Klió 2006/2.

15. évfolyam

Felbolydult birodalom – erőszakolt népmozgások és társadalmi katasztrófa Oroszországban az I. világháború idején

A tanulmány szerzője, Joshua A. Sanborn (Lafayette College) Lev Tolsztoj szavait idézi: a háború lényege a gyilkolás és a népmozgások. Valóban, a háború hatalmas népmozgásokat okoz, mert egyrészt menekülésre kényszeríti a polgári lakosságot, másrészt az állam a munkaerő szükséglet, vagy a háborús viszonyok más kívánalmai szerint költözteti, illetve deportálja az embereket. Sanborn úgy értelmezi Tosztoj mondatát, hogy az író nem tekinti a társadalmon kívülállónak a katonákat: ők éppen úgy szenvednek a költözésektől, menekülésektől és a gyilkolástól, mint a társadalom többi tagja. Ha helyet változtatnak, akkor az ő társadalmi helyzetük is felborul, és ha ölnek, az az ő esetükben is gyilkosság. Tolsztoj tulajdonképpen a háború objektív tényei és szubjektív tapasztalatai között létrejövő konfliktusra mutat rá.

A történészek nagy többsége nem fogadja el az író álláspontját. Nem hajlandók a katonaság mozgásait népvándorlásnak tekinteni, sem gyilkosoknak látni őket, mert a társadalmi cselekedet mögött a szubjektív elemet veszik figyelembe: ha a katonák a háború után haza akarnak menni, akkor nem migránsok, és ha tudják, hogy a törvény kötelezi őket az ölésre, akkor az nem gyilkosság. Szerzőnk szerint az objektív és a szubjektív elemek hatnak egymásra és formálják egymást. A háborúban az emberek erőszakot követnek el, mások elszenvedik azt, sokukkal mindkettő megtörténik, de mindannyian gyökeresen új társadalmi és politikai rendszerbe kerülnek, amely rendszer jelentősen befolyásolja a magatartásukat. Sanborn azt vizsgálja, hogyan kavarták fel a nagymértékű népmozgások az Orosz Birodalom társadalmát az I. világháború idején.

A szerző az eddigiektől eltérő, új nézőpontból foglalkozik a háború történetével. Három, eddig elfogadott állítást tesz kérdésessé. Az egyik szerint, amely az I. világháború nyugati frontjain szerzett tapasztalatokból indul ki, a háború statikus, mozdulatlan, lövészárok-háború, „különösen civilizált” háború volt; nem mozdított ki nagy tömegeket az otthonaikból, nem volt sok gyilkosság és atrocitás. Sanborn ezzel szemben megállapítja, hogy még Nyugaton is jelentős népmozgások voltak, Keleten pedig végképp nem helytálló ez az állítás.

A másik pont, amelyben a szerző ki akarja egészíteni az eddigi szakirodalmat, az a háború és az emberek menekülésre, elvándorlásra kényszerítésének összefüggései, illetve ezek okai, módozatai: etnikai vagy más szempontú tisztogatás, a háborús sikerek megkívánta átcsoportosítás, internálótáborok létesítése, kényszermunkára hurcolás, stb. Figyelmét kiterjeszti a nagy elvándorlások más érintettjeire is, ilyenek voltak az ápolónők, polgári és katonai ügyintézők, és természetesen maguk a katonák.

A harmadik állítás, amellyel Sanborn vitába száll, az, amely szerint az orosz polgárháború az 1917-es forradalmak következménye volt. Ellenkezőleg: a polgárháború azért alakult ki, mert a háború okozta nagy népvándorlások során létrejött egy nagy, társadalomból kivetett népesség és egy törtető politikai és katonai elit.

A népmozgások első hulláma a mozgósítás volt. Már a háború kezdete előtt hatalmas katonatömegeket szállítottak marhavagonokban a nyugati határok közelébe Oroszországban. 1914 nyarán mintegy két hét alatt férfiak millióit mozdították ki otthonaikból.(Itt meg kell jegyeznünk, hogy a valóságban közel sem ment olyan zökkenőmentesen és gyorsan a katonák és fegyverek szállítása, ahogy Sanborn írja. Hatalmas távolságok, kevés vasútvonal, nehézkes utánpótlás akadályozta a folyamatot (lásd; Galántai József: Az I. világháború, Gondolat K., Bp., 1980. 166–170. o.). A behívottak száma 3 millió 915 ezer volt, több mint amennyien (3 millió 715 ezer) Amerikába vándoroltak egész Közép- és Kelet-Európából 1880 és 1914 között. A háború végéig közel 15 millió embert mozgósítottak, s emellett kb. 5 millió ember hagyta el korábbi lakóhelyét. Ez az óriási számú, otthonából kiszakított embertömeg mély hatással volt mind a katonák, mind az otthon hagyott családok társadalmi szerkezetére. A katonák tulajdonképpen szintén migránsok voltak, bár a történészek, szociológusok nem tartják annak őket.

