Klió 2006/2.

15. évfolyam

Horvátok és magyarok viszonya 1102–1918 között

A zágrábi Horvát Történelmi Intézet fenti című dolgozatgyűjteménye (Zbornik radova Hrvatskog instituta za povijest) egy négynapos értekezlet referátumait összegzi, melyet az MTA Történettudományi Intézetének történészeivel együtt Zágrábban 2004-ben tartottak. Valóban idejében történt ez, másfélszázadnyi ellenségeskedéssel a háttérben, jó nyolc évszázados közös történelmi kapcsolatunk félremagyarázásai után. Éppen most, az Európai Unióban újra alakuló nemzeti viszonyaink küszöbén. Mirko Valentić elnöki bevezető beszédében a jelen szemléletet így fejezte ki: „Ma a teljesen megváltozott feltételek között, mikor valóban önállóak vagyunk, vagyis egyenlők, s remélem 100 évvel bölcsebbek is, előkészíthettük ezt a közös tudósgyülekezetet”. Felvetette, többek között az iskolás könyvek kölcsönös átdolgozásának kérdését is, mihelyt ezt a két állam jóváhagyná.

A teendők ez irányban pedig különösen égetők, mert a horvát-magyar történelmi viszony rosszindulatú kezelése nyilvánvaló. Mint például az, hogy Zrinski/Zrínyi Miklóst, a költőt magyarbarátsága miatt ignorálták horvát részről, szemben Jelačić József Magyarország elleni kardoskodását* mitologizálva. Altuálisan is tapasztalható ez a hangulat egy történelmi interneten – www.hrvatska-povijest.tk –, amely horvát nyelven világszerte elérhető. Nem tudom, használják-e még a horvátországi és Montenegro-kisebbségi médiák, de a horvát rádiók Stuttgartban meg Amerikában igen. A hajmeresztő hiányosságok és ferdítések e „Horvát történelemben” tudományos szóra se érdemesek. Csakhogy mindez ismételten terjed a most újonnan történelmi ismeretek után vágyó nemzetben.

Például egyáltalán nem mutatják be az általános viszonyokat; a hősök kifelé mindig csakis horvátok. Kezdve a belzavargásban legyilkolt – ez megemlítetlen – Zvonimir király (1075–89) magyar özvegyével, aki „játszmatársaival” keresztülvitte, hogy Szent László ideiglenesen horvát hatalomra jusson. De Péternek, az utolsó horvát királynak a magyarok ellen vívott csatabeli halála sem változtatott a horvátok győzedelmeskedésén. Amiért Kálmán király kénytelen egyezségre jutni velük, úgy, hogy minden megfeleljen a horvátoknak. Ezzel kezdődik 1102-ben a horvát–magyar koronaunió – a jövőre nézve szerencsétlen irányban. Mert ez utóbb a horvát népet súlyosan terheli. Főleg a török időben, de mégis, akkor is sorozatosak a hőstettek – kiváltképpen a Zrínyiek által. Zrínyi és Frangepán összeesküvésével kapcsolatban magyarázat nélkül marad azonban, hogy miért fordultak a törökverő hősök Bécs ellen. A horvátok egyszerűen megszabadultak a töröktől. Teljesen kimarad majdhogy két évszázad tárgyalása 1670-től 1848-ig, azaz Zrínyi Pétertől Jelačić Józsefig. A magyar forradalom ekkor Horvátországot elmagyarosodással fenyegette, kiváltképpen a Jelačić ellen elkövetett csalások révén. Ő békét kívánt Magyarországgal, de rákényszerült, hogy kardot rántson a magyar expanzióval szemben. Megindult katonáival a Dráván át, de – hogy, hogy nem? – Bécs előtt veri a magyarokat, s dicsőségesen bevonul az osztrák fővárosba. Ezután megtörik a magyar forradalom. Az osztrák–magyar–horvát kiegyezést meg sem említik. Végül az I. világháborúbeli horvát hőstettek sorolása következik.

Mindezt persze az eddigi horvát történeti irodalomból merítették a horvátok, nem kell hát csodálkozni azon, hogy komoly horvát történészek most úgy vélekednek, mint Dinko Sokcević: „Ezen országközi tudományos összejövetel, a Horvát–magyar viszonyok, 1102–1918 egyik legfontosabb feladata, hogy a sztereotip elképzeléseket véglegesen, finom módon, de határozottan, a történettudomány teréről a legenda világába utalja, a mítoszokhoz, vagy legfeljebb a szépirodalomba; s a valóságos történelmi eseményeket a múlt kutatói úgy szemlélhessék, hogy szabadok lehessenek azoktól az előítéletektől, amelyek akkor keletkeztek, mikor a két nép összetűzésben állt egymással.” Vagy Tomislav Raukar: „A magyar–horvát középkori dinasztikus közösség szemlélete szükségképpen el kell távolodjon a régibb történetírás pragmatizált sémáitól, valamint ugyanazok kérődzésétől is. Az 1102-es év valóban a horvát közékortörténet sarkalatos cselekménye volt, nem pedig „szerencsétlenség”, miként a romantikus történetírás bírálta a horvát királyság belépését Magyarország dinasztikus közösségébe.” Mindezt általánosítja Mladen Antić azon tétellel, hogy a horvát és magyar történetírások a XIX. század második felétől diametrálisan szétváltak. S úgy összegezi ezt, hogy mai szemléletek és bemutatások elképzelhetetlenek a XIX. és XX. századokbeli apparátusok alapján.

