Klió 2006/2.

15. évfolyam

A Második Spanyol Köztársaság külpolitikája a repub­li­ká-nus–szocialista koalíció két éve alatt, 1931–33

A szerző, Luis V. Pérez Gil (1971) a La Laguna-i Egyetemen (Kanári-szigetek) szerzett jogi doktorátust, kiváló minősítéssel. Vendégoktatóként és kutatóként többször járt Mexikóban és számos chilei egyetemen és kutatóintézetben, valamint Magyarországon, a Pécsi Tudományegyetem Latin-Amerikai Központjában. Több monográfiát és mintegy 30 cikket publikált szakfolyó­iratokban a nemzetközi jog, a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi kapcsolatok történetének témakörében.

Jelen munkájában a Második Spanyol Köztársaság (1931–1936) történetének egy sajátos szegmensével, a republikánus-szocialista koalíció két évének (1931–1933) külpolitikájával foglalkozik. A témaválasztást kellően indokolja az a tény, hogy a bemutatni kívánt időszak, illetve a Második Köztársaság egészének története mindmáig a spanyol történetírás vitatott fejezeteihez tartozik. Ez különös tekintettel érvényes az 1931–33 közötti időszak külpolitikájára vonatkozóan, amelynek hátterét a gazdasági világválság, másrészt a Népszövetség által létrehozott kollektív biztonsági rendszer meggyengülése és az egyre bizonytalanabbá váló nemzetközi helyzet adta.

A szerző elsődleges célja, hogy a rendelkezésére álló források felhasználásával alátámassza és igazolja koncepcióját, miszerint az 1931–1933 között kormányon lévő polgári baloldali és szocialista párti politikusok sikeres lépéseket tettek annak érdekében, hogy Spanyolországban a monarchia bukása után új, határozott irányvonalú külpolitika bontakoz­hasson ki, összhangban a népszövetségi rendszer alapelveivel: a békés együttműködés és a kollektív biztonsági rendszer melletti elkötelezettség alapján.

A mű rendkívül széles forrásbázisra épül: a spanyol külügyminisztérium levéltári anyaga és az európai nagyhatalmak követeinek jelentései mellett a korabeli parlamenti naplókra és reprezentatív sajtóorgánumokra is hivatkozik. Emellett a szerző igen bőséges és sokoldalú szakirodalmat használt fel, ezek közül is kiemelkednek a kortárs politikusok és diplomaták visszaemlé­kezései. A vitatott kérdésekben a szerző saját állásfoglalása mellett folyama­tosan ismerteti a szakirodalom eltérő véleményét.

A könyv 20 fejezetből épül fel. Az első fejezetben Pérez Gil Spanyol­országot középhatalomként definiálja a két világháború közötti Európa hatalmi viszonyainak koordináta rendszerében. A maga részéről a spanyol nagy­hatalmi státusz végét az 1815-ös bécsi kongresszustól datálja. Rövid áttekintést ad Spanyolország 1815–1931 közötti történetéről és hatalmi súlyának változásáról. A középhatalmi státuszt meghatározó tényezők (földrajzi, geopolitikai helyzet, stb.) tükrében bemutatja az ország sajátos katonapolitikai, gazdasági és belpolitikai viszonyait, különös tekintettel a hadsereg politikai szerepvállalására.

A második fejezetben felvázolja a Köztársaság április 14-i kikiáltásának előzményeit és körülményeit, és ismerteti az Ideiglenes Kormány összetételét. Hangsúlyozza, hogy a rendkívül heterogén monarchiaellenes politikai erők nem rendelkeztek határozott programmal. Éppen ez volt az – egyik – oka az 1930. augusztus 17-én létrejött San Sebastian-i paktumon alapuló koalíció hanyatlásának, majd megszűnésének. Az 1931. júniusi alkotmányozó gyűlési választás eredményeként republikánus–szocialista koalíció került hatalomra Spanyolországban.

