Klió 2006/1.

15. évfolyam

Alexandra Kollontáj: Életem a diplomáciában

 

 

Alexandra Kollontaj neve fogalom volt a nemzetközi munkásmozgalomban, és életének valóban minden oldala, tevékenységének minden területe határ­talanul izgalmas terület volt és maradt. A cári tábornok leánya ifjan ment férjhez egy Finnországban tevékenykedő ifjú tiszthez, akitől nagyon gyorsan vált azután el. Házasságukból egy gyermek és egy több fejezetből álló, kitűnő Finnország-történet került ki, amely a Karl Kautsky szerkesztette Die neue Zeit hasábjain jelent meg, és nagy feltűnést keltett. Kollontáj ezzel robbant be a nemzetközi munkásmozgalomba, hogy azután a Clara Zetkin szerkesztette Die Gleichheit egyik fő munkatársa legyen, aki általában az oroszországi viszonyokról írt. A századforduló után részt vett a II. Interna­cionálé kongresszusain, ahol esze mellett az ifjú hölgy szépségével is sokakat hódított meg magának. Az orosz munkásmozgalom belharcaiban Kollontáj a mensevikekkel tartott, de jobbára Skandináviában élt. Az I. világháború idején első pillanattól háborúellenes volt, rendszeres cikkírója volt a Párizsban megjelenő, híres internacionalista orosz lapoknak (Golosz, Náse szlovo), és természetesen támogatta az első nemzetközi háborúellenes szocialista konferenciákat, később a Zimmerwaldi Mozgalmat. A háború alatt közeledett a bolsevikokhoz és személy szerint Leninhez.

Az 1917. évi februári forradalom után hamarosan hazatért, és nagy szerepet játszott a forradalmi eseményekben (egyidőben az ideiglenes kormány le is tartóztatta). Az októberi forradalom után elismertségét jelzi, hogy az első forradalmi kormánynak miniszter tagja lett, emellett Kollontáj évek óta rendszeresen írt kisebb-nagyobb munkákat, illetőleg a különféle országok szocialista folyóiratai számára cikkeket. Ezek között voltak történeti írások is. A forradalom másnapján nagy viharokat keltett a nők felszabadulásáról, szabad párválasztásáról és szexuális felszabadításáról írott brosúrája.

Ám még ennél is sokkal nagyobb viharokat keltett, hogy 1919–1920-ban Kollontáj élére állt a munkásellenzéknek, egyik fő szószólójuk lett az SZKP pártkongresszusán lezajlott vitákban s a munkásellenzékről írott hitvalló brosúrája sok olyan gondolatot pendített meg a szovjet demokrácia torzu­lásáról, az újonnan előálló szociális ellentmondásokról, amelyek azóta is elgondolkoztatók és sajnos csak kevesek által ismeretesek. (Ez persze az újabb generációkra vonatkozik, hajdanán Kollontájnak ezt az írását több nyelvre is lefordították, a mű valóságos fogalom volt a kortársak számára.) Az 1920–21-es viták Kollontáj nevét még emlékezetesebbé és ismertebbé tették, Lenin is keményen bánt el vele személy szerint is a kongresszuson, de tekintettel Kollontáj múltjára és feltehetőleg női voltjára Lenin maga is valamilyen kiutat keresett számára – de már a diplomáciai életben, vagyis kimozdította az országból.

Az élet azonban sokszorosan bonyolultabb volt. Egyfelől Lenin ismeretesen munkaképtelenné vált 1922 után, másfelől még az 1917-es forradalom napjaiban, Kollontáj élettársi kapcsolatba került a Balti Flotta legmarkánsabb bolsevik agitátor matrózával, Pável Dibenkoval. Ez az együttlét természetesen soha sem volt könnyű, nagyon különféle múlt állt mögöttük s nagyon különféle szellemi szinten álltak. A könyv tulajdonképpen elválásuk pillanatáig örökíti meg a története. Kollontáj naplójában azt meséli el, hogy ő magában miként döntötte el, hogy egyértelműen szakítani akar, és ezt összeköti azzal, hogy szorgalmazza saját külföldi diplomáciai kiküldetését. A gondolatot tett követte, döntését közölte Dibenkoval (aki szintén népbiztos volt), és aki a közlés után szó nélkül fordult be a házba, majd pisztolyával főbelőtte magát (nem halt meg). Kollontájt, persze, ez a tragédia felkavarta, az öngyilkosságról ő maga azonnal értesítette az SZKP titkárát, Sztálint, és kérte, hogy elindíthassa diplomáciai munkáját. Sztálin igen gyorsan válaszolt, mégpedig igenlően. (A gyorsaság s az egyértelmű helyeslés Kollontájt magát is meglepte.)

