Klió 2006/2.

15. évfolyam

Egyházi reform és asszonysors az érett középkorban

A Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 2005. évi 1–2. füzetében megjelent egy rövid cikk, amely a középkori női életet és a XI–XII. század egyházi reformjainak kapcsolatát vizsgálja. Szerzője Peter Dinzelbacher német történész a korszak egyháztörténetének kiváló ismerője; korábbi monográfiáiban leginkább a középkori skolasztika és misztika történe­tével foglalkozott, így ez a rövid, ám mégis érdekes tanulmánya kissé eltér fő kutatási területétől. Korábban már megjelentek monográfiák hasonló, a középkori nők életét általánosságban bemutató témában – magyar nyelven –, ezek közül Georges Duby művei olvashatók.1 Dinzelbacher tanulmánya abból a szempontból számíthat kuriózumnak, hogy a középkori misztika kevéssé ismert női alakjairól ad ismertetést, nagyobbrészt eredeti források felhasználásával, valamint azokról az ismert, vagy kevésbé ismert asszo­nyokról, akik vagyonukat és befolyásukat latba vetve segítették a középkori egyházi reformok ügyét.

Cikke elején Dinzelbacher röviden kitér a „XII. századi reneszánsz” fogalmára, amely a történeti szakirodalomban már meghonosodott, de a köztudatban még nem nyert igazán teret; pedig a kifejezés nem új keletű, először a múlt század húszas éveiben jelent meg Charles Homer Haskins: The Renaissance of the XIIth Century (1927) című munkájának címében.2 Dinzelbacher maga is hivatkozik Duby-re, valamint Golo Mannra és Jacques Le Goff-ra, amennyiben ő a történelem fő témájának az egyes emberi sorsok ismertetését tekinti; szerinte a túlzottan társadalomtörténetre alapozó szemlélet mellett elsikkad az ember, az, ami a történelmet igazán érdekessé teszi. Tanulmányát a szerző, mint fogalmaz, „a személyközpontú-narratív ábrázolás” („personenbezogen-narrative Darstellung”) jegyében írja.

Cikke elején Dinzelbacher az úgy nevezett oblátusokról ír, azokról a férfiakról és nőkről, akik – a szüleik döntése értelmében – már egészen kicsi gyermekkoruktól kezdve egy kolostorba kerültek, mintegy „felajánlásként” Istennek; a középkori szerzetesek és apácák nagyobb része ilyen oblátusként kezdte pályafutását. Viszont ezek a felajánlott személyek így igen hamar megismerkedtek a szerzetesi központokban (pl. Cluny, Gorze, Hirsau) kibontakozó reformmozgalmakkal. Ezeknek a gyermekeknek a többsége később valószínűleg megtalálta a helyét az életben, mint szerzetes, illetve apáca, ilyen lehetett a Dinzelbacher által idézett Deutzi Rupert (†1130 körül) is, akinek a tanítója, Heribrand, a korhoz képest liberális pedagógiai felfogást képviselt, hasonlóan Canterburyi Szent Anzelmhez (1033/34–1109), aki a normandiai Bec (Le Bec-Hellouin) kolostorában volt tanító. Persze azt talán felesleges hangsúlyoznunk, hogy Heribrand és Anzelm a maguk felvilá­gosult módszereivel üdítő és meglehetősen ritka kivételt jelentettek.

A kényszerből szerzetessé, illetve apácává lett, zömmel nemesi származású fiatalok közül persze nem mindenki tudta elfogadni a sorsát. A cikk példaként hozza fel a szász Gottschalk esetét, akit a quierzy zsinaton 849-ben megkí­noztak és életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítéltek. A súlyos büntetés csak a végkifejlete volt a Gottschalk és a fuldai apát, Hrabanus Maurus konfliktusának: Gottschalk panaszt tett egy korábbi zsinaton az apát ellen, miszerint Hrabanus jogtalanul tartotta őt Fuldában, miután Gottschalkot az apja hétéves korában a kolostorba vitte. Voltak olyan szerzetesek és apácák, akik inkább öngyilkosok lettek, semmint hogy a számukra terhes szerzetesi fogadalom bilincsében éljék az életüket. Ilyen volt Wolo, egy sváb grófi család sarja a Sankt Gallen-i kolostorban, aki levetette magát a harangto­ronyból. A kényszerből apácává lett nők körében egy sajátos lírai műfajt hozott létre a kényszerű bezártság és az ebből fakadó frusztráció érzése; erre példa a Plangit nonna fletibus.