A következő, harmadik fejezetben az új vezetés nemzetközi programját ismerteti a szerző, amelyet – másoktól eltérően – koherens programnak ítél meg. Főbb pontjai: aktív részvétel a Népszövetségben, a külkapcsolatokban prioritást élvező országok: Franciaország, Nagy-Britannia és Portugália, a hatalmi egyensúly megőrzése a Nyugat-Mediterráneumban, a marokkói jelenlét fenntartása, a latin-amerikai köztársaságokkal való kapcsolat. Rend­kívül precíz és lelkiismeretes kutatóként részletes bibliográfiával szolgál az olvasónak a témába vágó állásfoglalásokat illetően. Pérez Gil az 1931–1933 közötti időszak legkiemelkedőbb köztársasági politikusaként – Salvador de Madariagával egyetértve – Manuel Azańát, a republikánus–szocialista koalíció kormányának vezetőjét nevezi meg. Madariaga a Népszövetségben képviselte a Második Köztársaságot, majd – mellette – párizsi követként is működött. Óriási tapasztalattal, szakértelemmel és személyes presztízzsel rendelkező diplomata volt, aki azonban konkrét instrukciók híján nagyon gyakran személyes politikát kellett, hogy folytasson a Népszövetség fórumain. A korszak rendkívüli fontosságra számot tartó forrása a Madariaga által 1932. május 27-én, Párizsban készített részletes feljegyzés, amelyben Spanyolország új külpolitikáját vázolta fel. Ennek két alapvető pontja volt: aktív szerepet vállalva a Népszövetségben kívülről konszolidálni az új rendszert, illetve védelmezni a nemzeti érdekeket.

A negyedik fejezetben a kormánnyal szemben álló politikai pártok külpolitikai koncepcióját ismerteti a szerző. Elsőként a monarchiaellenes koalíció egyetlen jobboldali csoportosulásáról, a konzervatív Liberális Köztársasági Jobboldalról (DLR) szól, amely azonban a júniusi választáson tanúsított gyenge szereplése folytán egyre kevesebb szerepet játszott a köztársasági politika alakításában, főként miután a párt vezetőjét, Niceto Alcalá Zamorát 1931. decemberében a köztársaság elnökévé választották. A vezér nélkül maradt párt nem rendelkezett konkrét külpolitikai programmal, ezért valójában vezetőjének személyes álláspontjáról lehet csak beszélni. Alcalá Zamora az aktív semlegesség politikáját tartotta követendőnek, a lehető legjobb viszonyra törekedve mind a nagyhatalmakkal, mind Spanyol­ország szomszédjával, Portugáliával. A köztársaság centrum pártja, az Alejandro Lerroux vezette Radikális Párt az 1931. júniusi választás eredmé­nyeként a szocialisták után a második legnagyobb parlamenti erőnek mondhatta magát, ennek ellenére ez a párt sem rendelkezett kidolgozott külpolitikai programmal. Ez annál is inkább szembeötlő, miután Lerroux volt a Második Köztársaság Ideiglenes Kormányának külügyminisztere. (Bár elmondhatjuk, hogy a korszakra vonatkozó, meglehetősen ellentmondásos szakirodalom egyetlen kérdésben ért egyet: Lerroux tökéletes alkalmatlansá­gában a külügyminiszteri poszton.) A Köztársaság kikiáltása után két héttel jött létre a Nemzeti Akció (1932-től Népi Akció) elnevezésű jobboldali katolikus párt, amelynek vezetője, Gil Robles, a kormányformát illetően legalista álláspontra helyezkedett. A párt külpolitikára vonatkozó álláspontját illetően, ők is a semlegesség politikáját tartották követendőnek, illetve a status quo megőrzését a Mediterráneumban. Az 1933. márciusában – a Népi Akció aktív közreműködésével – létrejött nagy katolikus, jobboldali gyűjtőpárt, az Autonóm Spanyol Jobboldal Pártja hasonló elveket vallott, kiegészítve a Népszövetségi aktív szerepvállalás támogatásával. Pérez Gil szerint összességében elmond­ható, hogy a katolikus jobboldal külpolitikai koncepciója csak minimálisan, mindössze két ponton különbözött a kormányzó koalíció programjától: a Szentszékhez fűződő viszony, illetve a fasiszta Olaszország iránti szimpátia kapcsán. A karlista illetve alfonziánus monarchisták a Pérez Gil által vizsgált időszakban nem játszottak aktív szerepet a politikában, ezért külpolitikai elképzeléseik a teória szintjén mozogtak. Az 1933-ban konszolidálódó spanyol fasizmus a hagyományos társadalmi modell tagadására épült, külpolitikai elveit tekintve pedig elutasította az „álszent” európai kollektív biztonsági rendszert. Agresszív külpolitikai célokat fogalmazott meg, beleértve a gyarmati terjeszkedést és Gibraltár visszaszerzését, valamint ibér föderáció létrehozását Portugália bevonásával. Konkrét külpolitikai programmal azonban – Pérez Gil szerint – ez az irányzat sem rendelkezett. Az ekkor még politikailag jelentéktelen Spanyol Kommunista Párt – külpolitikai céljait illetően is – teljesen alárendelte magát a Kommunista Internacionálé elképzeléseinek. Kezdettől fogva elutasí­totta a köztársaságot és annak politikáját.

