Klió 2006/2.

15. évfolyam

Oroszország: nép, vezetők, civilizáció

A neves orosz történész, A. N. Szaharov könyve a szerzőnek az 1990-es évektől megjelent, szakmailag iránymutató írásait tartalmazza. A mű három részre tagolódik. Az elsőben az orosz história geo- és külpolitikai aspektusairól szóló, a IX–XV. századot felölelő tanulmánytól kezdve a második világháborús évek orosz diplomáciai tevékenységét elemző írással záruló, tizenegy munka látott napvilágot. A második historiográfiai témájú, a harmadik pedig tudományos publicisztikai rész. A szerző ezekben, többek között új megvilágításban tárja elénk egyes orosz történészek munkásságát, másrészt tárgyalja a posztszovjet oroszországi historiográfia nyugati megítélését és jelenlegi helyzetét.

Szaharov az első rész bevezető tanulmányában hangsúlyozza, hogy csak az új történettudományi módszerekkel kutatható eredményesen, az emberiség histáriájának részeként, az oroszországi történelem. Az orosz térségben is végbementek változások, csak elhuzódva, lassú tempóban. Így az orosz história öt szakaszát különbözteti meg (21–22. o.). Rámutat azonban, hogy a történeti evolúció nem tárható fel a marxi formációelmélettel, hanem csak az objektív, az orosz és a külföldi historiográfiai módszerek szintézisét magában foglaló, új megközelítésekkel. Az orosz fejlődést meghatározó tényezők közül kiemeli a civilizációk kölcsönhatását (V. O. Kljucsevszkij nyomán), a regionális különbségeket, a kolonizációt és (L. N. Gumiljovot követve) a passzionaritást. Az ország nagysága és nyitott határai az expanzió, a militarizált társadalom és a despotikus államrend irányába hatottak. Következő írásában az orosz államiság kezdeteiről szólva, a történész bírálja az átpolitizált újnormanizmust. Szerinte a varégok kialakulóban lévő állami strukturákra települtek. A rusz etnikum a térségben civilizációs küldetést teljesített. A szerző azonban nem tartja lezártnak „a varég kérdést”. Az ezt követő tanulmányban Szaharov a kereszténység oroszországi felvételének nemzetközi és diplomáciai aspektusait taglalja. Az aktus máshol is pragmatikus külpolitikai kombinációkkal járt. A Kijevi Ruszban a folyamat lassan, ellentmondásokkal és drámai ingadozásokkal kísérve zajlott le. Sajátosságait a belpolitikai helyzet és a külső környezet határozta meg. Szaharov ebben és a következő két külpolitikai témájú írásában szól a magyar relációkról is.

A szerző igen részletes tanulmányban tárgyalja az orosz külpolitikának a legrégibb időktől a XV. századig terjedő alapszakaszait. Rámutat, hogy a kezdeteknél a sztyeppei nomádok jelentették a fő, külső determináló tényezőt. Szaharov pontos képet ad a X. század derekáig ívelő folyamatokról és a külpolitikai-katonai irányultságról. 980-tól és 1054 után komplex, Európa csaknem egészét átfogó és az ottani civilizációs értékeket befogadó külpolitika alakult ki. A széttagoltság korát viszont a lokális, dezintegrált külpolitika jellemezte. A térség bezárult a civilizációs hullámok előtt, társadalma és államrendje deformálódott. Végül hosszú és ellentmondásos utat bejárva, az eredeti geopolitikához, a Vlagyimir-Szuzdali, majd a Moszkvai Rusz tér vissza. Szaharov következő írásában kiemeli, hogy a XIII. század elejére kialakult orosz államterület hosszú folyamat eredménye volt, amiben a háborúkon kívül szerepet játszott a kolonizáció és az ügyes külpolitika is. A moszkvai fejedelmek kényszerűségből támaszkodtak a tatárokra. A keletre fordulással és a nem orosz népek bekebelezésével a XV–XVI. századra, felerősödött az orosz evolúció eurázsiai jellege. A történész másik tanulmányában kiemeli, hogy az orosz diplomáciai szervezet és alapfeladatai századok alatt formálódtak ki. A Moszkvai Rusztól a Pétervári Oroszországon át az első világháborúig az orosz diplomaták (pl. Viszkovatij, Orgyin-Nascsokin és Gorcsakov) fontos nemzeti, geopolitikai célokat valósítottak meg.

