Klió 2006/2.

15. évfolyam

Jobboldali radikális ideológia a magyar hadseregben 1921–1923 között

Thomas Lorman a nyugati szakirodalomban hiánypótlónak tekinthető cikkében levéltári kutatások eredményeit (Magyar Országos Levéltár, a Hadtörténelmi Levéltár, a Ráday Levéltár, illetve a Pest Megyei Levéltár) valamint az 1956 és 2002 között megjelent magyar, és nemzetközi szakirodalmat használja fel. A magyar és külföldi szakirodalom mellett a cikkben a hadsereg „T” jelentéseire támaszkodik. A szerző a hadsereg és a jobboldali radikális ideológia kapcsolatára próbál választ találni, valamint arra a kérdésre, hogy milyen mértékű volt a hadsereg politikai befolyása az 1921 és 1923 közötti időszakban.

A cikk első részében a szerző általánosságban foglalja össze a korábbi kutatási eredményeket. Megállapítja, hogy a Szegeden megalakuló új Nemzeti Hadsereg számára a törvény és a rend helyreállítása volt az elsődleges cél 1919-1920-ban, miután azonban a rendszer a fehérterror segítségével konszolidálta pozícióját, Andrew János szavaival „a hadsereg kivonult az utcákról és a politikából”. Thomas Lorman cikkében a témára vonatkozó korábbi magyar történetírás eredményeinek rövid, de lényegi bemutatására törekszik. Elismerően nyilatkozik a marxista történetírás eredményeiről, rögtön hozzátéve, hogy a korábbi magyar marxista történetírás csak az 1919-1920-as fehérterrorral foglalkozott érdemben, a hadsereg és a jobboldali radikális ideológia későbbi kapcsolata már kimaradt vizsgálódási köréből. A szerző a cikk első részében ütközteti a különböző történészi véleményeket, a témára vonatkozó legjellemzőbb tartalmi mondanivalójuk kiemelésével. Először a „marxista történetírás” kissé leegyszerűsített álláspontját mutatja be, Pataki István: „a hadsereg brutálisan és erőszakosan konszolidálta pozícióját, majd alkotmányos köntösbe bújva a hadsereg politikai szerepe véget ért, a hadsereg és a civil adminisztráció közötti feszültség következménye volt ez az őrségváltás”, vagy Ránki György: „1921 után a hadsereg módszere megváltozott, a szélsőségesen bürokratikus katonai réteg a háttérbe szorult”. Majd bemutatja a komplexebb feltevéseket is. Dombrády Lóránd: a külügyek elsőbbsége (a trianoni béke, a diplomáciai elszige­teltségből való kitörés vágya, a külföldi kölcsön igénye) ahhoz vezetett, hogy a kormányzat drasz­tikusan visszaszorította a hadsereg politikai befolyását. A katonai vezetők passzívan elfogadták, de ugyanakkor elége­detle­nek voltak, mert nem tudtak megfelelően részt venni az ország irányítá­sában. A kormányzat reménykedve próbálta eltakarni mindezt a rendszer liberalizációjának kísérletével. Vagy Andrew János: a hadsereg hallgatólagos beleegyezésével, a meggyőzés és a létszámleépítés eszközével szorította ki a hadsereget a kormány a politikából, így tehát a hadsereg létszámának a csökkentése a trianoni béke következ­ménye volt, néhány katona „előléptetése” a bürokráciába, fizetésemelés, nyugdíj azok számára, akik elfogadták a fegyveres erők „pacifizálását”. Thomas Sakmyster: a belpolitikai változás alapja az volt, hogy a hadsereg elfoglalta a helyét, azok a katonák, akik túlélték a kikényszerített leépítéseket zömükben a Habsburg Monarchia veteránjai voltak, profi katonák, akik felelősséggel távol tartották magukat a politikától. Ők alapvetően a kormány­zat elkötelezettjei voltak, de nem érezték szükségét annak, hogy független szereplői legyenek a politikai életnek, bár ők is engedtek a jobboldali radika­lizmusnak, ugyanakkor a háború utáni fiatal hivatásosok jelentős része magáévá tette, ha burkoltan is, a jobboldali radikális ideológiát.