E „revíziós” elvek szerint a négynapos zágrábi gyülekezetben elhangzott referátumok a horvát–magyar történelemnek – mondhatni – valamiféle új vázát állították fel. Eltekintve a magyar beszámolóktól, a horvát elemzők szerint nyolcszáz éves közösségünk áttekintése ilyképpen festene.

Középkor: Nem észlelhető számottevő horvát–magyar ellentét. Már Szent László jelentős teljesítménye volt a zágrábi püspökség alapítása, de Szlavónia is ekkor lép a történelembe, mégpedig azzal, hogy Magyarország dél felé fordult, és ennek eredménye lett Horvátország megalakulása a Dráva és az Adria között. Kálmán magyar királyt a horvátok Tengerfehérvárott (Biograd) koronázták saját királyukká, miközben ő lecsendesítette a belvillongásokat, biztosította Horvátországot Bizánc felől, és elfoglalta Velencétől a dalmát városokat. Az Árpád-házi királyok aztán nem is avatkoztak a horvát ügyekbe, sőt elvesztették a dalmát városokat. A Nápoly irányában érdekelt Nagy Lajos fordult ismét határozottan a tengerpart felé, visszafoglalta a városokat, sőt Dubrovnik is csatlakozott hozzá, amikor is a később önállósult kereskedőváros ismert fellendülése elkezdődött. A magyar és horvát „közös állam” csúcspontját éppen a középkor vége felé érte el, Mátyás király uralma alatt.

Törökvilág: Magyarország három részre bomlásával és Velence Dalmáciába nyomulásával még megmaradt a horvát–magyar határvidék. Maguk a horvátok Habsburg-királyt választottak, de miután kiderült, hogy Bécs nem száll szembe a török uralommal, a szlavón nemesség Szapolyaihoz pártolt. Utóbb már a horvátországiak is ellenszegültek Bécsnek az abszolutista étvágya miatt, amellyel a báni méltóságot igyekezett korlátozni. Ezért maguk a horvátok szerveztek határőrséget a törtökkel szemben, Bécsnek mégis sikerült magához vonnia az őrvidék igazgatását, és törökországi szabad fegyveres földműves valahokat odatelepítenie. Miközben a horvát és magyar nemesség egyre szegényedett az örökös csetepatéban a törökökkel, aközben rokonsági és birtokörökségi összefonódások történtek a Dráva mindkét oldalán. Ezért joggal feltehető a kérdés: hogyan írjuk Zrínyi Miklós nevét, a dédunokáiét, Miklósét és Péterét, vagy Frangepán Ferenc-Keresztély meg Zrínyi Ilona nevét – így magyarul vagy horvátul? A sikertelen Zrínyi–Frangepán-összeesküvés után totális abszolutizmusba süllyedtek mind a horvátok, mind a magyarok, s a törökök kiűzése kizárólag Bécs győzelme lett. Ezután azonban hézagossá válik a horvát történészek munkája. A kuruc felkelést, a Pragmatica Sanctiót, Mária Terézia és József uralkodását – azaz a XVIII. századot nem dolgozták ki.

Ideológiák. A pánszlávizmus hatásának figyelembevétele nélkül a horvát történészek arra utalnak, hogy ekkor alakult ki államjogi ideológiájuk, nyelvüket hivatalossá tették, megfogalmazták nemzeti identitásuk programját, értelmiségüket is mozgósították a politikai életben; miközben züllött a feudalista rendszer, s erősödött a polgárság. Kiindulópont volt az 1790-es horvát országgyűlés, amely közös kormányt kívánt Magyarországgal, amíg fel nem szabadul Dalmácia és részleg Bosznia is. A hivatalos nyelv addig a latin lenne. Nagyhorvátország ilyen megvalósulása azonban elmaradt, miközben Magyarországon folyt a nyelvújítás, s 1830-ban magyar lett a pozsonyi országgyűlés nyelve is. A horvátok kifejezett elégedetlenségére. Mégis, a reformkor kézenfekvő haladását az északi horvátság példaként figyelte, s magyarbarát párt is alakult, amely szembekerült a délszláv nemzeti „illírizmussal”, úgy, hogy 1845-ben véres összetűzés is történt közöttük. Ilyen hangulatból merült fel Jelačić, akit Bécs örömmel fogadott bánként, mint a 48-as Magyarország ellen irányítható eszközt. De Jelačić „monarchiamentése” a Bach-korszak elnyomatásába fulladt horvátoknak és magyaroknak egyaránt. Így az azután következő „provizórium”-rendszer alatt a horvátok sem akartak többé Bécshez kapcsolódni, hanem a Magyarországhoz való viszonyuk alternativáját mérlegelték újra.

A kiegyezés után. Az osztrák–magyar-kiegyezés alszerződéseként történt a horvát–magyar-kiegyezés is. A történészek egyetértettek abban, hogy a horvátok számára ez nem volt kielégítő, mert az elismert nemzetiségi autonómia dacára, gazdaságilag és pénzügyileg Zágráb Budapesttől függött. Az itt tárgyalt könyvben a történészek azonban nem foglalkoztak azokkal a fejleményekkel, melyek a XX. század elejére a horvát gondolkozást a jugoszlávizmus felé irányították, illetve a sok évszázados horvát–magyar közösség felbomlását eredményezték.

Hrvatsko madjarski odnosi 1102–1918 (Horvát–magyar viszonyok, 1102–1918) Hrvatski institut za povijest, Zágráb, 2004.

Magyar Zoltán