Klió 2006/2.

15. évfolyam

A vajdasági németség ellen elkövetett népirtás, 1944–1948

A könyv első mondatait, és fejezeteit rendkívül feszes retorika jellemzi, és egészére jellemző, hogy kifejezetten német szempontból íródott. Bevezetésül tisztázzák, hogy a Vajdaságban és Szlavóniában svábok (Donauschwaben) éltek, míg Szlovéniában stájerok (Unterstaierer), és kocsevárok (Gottscheer), mindezeket a népcsoportokat Volksdeutsche-nak (folksdojčeri) nevezték az új délszláv államban, és a háború közben és után. Az elején szögezik le azt is, hogy a németek az 1699 utáni újratelepítés során költöztek Magyaror­szágra, és, hogy a történelem alakulása akaratuk ellenére tette őket a délszláv állam polgáraivá. Ebben megalakulása után szerb dominancia kezdődött, amely egyben „majorizáció” – az ország egészében fennálló túlsúllyal való visszaélés – volt. Közben semmibe vették a párizsi békeszer­ződés kisebb­ségekre vonatkozó szabályozását (26. o.). Később a második világháborúban a szerbek között nemcsak gaztettek elszenvedői, hanem végrehajtói is voltak. Az AVNOJ1 olyan döntést hozott, amellyel minden németet, a csecsemőt és aggastyánt is bűnösnek nyilvánított. Ezeket a tényeket a könyvben sokszor, nyomatékot adva ismétlik meg (szerintem egyébként nagyobb lenne a nyomaték, ha valamivel kevesebbszer ismételnék).

Már a könyvborító belső oldalán etnikai térképet találunk, a könyvészeti adatok mellett pedig a releváns számok felsorolásával találkozunk. Ebből világossá válik, hogy a jugoszláviai német kisebbség 540 ezer főt számlált, amelyből 200 ezer került Tito uralma alá. Már 1941 és 1944 között 1500 áldozata volt a partizánok németek elleni támadásának. 1944 októberétől mintegy 9500-at, főleg férfit kegyetlenül megöltek, 2000 Oroszországba deportálva pusztult el, a partizánok fenntartotta koncentrációs táborokba internált németek közül 51 ezer halt meg. Így 64 ezerre tehető az 1944 és 1948 között elhunyt áldozatok száma, közülük 40 ezer név szerint is ismert.

Alfred de Zayas nagyhírű jogtudós, bevezetőjében kiemeli, hogy minden etnikai tisztogatás (ethnic cleansing) bűntett, és, hogy ezt az elvet figyelmen kívül hagyták Európa szerte a második világháború befejezésekor, amikor 15 millió németet elűztek és sokakat kényszermunkára vittek (ennek következtében kétmillióan haltak meg). Az, hogy a hitleri Németország is elkövetett ilyet, kétféle felelősséget implikál: az egyénekét és az államhatalo­mét. Ez azonban semmiképpen sem jogosít fel hasonló bűntettek elkövetésére. A nagyhatalmak a nürnbergi perben sem mértek egyforma mércével, amikor a német állam és egyének által elkövetett bűntetteket elítélték, de a németek ellen elkövetett bűntényekkel nem foglalkoztak. Nem tette meg ezt a sajtó sem, noha elvben sem a nagyhatalmak, sem vezetőik nem állhattak volna a törvények felett. Ha elvszerűen foglalkoztak volna ezzel a kérdéskörrel, akkor sokkal kisebb lett volna az esélye azoknak az etnikai tisztogatásoknak, amelyek a XX. században történtek a délszláv térségben. Más helyen (18. o.) is felvetik, hogy a gaztettekről hőstettként beszéltek, és az értelmiségiek, irodalmárok is elmélyítették ezt a hazugságot, aminek beláthatatlanok voltak a következményei. 60 évvel a délszláv háború előtt, előre eltervezett és végrehajtott genocídium történt meg. A 60 éves hallgatás megtörését, éppen az újabb genocídium megtörténte tette aktuálissá (noha szükséges lett volna mielőbb beszélni róla). Kiemelik, hogy a bűntettek nem évülnek el, és a vagyonok elkobzása sem felejtődhet el. Ahhoz, hogy az emberiség lelkiismerete elkezdjen működni, pontos adatokra van szükség. A könyv ezt a célt szolgálja. 17 fejezetben foglalták össze a történéseket és mindent, ami velük kapcsolatos. Így a könyv olvasmányként, és adattárként is használható.