Azonban nem mindenki tekintette börtönnek a kolostort, sőt akadtak szép számmal nők – és férfiak is –, akik az apácaéletet menedéknek tekintették a „bűnös” hétköznapi élet elől, amely a házasságot és a családi életet jelentette, és amelyet a középkori gondolkodás a paráznaságnak és a testi vágyaknak tett engedménynek tekintett. A cikk nem tér ki azokra a világi, ugyanakkor jámbor életet élő asszonyokra, akik vagyonuknál (vagyis a férjük és/vagy a fiúgyermekük vagyonánál), társadalmi helyzetüknél fogva megengedhették maguknak azt, hogy támogassák valamelyik szerzetesi reformmozgalmat: konventalapítással, birtokok, javak adományozásával, vagy egy apátság védelmével [ilyen volt például Poitoui Ágnes (†1077), német-római császárné, III. Henrik (1046–1056) felesége, a clunyi, vagy Mathild, toszkánai őrgrófnő, a gregoriánus reformmozgalom pártfogója]. A tanulmány olyan nőkkel foglalkozik, akik feladva a családi életet és a nemesi származásukkal együtt járó jólétet, kolostorba vonultak és apácákká lettek, dacolva a világ, pontosabban a családjuk ellenkezésével. Ezekről a nőkről számos legenda és vita maradt fenn; önéletrajzok és levelek viszont – amint az Dinzelbacher is elismeri – nem állnak a kutatók rendelkezésére egészen a XIV. századig. Néhány ilyen asszony, aki részese volt a középkori reform­mozgalmaknak és akiről maradt írásos dokumentum: Markyate-i Krisztina (†1154 után) Angliában, Paulinzelli Paulina (†1107), Boulogne-i Ida (†1113), Boulancourt-i Ascelina (†1195), Cudot-i Alpais (†1211), Nijveli Ida (1199–1231), Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231) Thüringiában, Yperni Margit (1216–1237), Digne-i Douceline (1214–1274), vagy Blannbekin Ágnes (†1315), a begina-mozgalom3 utolsó jelentős képviselője. Azok a nők, akik a korszakban valamilyen írásos dokumentumot hagytak maguk után (mint például Hëloise, vagy Barkingi Clemence), távol maradtak ezektől a vallásos nőmozgalamktól.

A tanulmány szerzője a világtól való elfordulásnak három fajtáját állapítja meg: történhetett a környezettel való összeütközéssel, vagy a környe­zettel egyetértésben (nem kényszerrel!), illetve lehetséges volt az is, hogy a döntésben semmilyen külső nyomás nem játszott szerepet. Bármilyen furcsának tűnik is, de még a vallásosságáról (vagy talán a vallási fanatizmusáról) ismert középkorban is megütközést kelthetett az, hogy ha egy nemesi származású lány lemond a „bűnös” földi életről és Istennek szenteli magát. Néhányan hivatkozhattak Jézus egyik kevéssé ismert, mégis igen hatásos kijelentésére, amelyet, ha szó szerint értelmeztek, az derülhet ki, hogy Krisztus szolgálata még a gyermeki engedelmességnél is előbbre való.4 A szerzetesi életet választó gyermekek elszántságát a nagy egyház­atyák, mint például Szent Jeromos (342 körül–420), Szent Ágoston (354–430), vagy Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) csak még jobban megerősítették.