Az eddigi kutatások két típusba osztották a migránst. Az egyik az, amelyik elhagyva otthonát olyan társadalmi közegbe lép, amelyben korábbi nyelvéhez, osztályához vagy kultúrájához tartozása miatt nem szerezhet jogokat, hatalmat. Vagyis a fizikai helyváltoztatás társadalmi „helyváltoztatást” von maga után. Ez így van a katonák életében is, bár ezzel a háborúkat tanulmányozó szociológusok nemigen foglalkoznak. A migránsok másik típusa a parasztkatona. A történészek egy része azt állítja, a parasztkatona nem változik, mindvégig paraszt marad az uniformisban is. Ezzel szemben szerzőnk szerint igenis változtak a katonák a hadseregben. A parancsnokuk valamelyest betölthette az otthoni földesúr szerepét, a katonatársak pedig az otthoni barátokét, azonban ezek mégsem voltak azok, itt nem voltak nők, s a barakkokat nem lehetett összetéveszteni az otthonnal. Az állandó életveszély, a folytonos menetelés, új szálláshelyek keresése, küzdelem a mindennapi ellátmányért, szoros, szinte törzsi együttélésre, barátságra kényszerítette az embereket. A parancsnokok arra törekedtek, hogy katonáik a társadalom más csoportjaitól elkülönülő, zárt csoportot alkossanak. A katonák csak szigorúan cenzúrázott leveleik révén tarthattak kapcsolatot a családjukkal. Nem írhatták meg, hol szolgálnak, hogyan élnek, s ez frusztrálttá tette őket. A civil társadalomtól való elszigeteltség érzése különösen a harctér közelében volt erős bennük, ahol szigorúan tiltották a civilekkel való érintkezést. Ezt a kémek és a prostituáltak (s a nemi betegségek) távoltartásával indokolták, de valójában az a szándék vezette a katonai kiképzőket, hogy kivonják az állományt a társadalomból (deszocializálják), és valami új fajta reszocializáció révén szoros katonai egységgé kovácsolják őket. Végül a katonák már nem a civil társadalomhoz, hanem katonai egységükhöz kötődtek. A parancsnokok különösen az újonnan elfoglalt ellenséges területek lakóira figyeltek, őket nem volt szabad ingerelni, bántani, hiszen a megnövelt területű orosz birodalom jövendő alattvalóit kellett látni bennük. Ezektől tehát még szigorúbban elkülönítették katonáikat. Az elképzelés azonban mindjárt a háború elején megbukott: a katonák barátkoztak a polgári lakossággal, s ezzel bonyolultabbá tették a helyzetet.

A népmozgások második hulláma a polgári lakosságot érintette. Mivel a harcok Kelet-Európában majdnem mindenütt gyarmati sorban élő népek, azaz a Habsburg-* és az Orosz Birodalom területén folytak, a harcoló csapatok eleve, már a háború előtt kialakult beteges gyűlölettel fordultak a civil lakosság felé. Nem csupán a katona–civil viszony volt ellenséges tehát, hanem rontotta a helyzetet a gyarmatosító–gyarmatosított kapcsolat, s ezen belül az egyes népekkel szemben már régóta élő gyűlölet is. Például az orosz katonák szemében – noha minden civil gyanús volt – különösen gyanúsak voltak a németek és a zsidók. A háború hamarosan belső és külső jegyeket öltött.