Az ötödik fejezetben (melynek címe: Biztonsági és védelmi politika, semlegesség és katonai szervezet) a Köztársaság védelmi programjának – sokak által vitatott – létezését igyekszik bizonyítani a szerző. Pérez Gil szerint egymástól elkülönítve beszélhetünk kül-, katona- és védelmi politikáról. Erre vonatkozó érvelése mindenekelőtt – a kormányfői tisztség mellett a hadügyminiszteri feladatokat is ellátó – Azańa koncepciójára támasz­kodik, amit a politikus parlamenti beszédei és naplófeljegyzései alapján rekonstruál a könyv lapjain.

A következő fejezet a köztársasági külpolitika céljairól szól. Pérez Gil véleménye szerint ennek kapcsán nem voltak jelentős nézet­eltérések a köztársasági vezetők között. Ebben a fejezetben gyakorlatilag ismét felsorolja a köztársaság – egyik korábbi fejezetben már felvázolt – rövid és hosszú távú célkitűzéseit.

A hetedik fejezetben az új rendszer nemzetközi elismerésének lépéseit rekonstruálja. A fő probléma ezzel kapcsolatban a „de facto” kormány „de jure” elismertetése volt. A köztársaság kikiáltását követő napokban számos európai ország, Franciaországgal az élen, sorra ismerte el az új spanyol rezsimet. Egyedül Nagy-Britannia tanúsított nagyobb óvatosságot, de – hogy le ne maradjanak a franciák mögött – április 22-én a britek is elismerték az új kormányt. (Magyarország április 24-én tette meg ezt a gesztust.)

A nyolcadik fejezet a külügyminisztérium és a diplomáciai kar reformja címet viseli. A vizsgált két éves republikánus-szocialista kormányzás időszaka alatt mindössze három külügyminiszter váltotta egymást, ami meglehetős stabilitást feltételez a külpolitikai irányvonalban, főként a későbbi, egyre labilisabb politikai helyzethez képest. Pérez Gil leszögezi, hogy a diplomáciai kar a Második Köztársaság periódusa alatt ideológiai és társadalmi értelemben egyaránt távol állt a köztársaságtól, aminek később komoly következményei lettek. Tömeges elmozdítások – a legfontosabb pozíciókat leszámítva – csak az 1932. augusztusi Sanjurjo-féle sikertelen puccskísérlet után történtek. A teljes diplomáciai kar reformjára azonban később sem került sor. Ez a felelős vezetők döntésképtelenségének, másrészt pedig a megfelelő eszközök hiányának a számlájára írható.

A következő fejezetben a Népszövetség szervezeteiben való részvételt elemzi a szerző. Ennek háttereként megemlíti az 1931-től kibontakozó és egyre mélyülő nemzetközi politikai válságot. Spanyolország szerepvállalását kissé megnehezítette a monarchista többségű államok bizalmatlansága a fiatal köztársasággal szemben, de nem sokat segített ezen a helyzeten Lerroux inkompetens magatartása sem. Ennek ellenére Spanyolország aktív szerepet vállalt a Népszövetség különböző szervezeteiben, illetve 1931 szeptembe­rében a szervezet soros elnöki tisztje is neki jutott.