Dinzelbacher példaként Rivreulle-i Odát (1120 körül–1158) hozza fel, akinek az életét a premontrei Harvengti Fülöp (†1182) munkájából ismerjük. Eszerint a fiatal Oda kapcsolatba lépett Bonne-Espérance apácáival, akikhez csatlakozni akart. Mikor erről a lány szülei tudomást szereztek, azonnal megkezdték az esküvő előkészületeit. Az apa, Wibert, elaltatta Oda gyanak­vását azzal, hogy egy későbbi időpontban tartandó menyegzőről beszélt a lányának – miközben az esküvőt épp a következő napra hirdették meg. Oda számára csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az ő menyegzőjéről van szó, amikor már ott állt az oltár előtt, mellette Simon, a kijelölt vőlegény. A pap kérdésére, miszerint akar-e férjhez menni, Oda először nem felelt semmit, majd – legalábbis a vita tanúsága szerint – kijelentette, hogy sem Simonhoz, sem más férfihoz nem fog feleségül menni, ugyanis „a mennyei hitvese ölelésétől sem a szülei fenyegetése, sem pedig azok fenyítései nem fogják elszakítani”. A vőlegény és násznépe csalódottan távozott; Oda pedig kardot rántott, amellyel levágta az orrát, így csúfítva el magát a földi férfiak szemében. A lány erőfeszítései sikerrel jártak: Odo apát felszentelte őt, Oda pedig hátralevő életét egy zárdában töltötte, gondoskodott a szegényekről, elnyerve azok szeretetét és rendtársai megbecsülését.

Oda esete, noha kirívó, mégsem egyedülálló: története szinte hajszálpon­tosan megegyezik a flandriai Saint Omer-i Margitéval, azzal a minimális eltéréssel, hogy Margit öncsonkítása nem spontán tett volt, hanem a fegyvert már jó előre bekészítette, számítva szülei és férjjelöltje ellenállására. Margit azonban nem egy zárdába került, hanem egy szegénykórházba, itt viszont ugyanazt csinálta,  mint Oda: gondoskodott a nála is szerencsétle­nebbekről.

A különböző viták vizsgálata során szembeötlik az, hogy ezeknek a nőknek a jámborsága, vallási magatartása mögött valójában a klasszikus generációs ellentétek álltak, amelyek áthidalását a reformmozgalmak nem, hogy nem segítették, hanem inkább még felerősítették. Így például Oignies-i Mária (egyike az első ismert begináknak) esetében is, akit a szülei erővel akartak házasságra kényszeríteni. A vallásos meggyőződés azonban nem kizárólag a szülő-gyermek viszonyt terhelte meg: Lüttichi Odilia még a házasságkötése után is azon fáradozott, hogy érintetlen maradhasson; öt évig sikerült is neki, hogy „testben és lélekben érintetlen szűz” (virgo integerrima et carne et spiritu) maradhasson – végül azonban 20 éves korára teherbe esett.

Akadtak olyan nők is, akiket nem a vallásos érzület, hanem sokkal inkább a nemi élettől, vagy egyszerűen a házimunkától való „rettegés” tartott vissza a házasságkötéstől.5 Ez történhetett Hoe-i Ivettánál is, aki tizenhárom éves korában ment férjhez, de a házassága alatt „természetes módon” (naturali impulsu) megundorodott a férfiaktól. Miután megözvegyült, nem ment férjhez többé. Ez az eset kiváló példa lehet arra is, milyen lelki következménnyel járhatott a középkori nő számára egy nem kívánt házasság; márpedig egy nemesi rangú nő számára a házasság az esetek túlnyomó részében inkább terhet jelentett – bár a házasság éppúgy lehetett gyötrelmes egy nem nemesi származású asszony számára is. A legtöbb középkori szerző szerint a világtól való elfordulás az Isten általi kiválasztottságot jelentette.

Dinzelbacher cikkének nagy gyengesége a pszichologizálás. Szerinte modern pszichológiai megközelítésben ez a magatartás megfelel a pubertás­kori szülő–gyermek-konfliktusnak; a szülői akarattal való ösztönös elfordulás indokaként pedig a korban kizárólag vallási motivációkat tudtak a fiatalok felhozni. Azt azonban már maga a szerző is elismeri, hogy a szexuális élettől való gyakori elfordulás, sőt kifejezett absztinencia, gyakran már fiatal korban is, nem magyarázható kizárólag életkori sajátosságokkal. Előfordulhatott, hogy sok lányt kisgyermekkorában valamilyen szexuális trauma ért; a legvalószínűbb azonban – szerinte – az lehet, hogy a lányok a hagyományos női szerepektől való idegenkedésüket kizárólag azzal magyarázhatták, hogy életüket egy magasabb szintű szellemi-lelki tevékenység szolgálatába kívánják állítani.