Kollontáj ekkor felkereste az illetékes külügyi népbiztost, Csicserint, akit régóta ismert, de aki láthatólag nem volt lelkes a gondolattól, hogy egy nőből nagykövetet csináljon. Először az vetődött fel, hogy Kollontájt Kanadába nevezze ki, de Kollontáj maga is úgy vélte, hogy Kanada megkö­zelíthetetlen, mert a londoni kormány nem fogja megbocsátani neki a háború alatti háborúellenes tevékenységét. Ez így is lett, az agreementre hiába vártak. Kollontáj ekkor régi barátjához, Lev Kraszinhoz, a kereskedelmi népbiztoshoz fordult. Kraszinnak ekkor amúgyis elég nagy befolyása volt a pártban. Ő egész másként fogadta Kollontájt mint Csicserin, s azt javasolta, hogy Kanada helyett menjen inkább Norvégiába, ahol sok régi barátja van még az I. világháború napjaiból. Ezt a tervet elő is terjesztették Sztálinnak, aki a tervet helybenhagyta, és így tett ezután Csicserin is. Az agreement hamarosan megérkezett Norvégiából, s 1923-ban megkezdődött Kollontáj diplomáciai pályája. Elbocsátásakor Csicserin már régi baráti hangon búcsúzott tőle, és mind ő, mind Kraszin világosan érzékeltette, hogy a kisebb konkrét feladatok mellett megbízatásának lényege, hogy elérje a Norvégia általi de jure elismerést is. (Ez utóbbi igen fontos volt akkoriban, hiszen áttörést jelentett volna az általános el nem ismertség falán.)

A könyv lapjairól azután nap mint nap nyomon követhetjük, hogy miként kezdődött Kollontáj diplomáciai missziója. Ezúttal sem volt semmi egyszerű. Az Oslóba kinevezett szovjet követ (illetőleg a követséget vezető első számú meghatalmazott) Szuric félreérthetetlen féltékenységgel fogadta. Kollontáj helye a követségen valóban nem volt világos, ez csak egy év multán lett az amikor Moszkvából megkapta a kinevezést a követség vezetésére, Szuricot pedig áthelyezték Törökországba. Kollontájnak ebben az időben munkája javarészét a kereskedelmi megállapodások kijárása kötötte le, már csak azért is, mert tisztában volt azzal, hogy ezen az úton érheti el a kívánt, de jure elismerést. Közben a norvég kormányok is változtak, tárgyalópartnerei is; s Kollontáj remekül jeleníti meg naplójában az egyes emberek egyéni arculatát, valamint azt is, hogy adott esetben mi volt a különbség a norvég liberális vagy konzervatív kormány között.

Kollontáj azonban nem lett volna Kollontáj, ha megfeledkezett volna a régebbi barátairól, e kapcsolatokat is fenntartotta, és mindig is képe volt a norvég munkásmozgalom alakulásáról, alkalmasint erre is támaszkodott a norvég politika „megdolgozása” során, miközben, természetesen, nem veszítette szem elől a hazai politikai élet alakulását sem. Érdekes, hogy ezekben a hónapokban és korai években bizalommal írt és fordult Sztálinhoz, miközben Zinovjevről lesújtóan rossz véleménye volt, róla hallani sem akart, hasonlóan személyes és morális okokból, mint néhány neves kortársa (például Balabanova vagy Victor Serge)

Míg az oroszországi hírek Kollontájt mindig is nagyon érdekelték, s 1923-ban már nagyon lesújtották a Lenin egészségi állapotáról hozzá eljutott értesülések, az események margójára pedig nem kerültek általában optimista felkiáltójelek, a Komintern esetében Kollontáj kifejezetten elhárító magatartást tanúsított, és hangsúlyozta, hogy ő diplomata és nem Komintern-agitátor. Ez nyilvánvalóan Zinovjev politikájának is szólt, de ez az újfajta elhárítás módfelett új volt az ő esetében, aki életének nagy részét éppen a nemzetközi munkásmozgalomban töltötte el.