A tizedik fejezet a kollektív biztonsági rendszer ellen irányuló első támadásokat elemzi. Ennek hátterében Pérez Gil szerint a világgazdasági válság 1931-re már Európát is utolérő hulláma állt, amire a nemzetgazdaságok protekcionista gazdaságpolitikával reagáltak. Ennek viszont rendkívül negatív hatása volt az amúgyis súlyos gondokkal küzdő európai országokra. 1933 júniusában világgazdasági konferenciát rendeztek Londonban a helyzet orvoslására, ám az összehangolt cselekvésre alapozott konferencia teljes kudarccal zárult. Ismét a nemzeti megoldások kerültek előtérbe. Az első komoly kihívást a kollektív biztonság tekintetében Japán Kína elleni agressziója jelentette 1931 szeptemberében. Az 1932-ben összehívott leszere­lési konferencia is hasonló kudarcot szenvedett, ami közvetlen hatással volt Spanyolországra is: a meghirdetett pacifista külpolitika ellenére fegyverkezni kellett, aminek költségét a reformok költségvetéséből csoportosították át.

Az 1932-es leszerelési konferencia a témája a tizenegyedik fejezetnek, ahol Spanyolország is aktív szerepet vállalt. A köztársasági külpolitikai program sarkalatos pontja – a nemzetbiztonság mellett – a kollektív biztonság és a lefegyverzés gondolata volt. Madariaga véleménye szerint a Népszövet­ségben egyedül Spanyolország rendelkezett „higgadt” állásponttal a fegyverzetkorlátozás kérdésében, amikor indítványában az egyes országok fegyverkezési költségeinek a költségvetés 10 százalékára való csökkentését javasolta. Pérez Gil azonban hangsúlyozza, hogy a spanyol álláspont sem volt egységes ebben a tekintetben. A hivatalban lévő külügyminiszter, Zulueta és Madariaga között komoly ellentétek feszültek. A konferencia három szakaszban zajlott 1932. február és 1933. október között. Már 1932-től új történelmi helyzet bontakozott ki a nemzetközi kapcsolatok viszony­latában. A sorra kirobbanó konfliktusok mellett döntő szerepe volt ebben a folyamatban Hitler hatalomra kerülésének 1933 januárjában, majd a náci rendszer agresszív fenyegetéseinek. A folyamat betetőződéseként Német­ország 1933 októberében kivonult a leszerelési konferenciáról. Közben Spanyol­országban is belpolitikai válság alakult ki, majd megbukott a republikánus-szocialista koalíció. Az új külügyminiszter, Sánchez Albornoz óvatosságra intett, és semleges pozíciót igyekezett kialakítani a nagyhatalmak viszonylatában.

A következő fejezet témája: a latin-amerikai konfliktusok és a spanyol beavatkozás. A szerző által vizsgált időszakban két jelentős, határproblémák folytán kirobbanó konfliktus zajlott a térségben: a Chaco és a Leticia. Mindkettő – gyökerét tekintve – a függetlenség kivívása körüli időkre vezethető vissza. A Chaco konfliktus Bolívia és Paraguay között robbant ki 1932-ben és 1935-ig elhúzódó, tetemes emberi és anyagi áldozatokkal járó háborúvá szélesedett. Spanyolország, mint közvetítő hatalom, tehetetlennek bizonyult. Komoly belpolitikai viták kísérték az Egyesült Államok latin-amerikai hegemóniáját is szemmel tartó spanyol álláspont kialakítását a kérdésben. Végül a probléma békés rendezésére irányuló spanyol erőfeszí­tések kudarcot vallottak. 1935-ben Paraguay is kivonult a Népszö­vetségből. A háborút az 1938-as békeszerződés zárta le, amelynek értelmében Paraguay 168 ezer km2-t szerzett meg magának a Chaco területéből. A másik konfliktus Peru és Kolumbia között robbant ki 1932 szeptemberében. Ennek megoldását kedvezően befolyásolta a nagyhatalmak közönye.

A tizenharmadik fejezetben a – korábban már említett – világgazdasági konferenciáról és más népszövetségi ügyek spanyol vonatkozásairól ír a szerző. Spanyolországot viszonylag kevésbé érintette a válság, amelynek oka a gazdaság elmaradott viszonyaiban keresendő, amiből kifolyólag az ország nem kapcsolódott szervesen a világgazdaság vérkeringéséhez sem. Az egyre mélyülő gazdasági és nemzetközi válság egybeesett a Népszövet­ségben végrehajtott tisztújítással is: 1932 októberében a francia Avenol személyében új főtitkárt neveztek ki az egyre tehetetlenebbnek bizonyuló nemzetközi szervezet élére.