A szegényebb sorsú lányokat is vonzotta a világtól elvonult szerzetesi élet. Példa rá Epfachi (Bernriedi) Herluka (†1127/28) története. Herluka sorsa magyarázatot adhat arra is, hogyan kerültek egyes nők kapcsolatba a reformmozgalmakkal: a hirsaui reformok hívének, Dilingeni Adelheit őrgrófnőnek a szolgálatában álló lányt az úrnője felkarolta, és valószínűleg rajta keresztül ismerkedett meg olyan jelentős reformerekkel, mint Bernriedi Pállal (Herluka későbbi életrajzírójával), vagy Hirsaui Vilmos apáttal. Herluka később Epfachban egy közösséget hozott létre: tagjai nem apácák voltak, viszont életvitelük megfelelt a reform eszményeinek, amennyiben betegápo­lással, a szegényekről való gondoskodással, illetve különböző kézimunkákkal foglalatoskodtak. Herluka ezenkívül ismert volt látnoki képességeiről is, így keltette fel a reformerek érdeklődését. Az önmagukat Istennek felajánló lányok döntésében sokszor egy karizmatikus egyházférfi prédikációja, személyes élettörténete játszhatott igen komoly szerepet. A fent már említett angolszász szentnél, Markyate-i Krisztinánál ez a személy egy bizonyos Sueno nevű kanonok volt, egyike azon keveseknek a XII. századi Angliában, akit a cölibátus gregoriánus eszméje magával ragadott; az ő hatására válasz­totta Krisztina az Istennek tetsző szűzi életet. A St. Albans-i kolostorban aztán Krisztina örök fogadalmat tett Istennek; St. Albans volt a XII. században a normannok által Angliába hozott egyházi reformmozgalmak egyik központja.

A középkorban, amelynek (népi) művelődése erőteljesen a szóbeliségre és a szájhagyományra épült, egy magával ragadó prédikátor jelentősége rendkívüli volt azoknak a személyeknek az életében, akik a szegénységet és az Istennek tetsző lelki életet választották, noha nem a szegénységbe születtek bele. Ebből a korból is maradtak fenn írásos történetek azokról a hitvalló szentekről, akik önmaguk megtagadásával vívták ki maguknak a reformok jámbor híveinek tiszteletét, ilyen történet volt az ófrancia nyelvű Chanson d’Alexis. A papok és a vándorprédikátorok szerepe – a különböző hagiográ­fiai munkák tanúsága szerint – azonban még az írásos emlékekben egyre gazdagabb érett középkorban sem csökkent: olyan karizmatikus egyházférfiak és vándorprédikátorok neveivel találkozunk a forrásokban, mint például Lille-i Siger, Arbrisseli Róbert (1045 körül–1116), vagy Xanteni Szent Norbert (1080 körül–1134), a premontrei rend megalapítója.

Dinzelbacher a tanulmánya utolsó részében azokra a nőkre is kitér, akiknek a döntését nem nehezítette a környezetük ellenállása. Ilyen volt például Douda, a fent említett Bernriedi Herluka társa: Douda nem hogy nem ütközött semmiféle ellenállásba a családja részéről, de még a férjét is sikerült az Istennek kedves szűzi életnek megnyernie. Számos alkalommal előfordult az is, hogy nem az asszony, hanem éppen a férj volt a reformideáloknak megfelelő, világtól elvonult élet kezdeményezője. Ez történt Tournai Radulf lovag esetében. A lovag felesége egy bizonyos Maisendis volt, Hermann, Saint-Amand-i prépost lánya; a fiatal párnak már három fia született, amikor Radulf súlyosan megbetegedett. Felépülése után a lovag elbeszélgetett Maisendis szerzetes fivérével, aki azt tanácsolta Radulfnak, hogy ha meg akarja menteni a lelkét, el kell hagynia a családját, és be kell lépnie a szent kötelékbe. Amikor elmondta a feleségének, mi terheli a lelkét, Maisendis azt mondta, hogy akkor együtt hagyják el világot, a gyerekeiket pedig vigyék magukkal, „ne hagyják őket az ördög kezére jutni”. Az Odo apát vezette Szent Márton-kolostorba jelentkezett a család, nagy mennyiségű földet és pénzt juttatva a konventnek (a próbaidő alatt azonban Radulfék kemény munkára voltak fogva), gyermekeiket pedig oblátusnak küldték. Odo apát szigorú kolostorvezetése nem volt egyedülálló a XII. század elején: hasonló gyakorlatot kezdett meghonosítani Róbert apát (1028–1111) Molesme-ben és Cîteauxban-ban is, megvetve ezzel az alapjait a szerzetesi életet megrefor­máló cisztercita rendnek.