Kollontáj naplója egészében jól áttekinthető, kronologikusan és tematikusan kisebb fejezetekre tagolt, és így az érdeklődő jól eligazodhat a hatalmas anyagban. A könyv stílusára jellemző a megannyi apró, élesszemű megfigyelés, az emberek jellemzése, az irónia, de az önirónia is. Ez utóbbira jellemzően Kollontáj maga számol be arról, hogy kezdetben még milyen diplomáciai bakikat követett el Norvégiában, amelyeket megbocsátottak neki. Nem lett volna nő, ha nem jegyzi meg naplójában is a bókokat, amelyeket a norvég miniszter partnereitől kapott, amikor az első fogadáson kiöltözött (gondosan megválogatva, hogy olcsó ruhát vásároljon ez alkalomra is), s a norvég partner megjegyezte, hogy mindig tudta, Kollontáj „nemcsak okos, hanem charmant is”.

Kollontáj nagyon érdekes megfigyeléseket tett az oslói munkáslakásokról, amelyek kommunális, olcsó lakások voltak, de egyúttal nagyon világosak, minden szükségessel ellátottak, és még a zöld környezetről is gondoskodtak (a leírás tökéletesen egybevág a „vörös Bécs” megfelelő, híres szociális lakásépítéseivel – „Gemeindehaus”). Saját benyomásait hozzátéve, Kollontáj leírta, hogy ilyen lakásokat fognak majd a Szovjetunióban is építeni.

A jól végzett munkája után (a de jure elismerés már a küszöbön volt), 1923 nyarán Kollontáj 15 napra hazamehetett Moszkvába. Moszkvai benyomásai nem voltak a legjobbak. Egyrészt lesújtotta Lenin végzetes betegsége, másfelől régi barátjával, Kraszinnal találkozva, tájékozódhatott arról, hogy a pártban mennyire kiéleződtek már a csoport- és utódlási harcok.

Ahogyan Kollontájnak minden esetben nagyon jó szeme volt a valóságra, így e 13 nap alatt is volt érzéke ahhoz, hogy észlelje a NEP árnyoldalait. Így világosan látta, hogy a NEP révén a parasztok egy rétege jár jól, a munkások pedig nem. Ezt azután még inkább tudatosították benne azok a munkásnők, akikkel 1917–1919-ben együtt dolgozott, és akik így, „alulról” pontosan tájékoztatták a munkások életéről. Kollontájt azonban nemcsak ez keserítette el, hanem Moszkvában pontosan értesülhetett arról is, hogy a régi „munkásellenzék” vezetőit hogyan szórták szét, több esetben szintén külföldi megbízatásokkal, más esetben egyenesen száműzetésbe kergetve.

Moszkvai tartózkodása alatt a „külügyben” „eligazítást” kapott további norvégiai diplomáciai feladataihoz. A tanácsok azonban, érdekes módon, nagyon is eltérők voltak. Míg Csicserin népbiztos változatlanul azt jelölte meg Kollontáj legfontosabb feladatának, hogy a de jure elismerést hozza tető alá, addig Litvinov, Csicserin helyettese, kételkedett ennek lehetősé­gében, minthogy szerinte Norvégia kis és függő állam, és ilyen átütő jellegű diplomáciai lépést aligha tehet meg a nagyok ellenére. (A továbbiakban azonban mégiscsak ez történt, amiben Kollontájnak tetemes része volt.)

1923 telén Kollontájt ismét újabb váratlan és kellemetlen események várták Norvégiában. Kollontáj egy percre sem szakította meg kapcsolatait a norvég munkásmozgalom vezetőivel, hivatalos diplomata megbízatása ellenére sem. Így azután amikor 1923 telén a Norvég Munkáspártban, amely megközelítőleg ugyanolyan erős volt, mint a Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt, és ebben a norvég pártban a szakításig kiéleződtek az ellentétek, akkor Kollontáj mindkét csoportosulás vezetőivel (akiket régóta jól ismert) külön-külön tárgyalt, hogy a szakítást elhárítsa. Ráadásul a bajok részben Moszkvából származtak, lévén, hogy a KI részéről Zinovjev személyesen olyan instrukciókat adott, amelyek pontosan a szakítás irányába hatottak. Kollontáj ezt kifejezetten „ostobaságnak” minősítette, és megint szembekerült Zinovjevvel. Kollontáj különben a többségi irányzat vezetőjével, Tranmaellel, a realitások képviselőjével érzett együtt.