Az első fejezetben a Duna menti svábok, valamint a Jugoszláviába került németek sorsával foglalkoznak. Kiemelik, hogy a németek lojálisak voltak a délszláv államhoz, sőt a náci támadás előtt behívott német sorkötelesek óriási többsége is eleget tett kötelezettségének. Később pedig nem voltak árulói egy nem létező államnak, sem a „terrorista partizánoknak”, továbbá, ahogy azt máshol említik, a népfelszabadító mozgalomnak sem voltak kötelesek hűségesküt tenni. Érdekes, hogy már a háború kezdetekor a csetnikek2 céljai között szerepelt a kisebbségek eliminálása az országból (31. o.), a partizánok céljai között pedig nem a népfelszabadítás, hanem minél több német katona lekötése volt fontos. Megfontolása érdemes felvetés, hogy ahhoz a hírhedt német rendelethez sincs közük a jugoszláviai németeknek, amely értelmében minden megölt katonáért 100 civilt, minden megsebesültért pedig 50 túszt végeztek ki. Közben Titóék a minél rosszabb, annál jobb taktikát alkalmazták, aminek része a jugoszláviai németek elleni támadás is. Sőt Janko Sepp állítása szerint már akkor a teljes megsemmisíté­süket tervezték (33. o.) Továbbá igaz, hogy a bánáti németek akarták a Prinz Eugen hadtest megalakulását önmaguk megvédésére a partizántámadások ellen, de nem akartak Waffen SS alakulatot. Ezzé Heinrich Himmler manipulációja után vált (amelyben Himmler nemzetközi megállapodá­sokat is sértett, de nem tehettek semmit ellene). A Magyarországhoz csatolt területek németajkú lakosságát is Himmler használta fel, amikor elérte, hogy azok önkéntesként harcolhassanak a Waffen SS-ben. Az 1941-ben megalakult ún. Független Horvát Államban is, ahol a partizánok akkoriban működni tudtak, s eleve ellenségnek tartották a németeket, így még 1941-ben kitelepítik a kisszámú boszniai németet (hasonló a sorsuk az ottani magyaroknak is). Később, 1944-ben ez lesz a sorsuk a szlovéniai németeknek is, míg a Bánátba és Bácskába a kitelepítési rendelet késve érkezik, és sokan a partizánok kényére-kedvére maradnak. Érdekes, hogy nem használják ki azt a kézenfekvő lehetőséget, hogy általánosságban beszéljenek a nácik felelőségéről, ezzel tisztázva magukat, de ez egyben erény is, hiszen a németországi nácik felelősségét konkrét személyekre lebontva vetik fel.

A második fejezet a „Tito-rezsimet” vizsgálja meg. Kimutatják, hogy az már a kezdet kezdetén németellenes (47. o). Ezt az AVNOJ döntéseire, valamint Kardelj és Pijade állításaira alapozzák. Kiemelik azt is, hogy a németek vagyonának elvételével Tito a partizánjait akarta jutalmazni (51. o.). A szerb pánszlávizmust (53. o.) és az irigységet is vádolják, soviniszta célnak minősítve a „szerb földek” szerbesítését. A háború utáni agrárpolitika, az iskoláztatás, a kultúra mind-mind németellenes. Sőt arra is rámutatnak, hogy ez a folyamat már a két világháború között elkezdődött. A kommunista diktatúra szándékaira többször visszatérnek a könyvben, kifejtik, hogy Sztálin akarta a németek deportálását (103. o.). A Bácska esetét is kiemelik, amely magyar területté vált 1941-től, mégis ennek ellenére a németeket ugyanúgy kiirtották, illetve kiűzték, mint a Bánátból (86. o.).