A szerző következő írásában a IV. Iván kora és 1917 februárja közötti alkotmányos tervezeteket és az orosz civilizációs sors alakulását tekinti át. A Kiválasztottak Tanácsa révén, majd I. Ál-Dimitrij alatt modernizációs alternatíva nyílhatott volna az ország előtt. Fontos, hogy Szaharov rámutat a XVIII. századi reformterveket behatároló tényezőkre. I. Sándor korától kezdve, II. Sándor nagy reformjain át a szerző elemzi a különböző miniszterek (pl. Lorisz-Melikov, Witte és Sztolipin), végül a kadetok XX. század eleji polgári átalakítási projektjeiig vezető út átértékelt állomásait. Igen fontosnak véljük Szaharovnak a XX. század eleji orosz társadalmat és államhatalmat elemző írását. A szerző rámutat, hogy Moszkva révén az orosz államiság a periférián született újjá. Az ország a XX. századba alacsony demográfiai mutatókkal, elmaradott paraszti gazdálkodással és tudattal, falusias munkássággal és hiányos műveltséggel lépett. A „Szent Oroszország” eszméje helyébe nem modern civilizációs, hanem osztálykritériumok kerültek. 1905 és 1917 között a fő politikai erők nem oldották meg a legégetőbb problémákat. Noha II. Miklós engedett az egyeduralmi rendszerből, nyugati típusú alkotmányos rend nem jött létre. Sztolipin komplex reformjával lényegében az összes politikai erő szemben állt. A cári, majd a Szovjet-Oroszország nagyhatalomként lépett a XX. századba, viszont paradox módon, polgári, civilizációs értelemben nem volt az. A következő tanulmány az 1939 és 1945 közötti orosz katonai és diplomáciai tevékenységről szól. Szaharov megállapítja, hogy 1939–41-ben a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió azonos típusú és egymáshoz közeli geopolitikai célokat követett, és a szovjet diplomácia ekkor sikereket ért el. Az 1941. jún. 22-i német támadás viszont áthuzta a világháború előtti szovjet kombinációkat. A szerző dokumentumokra és a legújabb kutatásokra támaszkodik a nagy honvédő háború külpolitikai aspektusainak vizsgálatakor. Távlatba kitekintve, Szaharov 1991-et 1945 antitézisének tartja.

A könyv második részében historiográfiai írásokat olvashatunk. Az első három Karamzinról, I. Je. Zabelinről és Vszevolod Szolovjovról, illetve A. V. Kartasevről szól. Karamzint eddig egyoldalúan mutatták be. Valójában levelezése, Az orosz állam története című főműve és egész munkássága alapján egy históriát kora szintjén feltáró, művelt nemesi értelmiségiről beszélhetünk. Nagy munkával komoly forrásfeltárást végzett. Igen jók pszichológiai személyiség- és csoportportréi. Zabelin nagy levéltári anyagot mobilizálva írt a XVI–XVII. századi Moszkváról, több tudományos egyesületben tevékenykedett és régészeti ásatásokat végzett. A moszkvai históriában fontosnak vélte a nép szerepét, életét és mozgalmát az állam mellett. A közelmúlt orosz szellemi életében előtérbe került a történelmi regény és így a műfaj 1870–90-es évekbeli nagy alakja, V. Szolovjov. Szaharov alaposan és sokoldalúan elemzi az író műveit. Rámutat, hogy az alkotások elősegítik a XVII–XVIII. század eseményeinek és szereplőinek (pl. az első Romanovoknak, Szofja régensnőnek és a palotaforradalmak részeseinek) ideológiamentes, reális megítélését. Kartasev 1919. évi emigrálásáig az oroszországi egyházi és politikai élet aktív szereplője volt. Vissza akarta állítani az egyházi önkormányzatot. Tanulmányozta az orosz egyháztörténetírás nagyjait. Párizsban a Szt. Szergij Teológiai Akadémián híres emigráns orosz tudósokkal együtt tanított. Szent Oroszországot szellemi, vallási jelenségként értelmezte, aminek ellenpólusát a világi állam és kultúra képezte. Máig alapvetőek pl. az orosz egyháztörténet periodizációjáról és az uralkodók vallásos nézeteiről és politikájáról kifejtett nézetei.

Szaharov könyve második részének utolsó négy tanulmánya a szovjet korszak historiográfiai vitáiról, az 1980-as évek első fele és a 90-es évek eleje orosz történetírása hazai és nyugati megítéléséről, az új politizálódás vagy a tudományos pluralizmus dilemmáiról (a 80–90-es évek fordulóján) és végül (a XXI. századra vetítve) az oroszországi történettudományban megjelenő új felfogásokról szól. A szerző meggyőződése, hogy a tudomány a politikától és ideológiától mentes vitákkal halad előre. Szovjet-Oroszországban viszont ezekre rátelepedett a politika. Az orosz história szakaszainak magyarázatánál a marxi formációelmélet vált egyeduralkodóvá. Az előbbit bírálókat vagy megtorlás érte (pl. Bahrusint és Cserepnyint), vagy félreállították őket (mint Volobujevet és Tarnovszkijt). Az 1980-as évek második felében az orosz történelemtudomány kezdett megszabadulni az ideológiai béklyóktól, folytatta az 1917 előtti hagyományokat, és újra integrálódott a világ tudományába. Az előbbiekre felfigyeltek a nyugati történészek. Ők mutattak rá a historiográfiai és a társadalmi folyamatok kapcsolatára és a változások tematikai súlypontjaira. Az orosz történészek között megjelent a liberális-kommunista és az antimarxista irányzat, a korábbi ortodox marxista mellett. A fentiek képezték az 1990-es évek eleji változások előfeltételeit. A szovjet totalitarizmus megítélésében közeledett egymáshoz a nyugati és az új orosz történetírás. Ugyanakkor az egyoldalú hazai publicisztikai megközelítéseket az utóbbi fenntartásokkal fogadta. A peresztrojkát Nyugaton a liberális kommunista vonulatnak megfelelően értékelték. A leírt jelenségek egyaránt képeztek mentális alapot a pluralista szemléletű orosz és a nyugati kutatásokhoz. A 90-es évek első felében levéltári forrásokra és új koncepciókra támaszkodva végbement a nyugati és az orosz történetfilozófiai, metodikai és historiográfiai örökség szintetizálása. Az orosz történeti fejlődést új földrajzi, etnikai, vallási, demográfiai tényezőkkel és a civilizációk kölcsönhatásával magyarázták. Új témák eredeti megközelítései (702–710. o.) tűntek fel. Ennél a résznél az olvasó figyelmébe ajánljuk a gazdag jegyzetapparátust (710–718. o.).