A történetírás korábbi eredményeinek ismertetése után a szerző rátér a saját álláspontjának a bemutatására. A szerző a hadsereg jobboldali radikális ideológiáját a szegedi gondolatból, a nacionalizmus, antiszemitizmus, anti­kommunizmus, a militarizmus és az irredentizmus keverékéből vezeti le, utal továbbá arra, hogy a radikális jobboldaliak a hadseregben vélték megtalálni az egyetlen olyan intézményt, amely képes helyreállítani a törvényt és a rendet Magyarországon. A hadsereg ellenőrizte a rendszerrel szembenálló pártokat és személyeket, százakat zárt tárgyalás nélkül internáló táborokba, cenzúrázta a postát, a táviratokat és az újságokat, valamint fenntartotta az ellenőrzést a bányák felett. 1921 tavaszától a kormányzat, különösen Bethlen István miniszterelnök kinevezését követően, távolságot tartott kormánya és a jobboldali radikális ideológia között. Bethlen végrehajtotta a trianoni béke által megkövetelt haderőcsökkentést, és elvárta a lojalitást a hadsereg bizonyos tagjaitól, erős civil kontrolt gyakorolt a vezető parlamenti pártokra, hajlandó volt lecsökkenteni a hadsereg belpolitikai befolyását, hogy alkut tudjon kötni a Szociáldemokrata Párttal. A rendszer antiszemita retorikáját letompította, mérsékelt és normális kapcsolatokra törekedett a külföldi hatalmakkal, a népszövetségi kölcsön segítségével pedig pénzügyi stabilitást teremtett. A hírhedt „T” felügyeleti egységeket szélnek eresztették, és a hadsereg elvesztette az ellenőrzést olyan iparágak felett, mint például a bányászat. 1923-ra a kivételes hatalom, mellyel a hadsereg törvényi felhatalmazás alapján rendelkezett megszűnt és 1924-re az internáló táborokat is bezárták. Az ideológiai váltást mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a jobboldali radikális képviselők egy csoportja 1923 augusztusában kilépett a kormánypártból.

Az 1921 őszén elbocsátott legitimisták az elsők voltak a hadsereg megbíz­ha­tatlan tagjai sorában. A későbbi elbocsátások sem tűntek úgy a szerző szerint, mint direkt a radikális jobboldalt érintett elbocsátások. Az 1921. évi XLIV. tc., amely hivatalosan szabályozta a hadsereg működését, elvárta, hogy valamennyi katonának nemzeti szempontból megbízhatónak kell lennie – a megbízhatóság volt az alapvető szempont mindenki számára, aki támogatta a rendszert. Lorman szerint valószínűtlen, hogy a haderőcsök­kentés – a trianoni béke következtében a tisztek létszámát hatezer főről 1750-re, a teljes létszámot pedig 100 ezer főről 35 ezerre csökkentették – előmozdította a mérsékelt ideológia térnyerését az átszervezett hadseregben, inkább valószínű, hogy a jobboldali radikális ideológia pozícióit erősítette. 1920 után természetesen nem vált teljesen mentessé a hadsereg azoktól, akik tagjai voltak a Bolsevik Vörös Hadseregnek, vagy akik vezető beosztá­sokat töltöttek be az 1918 előtti hadseregben, és távol tartották magukat a politikától. Az új viszonyok azonban megváltoztatták a hivatásosok hozzáállását és pragmatizmusát. Az új viszonyokat figyelembe vették azok is, akik korábban olyan szupranacionális „intézményekben” szolgáltak, mint amilyen a Monarchia (beleértve a hadsereget is), most gyorsan alkalmaz­kodtak az ultra-soviniszta (Lorman) helyzethez, és bizonyították lojalitásukat az új nemzetállamhoz. A főként nyugdíjas tisztek szervezete, a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) kulcsszerepet játszott az 1919-es ellen­forradalomban és fő támogatója maradt a jobboldali radikális ideológiának. Más vezető jobboldali radikális szervezetekben is, mint például az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) a nyugdíjas és szolgálatban álló tisztek domináltak. Ugyanakkor volt lehetőség arra is, hogy az alkalmazásban álló katonák eleget tegyenek Horthy főparancsnok álláspontváltásának. Mint Hetés Tibor és Morva Tamásné rámutatott: Horthy elképzelései szolgáltak modellként a hadsereg számára. Ezért támogatta Horthy – és egyben a hadsereg is – Bethlen miniszterelnökségét és 1931-ig a mérsékelt konzervatív programot.