A tanulmányt összefoglalva világossá vált, hogy a X. század végén–XI. század elején kibontakozó kolostori reformmozgalmak a XII. századi Európa pezsgő szellemi életében nem hagyták érintetlenül a korábban örök érvényűnek hitt női szerepeket sem, hanem a nők is (gyakran már egészen fiatal kortól és sokszor dacolva a társadalom előítéleteivel) helyet kértek a gregoriánus reformok és az invesztitúraharcok után átalakult, illetve átalakulóban lévő vallásos-egyházi életben. Ha ez a korai „női emancipációs hullám” nem is volt mentes a konfliktusoktól és ellentmondásoktól, és ha az Istennek tetsző, a világtól elforduló élet mozgatórugója igen gyakran a timor, a túlvilági büntetéstől való félelem volt, szemben a valódi istenszeretettel és -félelemmel (amor Dei), a hitüket sokszor a férfiakat is megszégyenítő bátorsággal megvalló nők bebizonyították, vallási téren (is) egyenrangúak férfi társaikkal.

 

Peter Dinzelbacher: Kirchenreform und Frauenleben im Hohen Mittelalter (Egyházi reform és asszonysors az érett középkorban). Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung, Raoul Oldenbourg Verlag, Wien–München, 2005. 113. kötet, 1–2. füzet, 20–40. o.

 

Bradács Gábor

 

1. A lovag, a nő és a pap. Budapest, Gondolat, 1987; A nő a középkorban. Budapest, Corvina, 2000

2. Ezt a gondolatot vitte tovább G. Paré, A. Brunet és P. Tremblay La renaissance du XIIe siecle. Les écoles et l’enseignement (Ottawa–Paris, 1933) című monográfiájuk megírásakor. Az azóta eltelt idő alatt számos más kiadvány született hasonló címmel, illetve a korszaknak eme koncepció alapján történő értékelésével. Néhány ilyen munka a teljesség igénye nélkül: Robert Lewis Benson–Giles Constable–Carol D. Lanham (eds.), Renaissance and Renewal in the Twelfth Century. Oxford, Clarendon Press, 1985; Brooke, Christopher Nugent, The Twelfth Century Renaissance. Norwich, Harcourt, 1970; Constable, Giles, The Reformation of the Twelfth Century. Cambridge, Cambridge University Press, 1996; Constable, Giles et al. (szerk.), Il secolo XII, la „renovatio” dell’Europa cristiana (Annali dell’Istituto storico italo-germanico in Trento, Quaderni 62, Bologna 2003); Entretiens sur la Renaissance du XIIe siecle. Sous la direction de M. de Gandilhac, Édouard Jeauneau, Marie-Therese d’Alverny. Paris-La Haye, Mouton, 1968

3. Középkori németalföldi népi eredetű, vallásos nőmozgalom. A 12. század végén, Liege-ben jött létre; nevüket vagy a nyersgyapjú (bége) színére emlékeztető ruhájukról, vagy pedig első lelki vezetőjükről, Lambert le Begue-ről (†1177) kapták. A városokban, ún. beginaudvarokban éltek, egyedül, vagy legfeljebb kettesével főnöknőjük, a nagyasszony vezetésével. A beginák tisztasági és engedelmességi fogadalmat tettek, az apácákkal ellentétben azonban lehetett vagyonuk. Betegápolással, házimunkával, illetve az anyanyelvi vallásos irodalom ápolásával foglalkoztak. XXII. János pápa (1316–1334) 1318-ban feloszlatta a mozgalmat, miután az 1311-es vienne-i zsinat elítélte őket. A férfiaknál is működött egy hasonló szervezet, a beginákkal egy időben, ők voltak a begárdok.

4. Máté, 10, 34–39

5. Lásd Szent Pál apostol első korinthusi levelét (7,3): „A feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképpen a feleség is a férjének”