A történelmi valóság azonban ezúttal sem volt egyszerű, és Kollontáj Moszkvából, Sztálintól kapott olyan táviratot, amely a szakítást szintén elítélte. Kollontáj ezt nagy megkönnyebbüléssel fogadta. A napló ebben az esetben is nagyon érdekes és fontos forrásértéket jelent, hiszen napjainkban, amikor csak fekete színben tűnhet fel, kitűnik, hogy Sztálinnak többször mennyire jó volt a realitásérzéke. Persze ez csak pillanatnyi történet, s a szakítás Norvégiában is bekövetkezett, miként csakhamar a svédországi mozgalomban is, s ezekben az esetekben éppen hogy nem Sztálin ellenére, de Kollontáj keserűségére. Amikor a Norvég Munkáspárt valóban kettészakadt, és belőle kiszakadt a jóval kisebb Kommunista Párt, Kollontáj mindkét párt vezetőjével jó kapcsolatban maradt. A Norvég Munkáspárt 1923 telén a norvég parlamentben is szorgalmazta Szovjet-Oroszország de jure elismerését – ráadásul ezt abszolút önálló kezdeményezésből tette, de Kollontáj ezeket a lépéseket pontosan ismerte.

1923 decemberében Kollontájnak ismét Moszkvába kellett utaznia, részben azért is, mert a Politbüró többször is foglalkozott azzal, hogy milyen kapcsolatokat tartott és tart fenn a munkásellenzékkel, sőt még az is felvetődött, hogy Kollontájt hazahívják, és rendszabályokat foganatosítanak ellene. Kollontájt ekkor megint maga Sztálin is fogadta, hosszan beszélgetett vele, de erre az „ügyre” nem tért ki. Kizárólag a norvég kérdésről esett szó a beszélgetésen, és Sztálin visszatérőleg is helytelenítette a norvég munkás­pártban bekövetkezett szakadást.

Ezzel Sztálin ismételten dezavuálta Zinovjev és a KI akkori hivatalos politikáját. Sztálin abszolút pragmatizmusára vallott, hogy a beszélgetés során Kollontájnak megjegyezte: „hogyha egyszer a szakadás már megtörtént, akkor azt már csak tudomásul lehet venni”. Kollontájt magát is meglepte, hogy Sztálin milyen jól van tájékozódva mind a norvég munkásmozgalom, mind az ország belpolitikai viszonyairól. Jellegzetes volt, hogy Sztálin – részint a de jure elismerés előmozdítása végett is – aziránt érdeklődött, hogy a Norvég Munkáspárt és a liberálisok, ha egyszer az ország lakosságának többségét maguk mögött tudhatják, miért nem fognak össze, és miért nem buktatják meg a konzervatív kormányt. (Ez a kérdés, ez az instrukció igazán nem vág össze azzal a leegyszerűsített képpel, amit az utóbbi időben Sztálinról kialakítottak.) Ugyancsak jellemző volt, hogy e beszélgetés végén Sztálin megkérdezte Kollontájt, meg van-e elégedve norvégiai munkájával, s nem akar-e hazatérni. A válasz nemleges volt, és ezzel az ügy elintéződött, és e megoldástól akkor, jól érezhetően, mindketten fellélegeztek. (Sztálin ekkor láthatólag nem akart Kollontáj ellen fellépni, de azt se szerette volna, hogy az akkor már nagyon felforrósodott belső pártvitákban egy potenciális befolyásos ellenféllel szaporodjon az ellenzék.)

Sajnos terjedelmi okoknál fogva, Kollontáj naplóját nem tudjuk hasonló részletességgel ismertetni, mint eddig. Nagyon önkényesen az időben előre ugorva, kiemelünk egy történeti mozzanatot, amely fontos volt mind a Szovjetunió életében, mind Kollontáj életében. 1927 őszén, ismeretes módon az SZKP-ban rendkívül kiéleződtek a belső küzdelmek a pártellenzék és Sztálin között. Ez alkalomból Kollontájt is hazahívták, és neki is cikket kellett írnia Trockij ellen a Pravdában. Kollontáj a naplójában megemlékezik arról, hogy „nehéz napokat élt át Moszkvában”, és ugyanezt írta bizalmas barátainak levélben. A naplóból kitűnik, hogy a pártellenzék politikáját (Trockijét ugyanúgy, mint Kamenyevét) hibásnak és ártalmasnak vélte. Azt azonban fájdalmasan élte meg, hogy régi barátja, a munkásellenzék másik vezére, az 1917. októberi forradalom másik hőse és az első bolsevik kormány hajdani népbiztosa, Alexander Sljapnyikov a Pravdában írt cikkéért elmarasztalta, és „karrieristának” ítélte.

