Klió 2006/2.

15. évfolyam

Oroszország birodalmai a történelem előtti időktől Putyinig

Philip Longworth-nek, a canadai McGill egyetem egykori professzorának neve jól ismert a XVII–XVIII. századi Oroszország történetével foglalkozó kutatók számára. Eddigi könyveiben elsősorban egy-egy szűkebb téma monografikus feldolgozásával foglalkozott, mígnem 1992-ben megjelentette Kelet-Európa narratíváját, mely szokatlan módon a jelenből visszafelé haladva tárgyalta a térség történetét egészen a történelem előtti korokig visszatekintve (The Making of Eastern Europe. From Prehistory to Postcommunism).

Legújabb könyve a kutatásban manapság igen nagy népszerűségnek örvendő birodalom tematika tárgykörébe tartozik és az Oroszország birodalmai – Felemelkedésük és bukásuk: a történelem előtti időktől Putyinig címet viseli.

Longworth műve (a bevezetést és a konklúziót leszámítva) 15 számozott fejezetre oszlik, és üdvözlendő, hogy az egyes korszakokat terjedelmi szempontból is igen kiegyensúlyozottan tárgyalja. A könyv nem csak a szélesebb olvasóközönség számára szolgál sok érdekességgel, hanem azok részére is, akik behatóbban tanulmányozták már Oroszország történetét. Ugyanakkor számos gondolatébresztő illetve vitára inspiráló megállapítást tesz a szerző.

Koncepciójának lényege a következőkben foglalható össze. Longworth szerint „az oroszok négy birodalmat hoztak létre, melyek közül mindegyik más jellegű volt, és mindegyik más okok miatt omlott össze”. Az első magának a Kijevi Rusznak a kialakulása volt, amit olyan kereskedelmi jellegű birodalomnak tart, mely a helyi népesség és a „varég kalandozók kooperációjára épült”; ez a kooperáció eredményezett aztán egy olyan szerveződést, ahol „a nagyfejedelem irányítása alatt álló városállamok” hálózata jött létre. A Kijevi Rusz megalakulásában, bár hangsúlyozza a folyamatosságot, Bölcs Jaroszláv tevékenységét emeli ki, akit „az első orosz állam alapító atyjának” tart, mégpedig a kereszténység intézményesítése, a dinasztikus szentek (Borisz és Gleb) kultuszának bevezetése, az első törvénykönyv kiadása stb. miatt. A Rusz felbomlásának alapvető okát az öröklési rendre (az egyes területeket a fiú utódok számának megfelelően osztották fel, ugyanakkor a mindenkori rangidős fejedelemé volt Kijev) és a külső támadásokra vezeti vissza, melyek közül a mongol hódítás tetézte be a széttagolódás folyamatát. A kezdeti periodizáció tekintetében tehát Longworth nem tér el az orosz történelem konvencionális felosztásától.

A második birodalom az orosz területek Moszkva általi egyesítése révén keletkezett, és IV. Iván alatt a területkomplexum hivatalosan is birodalommá vált a cári cím felvételével (1547). Mindazonáltal az örökletes autokrácia kialakítását (Presznyakov véleményét elfogadva) nem IV. Ivánnak, hanem az ő nagyapjának, III. Ivánnak tulajdonítja. Sőt, Longworth értelmezésében IV. Iván maga volt az egyik oka a Moszkvai Birodalom összeomlásának az ország területi megosztása és az állami szintre emelt terror (tehát összefoglalóan az opricsnyina néven ismert gyakorlat) következményei miatt. Mindezt tetézte a dinasztia kihalása (1598), melyhez szintén köze volt Ivánnak, mivel legidősebb fia a vele való és tettlegességig fajuló konfliktus folytán vesztette életét. A dinasztia kihalása és az ezzel ok-okozati összefüggésbe hozott klimatikus változások, éhínségek – nem igaz cár ül a trónon, ezért bünteti Isten Oroszországot – álcárok feltűnéséhez és a szomszédos hatalmak beavatkozáshoz vezettek. Az anarchikus állapotokat és a birodalom gyengeségét jól mutatta, hogy 1610–1612 között a lengyelek voltak a Kreml urai.