A szerző szerint világos utalások találhatók arra, hogy a hadsereg nem mozdult el a jobboldali radikális gyökerű hazafiaságtól, mindazonáltal tekintetbe vette a kormányzati politikát. 1921-ben a kormány hozzálátott ahhoz, hogy megváltoztassa a hadsereg hatáskörét és felügyeletét. A hadsereg azonban fáradhatatlanul küzdött befolyása fenntartásáért, Belitska honvédelmi miniszter 1921 februárjában elhangzott kijelentése szerint csak a hadsereg munkája elég hatékony a belső vörös ellenséggel szemben. Belitska meggyőzte a kabinetet, hogy utasítsák el Ferdinándy Gyula belügyminiszter előterjesztését, amelyben Ferdinándy el vonta volna a hadsereg hatásköréből a cenzúrát, Ferdinándy így képtelen volt keresztülvinni más reformjait is, melyek szembetalálták magukat Belitska ellenállásával. A kormányzaton belül a kérdés az volt, hogy vajon elég stabil-e a jelenlegi helyzet, és a bolsevik veszély megengedi-e a normális civil kormányzást, a hadsereg hatalmának kizárását a politikából. A Nemzeti Hadsereg már 1919-1920-ban kiépített egy titkos hálózatot, a hadsereg ún. „T” egységei látták el a kormányzatot titkos jelentésekkel. 1920 júniusától a titkos egységek elbocsátását követően a Honvédelmi Minisztérium a katonai körletpa­rancsnok­ságoktól (Budapest és hat vidéki város: Debrecen, Miskolc, Kaposvár majd Pécs, Székesfehérvár, Szeged, Szombathely) kapta a jelentéseket. A körletparancsnokságok olyan információkat szolgáltattak, mint a helyi lakosság hangulata, a zsidókérdés, a munkásság helyzete és a kommunisták tevékenysége. Az információk „lényege” a Honvédelmi Minisztériumon keresztül jutott el a többi minisz­tériumhoz, a Miniszterelnöki Hivatalhoz és majdnem biztosan Horthy katonai kabinetjéhez. A hadsereg így a nemzeti hálózata segítségével olyan informá­ciókat is megszerzett, amelyekkel kordában tarthatta a mérsékelt és reform hangokat a kormányon belül, például Benes Zoltánt a Szociálpolitikai Osztály vezetőjét. A hadsereg a titkos jelentéseket többek között arra használta fel, hogy lejárasa az MSZDP politikusait és a párt programját a kormány előtt. Például 1921 júliusában Peyer Károly tatabányai beszédében kijelentette, hogy pártja nem áll szemben az ellenforradalmi rendszerrel. Bethlen a kormányban ugyanekkor azt a véleményt képviselte, hogy most nincs itt az idő arra, hogy megpróbálják a munkásosztályt eltávolítani az MSZDP-től. Peyer tatabányai beszédének katonai helyzetértékelése mindazonáltal semmibe vette Bethlen értékelését, és kijelentette, hogy az MSZDP minden tekintetben a fennálló rendszer- és kormányellenes állásponton maradt. A hadsereg szociáldemokrata ellenessége Fehér András szerint fontos szerepet játszott abban, hogy meggyőzze Bethlent a szocialista ellenzékkel való megegyezés késleltetéséről. A kormány azonban folytatta tárgyalásait az MSZDP-vel, a hadsereg jelentései pedig hisztérikus hangot ütöttek meg. A hadsereg jelentésében (Kommunisták és egyéb destruktív szervezetek) azt állította, hogy ez az utolsó óra, amikor lehetséges gátat szabni a szélsőséges szocia­listák romboló törekvéseinek. Egy másik jelentés novemberben, visszautasí­totta, hogy az MSZDP mérsékelte ideológiáját, és azt állította, hogy ha a párt megmutatja igazi arcát, felismerhetővé válik az internacio­nalizmus, a szabadkőművesekkel való kapcsolataik mögött pedig a libera­lizmus, a bolseviz­mus és a kommunizmus. A Bethlen-Peyer paktumot követően is folytatta a hadsereg a támadását az MSZDP ellen. A hadsereg 1922. január 30-i jelentése azt állította, hogy az egyezség az MSZDP-vel ahhoz vezetett, hogy a párt szabadon támadhatja a keresztény munkásságot. Nagy tábornok pedig arra figyelmeztetett, hogy a szocialisták kiterjesztették szervezetüket, és több sztrájkra készülnek, elsősorban a szénbányász körzetekben. A jelentések 1923-ig folyamatosan azzal vádolták az MSZDP-t, hogy megszegi az ígéretét, amit decemberben a kormánynak tett, ismétlődő vád volt a bolsevikokkal fenntartott kapcsolat, szervezkedés és a köztársaság propagá­lása a vidéki lakosság körében. Az MSZDP-ről készített jelentések hozzájá­rultak a keményvonalas pozíciók megerősödéséhez a kormányban. Meg­győzték a kormányt, hogy az MSZDP nem tartja be maradéktalanul az 1921 decemberi ígéretét, a kormány így visszatáncolt számos reform ígéretétől, nem szüntette meg azonnal az internáló táborokat és nem garantálta a sajtó szabadságát.