Kollontáj hosszabb norvégiai követi tevékenysége után, amelynek során valóban elérte a Szovjetunió de jure elismerését, az 1920-as évek utolsó harmadában a forradalmas Mexikóban lett követ, majd az 1930-as években hosszú időre a fontos stockholmi követi posztot töltötte be. Ebben az ismertetésben az említett okok miatt már csak ebből a korszakából tudunk néhány mozzanatot ismertetni.

Stockholmi követsége alatt következett be Clara Zetkin halála 1933 júliusában, ami Kollontájt súlyosan érintette, hiszen hosszú éveken át – még 1914 előtt – együtt dolgozott Zetkinnel, Zetkin lapjába írt. Ezúttal is azt írta, hogy tisztelte mind Zetkin okosságát, mind politikai keménységét. Naplójában feljegyezte, hogy ekkor meg is siratta Zetkin halálát, hiszen, mint írta, oly hosszú évek együttműködése kötötte egymáshoz őket. Zetkin halála alkalmából Moszkvába utazott, Sztálinnal és Vorosilovval is találkozott. A beszélgetésükben Zetkinről is szót váltottak, majd feltűnt megint egy érdekes mondat, miszerint Moszkvában Sztálin megkérdezte: „Miért ír ily keveset?” – nyilvánvalóan a Pravdának. Ez a mondat is világos bizonyítéka volt annak, hogy Kollontáj ekkoriban már mennyire igyekezett a nyilvánosság előtt távol maradni a hazai orosz politikai eseményektől. (Ennek egyébként is sok oka volt, így Kollontáj pontosan tudta, hogy a követségen többen is vannak olyanok, akik őróla is jelentéseket küldenek Moszkvába. Így levelezését is több esetben harmadik személyek címére küldette el és nem a követségre.)

Érdekesek Kollontájnak azok a szomorkás sorai is, amelyek saját diplo­máciai tevékenységének korlátairól szóltak. Ezek a sorok elég pesszimisz­tikusak, amikor arról ír, hogy egy diplomatának nem kell nagyon kezdemé­nyezőnek lenni, és általában az a helyes, ha csak a kapott feladatok elvégzésére szorítkozik. A pillanatnyi szomorkás felismerés ellenére Kollontáj ehhez sohasem tudott igazán alkalmazkodni, egyénisége mindig túlnőtt egy ilyenféle beskatulyázáson. Ám az, hogy ilyen sorokat leírt, mégis jellegzetesek voltak már az 1933-as évre. Tíz évvel korábban ilyen sorokat nem találhatunk a naplóban.

A naplóban 1933-tól természetesen központi kérdéssé válik az új náci Németország, méghozzá több vonatkozásban. Hitler hatalomra jutása után azonnal politikai súrlódások keletkeztek Németország és Svédország között, amelyekről Kollontáj naplójában pontos feljegyzéseket készített, és amelyekről Moszkvának is jelentéseket kellett írnia. Magától értetődik, hogy Stockhomból Kollontájnak különös figyelemmel kellett követnie a német–szovjet viszony minden rezdülését, és a naplónak ilyen összefüggésben is nagy forrásértéke van.

Még 1933-ban Kollontáj, természetesen, kiemelte a nemzetközi esemé­nyekről írott összegezésében, hogy Németországnak a Népszövet­ségből való kilépése Svédországban nagy visszhangot keltett, ugyanúgy, mint Litvinovnak az USA-ban tett látogatása, illetve az, hogy Litvinovot maga Roosevelt fogadta. Kollontáj mindehhez azonnal hozzáfűzte, hogy ezek az események „jelentősen megkönnyitik az ő munkáját is Svéd­országban”.

