Klió 2006/2.

15. évfolyam

Kényszerű esküvő vagy kölcsönös beleegyezéssel kötött házasság? Megjegyzések a consensus facit matrimonium középkori jogelvéhez

A középkori, de későbbi korok európai fejedelmi házainak házassági esetei jól példázzák, hogy a szülők, a rokonok, barátok, ismerősök – végső soron a családi érdekek – milyen nagy befolyással voltak a házasságkötésekre. Az adott társadalmi közeg értékrendje, elvárásai, az, hogy az ifjú vagy a hajadon „rangon alul ne házasodjon”, előfeltétele volt az ifjú pár saját társadalmi közegében történő elfogadásának, elismerésének. A modern kori házasság­kötés alapja a házasulandó felek szabad akaratából kinyilvánított, kölcsönös beleegyezése. Az, hogy ez a fajta beleegyezés (consensus) az egyedüli jogi kritériuma, meghatározója a házasság érvényességének, a XII. század folyamán vált a kánonjog fontos részévé. Johannes Gratianus bolognai kánon­jogász 1140 körül állította össze a kánoni szabályok, előírások rendszerezett, szerkesztett gyűjteményét (Decretum Gratiani), amely évszá­za­dokra az egyházjog kézikönyve lett, s az első részét alkotja a Corpus Iuris Canonicinek. A Gratianus-féle gyűjteményben kilenc cikkely foglalkozik a házassági joggal, s egyértelműen úgy fogalmaznak, hogy a beleegyezés, a consensus teremti meg a házasságot. Ugyanakkor a világi társadalomban erőtel­jesen élt az a szokás, hagyomány, hogy a testi egyesülés, a nemi betel­jesülés, azaz a házasság „elhálása” szentesíti jogilag a házasságkötést. A Decretum Gratiani azonban a consensus facit matrimonium elvével nem állított valami gyökeresen újat, hiszen a korai középkor egyházatyáinál sem volt a házasság érvényességének feltétele a testi beteljesülés. Szent Ágoston érvelése szerint például Mária isteni házassága is testi beteljesülés nélküli volt, hiszen szűzen fogant, így a házasságot nem az „elhálás”, hanem maga a fogadalom hozza létre. Mária szűzi fogantatása kínálta a késői antikvitás és korai középkor teológiai felfogásához a beleegyezéssel, fogadalommal létrejövő házassági modellt. A középkori kanonisták és legisták között a vita nem is annyira a házasság jogi érvényességének feltételéről szólt, mert e kérdésben a fogadalomtételt egyaránt elismerték, hanem arról, hogy a házasság szentségének érvényességét megteremti-e önmagában a bele­egyezés (mint Szűz Mária esetében), vagy kell hozzá a testi beteljesülés (copula carnalis) is, amikor a férfi és a nő „egy testté” válik. Abban viszont egyetértettek, hogy önmagában a nemi aktus, házassági fogadalom és beleegyezés nélkül nem hoz létre házasságot. A jogászok szerint a házassági beleegyezési szándék kisebb erejű fogadalomtétel volt, mint például a pappá szenteléskor vagy szerzetesrendbe történő belépéskor tett fogada­lom, ezért önmagában még nem elegendő a házasság szentségének megterem­téséhez. A consensus elvét vallók viszont úgy vélték, hogy az önként, kényszer nélkül tett kölcsönös beleegyezés önmagában megteremti a házasság felbonthatatlanságát, szentségét. A consensus tehát mindkét felfogás szerint szükséges volt. mert csak a szexuális kapcsolat önmagában még nem hozza létre a házasságot.