A fegyveres erők titkos jelentéseinek másik fontos sajátossága, hogy rávilágít a hadsereg jobboldali radikális ideológiájának extrém antiszemitiz­musára. Az antiszemitizmus Lorman szerint széles körben elterjedt a rendszer támogatóinak körében, a jobboldali radikálisok úgy tekintettek a zsidókra, mint közvetlen és rögtön megoldandó problémára az ország növekedésének és stabilitásának biztosítása érdekében. Úgy érveltek, hogy a zsidók alapve­tően szemben állnak a rendszerrel, és lényegében elválaszthatatlanok a liberális és szocialista pártiaktól. A hadsereg titkosszolgálati jelentései alkalom­adtán felnagyították a zsidók „szerepét”. 1921 októberében például egy jelentés arra utalt, hogy egy egységes zsidó–liberális offenzíva van kibontakozóban, amely szemmel láthatóan a keresztény Magyarország ellen irányul. Más jelentések azzal vádolták a zsidókat, hogy katasztrofális gazdasági helyzetet teremtenek. 1922 januárjában, és később is több jelentés szólt arról, hogy a zsidók saját újságaikkal növekvő befolyást gyakorolnak, a szocializmusért dolgoznak és céljuk a világforradalom.

A hadsereg továbbá nyíltan támogatta a jobboldali radikális parlamenti „frakciót” – Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor és Bajcsy-Zsilinszky Endre – amikor az összeütközésbe került a Bethlen kormányzattal, világosan utalva arra, hogy a jobboldali radikális ideológia nem hunyt ki teljesen a hadseregben. A jobboldali radikálisok voltak a szószólói annak a politikának, melyet az antiszemita numerus clausus kiterjesztésének nevezhetünk, keményen küzdöttek a liberális és szocialista ellenzékkel, külpolitikájuk pedig még agresszívebb volt. Az 1922-es választásokat követően felépítettek egy keresztény párti koalíciót a keresztény programjuk támogatására és örömmel fogadták a fasizmus itáliai térnyerését. 1923 májusában megpróbáltak csatlakozni a kisgazdákhoz, szembefordulva ezáltal a kormánnyal, 1923 októberében pedig a jobboldali radikálisok elhagyva a kormánypártot ellenzékbe vonultak. A hadsereg jóindulatúan viszonyult a jobboldali radikáli­sokhoz, támogatta a kormánnyal szemben megfogalmazott kritikájukat. Lorman szerint három világos trend mutatkozik meg a hadsereg jelentéseiben. Először is éles kontraszt mutatkozik a kormány kritikájának felnagyítására törekvés és aközött, hogy a hadsereg nem vette tudomásul, vagy baga­tel­lizálta a jobboldali radikálisok részéről a kormány számára jelentett kihívást. Szintén mindennapos volt, hogy a hadsereg elkerülte a jobboldali radikálisok kormányzat iránti lojalitásának kérdését. Másodszor amikor összeütközésre került sor a kormányzat és a jobboldali radikálisok között, a hadsereg jelentései állították, hogy a kormánypárton belüli agrárfrakció nagyobb veszélyt jelent, mint a jobboldali radikális frakció. Harmadszor a legnyilván­valóbb módon a hadsereg által szerkesztett titkos jelentések burkoltan (néha nyíltan) támogatták a jobboldali radikálisok érveit.

A kormánypártban rögtön az 1922-es választásokat követően megjelentek a felszín alatti feszültségek. Néhány Bethlenhez közel álló mérsékelt támadta Gömböst a választási kampányban elkövetett szervezeti hibákért, és Bethlen félreérthetetlenül rákényszeríttette, hogy visszalépjen a belügyminiszteri poszttól, Rakovszky Ivánt állítva a helyére. A hadsereg titkos jelentései vissza­utasították Gömbös választási stratégiájának kritikáját, azt állítva,  Gömbös csak abban hibázott, hogy elmulasztotta motiválni a keresztény lakosságot a nagyobb városokban, ez burkolt célzás arra – és nyilvánvalóan összecseng a jobboldali radikálisok programjával –, hogy a kormánynak fel kellene vállalni a jobboldali radikális politikát, mozgósítva keresztény támogatóit. Egy jelentés tagadta, hogy Gömbös és támogatói volnának