat, ahol a gazdaság fejlesztése éppen szükségessé tette, egyáltalán nem törődve a költöztetettek érdekeivel. A munkaerő átcsoportosításának legolcsóbb módja persze a munkatáborok működtetése, emberek kényszermunkára hajtása volt.

A nagy arányú áttelepítések következménye az lett, hogy az egyes területek, köztársaságok eredeti nemzetének létszáma csökkent, és az oroszok vagy oroszul beszélők száma emelkedett. A Lett Köztársaságban pl. a lettek aránya 1939-ben még 75.5 százalék volt, 1989-ben pedig már csak 52 százalék, miközben az oroszok aránya 10.6-ról 34 százalékra emelkedett. Hasonló arányú elmozdulásokat mutattak a népszámlálások az észteknél is. Kazahsztánban az eredeti lakosság 82-ről 39.7 százalékra fogyott, míg az oroszok aránya 16-ról 37.8 százalékra emelkedett. A kazakok példája a legdrasztikusabb: a szovjet korszak előtt mindössze másfél millió nem kazak élt közöttük, 1991-ben pedig már 8,9 millió. Az eredeti lakosok száma folyamatosan csökkent a diszkriminatív bánásmód, sőt a genocídiumok következtében. A nagyarányú áttelepítések főbb mozzanatai a következők voltak: a 30-as években a rendszer üldözötteinek kitelepítése Szibériába, Kazahsztánba, Közép-Azsiába és az orosz Északra; a 40-es években a megszerzett területekről a helybeliek kitelepítése és helyükbe oroszok költöztetése; az 50-es években pedig a szűzföldek-program keretében kikényszerített tömeges költözködések Kazahsztánban.

A szovjet politika 1934-ben bevezette az Orosz Büntetőtörvénykönyvbe a kollektív bűnösség elvét, és bizonyos népeivel szemben alkalmazta is. Egész népeket, népcsoportokat űztek el a szülőföldjükről, és telepítettek idegen környezetbe: 1936–38-ban a muszlimokat Közép-Ázsiába, a lengyeleket Ukrajnából és Belorussziából; 1941-ben a volgai németeket, majd 1943–44-ben a krími tatárok, kalmükök, csecsenek, ingusok, karacsájok, balkárok, bolgárok, görögök, mesketi törökök, koreaiak, lengyelek, finnek és kurdok következtek. Az erőszakos áttelepítés 1946-ban is folytatódott. Az elköltöztetettek között 400 000 lengyel, 120 000 koreai, és több mint egy millió német volt. Közvetlenül a háború után nagy arányú kitelepítések voltak a balti államokból, Moldovából, Nyugat-Ukrajnából és Belorussziából. Egyedül a Kaukázusból 600 000 embert vittek át Kazahsztánba, Közép-Ázsiába, az orosz Távol-Északra és Szibériába. 1948 novemberében rendeletet adtak ki, amely életük végéig tartó lakóhelyül jelölte meg a kitelepítettek számára az új helyüket, és húsz év börtönnel fenyegette a menekülni próbálókat.

Közben, a háború után, a németek által elhurcolt szovjet lakosság visszaáramlott a szülőföldjére. A szovjet hatalom munkatáborral, száműzetéssel fogadta őket. Egy becslés szerint 1920 és 1952 között körülbelül 15 millió embert deportáltak, közülük 6 milliót szovjet területen belül, közel 9 milliót pedig külföldre űztek. Sztálin halála után, 1954 és 1967 között a száműzöttek jó része visszatérhetett az otthonába, de voltak népek, amelyek még ekkor sem nyertek „bocsánatot”, pl. a volgai németek, krími tatárok, mesketi törökök.

Az eredeti lakosság és a betelepítettek között gyakoriak voltak az ellentétek, a politikai feszültségek. Mindjárt a nyelv miatt, hiszen az odaérkezett oroszok jó része nem tanulta meg a helyi nyelvet. Emellett elfoglalták az ipari és menedzseri pozíciókat, kiszorítva a helybeli többségi nemzetbelieket. (Erről adatokat és táblázatokat közöl a szerző.) Ez persze társadalmi megosztottságot eredményezett, értelmiségellenes, nacionalista megmozdulások kezdődtek, illetve oroszellenes hangulat alakult ki, amely később hozzájárult a Szovjetunió gyors feloszlásához.

