Klió 2006/2.

15. évfolyam

Az egzotikumból a modernitásba: egy évszázadnyi francia utazás Magyarországon

Parisiens, tirez votre chapeau ŕ l’avenue Andrássy! Azaz: párizsiak emeljétek meg kalapotokat az Andrássy út előtt! – lelkendezett az 1885-ös budapesti nemzeti kiállítást megtekintő franciák egyike Catherine Horel könyvében. A francia történész könyve a franciák Magyarországról alkotott ismereteit, benyomásait tekinti át főként visszaemlékezések, úti beszámolók alapján az 1818–1910 közötti időszakban.

A könyv három nagy fejezetre oszlik: az első rész a tájról, a nemzeti karakterről (vallás, patriotizmus, nők, gasztronómia, stb.) és a különböző nemzetiségiekről szól, a második Budapestre és a millenáris ünnepségekre koncentrál, míg a befejező részben „politikai tükör” (reformkor, nemzetiségi és szociális kérdés, stb.) kerül az olvasó elé.

A párizsiak – leszármazottaik mellesleg nyolc éve vehették át 14. metrójukat (Météor) és az 5. RER hálózatukat (Éole), napjainkban a T3 projekttel a XXI. század villamosát építik Dél-Párizsban – 1896-ban hatalmas lelkesedéssel csodálták a magyar földalattit, és külön bizottság kiküldését tervezték a konstrukció helyszíni tanulmányozására, a technikai megoldások ellesésére. A könyv szerint azonban Budapest a vizsgált időszak kezdetekor is mindig kiváltotta a magyarországi utazást tett franciák tetszését, sokan szinte „beleszerelmesedtek” a Dunába, melynek rakpartját úgymond csak a tengeri kikötőkkel – Bordeaux, Marseilles – lehet összevetni, sőt maga a város is inkább kikötő, mint város jellegű.

Egy francia általában Bécsben kezdte az utazását – e várost, úgy tűnik, egyikük sem tudta igazán megkedvelni –, majd szinte kizárólag csak addig, amíg az országgyűlések ott voltak, Pozsonyba vitt az útja. Ez utóbbi túlzott lelkesedést nem váltott ki belőlük, unalmasnak, jellegtelennek, ámbár tisztának írják le. Ezután gyakran gőzhajóra szálltak, s az utazás nyújtotta kényelmetlenségről elégedetlenül írnak. Az első igazán pozitív élményeket a magyar fővárosba érve szerezhették meg. Budát és Pestet (majd Budapestet) elhagyva azonban az utazóknak (ismét) inkább csalódniuk kell az infrastruktúra fejletlensége miatt, de szerencsére ezt a kalandvágyó utazók – a beszámolók szerint – a bosszúságok ellenére inkább élményként élték meg. Az Alföld nevet szinte senki nem említi, annál gyakrabban tanulták meg a puszta szavunkat. Dicsérik a magyar gabonát, míg boraink, érdekes módon nem feltétlenül aratnak osztatlan elismerést. Tihanyról és a Balatonról leginkább Svájc vagy Monaco jut az eszükbe. Gyakran említik a szász porták és városok szinte már unalmas rendezettségét és tisztaságát, kevésbé hízelgő eredményű összehasonlítást téve a magyar, székely és román portákról, igaz a szász városok esetében is gyakori bosszantó negatívum a kövezet hiánya.

Az élménybeszámolók természetesen tele vannak sztereotípiákkal és az utazók egy-egy esetből szinte mindig általánosítanak, a könyv mégsem lapos úti beszámolókat tár elénk. A magyar nép kiváltotta a franciák szimpátiáját, hiszen egy félig tréfás megjegyzés szerint „ a magyarok hibrid lények, félig franciák, félig ázsiaiak.” Az itt élő nemzet morálisan és fizikailag is büszke, szépek, jól tápláltak, szélsőséges klimatikus viszonyok között élnek, nem vetik meg a bort, de nem is részegednek le. Hasonlóan találó, de kevésbé hízelgő megjegyzés szerint a magyarok mintegy anomáliát jelentenek az európai fejlődés történetében, ámbár a patriotizmus tiszteletet érdemel, hiszen idegen mivoltuk ellenére sem olvadtak be a környező, főként szláv népességbe. A magyar rassz ugyanis „ellenáll a civilizációnak és egyetlen új tényező hatása sem képes megváltoztatni.” Ennek némileg ellentmondani látszik a magyarok (főként az arisztokráciáról esik szó) műveltsége, mert legalább három idegen nyelven beszélnek, és a nemesek között pedig nem ritka 6–8 nyelv tökéletes ismerete is. Kiemelik azt is, hogy a magyarok mondtak le leghamarabb a népviseleti öltözék használatáról, míg a nemzetiségiek előszeretettel hordják a megkülönböztetés jeleként. A magyar emberek energikusak, izmosak és jó felépítésűek, azonban a férfiak jóval szebbek, mint a hölgyek, akik magas növésűek és kevés bennük a finomság, de alakjuk formás és gyönyörű a hajuk – írja egy másik francia utazó. Volt aki arra is vállalkozott, hogy teljes magyar színelőadásokat nézzen végig úgy, hogy egy szót sem értett belőlük, azonban végig gyönyörködhetett a „szép, férfias és zengzetes” magyar nyelvben.