A tizennegyedik fejezetben Pérez Gil a spanyol köztársasági külpolitika egyik fő irányvonalát: a Franciaországhoz fűződő viszonyt mutatja be. A cím magáért beszél: „közeledés kontra távolodás”. A szerző rámutat a francia politikai modell elsődleges szerepére a spanyol értelmiségi közgondolko­dásban. A Második Köztásaság létrejötte ellentmodásosan érintette a szom­szédos nagyhatalmat. Franciaország érdeke mindenképpen egy alárendelt, „befolyásolható” Spanyolország volt. Ennek érdekében igyekezett minél hatékonyabban fellépni Herbette francia követ. A kezdeti óvatos tartóz­kodást követően, 1932 folyamán közeledés tapasztalható a franciák részéről, de mindvégig a „húzd meg, ereszd meg” politikáját folytatták a Második Köztársasággal.

A következő fejezet a Mediterráneum témáját taglalja. A hatalmi egyensúly kialakításának kérdése geostratégiai szempontból prioritást élvezett a köztársaság külpolitikai koncepciójában. Ennek meghatározó tényezője az Olaszországhoz fűződő viszony volt, amely – az ideológiai eltérések ellenére – szívélyesnek nevezhető a vizsgált időszakban is. A kezdeti fenntartások után, 1932 augusztusától (a Sanjurjo-puccs kudarca) normalizálódott a két ország közötti kapcsolat. Majd 1934-től ez átalakul a köztársaság ellen irányuló szervezkedés támogatásává.

A tizenhatodik fejezet a szintén elsőbbséget élvező portugál–spanyol kapcsolatok alakulását mutatja be, amelynek meghatározó momentuma a XIX. századi gyökerekre visszavezethető iberizmus gondolata. A két nép esetleges konföderációjának gondolatát a portugálok mereven elutasították, de a spanyol köztársasági politikusok sem szorgalmazták ennek megvaló­sítását. Az új, demokratikus spanyol berendezkedés egyre növekvő félelemmel töltötte el a tekintélyuralmi rendszerrel rendelkező Portugáliát. Nem véletlenül. Manuel Azańa kormánya hivatalosan a be nem avatkozás politikáját vallotta a szomszédos országgal kapcsolatban, valójában azonban aktívan – pénzzel és propagandával – támogatta a portugál ellenzék törek­véseit. (Miközben Portugália menedéket adott a spanyol köztársaság ellenségeinek.) A két ország között a balodali koalíció bukását követően tapasztalható közeledés.

A következő, tizenhetedik fejezetben Nagy-Britannia és a nagyhatalmak Spanyolországhoz fűződő kapcsolatát veszi górcső alá Pérez Gil. A britek – a franciákhoz hasonlóan – óvatosságot és bizalmatlanságot mutattak a fiatal spanyol köztársaság irányában, védve a brit befektetők érdekeit. Ennek hátterében a kommunista veszély feltételezése állt, amelyre fel is hívták a köztársasági vezetők figyelmét. Azańa célja a brit befolyás és a britektől való függés mértékének csökkentése volt. Nagy-Britanniát aggodalommal töltötte el a francia–spanyol közeledés is, mivel úgy vélte, a Mediterrá­neumban Spanyolországnak egyensúlyozó szerepe van.

A tizennyolcadik fejezet az új, náci Németország születésével foglalkozik, illetve a spanyol-német kapcsolatok elemzésével. Pérez Gil rámutat arra, hogy a ’20-as évek óta létező közös technikai, katonai program (tengeralattjáró építése) a köztársaság kikiáltása után is érvényben maradt. Diplomáciai kelle­metlenséget okozott azonban az új berlini követ, a szocialista Álvarez del Vayo személyével szemben tanúsított elutasító magatartás a németek részéről, amely megismétlődött a szintén szocialista Araquistain esetében is. Ennek ellenére a kölcsönös tisztelet és szívélyesség jellemezte a két ország közötti viszonyt a republikánus–szocialista koalíció időszakában. A már említett közös technikai programot is sikeresen befejezték. Hitler hatalomra jutása sem befolyásolta jelentősen a kapcsolatot, bár az új náci rendszer sem konszoli­dálódott a vizsgált időszak végéig. Ennek oka, hogy a náci vezér számára Spanyolország érdektelen hatalomnak számított. A szerző kiemeli, hogy igen élénk kulturális kapcsolat létezett a két ország között.