A belső háború rémhírekkel, félelemkeltéssel indult: idegeneket, szabotőröket láttak egy-egy faluban, itt leromboltak egy vasútvonalat, ott tűz ütött ki, s mindezt a zsidók tették, stb. A gyanúsítottakat aztán elüldözték otthonaikból, másutt a kozákok rendeztek pogromot közöttük. A megvádoltakat igen kevéssé védte a gyengén fejlett orosz törvénykezés. Hamarosan életbe lépett a statárium, és a legkisebb gyanú esetén azonnal a birodalom belsejébe száműzték a kémnek, árulónak, szabotőrnek vélt egyént. 1914–15-ben egyre emelkedett a száműzöttek száma. 1914 decemberében már kifejezetten a németeket és a zsidókat üldözték: a Második Hadsereg elrendelte, hogy minden 15 évnél idősebb német férfit és zsidót száműzzenek a Visztulán túlra, „nehogy kémkedhessenek”. Becslések szerint a zsidó deportáltak száma a háború végén ötszázezer és egy millió között volt. Hasonló sorsra jutottak a német népesség tömegei is. (Itt nem közöl adatot a szerző.)

Az erőszakkal megindított népvándorlás mellett mindjárt a háború elején megindult a civil lakosság önkéntes menekülése is, és a továbbiakban nem is maradt abba. Például 1914 októberében az ostromlott Przemyslből és környékéről indult el nagy menekültáradat. A menekültek elhelyezése ötletszerű volt, és nem is alakult ki később sem szervezett menekültügyi politika. Így százezrek vándoroltak az országutakon hajlék nélkül, éhezve, fázva. A helyzetet a keleti frontokon 1915 májusáig főleg a katonaság és a civil lakosság viszonya határozta meg. A katonák az elfoglalt területek lakosságától rekviráltak vagy raboltak élelmiszert és ruhát. A hadsereg és a civil lakosság között szinte teljes kölcsönös függés alakult ki, s mivel a katonai vezetők erre nem figyeltek, e viszony romba dőlése tragédiához, sőt polgárháborúhoz vezetett a későbbiek folyamán.

1915 kora nyarán, azután, amikor a német és osztrák–magyar seregek Gorlicénél áttörték az orosz védelmi vonalat, s mind keletebbre nyomultak, hatalmas menekülthullám indult meg a területről. Először a hadparancsnokok rendelték el a zsidó és más „megbízhatatlan emberek” evakuálását, majd a „nagy visszavonulás” hírére a délnyugati front teljes szélességében az egész népességet elüldözték a területről. Szervezetlenség, következetlenség és pánik jellemezte az evakuáció végrehajtását. Becslések szerint 1915 végére mintegy 3,3 millió menekült hagyta el a területet, 1917-re azonban hatmillióra nőtt a számuk. Az ott maradt javakat, házakat a katonáknak parancsra fel kellett égetniük. Ezzel tönkretették a már kialakult viszonylag jó kapcsolatot a polgári lakossággal, és a későbbi visszatérés esetére a saját lehetőségeiket is. Az evakuálást nehezítette, hogy nem volt elég szállítóeszköz, kevésnek bizonyult a 15 egészségügyi és élelmezési segélyállomás. Az éhező otthontalanok ennivaló után kutatva rabolták végig az út környékét, de így is éheztek, kolerával küszködtek. Vonulásuk útját temetetlen halottak szegélyezték. Időbe telt, míg a polgári és a katonai vezetés rájött, milyen nagy hibát követett el a lakosság elűzésével. Ekkor aztán kiadták a parancsot, hogy maradjanak az emberek az otthonaikban, de már túl késő volt. Nem lehetett megállítani a kelet felé tartó emberáradatot

Időközben a kaukázusi fronton másfajta etnikai tisztogatás vette kezdetét. Itt az ottomán főparancsnokság az örmény lakosságot vette célba, és 1915. április 8-án megkezdődött a deportálásuk. Az erőltetett meneteltetés célja kifejezetten az volt, hogy halálba üldözzék az egész népcsoportot. Az életben maradtak igyekeztek átmenekülni orosz földre.

A háború, a kényszerűség előtérbe hozta a civil lakosság öntevékeny védekezését: megszervezték, hogy a nyugatra fegyvert szállító vagonokban visszafelé, keletre utazhassanak a menekülők; hogy rekviráljanak tőlük a katonák, mert a javaikért így pénzt kaptak; s hogy segélyszervezetek alakuljanak a bajbajutottak élelmezésére, orvosi ellátására.

Egy V. Liulevicius nevű szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a németeknek már a háború elején kialakult valamiféle politikája az embertömegek mozgatására, szállítására (Verkehrspolitik), hiszen azonnal teljes mértékben kézben akarták tartani az újonnan elfoglalt területek ember- és nyersanyag-mozgatását. Az oroszok csak a „nagy visszavonulás” után, 1916-ban, a terület visszafoglalásakor jöttek rá, hogy nem kellett volna felégetni, pusztává tenni a galíciai falvakat. A hatóság ekkor megpróbálta újra benépesíteni a földeket, és újjáépíttetni az utakat, hidakat. Mindezt persze részben a katonák, részben a lakosság kényszermunkájával. A munkaerő azonban nem volt elég. Sztavka tábornok, Rodzianko, a Duma elnöke és a cár is foglalkoztak a problémával.