A harmadik fejezetben a vérengzések lefolyásáról van szó. Az elején a vérengzések leírását közlik. Lefolyásuk teljesen megegyezik a magyar vonatkozású történetekkel. Először a szovjetek érkeznek, nem gyilkolnak, noha a nőkkel erőszakoskodnak. Majd a népfelszabadító bizottságok veszik a kezükbe a hatalmat, ami nagyjából kéthavi törvénytelenséget jelent, eközben történnek a kivégzések és internálások. Az elkövetőket hét csoportba sorolják (önszerveződő csoportok, egyének, a helyi népfelszabadító bizottságok, népbíróságok, amelyeket bosszúálló csoportnak neveznek, katonai bíróságok, OZNA, és az értelmiségiek, illetve a kiemelkedő jelentőségű egyének likividálására mozgósított kommandók). A vélelmezett felelősöket is megnevezik beosztásukat is jelezve (65–66 o.: Jovan Beljanski-Lala, Ivan Rukavina, Moša Pijade, Aleksandar Ranković, Tito, Edvard Kardelj, Ivan Ribar, Toma Granfil, Jovan Veselinov Žarko, Vid Dodik). Ebben a fejezetben közlik a „véres ősz” egyes eseményeiről szóló beszámolókat. Itt a feszes retorika felpuhul, és az élményszerű beszámolók kapnak teret, azonban itt sem engedik meg terjengősséget. A legjellemzőbb adatokat, illetve példákat közlik egy-egy településről. És tehetik ezt, mivel egy másik kiadványban a Leidensweg der Deutschen in komunistischen Jugoslawien (A német kisebbség golgotája a kommunista Jugoszláviában) már évtizedek óta gyűjtik a tanúk beszámolóit, eddig négy kötetben tették őket közzé. Belőlük képet kaphatunk, micsoda embertelenségek történtek, gyakran a horrorfilmek képzeletvilágát is felülmúlta a valóság. Jól megválogatják a közzétett megnyilatkozásokat, így azok által viszonylag jó képet kapunk a történetek és folyamatok egészéről.

Érdemes egy pillanatra megállni ezen a ponton, és feltenni a kérdést, vajon miért nincs magyar részről hasonló munka, és hasonló dokumentációs folyamat. Azt hiszem ez a kulcskérdés. Ezért tudtak/tudnak a németek saját szenvedéseikről tárgyszerűen beszélni, és ezért van az, hogy a magyarok ellen elkövetett gazságok feldolgozásában nagyon le vagyunk maradva a németekhez képest. Az ad hoc munkák noha fontosak, nem elégségesek, szervezett adatgyűjtés és rendezés/rendszerezés nélkül nem juthatunk tovább.

