Klió 2006/2.

15. évfolyam

Tongvancseng romváros kutatása

Egyedülálló kötetet adott ki a Hsziani Egyetem Történeti- Földrajz Tanszék kutatócsoportja, Hou Jongcsien professzor vezetésével. A tanulmánykötet a Kínába vándorolt, és ott letelepedett hun nép történetét veszi vizsgálat alá, és több tudományág szemszögéből végez komplex elemzést. A többségében kínai szerzők, összesen 43 szaktekintély többségében filológiai, geográfiai, valamint régészeti megfigyeléseikről számoltak be. A könyv megjelenésének apropóját az adta, hogy a déli hunok fővárosát, Tongvancsenget a kínai hatóságok a Világörökség részévé szeretnék nyilváníttatni.

A város története iránt leginkább kínai kutatók érdeklődnek, és a nemzetközi tudományos körök – sem a nyugati tudósok, sem az oroszok – még nem értesültek Tongvancseng városról. Egyedül két japán történész, Misaki Josiaki és Icsiki Hirosi kapcsolódott be a város történetének elemzésébe. Talán ez annak köszönhető, hogy a hun dinasztiák kínai néven szerepelnek, a város építői is a Ta Hszia, a Nagy Hszia dinasztiát alapították meg.

A kötetben nagyon fontos kutatási eredmények találhatók. Megtudhatjuk, hogy a déli hunok fővárosát Tongvancsenget eredetileg Fehérvárnak hívták, és az jóval túlélte építőit. Az V. századi építését követően még kilenc évszázadig lakott volt, bár néha a sivatagosodás miatt lakói elhagyták. Valószínűleg a Jüan-kor után végleg feledésbe merült a hatalmas erőd, utána már csak a XIX. század orosz utazói tesznek róla említést. Bár az orosz felfedezőkről a kínaiak mit sem tudnak. A szerzők mindegyike megemlíti azon fontos tényt, hogy a város a selyemút mentén feküdt, és stratégiai központnak számított. A geográfusok a helyszíni vizsgálatok, valamint a korabeli kínai írásos adatokból kikövetkeztették, hogy a sivatag terjeszkedése a X. században indult meg, azelőtt vízben és növényzetben dús terület volt. A kínai szakemberek azt is felmérték, hogy a hun területeken számos, egyéb város és erődítmény épült, melyek egy részét a kínaiak, másik részét viszont a hunok építették maguk, illetve az arra vonuló karavánok védelmében. Csou Vejcsou tanulmányában foglalja össze azokat az erődöket, melyek a kínai történelem azon szakaszában épültek, melyekben a hunok és a többi pusztai nép meghatározó szerepet töltött be. Ez a korszak az „Öt Barbár Tizenhat Királysága” nevet viseli. A kötet szerzői közül a város elhelyezkedésével, és annak geopolitikai szerepével foglalkoztak. Li Hsziaocong rámutat arra, hogy a Sárga-folyó nagy kanyarulata, az Ordosz fontos stratégiai pont volt a késő ókortól kezdődően, és Tongvancseng város fontos stratégiai központnak számított. Két filológus, Vang Csicsen és Hu Linguj epigráfiával foglalkozik, és Tongvancsengben, valamint a szomszédos nagyvárosban, Jülinben talált feliratokat adják közre és azokat elemzik.

Több történész tanulmányában bemutatja a déli hunok történetére vonatkozó korabeli kínai forrásokat, melyekből nagyon fontos adatokat tudhatunk meg arról, hogyan építkeztek a hunok, milyen régi szokásaik voltak. Így például kiderül, hogy a sárkánykultusz meghatározta a népesség mindennapi életét. Sajnos, a kötetben a régi hun szokások elemzésével senki sem foglalkozott, ez valószínűleg egy későbbi kötet feladata lesz.

A hunok történetének egyik legfontosabb történeti adata az, hogy a déli hunok jócskán túlélték az északon maradtak rokonaikat, sőt tovább fennmaradtak, mint az Európába vándorolt ún. nyugati, vagy európai hunok. Hou Jongcsien szerint a középkori kínai dinasztia, a Tang (618–906) még tud hunokról a város környékén, de más, északi tartományban is.

A kötet érdekessége, hogy a tudósok nagyjából egységes véleményt tudtak kialakítani a hunok életével kapcsolatban, azonban van néhány vitatott pont. Nem tudni, hogy korábban a területen éltek-e pusztai népek, volt-e valamilyen településük. Anyagi kultúrájukkal kapcsolatban sem alakult ki egységes álláspont, hiszen a városban épen maradt lakóépületek magukban nem adnak kielégítő választ. Sajnos, még a város komplett régészeti feltárása is várat magára, de talán hamarosan ez megtörténik, és akkor új adatokkal bővülhet a déli hunok kutatása.

Sajnos, a kiválóan szerkesztett, és tudományos igényességgel megírt tanulmánykötet hozzáférhetőségét nagyban gátolja az, hogy csak kínai nyelven áll rendelkezésre, még angol nyelvű rezümé sem található a könyvben. A szerkesztők mindössze egy angol nyelvű tartalomjegyzéket mellékeltek, ami megnehezíti a tudományos eredmények külföldi megismertetését. Pedig a könyvben szereplő tanulmányok megérdemelnék a nemzetközi figyelmet.

Hou Jongcsien főszerk.: Tongvancseng romváros kutatása. Hszian, Szancsin Kiadó, 2004. 346 o. (kínai nyelven).

Obrusánszky Borbála