a felelősek a kialakult helyzetért, helyettük feszültségkeltés céljából olyan ellenzéki képviselőket vádoltak meg, mint Wolff Károly és pártja, a Keresztény Nemzeti Egység Pártja. Feszültséget okozott a pártban Mussolini erősödő olaszországi hatalma is. Míg Gömbös dicsérte Mussolinit, addig Bethlen nyilvánosan denunciálta a fasizmust, mint külföldi „intézményt”, és belügyminisztere betiltotta a magyarországi fasiszta szervezetet. A hadsereg jelentései ugyanakkor azt állították, hogy a fasiszta szervezetek nem jelentenek fenyegetést a kormányra, és megalakulásuk segít legyőzni a nemzetrontó tevékenységeket. A hadsereg jobboldali radikálisok iránti szimpátiáját bizonyítja továbbá az is, hogy a hadsereg a jobboldali radikálisok érdekében befolyást gyakorolt Horthyra. 1922 decemberében azt rebesgették, hogy elhidegült egymástól Horthy és Bethlen, és Horthy a jobboldali radikálisok oldalán állva nyomást gyakorolt egy jobboldali politikai irányváltás érdekében. Végül is Horthy nem készült Bethlen elbocsátására, így Bethlen folytatta a jobboldali radikális vélemények visszaszorítását, megpróbálta megtisztítani támogatóit a jobboldali radikálisoktól a külföldi kölcsön érdekében, hogy így stabilizálja az ország pénzügyi helyzetét. A kölcsön feltételeként megkövetelték Magyarországtól, hogy javítson a szomszédaihoz fűződő kapcsolatain és kövesse a békekötelezettségeit olyan ügyekben, mint például a magyar hadsereg méretének csökkentése. Ezek a feltételek gyűlöletesek voltak a jobboldali radikálisok számára. A kormánypárt feszült április 11-ei ülését követően az agrárius és a jobboldali frakcióknak közösen majdnem sikerült leszavazniuk a kormányt. A hadsereg nem tudta tovább titkolni a krízist, helyette a honvédelmi minisztérium összeállított egy jelentés sorozatott, azt sugallva, hogy a lakosság jobboldali radikálisok iránti szimpátiája a kormány kritikája. A jelentések azt állították, hogy a lakosság úgy véli, a kormány olyan liberális politikát folytat a konzervatív szlogenek mögött, amely megengedi, hogy a becsületes magyar tisztviselők és munkások a zsidók markába kerüljenek, a parasztság pedig azt remélte, hogy a szóbeszéd, miszerint az ÉME átveszi a kormányzást, valóban igaz. Egy Hajdú megyéből származó helyzetjelentés tovább megy ennél, azt állítva, hogy az igaz magyar emberek láthatólag elvesztették a kormányba vetet hitet, mert az túlságosan liberális és zsidóbarát politikát folytat, míg Bihar megyéből azt jelentették, a parasztság a helyzet javulását a Wolff–Gömbös frakció hatalomra kerülésétől várja. A jelentések szerint az emberek számos vezető kormánypárti politikust – Klebelsberg Kunó, Miklós Andor és Rakovszky István – zsidóbarát politikusnak tartottak. A jobboldali radikálisok pozícióit erősítve a hadsereg számos jelentése azt sugallta, hogy az agrárius frakció a párton belül, és nem a radikálisok azok, akik a legnagyobb fenye­getést jelentik a kormánynak. A hadsereg jelentései szerint néhány parlamenti képviselő kapcsolatba próbált lépni a Meskó Zoltán vezette ellenzéki blokkal, valamint ráirányították a figyelmet a kormánypárt agrárkép­viselői közötti elégedetlenségre, azt állítva, hogy ők titokban rivális, nyíltan kormány­ellenes szervezetekkel működnek együtt. 1923 májusában egy jelentés szerint a vezető agráriusok és az állítólag kormánypárti újság az Új Barázda információkkal látott el ellenzéki kiadványokat Bécsben. Azok után, hogy Gömbös vezetésével hat jobboldali radikális 1923 augusztusában elhagyta a pártot, egy jelentés pedig azt visszhangozta, hogy az új fajvédő párt egyik szárnya megalapozottan mint konstruktív ellenzék támadja a kormányt, felfedve a kormány képmutató hozzáállását a földreformhoz, a mezőgazdasági hitelekhez, és a külföldi kölcsönhöz.