Tömörebben szólnánk az utolsó rész történeti publicisztikai írásairól. Szaharov kiemeli, hogy az ún. „zavaros időszakok” nemcsak a XVII. század kezdetén, hanem megszakításokkal 1991-ig jellemezték az országot. Ezek a periódusok fatális módon zajlottak le, és nehezen lábaltak ki belőlük. A demokrácia és a szabadság korábban – objektív és szubjektív okok miatt – nem érvényesülhetett, napjainkban viszont nehezen, de megvalósulhat. Azi utóbbi időben sok nyugati és orosz mű jelent meg a Romanovokról. Alatta többször történtek lassú és ellentmondásos reformkísérletek, azonban az országnak a Nyugattól való civilizációs lemaradása nem csökkent. Az Orosz Birodalom ekkor lett nagyhatalom, ugyanakkor a társadalmi megrázkódtatások a XX. század elején csődbe juttatták az országot. Az oroszországi reformerek nehéz, ellentmondásos és végső soron eredménytelen utat jártak be. Okát a szerző a nemesség és az államapparátus archaikus egoizmusában látja. A művelt államférfiak progresszív tervei között egyfelől és az orosz hagyományok és a megvalósított intézkedések között másfelől ellentmondások feszültek. Ez jellemezte pl. a pénzügyminiszterek, Witte és Sztolipin modernizáló és europaizáló terveinek sorsát.

Szaharov rámutat, hogy míg Nyugaton a társadalmi-politikai változásoknak megvolt a gazdasági-technológiai alapja, és véghezvitelükhöz hosszabb idő állt rendelkezésre, addig Oroszországban ez a fundamentum hiányzott, és az átalakulást eurázsiai lassúsággal és rövid idő alatt hajthatták végre. A szerző kiemeli, hogy országa jövőjét a polgári társadalom és a demokratikus jogállam jelenti. Megállapítja, hogy a szovjet rendszer a lumpenproletariátusra és a régi értelmiséget gyűlölő falusi rétegekre támaszkodott, és ezekből verbuválódott az új nómenklatúra. A régi gárda mérsékelt entellektüel bolsevikjai háttérbe szorultak a hatalom megszállottjaival szemben, akik a személyi diktatúrát támogatták. Szaharov szól a forradalmi totalitarizmus és a sztálini rendszer sajátosságairól. Elveti az utóbbinak a német fasizmussal való azonosítását. Az utolsó írásokban az oroszországi nemzetek fejlődéséről és az orosz nacionalizmus alapszakaszairól esik szó. A szerző rámutat a nyugati és orosz nemzeti fejlődés eltérő vonásaira. Kiemeli, hogy az Orosz Birodalomban a nemzetiségi politikát „az államépítésnek”, míg a szovjet korszakban „osztályelveknek” rendelték alá. A szovjet köztársaságokban már az 1960-as évektől feltűntek „a disszidens mozgalmak” és a Gorbacsov-érában is nőttek az etnikai konfliktusok és a szeparatista terror, ami egyik oka volt a Szovjetunió bukásának. A Moszkvai Rusz stabilizálódásáig általában „védekező”, az állam részéről „ideologiai”, a nép körében pedig „patrióta” nacionalizmusról beszélhetünk. Az orosz népet még a XIX–XX. század fordulóján se jellemezte a sovinizmus, az 1990-es évektől pedig a társadalmi és erkölcsi értékek erodálása miatt jelentek meg az orosz nemzeti mozgalmak. 1993 októberének moszkvai eseményei a szerző szerint a nómenklatúra-reformizmus gyengeségét is jelezték.

A kötet végén Szaharov életútjáról, tudományszervezői és történészi munkásságáról olvashatunk.

A. N. Szaharov: Rosszija: narod, pravityeli, civilizacija (Oroszország: nép, vezetők, civilizáció). Moszkva, 2004. Insztitut rosszijszkoj isztorii RAN. 956 p.

Kurunczi Jenő