Klió 2006/2.

15. évfolyam

Emberiesség a háborúban – Osztrák adományok Bulgáriának, 1912–1918

Hasonló címet adott Hantos János a Magyar Vöröskereszt tevékenységéről szóló munkájának. Szinte vele párhuzamosan, a közelmúltban egy bolgár történész emlékezett meg hazájában a humanitárius segítségnyújtás szerepé­ről. Anka Zlateva, a Bolgár Tudományos Akadémia munkatársa első olvasás­ra talán periférikusnak tűnő témát választott első önálló kötetéhez, ám műve egyediségét éppen az adja, hogy egy olyan korszak társadalom- és intézménytörténete felé fordul, melyet eddig ebből a szempontból Bulgáriában nem vizsgáltak eléggé. Műve a bolgár történeti irodalom egyik újabb érdekes, bár még nem teljesen kiforrott kísérletének tekinthető. Mivel a posztmodern történetírás Bulgáriában nem a legelterjedtebb irányzatok egyike, mindenkép­pen örvendetes, hogy a szerző a politikatörténet felől a társadalomtörténet és mikrotörténelem felé fordult.

Még inkább hangsúlyozandó vállalkozásának újszerűsége, ha figyelembe vesszük, hogy Bulgáriában az általa választott időkeretek eseményeit eddig egészen más szemszögből közelítették meg: az 1912–1918 közötti időszakot máig a nemzet egyesítésének nagy – és sikertelen – korszakaként tartják számon; a bolgár történetírás középpontjában továbbra is az ország szere­pének újraértékelése, a „nemzeti katasztrófa” traumájának feldolgozása állt. Ez figyelhető meg például az 1912–1913-as események legújabb értékelését adó Georgi Markov műveiben is. A diplomaták és macedón aktivisták emlékiratainak kiadása is reneszánszát éli. A korszakra vonatkozó bolgár történetírás a diplomácia- és hadtörténeti munkákon túl nem büszkélkedhet különösebb eredményekkel, leszámítva Pasa Kiskilova gyűjteményét a napi sajtó 1912–1913-as beszámolóiból, melyben inkább a bolgár belpolitikai vezetés elképzeléseiről nyerünk információt, mint a közvélemény vélekedé­seiről. Így Zlateva műve az első, mely egyáltalán érinti a logisztikai háttér és a társadalmi szolidaritás kérdéskörét.

Műve továbbá azért is számot tarthat az érdeklődésre, mert a bolgár történetírás alapvetően nem dicsekszik azzal a ténnyel, hogy Bulgária felkészületlenül vágott bele a hadműveletekbe 1912 őszén, márpedig a szerző által – jóllehet nem e célból – felsorakoztatott, az egészségügy helyzetére vonatkozó adatok közvetve ezt támasztják alá. Brit diplomaták értesülései és a haditudósító Trockij szerint Bulgáriának állítólag mindössze 2,8 millió font tartaléka volt a háborúra. Ez – napi 3 millió leva kiadást feltételezve – csak egy 30 napos villámháborúra lett volna elég. A kortárs politikus, Genadiev szerint a kormány 1912. október 7-én, azaz egy nappal a Balkán-háború kitörése előtt még 15 millió töltényt, 41 tonna nitroglicerint és 2500 Mannlicher-karabélyt vásárolt, november 15-én, gyakorlatilag a háború első szakaszának vége előtt a bolgárok újabb 50 ezer puskát vettek attól a Monarchiától, mely leginkább őrködött a status quo felett, összesen 4 millió leváért. A 135 ezer köpenyből 35 ezer, a 130 ezer zubbonyból 80 ezer hiányzott. A vezetés a logisztikában is csődöt mondott: a kormányzat 1912. november 23-án vásárolt 73 ezer leváért orvosi eszközöket a Csataldzsánál dúló kolera ellen, miközben 17-e óta napi 70–80 haláleset történt, és kb. 300–600 ember betegedett meg. Ez kellően alátámasztja a külföldi segítség szükségességét.

Zlateva a bolgár egészségügy megszervezésének és eredményeinek körülményeit tárja az olvasó elé, mindezt úgy, hogy a középpontba a külföldi államok közül – nem véletlenül – a Monarchia szerepvállalása került, nemcsak azért, mert 1914–1918 között szövetségesként ez az állam nyújtotta talán a legnagyobb humanitárius segítséget, de részben azért is, mert ugyanezt a szerepet már 1912–1913 során felvállalta a Monarchia társadalma. A másik fő vonulatot a bolgár társadalom áldozatkészségének bemutatása jelenti: csak 1917–1918 során 1,3 millió leva értékű összeg érkezett egyetlen bolgár társadalmi szervezettől a hadsereghez.