A legfájdalmasabb bizonyíték Lorman szerint ezekben a jelentésekben az, hogy a kormány nem tett semmit a jobboldali radikálisok ellen. Ezek a jelentések kétségbe vonták, megingatták a kormány pozícióit azzal, hogy rávilágítottak a jobboldali radikális ideológia befolyásának folytatódására a hadseregen belül. Lorman konklúziója szerint a hadsereg titkos jelentéseinek hangvétele az 1921 és 1923 közötti időszakban világosan bizonyítják a jobboldali radikális ideológia befolyásának folytatódását. A hadsereg továbbra is a szocialistákat és a liberális ellenzéket tartotta rendszerellenes­nek, bizonyos­ságot téve rosszindulatú antiszemitizmusáról, ugyanakkor megmutatva politikai szerepüket és azt, hogy a jobboldali radikálisokkal együtt kritizálják a Bethlen kormányt. Míg a hadsereg befolyása a belpolitikára 1921-től folyamatosan csökkent, a befolyás számos csatornája nyitva maradt (különösen a belpoli­tikai titkos hálózat révén), melyet a hadsereg felhasznált a jobboldali radikálisok tevékenységének előmozdítására. Így Lorman szerint a jobboldali radikális ideológia jelen volt az ellenforradalmi nemzeti hadseregben 1919-ben, és azt követően is.

 

Thomas Lorman: The Right-Radical Ideology in the Hungarian Army, 1921–23. (Jobboldali radikális ideológia a magyar hadseregben 1921 és 1923 között) Central Europe, III. évf. 1. szám, 2005. május, 67–81. o.

 

Szabó Imre László