Clara Zetkin halálához még egy vonatkozásban vissza kell térnünk, ami igen jellemző mind Kollontájra, mind Kollontáj helyzetére. Naplójában maga jegyezte fel, hogy Zetkin halálát csendes magányában megsiratta. Halála annyira megrázta, hogy szokása ellenére a Pravdának cikket is írt – amit azonban nem közöltek. Kollontáj szomorkás iróniával megjegyezte, hogy lehetséges, „nem tartották elég forradalminak”. Az epizód több mint jellemző, hiszen több évtizedes két forradalmár nő búcsúzott volna egymástól, és a cikk mikéntjét olyanok döntötték el, akik Zetkint már jóval később ismerhették csak meg. Mint ismeretes, Zetkin egész életében renitens maradt, renitens maradt a KI-ban is, s mindez, mint cseppben a tenger, sok mindent megmagyaráz, Kollontáj érzéseit is.

1935-ben Kollontáj már arról ír, hogy Európa egy háború előtti hangulatban van. Ezt csak részben indokolta az olasz–abesszin háború, sokkal inkább már a Hitler-jelenség maga. Ugyanakkor Kollontáj rendkívül kritikusan emlékezett meg az angol–német flottaegyezmény kapcsán arról, hogy mind a brit Munkáspárt, mind a svéd szociáldemokraták mennyire görcsösen kapaszkodtak illúzióikhoz, hogy a hitleri Németország kész a békés együttműködésre. Kollontáj hozzátette, hogy ezt az önhitegetést a nagy svéd polgári lapok is átvették, s már ekkor jól érzékeltette, hogy Svédország szeretne kívül maradni minden veszélyen és bonyodalmon. Vagyis felerősödött a semlegességi kívülállási politika.

1937-ben Kollontáj jelen volt, amikor Litvinov külügyi népbiztos, Moszkvában fogadta Sandlert, Svédország külügyminiszterét. A tárgyalás természetesen a nemzetközi helyzetre terelődött, s Litvinov igyekezett Sandlerből olyan nyilatkozatot vagy választ kicsalni, miszerint vállalta volna a kollektív biztonságnak megfelelő politikát. Ámde hiába, Sandler ezúttal is inkább a skandináv semlegességi politikát szegezte Litvinov törekvéseivel szemben. Ezen Kollontáj ekkor, természetesen, nem tudott változtatni.

Az 1937–39-es korszak sok tragikus buktatóval járt, amelynek Kollontáj éber megfigyelője volt, s a napló így erre a korszakra is sok érdekeset tartal­-maz mind skandináv, mind szovjet relációban. Mint ismeretes, Kollontáj igazán nagyon fontos és aktív szerepet a diplomáciai életben már csak a II. világháború vége felé játszott újra, amikor is jelentős része volt abban, hogy Finnország „kiugorhasson” a német szövetségből. Ámde ez volt Kollontáj politikai és diplomáciai hattyúdala, a háború végével Kollontájt is hazaren-delték és furcsa nyugállományba került.

A finn intermezzó persze évekig tartott, és Kollontáj a legkülönfélébb finn politikusokkal találkozott és tárgyalt. Természetesen nem érdektelenek ugyanebben az időszakban Kollontájnak azok a megfigyelései sem, amelyek a háborús Svédország politikai helyzetéről szólnak. Így megemlékezett mind arról, hogy Svédország erős szociáldemokrata miniszterelnöke, Hansen szintén a semlegességi politika híve maradt, de érzékeltette azt is, hogy Svédország bizonyos közvetítési diplomáciai lépésekre is vállalkozott. Ezzel kapcsolatban, persze szólt mindennek a moszkvai fogadtatásáról, valamint arról, hogy a nyugati hatalmak a maguk részéről hogyan befolyásolták a svéd politikát. Kollontáj eme sorai szintén nagy történeti forrásértéket képeznek, és csak azt sajnálhatjuk, hogy Kollontáj sorai hirtelen félbema­radnak a háború utolsó napjaival.

A recenzens ismeretei szerint Kollontáj később is írt naplót, amit néhány jeles szovjet történész, köztük Iván Majszki látott is, de hogy ez a napló hol van, s még inkább, hogy mikor publikálják, ez pillanatnyilag ismeretlen.

 

Alexandra Kollontáj: Mein Leben in der Diplomatie (Életem a diplomáciában). Berlin, 2005. 705 o.

 

Jemnitz János