Az 1870-es években furcsa szillogizmus is született a magyar–francia szimpátia okára: eddigre ugyanis a magyarok kezdték megérteni, a reálpolitika miatt nem avatkoztak be a franciák az 1848-as forradalomba, s mivel a magyarok sem kedvelik a németeket, meg a franciák sem, ergo egymásnak szimpatikusnak kell lenniük. Ekkor válik intenzívvé kulturális értelemben is (pl. az Eötvös Kollégium alapítása az École normale supérieur mintájára) a francia diplomácia két ága, melyek közül az egyik Magyarországot, a másik a szláv népeket tekintette a kelet-európai francia politika legfőbb pillérének. A forradalmi közös lelkületről szólva azonban úgy tűnik, a forradalmi jelszavak közül egyedül a szabadságot találták megfelelőnek Magyarországon, mely lényegében szintén a patrióta ambíciókból ered. Ennek ellenére azt is leírják, hogy kevés nép érettebb a köztársaságra, mint a magyarok, akiknek szinte szenvedélyük a politika, és mélységesen elkötelezettek a szabad intézmények iránt. Nagyjaink közül Széchenyit és főleg Deákot csodálták, de Kossuthban hajlamosak a magyar nemzet sorsát értelmetlenül kockára tevő diktátort látni, akinek rövidlátó diplomáciája nem számolt Oroszország kötelezettségvállalásával az európai status quo fenntartásában. Ráadásul nekik ismerniük kellett volna a francia forradalom végkimenetelét is.

A franciák egészen jól tájékozottak a magyar–horvát államközi viszonyokat illetőleg, még ha kissé felületesen megfogalmazzák azt a tanácsot, hogy Ausztriának lényegében mást se kéne tennie, csak lemásolnia a magyarokkal szemben a magyarok által a horvátokkal szemben alkalmazott politikát. A románok kapcsán megemlítik: jelentős demográfiai változást fog okozni, hogy jóval szaporábbak mint a magyarok, még ha a román nemesek legfőbb törekvése ekkor a magyarrá válás, nevük magyarítása. A magyar parasztokról írva a kép némileg eltérő a tankönyveinkben talált jellemzésektől. (A magyarországi kortársak kiábrándító jellemzéseket adtak: „... a paraszt testileg és szellemileg nehézkes, maradi, gyanakvás jellemzi, ... a nyomorúság és műveletlenség okozta durvaság éppúgy alapvonásai közé tartozott, mint az alattomosság és a lustaság...”¹) A franciákban kialakult kép ennél kedvezőbb, egyesek szerint még a legutolsó paraszt is büszkén kihúzza magát és szeme villámokat szór. A magyar nemesek – francia szemszögből – nagyon drága lovakat tartanak és remek istállókkal rendelkeznek, melyekről nagy hiúsággal beszélnek. Lelkesednek a szerencsejátékokért, és gyakran jelentős összegeket veszítenek. Ők, illetve a jobbágyság a legfőbb akadálya az ország fejlődésének. A kisnemesek (dzsentrik) erejüket meghaladó fényűző életmódot folytatnak, miközben a gazdasági válság folyamatosan csökkenti bevételeiket, ráadásul ők is bolondulnak a szerencsejátékokért.

Politikai kérdésekről írva a francia utazók tisztában vannak a nyelvi kérdés valódi jelentőségével: a magyarok a latin nyelv felváltására törekszenek a magyar nyelvvel, de már az előbbi használata is menedékül szolgál az elnémetesítő törekvések ellen. A nemzetiségi törekvésekben sokan a nemzetiségiek pártját fogják, de remélik egyben, hogy „a magyarok vaksága nem gyógyíthatatlan.” Sokan a szabadságharc bukásának legfőbb tényezőjét is ebben látják és nem az európai egyensúly megbontásának kérdésében.

A Magyarország-kép igen összetett, és mára például olyan szélsőségeket eredményez, hogy egy „átlagos” franciának, ha egyáltalán eszébe jut valami Rákócziról, akkor az az, hogy a magyar fejedelemnek volt egyedül joga lóra ülve a templomban misét hallgatni... Mindeközben a francia hadseregben a huszár fegyvernem örököseinek első és második tisztjét máig Eszterházy-, illetve Bercsényi-huszárnak hívják...

A szerző által feldolgozott téma mindenképpen folytatásra méltó, s őszintén reméljük, hogy valaki 1910-től napjainkig is kísérletet tesz a franciákban élő Magyarország-, magyarság-kép feldolgozására, és akkor talán egységben lehetne látni e közel 200 éves folyamatot.

Catherine HOREL: De l’exotisme a la modernité: un sičcle de voyage français en Hongrie (1818-1910) (Az egzotikumból a modernitásba: egy évszázadnyi francia utazás Magyarországon), ELTE, Új-és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest 2004. pp.164

Türke András István

1. Gergely András (szerk.), 19. századi magyar történelem. Korona Kiadó, Budapest én., 98.