Mindeközben a szovjet politika bizonyos mértékig engedte, hogy az egyes nemzeti köztársaságok saját intézményekkel, saját hagyományaikkal, anyanyelvükkel éljenek, mert így tudta a média, a nevelés és a modern technológia segítségével kézbentartani és politikailag befolyásolni az egész népességet. A Sztálint követő lazább években azután a többségi etnikumú elit egyre több hatalomhoz jutott, és igyekezett háttérbe szorítani mind a korábbi orosz vezetőséget, mint a területén élő kisebbségeket. Ennek egyik következménye a 80-as években a kisebbségek engedetlenségi mozgalma volt, a másik pedig az, hogy megindult az oroszok vissza- illetve átvándorlása az orosz, ukrán és belorusz köztársaságokba. Míg 1959–74 között 2,1 millió orosz kötözött el az orosz köztársaságból más szovjet államokba, 1976–1990 között a visszatértek száma 2 millió 534 ezer fő volt.

A szerző ezután azt vizsgálja meg, milyen szerepe volt a gazdasági tényezőknek a nacionalizmus felerősödésében. A szovjet rendszer etnikai-föderációs struktúrában, központból irányított gazdasággal működött; megosztotta az etnikumokat, némelyiküknek zárt privilégium-rendszert biztosítva. A rendszer lazulása folyamán azután kibontakozott az etnikai elit harca a nemzeti jogokért, a helyi gazdasági erők birtoklásáért, és a teljes állami függetlenségért. Korobkov megállapítja, hogy ezek a célok tulajdonképpen a valódi demokrácia megteremtése helyett csak pótlékok voltak, a nemzeti elit kiváltságos helyzetét szolgálták, és lassították a civil társadalom szerveződését. A volt birodalmi nagyhatalmi nacionalizmust egy-egy új nemzetállam nacionalizmusa váltotta fel.

Az új államokban rendszerint az történt, hogy a névadó, azaz a többségi nemzet – homogén nemzetállamot akarván – a kisebbségeket vagy e politika elfogadására kényszerítette, vagy kizárta a társadalmi, politikai életből, még emigrálásra is biztatta, sőt szélsőséges esetekben kiirtotta őket. Ezért megindult a kisebbségek, elnyomott csoportok mozgolódása, és új migrációs folyamat bontakozott ki. 1989 végéig 180 ezer örmény hagyta el Azerbajdzsánt, és 170 ezer azerbajdzsáni Örményországot. Megindult az oroszok vissza- vagy bevándorlása is Oroszországba a más etnikumú köztársaságokból. Oroszország ki-, bevándorlási egyenlege 1989-ben 162 ezer fő pozitívumot mutatott. Emellett sok más nemzetiségű, de oroszul beszélő ember költözött főleg Oroszországba, kisebb mértékben Ukrajnába. A népmozgások másik vonulatát azok a nemzetiségiek adták, akik idegen etnikumok körében éltek, s most a saját nemzetiségű álmaikba vándoroltak. Végül jelentős volt a volt Szovjetuniót elhagyó emigránsok száma: 1989-ben például 228 000 embert engedtek ki a területről.

Az 1991. augusztusi puccskísérlet következményeként decemberre végleg felbomlott a Szovjetunió és megalakult a Független Államok Közössége (FAK). Mivel a demokratikus erők még gyengék voltak, s az egészet felülről irányították, ezért a hatalom szinte mindenütt a helyi kommunista elit kezében maradt. Ők azután gyors privatizáció révén a gazdasági hatalmat is megszerezték. Linz és Stepan Democratic Transition című munkájukban az etnokrácia építéséről beszélnek a demokrácia építése helyett. Különösen szembetűnő a volt nomenklatúra gazdasági és politikai ereje Ukrajnában, Belorussziában és Oroszországban.