Az utolsó előtti fejezetben a Szovjetunióval foglalkozik a könyv. A szerző részletesen bemutatja a szovjet „gazdasági csoda” történetét a sztálini diktatúra éveiben, hangsúlyozva, hogy a szovjet politikai rendszer konszoli­dációja egybeesett a nemzetközi helyzet egyre ingatagabbá válásával. A spanyol köztársasági politikusok számára a legnagyobb problémát a Szovjet­unió hivatalos elismerésének kérdése jelentette. 1927 óta sajátos kereskedelmi kapcsolat létezett a két ország között: írásos szerződés nélkül Spanyolország jelentős mennyiségű kőolajat, illetve kőolajszármazékokat vásárolt a Szovjet­uniótól. A kölcsönös elismerés azonban csak 1933 júniusában történt meg, amelyben nagy szerepe volt az új spanyol külügyminiszternek, a szocialista Fernando de los Ríosnak is. Madridi szovjet követség létrehozásáról azonban egészen a polgárháború kirobbanásáig nem történt döntés.

Az utolsó, meglehetősen terjedelmes fejezetet a hispán-amerikai köztár­saságokkal folytatott kapcsolat ismertetésének szentelte a szerző. A magyar köztudatban Latin-Amerika néven ismert térség a köztársasági külpolitika egyik legfontosabb területe volt. A volt spanyol gyarmatokkal a közös nyelven túl, a közös történelmi múlt is összekötötte Spanyolországot. A ’30-as évek elején új helyzet alakult ki Latin-Amerikában, amely kedvezőt­lenül befolyásolta Spanyolország törekvéseit. A gazdasági világvál­ság rendkívül súlyosan érintette a világpiacnak teljesen kiszolgáltatott latin-amerikai országokat. Másrészt az Egyesült Államok hegemóniájával is számolnia kellett a spanyol köztársasági politikusoknak. Éppen ezért Azańa – Madariagával egybehang­zóan – nem Latin-Amerikát tartotta a köztársasági külpolitika legfőbb célpontjának. A Második Köztársaság létrejötte a latin-amerikai közvéleményt is erősen megosztotta. Szívélyes kapcsolat csak Chilével és Mexikóval jött létre (utóbbi később, a polgárháború után a köztársasági emigráció központja lett). Rendkívül problémásan alakult a kapcsolat a diktatórikus berendezkedésű Argentinával (később Franco elsőszámú gazdasági partnere lett), illetve Kubával, ahol éppen Antonio Machado hozott létre diktatórikus rezsimet. Éppen ezért a köztársasági külpolitika reális célkitűzései intenzív kulturális kapcsolatok kiépítésére szorítkoztak, amelyet azonban súlyos anyagi és személyi problémák nehezítettek.

Pérez Gil könyve több szempontból is hiánypótló munka a Második Köztársaság történetére vonatkozóan. A külpolitika kevéssé kutatott és alapvetően negatívan értékelt fejezete a köztársasági időszaknak. A vizsgált periódus, azaz az 1931–1933 közötti esztendők rövid, ám annál bonyolultabb és ellentmondásosabb időszakát ölelik fel nem csupán a spanyol jelenkori történelemnek, hanem a nemzetközi kapcsolatok történe­tének is. A szerző mélyreható, precíz és tudományos igényű megközelítésével meggyőzően bizonyítja tézisének létjogosultságát: a republikánus-szocialista koalíció a nemzetközi feltételrendszerhez igazított, Spanyolország adottságait figyelembevevő, koherens külpolitikai koncepci­óval rendelkezett.

 

Luis V. Pérez Gil: La política exterior en el Bienio republicano-socialista (1931–1933): Idealismo, Realismo y Derecho internacional (Külpolitika a republikánus-szocialista kormányzás két éve alatt, 1931–1933): idealizmus, realizmus és nemzetközi jog). Atelier Kiadó, Barcelona, 2004. 339 o.

 

Zalai Anita