A harmadik orosz birodalom a Romanovok trónra lépésével (1613) vette kezdetét Longworth szerint és egészen 1917-ig tartott. A birodalmi jelleg 1721-ben új megvilágításba helyeződött, amikor a szenátus 1721-ben a Haza Atyja, az Összorosz Császár (Imperator), a Nagy Péter címeket adományozta a cárnak érdemeire való tekintettel; az indoklás szerint Péter volt az, aki az oroszokat „úgymond a nemlétből a létbe”, azaz a többi nemzettel egyenrangú helyzetbe emelte. Longworth szerint az, hogy a cár európai nagyhatalommá tette Oroszországot, (Péter érdemein túl) azért volt lehetséges, mert Oroszország erőforrásai jelentősen megnövekedtek a XVII. század folyamán. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a „nyugatosítás” már jóval Péter előtt, az 1650-es évektől megindult. Péter katonai reformjai aztán lerakták az alapját annak a terjeszkedésnek, amely a XVIII. században a „nőuralom” alatt ment végbe (1725–1796 közt ugyanis kis időszakoktól eltekintve nők ültek Oroszország trónján).

A XVIII. század vége, a XIX. század eleje nem volt jó időszak a birodalmak számára: Nagy-Britannia elvesztette észak-amerikai gyarmatait, a spanyol gyarmatbirodalom Latin-Amerikában széthullott. Oroszország azonban továbbra is expanzív volt, és a birodalom „szerepét és ambícióit mintegy szimbolizálva 1803–4-ben először egy orosz hajó is körülhajózta a földet”! A XIX. században a birodalom tovább terjeszkedett, de politikai rendszere alapvetően nem változott meg. Az autokratikus politikai berendezkedés számára azonban kihívást jelentettek az iparosodás és a II. Sándor által bevezetett reformok következményei. A politikai rendszerben repedések az orosz-japán háború idején mutatkoztak az 1905-ös forradalommal. Az alkotmányos berendezkedés meghiúsulásának oka azonban Longworth szerint nemcsak a cár személyiségében rejlett, hanem (egy kortárs véleményét idézve) a liberálisok doktriner magatartásában is, akik mindenféle kompromisszumos megoldást elutasítottak: azaz „mindent akartak és azonnal.” A birodalom politikai rendszerét végül ugyancsak egy háború, az első világháború roppantotta szét. Longworth hangsúlyozza, hogy nem szabad olyan nagy jelentőséget tulajdonítani az 1917-es bolsevik hatalomátvételnek az orosz történelem felosztása terén, mint ahogy azt általánosan teszik, mert ezáltal kiszakítják „az új rezsim történetét annak háborús összefüggéséből”. A háború okozta problémák tették lehetővé Lenin hatalomátvételét, ugyanakkor a háború „formálta is az új szovjet állam kultúráját”, melyben alapvető volt „a kényszerítő és katonai módszerek” alkalmazása. A háború pedig több síkon zajlott: nemcsak a világháború orosz részről történő befejezésének kérdését foglalja magában, hanem az intervenciós erőkkel és a fehérgárdistákkal vívott harcokat is. A kontinuitás jelentőségét hangsúlyozza Longworth abban a tekintetben is, hogy az új rezsim nem tudott volna létezni a régi cári igazgatás hivatalnokainak, valamint a cári hadsereg tisztjeinek átvétele nélkül. Az újabb birodalom csak több év harc után formálódott ki a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének képében Lenin halálának évére (1924): ekkora deklarálták a „szocializmus egy országban” elvét.

A negyedik birodalom, azaz a Szovjet Birodalom Longworth szerint „mélyebben ideologikus volt, mint bármelyik elődje”, és kiterjedésben is felülmúlta azokat. Ugyanakkor a szovjet rendszer egy „informális birodalmat is működtetett, a kommunista blokkot”, amely nemcsak európai és ázsiai (Mongólia), hanem tengerentúli területeket is magában foglalt (Kuba). Továbbá a Kommunista Párt révén és nukleáris szuperhatalomként a Szovjetunió az egész világon befolyást tudott gyakorolni. E birodalom megszűnése (1991 végén) után Oroszország Európában és a Kaukázusban kb. az 1600 körüli idők határaira szorult vissza, míg Ázsiában a XVIII. század közepének határai mögé. A Szovjet Birodalom összeomlásának okát a birodalom fenntartásának költségeiben látja, és abban, hogy a tervgazdasági rendszer nem volt képes alkalmazkodni a technológiai fejlődéshez.

Végül Longworth röviden érinti az ezután következő eseményeket, folyamatokat, de ezek már inkább a politológia világához tartoznak – különösen Putyin rendszerének megítélése. A könyvet rövid jegyzetapparátus, válogatott bibliográfia, valamint névmutató zárja.

Philip Longworth: Russia’s Empires. Their Rise and Fall: From Prehistory to Putin (Oroszország birodalmai a történelem előtti időktől Putyinig). London, John Murray, 2005. 398.

Sashalmi Endre