A Szovjetunió felbomlása után az etnikai kisebbségek száma csökkent –, a szerző ezt nem magyarázza, de feltehetően a saját nemzeti területek felé irányuló népmozgás az oka. A legnagyobb nemzet, az orosz 1989-ben a Szovjetunió összlakosságának 50.8 százalékát alkotta, azaz 145,2 millió fő volt a 285,7 millióból. 1989-ben még nagy tömegek (54.3 milliónyian) laktak a saját nemzeti területükön kívül, ebből 25,3 millió volt orosz. A felbomlás után az összlakosság 90,3 százaléka, azaz 258 millió fő már a saját többségi államában él. Az egyes államokban megemelkedett a névadó, vagyis a többségi nemzet lélekszáma. Mindenesetre az megállapítható, hogy nincs sem etnikailag „tiszta” terület a volt szovjet állam földjén, sem vallási szempontból homogén lakosság, és sok a határvita, mert az államok határa többnyire nem esik egybe a történelmi és etnikai határokkal.

A mostanában végbement hatalmas politikai változások miatt különösen két népességcsoport szenved. Az egyik a korábbi uralkodó népnek, az orosznak azok a tagjai, akik korábban nem orosz területekre költöztek. Most idegen és ellenséges közeg veszi őket körül, azért is, mert sokan azonosítják őket a volt szovjet rezsimmel. Kiváltságos helyzetből kisebbségbe kerültek. A másik ilyen hátrányos helyzetű csoportot azok az oroszul beszélők alkotják, akik nem oroszok, de idegen etnikum között élnek, s most sem a terület többségi nemzetéhez nem tartoznak, sem az oroszokhoz. Ők gyakran polgári jogokat sem kapnak, és törvényi védelemben sem részesülnek.

Az új független államokban némely kisebbségeket nagyon háttérbe szorítanak. Rendszerint nincs képviselőjük a parlamentekben, és a korábbi védelmet sem kapják meg. Ilyen népcsoportok a németek (Oroszországban 1989-ben 842 ezren), a zsidók (537 ezer), továbbá a cigányok, görögök és lengyelek. Nem meglepő, hogy a rendszerváltozás után éppen a németek, oroszok és a zsidók közül került ki az emigránsok nagy része. A kisebbségekkel való bánásmód tekintetében az új államok közül elsők Oroszország, Belorusszia és Ukrajna, amelyek teljes jogú állampolgárságot biztosítanak mindenkinek a területükön. A második csoportba osztható államok ugyan megadják az állampolgári jogokat az ott lakóknak, de bizonyos rendelkezésekkel a nemzetállam létrejöttét segítik elő, (pl. minden kazah megkapja az állampolgárságot, lakjék bárhol is a világon), és háttérbe szorítják a kisebb nemzetiségeket (pl. nyelvvizsgát kell tennie minden nem kazahnak az országban). Végül vannak olyan államok, amelyek nyíltan diszkriminatív politikát folytatnak a kisebbségeikkel szemben. Ilyenek Észtország, Lettország, a Kaukázusontúl és Közép-Ázsia. Lettország lakóinak pl. harmada elvesztette állampolgári jogait még akkor is, ha egész életében az ország területén lakott. Az észteknél pl. a más nemzetiségűek nem tölthetnek be állami és helyi vezető pozíciókat, nem lehetnek politikai pártok tagjai, nem szerezhetnek meg bizonyos vagyonokat. Különösen az oroszokkal szemben érvényesítik ezt a kirekesztő politikát, akiknek jó része amúgy is elvesztette korábbi állását. A következmény: az oroszok – főként diplomások, magasan képzett emberek – 18,5 százaléka Oroszországba menekült 1989–2000 között.

A migráció mértéke tehát arról árulkodik, mekkora elnyomás nehezedik egy-egy államban a kisebbségekre, és arról, mi éri meg nekik jobban, alkalmazkodni az új körülményekhez vagy inkább elköltözni. A jelenleg is folyó migrációt egy sor tényező felerősítheti: a többségi nemzet nemzetállamot akar; az oroszul beszélő elit elveszti régi kiváltságos helyzetét; a felerősödő nyelvi és kulturális különbség, melynek háttere a nacionalizmus éledése; az anyagi, gazdasági helyzetbeli különbségek kiéleződése; a munkanélküliség, az életszínvonal romlása; és a katonai konfliktusok számos újonnan függetlenné vált államban. Vannak, persze, a népvándorlást lassító tényezők is: a kivándorolni szándékozók szegények, vagy már mind elköltöztek, akik akartak, vagy ahová mennének, ott is gazdasági válság és munkanélküliség van, esetleg a célország nem szívesen fogadná őket, továbbá nehezíthetik a költözést a törvények, az ott hagyott vagyon pénzzé tétele, stb.