A mű szerkezeti felépítését illetően három fő részre tagolódik, az első, legrövidebb rész bevezető jellegű: jobbára Bulgária szerepvállalását és emberveszteségeit taglalja az 1912–1918 között vívott háborúk során, s igyekszik tárgyilagos maradni. A második rész az 1912–1913-as események humanitárius-egészségügyi eseményeivel foglalkozik, beleértve azt a társadalmi-szakmai vitát a segítségnyújtás szükségességéről, melyet a külföldiek megjelenése kiváltott. A harmadik rész pedig kifejezetten a Monarchia és a bolgár társadalom világháborús humanitárius szerepvállalá­sára koncentrál.

Zlateva műve – bár célja nem ez volt – nagyon hasznos az életmód és társadalmi viszonyok rekonstrukciójánál is. Az általa közölt számadatok, akár fizetések, akár támogatások, nemcsak a támogatók céljait és szociális vagy politikai elkötelezettségét világítják meg, de lehetőséget nyújtanak az életmódbeli különbségek rekonstrukciójára is az egyes államok, egyes társadalmi rétegek, továbbá a múltbeli és jelenbeli viszonyok között, miközben képet nyerünk a hátország életének egy szeletéről is. A következőkben ezeket kívánjuk néhány kiragadott részlettel gazdagítva érzékeltetni.

Bár a mű a fentiek miatt a komparatív társadalomtörténet, a társadalmi önszerveződés és tolerancia vizsgálata szempontjából igen jelentős, a szerző inkább az egészségügyi ellátás és a szociális-hadi juttatások hátterének felvázolására, s ezek bolgár előzményeire fektet hangsúlyt. Bemutatja a Bolgár Vöröskereszt kialakulását, az adakozók társadalmi bázisát – a Bolgár Nemzeti Színház művészeitől kezdve a vidéki kisvárosi polgárságig – és külföldi kapcsolataikat, melyek végül – a szükség mellett – ahhoz vezettek, hogy 1912–1913 során Bulgária jelentős orvosi és egészségügyi-pénzügyi támogatást kapott szinte minden nagyhatalomtól.

Olyannyira jelentős (és anyagilag megterhelő) volt a külföldiek szerepvál­lalása, hogy 1914-ben felvetődött a külföldi orvosi segítség visszautasítása is, azzal a megokolással, hogy ennyi orvosnak képtelenek az általuk elvárt és megszokott ellátást és díjazást biztosítani. 1912–1913 során csak a járványügyi egységet vezető professzor 10 ezer leva (1 leva = 1 frank = 1 korona) havidíjat kapott. Egy másik orvoscsoport, amely a bolgár állam teljes támogatását élvezve jött az országba, havi 100 ezer levát kapott (nyilván nem csak a személyi költségeket, hanem az eszközigényt is fedezve), ami ismerve a háborús bolgár költségvetés mértékét (1917-ben 431 millió leva, 1913-ban alig több mint a fele), és ebben az alárendelt szerepet játszó egészségügyi kiadásokat, horribilis összegnek tekinthető. (Mellékes megjegy­zésként: Egy bolgár orvos nem keresett többet havi 1000 levánál, s ez magasnak számított). Az orvosok illetve kutatócsoportok tehát humanitárius okok mellett anyagi megfontolások miatt is dönthettek a kalandok vállalása mellett; a nyilvánvaló kockázat mellett az egyén egzisztenciája szempontjából nem volt feltétlenül rossz üzlet a háború.

A Bolgár Vöröskereszt létszáma az 1887-es 105 főről 1912-re 5200 – nem feltétlenül szakképzett – főre nőtt, de ez sem volt elegendő, mert csak a szófiai kórházakban, a hátországban a 150 bolgár orvos mellett 60 külföldi teljesített szolgálatot, igaz az utóbbiak közül egy főre csak 160 beteg esett, míg bolgár kollégáikra 400. Az összesen körülbelül 900 főt elérő külföldi segítség tehát 16 százalékos hozzájárulást jelentett 1912–1913 során, ami nem elhanyagolható. Ezek az adatok nagyjából rá is világítanak a bolgárok felkészültségének hiányosságaira.