A munkaerő-szükséglet betöltésére a hadifoglyok kínálkoztak elsőként. Az oroszokból 3 millió 343 ezer 900 fő esett fogságba, maguk pedig kb. 2 millió embert fogtak el. A menekülteké mellett a hadifoglyok elhelyezése, ellátása szintén óriási gondot okozott a hatóságoknak. Több mint 250 fogolytábort rendeztek be számukra szerte Oroszország területén. Ez Peter Pastor magyar származású amerikai kutatót a Gulág-szigetekre emlékeztette.

Az orosz minisztertanács 1916 májusában arra kényszerült, hogy újabb tömegeket mozgósítson. II. Miklós és Suvajev hadügyminiszter elrendelte az eddig felmentett etnikumok behívását, elsősorban a kaukázusi és közép-ázsiai moszlimokét. Nem harci feladatokra szánták őket, hanem védelmi, erődítmény-építési, hírvivői munkára. Az ötlet azonban veszedelmesnek bizonyult: mindjárt júliusban a Kaukázustól az Uralig, Taskentben, Szamarkandban, Turkesztánban, a kazakok között mindenfelé lázadások törtek ki, gyilkolták az oroszokat, megtámadták az orosz garnizonokat, tönkretették a vasút-, és telefonvonalakat. Az orosz büntető csapatok Kuropatkin irányításával kegyetlenül gyilkoltak, a maradék kazak menekülteket kiszorították Kínába, vagy felkergették a hegyek közé, ahol éhen haltak, megfagytak.

Az utolsó lázadás a Kárpátontúlon tört ki. Az oroszoknak csak 1917 januárjára sikerült lecsendesíteniük a felkeléseket. Kuropatkin ekkor a kazakok teljes körű deportálását rendelte el az Issik-Kul régióból. Eközben megöltek 3 és fél ezer európait, az összes halottak száma meghaladhatta az egy milliót.

Az 1916-os év egyébként sikereket hozott az oroszok számára. Bruszilov visszaűzte a osztrák–magyar csapatokat a Kárpátok mögé, s a Fekete-tenger partján is hátraszorították az ottomán seregeket. Mind az ellátás, mind a hangulat javult az orosz katonák körében. Nem így a frontvonalak mögött. Ott egyre ziláltabb lett a helyzet: dezertált katonák csapatai kóboroltak rabolva, fosztogatva. Szentpétervárott pl. a garnizon jó része fegyelmezetlen, megbízhatatlan bandává vált. A cári hadsereg sok katonája lett útonállóvá a háború folyamán. Az ország már az 1917-es februári forradalom kitörése előtt a polgárháború szélén állt.

Sanborn azzal zárja az I. világháború idején Oroszországban végbement hatalmas népmozgások történeti áttekintését, hogy a háború végét ebből a szempontból nem lehet meghatározott időponthoz kötni. Még 1920 novemberében is volt tömeges evakuáció, amikor a „fehér” Wrangel tábornok hadseregét űzték el a Krímből, és egy ennél is nagyobb méretű népmozgás, amikor 1921 márciusában hazaküldték a Vörös Hadsereg katonáit. Ekkor több mint 3,7 millió embert szereltek le nem egészen egy év alatt. A tömegek menekülése, otthon-keresése azonban még ezután is folytatódott, a világ minden táján lehetett találkozni orosz menekültekkel. A Népszövetség menekültügyi megbízottja elborzasztó képet festett a még a háború után 4–6 évig is fogolytáborokban szenvedő emberek helyzetéről – és hozzátehetjük: a Nemzetközi Vöröskereszt háború utáni hatalmas mentő tevékenységén is lemérhető, milyen óriási tömegeket tett hontalanná a háború.

Joshua A. Sanborn: Unsettling the Empire: Violent Migrations and Social Disaster in Russia during World War I (Felkavart birodalom – erőszakolt népmozgások és társadalmi katasztrófa Oroszországban az I. világháború idején) The JournaÍ of Modern History, 77. kötet, 2. szám, 2005. június, 290-324. o.

Fodor Mihályné