A posztszovjet korszak migrációja három szakaszban zajlott le. Az első 1991–92-ben volt, amikor elsősorban Oroszországból áramlottak ki a más nemzetiségű népcsoportok a saját államaikba. A második periódust 1993–95-re teszi a szerző; ekkor inkább az oroszok és oroszul beszélők költöztek nagy számban Oroszországba. A harmadik időszak 1996-tal kezdődött, ekkor megállt, illetve kiegyensúlyozottá vált a migráció, hiszen stabilizálódtak a viszonyok, mérséklődött a kisebbségeket sújtó kirekesztés. 1989–1998 között az oroszországi migrációs statisztika szinte mindig pozitív volt. A szerző igen sok adatot közöl a végbement népmozgásokról államonként, népenként és évenként bontva a számokat. Mindig megadja az ide-oda hullámzó költözések okát, magyarázatát is.

A menekültek komoly problémát jelentenek. 1991-ben a számuk 1 millió körül volt, 1997 végén pedig már 3.4 millió. Azóta fokozatosan csökken a számuk, részben mert kevés az utánpótlásuk, részben pedig mert állampolgárságot kapnak a befogadó államokban. A menekültek nagy tömegei Moszkvában és Moszkva környékén laknak súlyos társadalmi és politikai feszültségeket keltve.

Ami a kivándorlás várható tendenciáit illeti, a szerző hat csoportra osztja a volt szovjet államokat, előre sorolva a kisebbségekkel türelmes országokat (pl. Ukrajna, Belorusszia, Oroszország és Litvánia), és mind hátrább az egyre erősebben nacionalistákat, ahol etnikai feszültségek vannak és kivándorlás várható (pl. Moldova). Érdekes az ötödik csoport, Lettország és Észtország rendszere. Ezek gazdaságilag, politikailag stabilak, viszonylag magas az életszínvonaluk, és jól beilleszkedtek az európai struktúrába. Nagy számú oroszul beszélő kisebbségeiknek viszont nem adták meg az állampolgári jogok egy jó részét. A jó életszínvonal következtében mégsem várható nagyobb méretű kivándorlás.

Végül A. Korobkov azt vizsgálja, milyen hatása volt és lesz a népmozgásoknak a volt szovjet államokban. A jelenség leginkább Oroszországot érintette. A bevándorlás fontos volt, mert pótolta mind a demográfiai veszteségeket, mind pedig a diplomás, szakképzett, de Nyugatra távozott rétegek hiányát. Ugyanakkor a nagy szabású népmozgásoknak súlyosan destabilizáló hatásuk volt az eurázsiai régióban.

Korobkov másik megállapítása az, hogy a volt szovjet államok nem voltak felkészülve a migráció kezelésére, nem volt megfelelő a törvényhozás, sem a szervezés, sem a költségvetés. A nemzetközi közösség (pl. az ENSZ több szervezete, az Európa Tanács, stb.) sokat segíthet a FÁK országainak a migráció megoldásában azzal, hogy befogadja őket nemzetközi rendszerébe. A migráció legutóbbi tendenciái azt mutatják, javult a helyzet, csökken a népvándorlás, és már nem annyira politikai, hanem társadalmi, gazdasági okai vannak. A helyzetet rendezni szerzőnk szerint csak pluralista társadalomban, decentralizált piacgazdaságban lehet, ahol törvény védi a kisebbségeket, független bíróságok, független média segítik ügyeiket.

A tanulmány végén a szerző rendkívül részletes, több nézőpontból készített, bőséges adatmennyiséget tartalmazó táblázatokkal mutatja be a szovjet idők és a rendszerváltás idején, majd utána bekövetkezett népmozgásokat.

Andrei Korobkov: State and Nation Building Politics and the New Trends in Migration in the Former Soviet Union (Állam- és nemzetépítési politika és a migráció új irányai a volt Szovjetunióban). The Carl Beck Papers in Russian and East European. Studies sorozat 1702. száma, University of Pittsburgh, Pittsburgh, 2003. 76 o.

Fodor Mihályné