Az ún. „bolognai iskola” képviselőjeként Gratianus a consensus jelentő­ségét hangsúlyozta, s azt, hogy az így létrejött házasság felbonthatatlan, szentség. A „párizsi iskola” híveként Petrus Lombardus – a római jogra is támaszkodva – kétféle beleegyezési szándékot különböztetett meg: jövőben megkötendő házasságra vonatkozót (azaz eljegyzési szándéknyilatkozatot), és a jelenben kötendő házassági beleegyezést. Az első, az eljegyzés bizonyos feltételek mellett felbontható, a második, azaz a házasság már nem. A XII. század második felére tehát a consensus elvére alapuló házassági szentség felfogása vált meghatározóvá a középkori Európában, s ezzel maga a házasság függetlenedett a testi beteljesülést is valló állásponttól. A házasság kánonjogi megítélésével kapcsolatban a XIII. század első felére véglege­sedett az egyház álláspontja, nem utolsósorban III. Sándor, III. Ince és IX. Gergely pápák állásfoglalásainak is köszönhetően. Eszerint az eljegyzés, mint jövőbeni házassági ígéret, még felbontható volt, a jelenben kötött, kölcsönös beleegyezés kinyilvánításával létrejött házasság azonban már szentség, ezért a beleegyezés utólag már nem vonható vissza. A házasság felbonthatatlan. de kivételes helyzetekben egyházi bíróság érvényteleníthette azt. Egyedül a házasulandó felek szabad akaratából történő beleegyezés (solus consensus) jelentette a házasság érvényességét, azaz kánonjogi szempontból a család vagy a rokonság szerepe lényegtelenné vált. Egyház­jogi értelemben lányoknál tizenkettő, fiúknál tizennégy év volt a házasság­kötés alsó korhatára, amit az egyház a római jogból vett át.

A tridenti zsinat 1563. évi döntéséig a kánonjog semmilyen kötelező formát; szertartási eljárást nem írt elő a házasságkötéssel kapcsolatban. Ez nagy formai szabadságot jelentett a házasságkötési ceremóniáknál, és a házassági énekek, szertartások változatos sokasága jött létre. A IV. lateráni zsinat 1215-ben ugyan előírt bizonyos formai követelményeket a házasság­kötéssel kapcsolatban, de ezek korántsem közelítették meg a tridenti szabá­lyozás részletességét. A lateráni zsinat a házasságkötés háromszori kihirde­tését tette kötelezővé a házassági szándék megerősítése, az elhatározás szilárdságának kinyilvánítása céljából. Azt, hogy ez valóban megtörtént-e, a helyi papnak kellett ellenőriznie. Ugyanakkor viszont templomi, egyház előtti (in facie ecclesiae) esketési kötelezettséget nem írt elő. Az 1215. évi lateráni zsinat előírásainak nem megfelelően kötött házasságokat titokban kötöttnek nyilvánították, és a jövőre nézve megtil­tották, de érvényességét ennek ellenére elismerték. Ez az ellentmondásos állásfoglalás is azt tükrözte, hogy a házasság érvényességé­nek legfontosabb feltételének a felek beleegyezését tekintették. Az, hogy sem az egyház, sem a társadalom nem tud ellenőrzést gyakorolni az ilyen, pap és tanúk nélkül kötött házasság­kötések felett, számos egyháztartományi statútum tanúsága szerint komoly vitákat váltott ki a kortársak körében. Albertus Magnus például a XIII. században a kánoni tanoktól eltérő álláspontot képviselt. Szerinte a két háza­sulandó fél beleegyezése még nem elégséges a házasság jogi érvé­nyes­ségéhez, a felek családjainak, rokonainak hozzájárulására is szükség van, hogy a világi törvények előtt is érvényessé váljon a házasság, mely vagyoni, anyagi kérdéseket, öröklési ügyeket is óhatatlanul maga után von. Albertus Magnus vélekedése e kérdésben azonban egyházi körökben nem talált komolyabb visszhangra, a kánonjogba ilyen tartalom nem került be.