Kezdetben a férfiakat öldösték (a magyarság elleni bűntetteknek is ez az első szakasza). Majd – a magyarságtól eltérően – mindenkit táborokba internáltak. A negyedik fejezetben az 1944 karácsonyakor a Szovjetunióba történő deportálásokról olvashatunk (a visszatérőket később az Odera menti Frankfurtba telepítették le). Az ötödikben a jugoszláviai táborokba hurcolást dolgozzák fel, a teljes elűzetést (Austreibung ahogy a németek nevezték) és a táborokba jutást leírva. A hatodik fejezetben a gyűjtő, illetve munkatábo­rokat veszik sorra, a hetedikben pedig a haláltáborokat. Megtudhatjuk, hogy a partizánok is kiválogatták a munkaképes németeket, a nagyszámú munkatáborba küldték őket, a gyerekeket és az öregeket pedig „speciális táborokba” – ahogy a hivatalos szóhasználat nevezte őket. A hetedik fejezetben statisztikákkal, valamint beszámolók közreadásával bizonyítják, hogy a „speciális táborokban” gyakorlatilag likvidálás folyik, azaz „előre megfontolt gyilkolás”. Hagyták, hogy a táborlakókkal az éhség és a rossz higiéniás körülmények miatt fellépő járványok, elsősorban tífusz végezzenek. A Jugoszláviában elhunyt németek 90 százaléka a háború, illetve hadműve­letek befejezése után halt meg. Hat „speciális tábor” működött a Vajdaságban, kettő Horvátországban, azaz Szlavóniában, és kettő Szlovéniában. Mindet név szerint felsorolják, és rövid történetüket is közlik. Az egyik szlavóniai táborból Maria Knebel a „német Anna Frank” 40 levelet küldött horvát édesanyjának, amelyet 50 év elteltével fedeztek fel (158. o.). Külön fejezetben foglalkoznak a gyerekek ellen elkövetett bűntettekkel. Egyrészt a gyerekeknek jóval kisebb volt a túlélési esélyük, másrészt a túlélőket szétválasztották szüleiktől, testvéreiktől, majd megpróbálták őket, sokszor sikerrel, átnevelni. Hasonlóan odafigyelnek a papokkal elkövetett bűntényekre (közlik a bűntetteket elszenvedők névsorát). A tizedik fejezetben a táborokból való szökésekkel foglalkoznak. Voltak úgynevezett „fekete” és „fehér” szökések. A fehér szökések lényegében véve az őrzők tudtával történ­tek, nem tudni, pontosan mi célból, és azt sem tudni, milyen arányban voltak ilyen szökések. A „fekete szökések” az őrök akarata és tudta ellenére történtek. A szökevénye­ket sokszor még Magyarországon, illetve Romániában is megkeresték, és visszahurcolva, példát statuálva gyilkolták meg őket. Mindezeket a fejezeteket a visszaemlékezők történetei alapján dolgozzák fel (mivel még idejekorán feljegyezték őket, a visszaemlékezések pontos adatokat tartalmaztak). Nem marad ki egyetlen munkatábor, vagy gyűjtőtábor sem. A szerb forrásokat is felhasználják, sőt igyekeznek az elkövetőket is megkeresni. Mindezeket a fejezeteket összegezve a tizenegyedik fejezetben a német lakosság területenkénti eltűnését követik nyomon, és foglalják össze. Kiemelik, hogy a kisszámú német, aki Jugoszláviában maradt 1951-ig belső száműzetésben élt. A táborokból szabadulva nem volt mód válogatni azon szerződések közül, amelyekkel természetes környezetüktől elszakítva Dél-Szerbiában, illetve Macedóniában adtak nekik munkát és silány lakhelyet. Mégis ez a szakasz már sokkal kevésbé embertelen, a szerződések lejártával sokaknak sikerült kivándorolni Jugoszláviából. A legtöbben Ausztriába, Németországba és Észak Amerikába távoztak. 2001-ben még 170 ezer túlélő élt, és ha a jugosz­láviai dunai svábok utódait is számba vesszük, akkor nagyjából több mint egy millióan vannak. A 12. fejezetben táblázatokban közlik az emberi áldozatokról szóló adatokat.

A 13. fejezetben egy már-már jogi szöveget találunk, ami erőteljes bizonyítási kísérlet, amellyel a genocídium tényét bizonyítják. Rendkívül precízen definiálják a tényállást, azt, hogy a történtek eredménye az lett, hogy a németek eltűntek Jugoszláviából. Még fontosabb az, hogy a genocídium gondolati hátterét is bemutatják, több bizonyítékot is felsorakoz­tatva (218–222 o., nyolc pontba szedve). Szerintem hiba, hogy nem mutatnak rá a történtek egészének szovjet inspirációjára. A 14. fejezet viszont immár politikai jellegű, rehabilitációt követelnek (kollektív, egyéni és anyagi). Kifejtik, hogy stratégiájuk a jövőre nézve az, hogy a jog eszközeivel élnek. Az anyagi rehabilitációt sem felejtik ki, mindent összeadva szerintük 2004-ben az 65 milliárd dollárt tenne ki (igaz, hogy nem gondolkodnak az összeg egyszeri behajtásában). Magyar szempontból nagyon érdekes, ahogy a szociális egzisztencia felszámolásáról beszélnek, és ahogy annak jelentősé­gét a genocídiuméhoz közelítik. A fejezet végén arról beszélnek, hogy a morális, történelmi és gazdasági felelősségvállalás, valamint az európai érték­rend elfogadása lenne a megoldás, amely Jugoszlávia maradékainak egyéb­ként is hasznára válna.