Nyilvánvaló, hogy ha a fenti javadalmazások, pénzösszegek általánosak lettek volna, akkor az a bolgár államot túlságosan is megterhelte volna. A segítséget nyújtó államok polgárai azonban az orvoscsoportokon túl anyagilag is támogatták Bulgáriát; – és itt most eltekintünk a nagy számban eladott fegyverektől, és a tekintélyes összegekre rúgó állami kölcsönöktől, amelyet szintén ezen országok biztosítottak – a szerző kifejezetten a Bolgár Vöröskereszthez vagy egyéb szervezethez eljuttatott humanitárius jellegű segélyeket, és nem az állami dotációkat gyűjtötte össze. Ezek értéke 1912–1913-ban 1 millió frankra rúgott – meg sem közelítve a fegyverszállítások értékét. Az adományok megoszlását vizsgálva már ekkor feltűnő a Monarchia nagy szerepe, mely 307 ezer levás adományával megelőzte az oroszokat (213 ezer leva) és amerikaiakat is (156 ezer). A személytelen számokon túl a szerző felsorolja a missziókat vezető orvosokat, illetve a legnagyobb és leghíresebb támogatókat.

A Monarchiában a vöröskereszt 1915–1916 fordulóján két hónap alatt 1,6 millió koronát gyűjtött össze a bolgárok számára. Külföldről összesen egyébként 15 millió leva értékű adomány érkezett Bulgáriába a világháború 4 éve alatt, s további 3 millió leva gyűlt össze bolgár adakozásból. A bolgár társadalom kifáradására és túlterheltségére jellemző adalék lehet, hogy míg 1912–1914 között 2,3 millió leva értékű humanitárius segítséget ajánlottak fel a bolgárok a katonáknak, addig 1914–1918 között ez az érték alig 40 százalékkal emelkedett.

A társadalom különböző rétegeinek hozzájárulását a szerző Várna példáján mutatja be, ahol 1917-ben 91 kereskedő 54 ezer, 12 gyáros 23 ezer, 7 szabadfoglalkozású 7 ezer levát adományozott. Szófiában a „junker” katonai iskolák is kivették részüket a gyűjtésből.

Megismerkedhetünk a segélyek célcsoportjaival is, hiszen korántsem minden adomány került a Bolgár Vöröskereszthez: a Bolgár Nemzeti Színház által adományozott 66 ezer leva 40 százaléka a szegény katonacsaládok megsegítésére létrehozott alapba került, 10 százaléka pedig a hősök megsegítésére létrehozott alaphoz jutott.

A mű egyik hiányossága a korabeli fénykép-reprodukciók gyengébb minősége, amelyről a szerző nyilvánvalóan nem tehet, s amelyet átlátható grafikonokkal és szervezeti ábrákkal igyekszik ellensúlyozni. Kellemetlenebb, hogy a táblázatok címeit gyakran a főszövegben rejti el, igaz aláhúzással kiemelve, ami azt jelenti, hogy sok esetben a számadatok kiragadva nem értelmezhetők, hanem a szöveg folyamatos olvasását igénylik. A leíró jelleg elnyomja a ritkább elemzéseket. A forrásfelhasználás viszont figyelemre méltó. A szerző a CDA, (Centralen Dărzhaven Arhiv, Szófia), CVA, (Centralen Voenen Arhiv, Szófia) állami levéltárai mellett a szófiai városi levéltár és a Kirill és Metód Nemzeti Könyvtár archívumának anyagait is felhasználta, emellett több mint 80 monográfiát és 30 kéziratot nézett át az adatok összegyűjtéséhez. Külön érdekessége a műnek, hogy színes mellékletben a humanitárius segítségnyújtásért adományozható bolgár kitüntetéseket is bemutatja. Sajnálatos, hogy mivel a munka bolgárul íródott, aligha fogja szélesebb hazai olvasóközönség megismerni.

 

Anka Zlateva: Avsztrijszkite dariteli za Bălgarija 1912–1918. Bălgarszki tradicii i csuzsd opit. (Osztrák adományok Bulgáriának, 1912.–1918. A bolgár hagyományok és a külföldi tapasztalatok). Szófia, 2004. 195. o.

Demeter Gábor