A középkori kutatás abban, hogy az egyházi jog a rokonság hozzájárulása helyett a felek beleegyezését tekintette a házasság érvényessége feltételének, az egyház és a világi szféra közötti küzdelmet vélte felfedezni. Charles Donahue: The Policy of Alexander the Third’s Consent Theory of Marriage című írásában például azt fejtegeti, hogy a pápaság a házasságot szabályzó kánonjogi előírások segítségével próbálta befolyásolni a társadalmi viszo­nyok alakulását, azaz a házassági kapcsolatok létrejöttében hátrébb szorítani a családi vagy hűbérúri érdekeket. Úgy véli, hogy a kánonjogi individuális házasságkötési akarat szemben állt a szülői autoritással, a családi döntések alapján létrejövő házasságkötéssel. Ugyanakkor az angol és francia tartományi zsinatok határozatai inkább arra engednek következtetni, hogy a felek beleegyezését hangsúlyozó álláspont nem a szülői beleegyezés megkerülését szolgálta elsődlegesen, hanem az ún. titokban kötött házassá­gok morális és jogi elismertetését igyekezett megkönnyíteni. Frederic W. Maitland angol jogtörténész szerint (The Hislory of English Law. II., Cambridge, 1968., 368–369.) elképzelhetetlen volt, hogy a helyzetük reális felmérésére képtelen szerelmesek kizárólagos döntési kompetenciájává válhatott volna a házasságról szóló döntés.

A kánonjog részletesen foglalkozott a házasság érvénytelenítését lehetővé tevő tényezőkkel. Ezeknek két nagy csoportja volt: az impedimenta (azaz személyi alkalmatlanság, képtelenség a szabad akaraton nyugvó házasság­kötésre) tárgykörébe tartozó akadályozó tényezők (mint például a kiskorúság, őrültség, vakság, süketség, némaság stb.), és a külső befolyásolás miatti házasságkötési akadályok (megtévesztés, kényszerítés, rokonság stb.). A házasulandó felek közötti vallási különbségek magától értetődően már a házasságkötési szándékot is lehetetlenné tették. A középkori házasságkötés feltételei tehát a következők voltak: mentális és pszichikai alkalmasság (nem kiskorú és nem beszámíthatatlan), egyéb akadályozó tényezők hiánya, valamint a legfontosabb: a szabad, kényszertől mentes kölcsönös bele­egyezés.

Azt, hogy konkrétan milyen nyelvi formában kell kinyilvánítani a konszen­zust, a kánonjogban csak latinul határozták meg, az egyházi házasság­kötési forma részeként, ugyanakkor az egyház színe előtti esketés kötelezett­ségét a középkorban még nem írták elő. Népnyelvi szabályozása az „igen” kimondásának nem volt, ellentétben például a keresztelés szentségének kiszolgálásával, amikor a laikusok a maguk nyelvén felelhettek. A különböző késő középkori penitenciás gyűjteményekben előforduló népnyelvi forma­változatok nem rendelkeztek jogi érvénnyel. A hiányzó népnyelvi forma meghatározásának kérdését 1530-ban maga Luther is szóvá tette. A házasság­kötéshez kapcsolódó világos, népnyelvi jogi definíciók szükséges­ségét az a több ezer késő középkori házassági per is mutatja, melyeket egyházi bíróságok előtt folytattak. A népnyelvi formula hiánya azonban abból adódott, hogy a számos európai nyelv miatt egységes népnyelvi formát a kánonjog képtelen volt meghatározni a házasságkötésre.

A kánonjog házasságkötésre vonatkozó középkori hiányosságait a tridenti zsinat 1563. évi döntése pótolta. A házasságkötés érvényességéhez ekkor már előírták az egyház színe előtti esketés kötelezettségét, melyhez legkevesebb két tanú és a pap jelenléte elengedhetetlen volt, az esküvő előtt pedig a papnak kötelessége volt elbeszélgetni a házasulandó felekkel. Továbbra is érvényben maradt a házasságkötést megelőző háromszori kihir­detés kötelezettsége, továbbá a házasságkötés érvényességére vonatkozó többi, korábbi kánonjogi előírás.

 

Christina Deutsch: Konsensehe oder Zwangsheirat? Zur mittelalterlichen Rechts­auffassung „consensus facit matrimonium” (Kényszerű esküvő vagy kölcsönös beleegyezéssel kötött házasság? Megjegyzések a consensus facit matrimonium középkori jogelvéhez). Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 53. évf. 2005/8. 677–690. o.

 

Pósán László