Végül a 15. fejezetben a Duna-menti svábok történetének kronológiáját közlik, a 16. fejezetben az ENSZ-kérdésre vonatkozó dokumentumait, a 17. fejezetben a témára vonatkozó eddigi publikációk listáját. A közismert német precizitás ellenére is kimaradt a könyvből a tárgy és névmutató, amire szükség lenne, éppen a használhatóság miatt.

A könyv erénye és egyben hibája is a német szempont végletes értelme­zése és kifejtése. Erény ez, mert óriási szükség volt/van azoknak a tényeknek a kifejtésére, amelyeket a könyv taglal. Szenzációs is ez, hiszen még ritkák azok a művek, amelyek ilyesmire vállalkoznak, és amelyek helyrebillentik, illetve hatályon kívül helyezik mindazt, amit a titoizmusban kontroll nélkül közöltek. De hiba az, hogy nem próbálják kötni a németek felett végrehajtott bűntetteket a mások felett elkövetettekkel (magyarok, polgári elemek, hadifoglyok). Hiba a német szempont szűk értelmezése azért is mert nem törekszenek a jelenség megértésére, hanem inkább arra, hogy ítéletet mondjanak a másik fél, Titóék, a kommunisták felett. Persze sokak számára nem csupán „jelenségről” van szó, hanem életük, illetve szeretteik életének legválságosabb, legtragikusabb szakaszáról. Ezért lenne értelme a megítélés­nek is, de nem elsősorban a történetírásban, hanem az igazságszolgálta­tásban. A könyv egyébként nem hagy kétséget afelől, hogy vannak ilyen elképze­lések német részről. Azt hiszem, hogy a szerzőknek nem is elsősorban a történetírói feldolgozás volt a céljuk, hanem inkább az, hogy a szerb olvasóközönség elé tárják (nem mellékes, hogy ezt a szerbek által preferált cirill írással) azokat a tényeket, amelyekről a titoizmusban hallgattak, illetve hazudtak. Kezdetnek ez sem kevés. Egyébként a szerb cirill írásmód használatával sokszor túl is lőnek a célon, mivel pl. nem közlik egyes nevek német helyesírását, sőt a toponímiák német neveit sem. Mégis komoly hiba, hogy a szerzők túlontúl sommásan beszélnek a kommunistákról és Titóról, vérszomjasnak és terroristáknak nevezve őket. Ezzel csak démonizálják őket, és nem hagynak lehetőséget a megértésre, hiszen azt a tényt magyarázaton kívül hagyják, hogyan lehetett a partizánok tömegeit belevonni a német lakosság irtásába, meg sem kísérlik kimutatni, hányan vettek/vehettek részt benne, mi motiválta őket, stb. A könyvben közölt adatok és az érvelés tiszta és erőteljes logikája ugyanolyan, sőt talán hatásosabb lenne a felesleges jelzők nélkül is. A titoista manipuláció feltárása pedig még világosabban kiemelné a főbűnösök, illetve a közvetlen végrehajtók szerepét, felelősségét. Mindazonáltal jó alap ez a könyv egy történészi diskurzus elindítására, hiszen a felhasznált tényanyag ezért kiált. Másrészt a könyv struktúrája, a feldolgozás módja, a háttérben megszervezett munka, és munkamódszer követendő példa lenne egy olyan kötet megírásához, amellyel a magyar történettudomány még adós.

 

Herbert Prokle–Georg Vildman, stb. szerk.: Genocid nad nemačkom manjinom u Jugoslaviji 1944-1948 (A vajdasági németség ellen elkövetett népirtás tudományos feldolgozása). Društvo za srpsko-nemačku saradnju, Beograd, 2004. 276 o.

 

Mészáros Zoltán

1 AVNOJ (Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije) magyar rövidítése JNFAT (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) lenne. A magyar rövidítés nem általánosan használt, és többnyire csak a jugoszláviai magyar kiadványokra jellemző.

2 A csetnikek (četnici) szótári jelentése „harcoló szabadcsapatok” lenne, azonban a második világháborúban többféle csapatot illettek ezzel a névvel, többek között az emigráns kormány parancsnoksága alatt álló csapatokat is. Itt ebben az értelemben használjuk e fogalmat.