Klió 2006/1.

15. évfolyam

A „boldog idők”. Franciaország 1900-tól 1914-ig

Michel Winock könyve Franciaország történetének azzal a korszakával foglalkozik, amit a franciák Belle Époque-nak, vagyis Szép Kornak neveznek. A kifejezés maga az I. világháború után született meg, amikor Franciaországban a fronton elesettekre emlékeztek, a sebesülteket, a hadirokkantakat siratták, és a háborús szenvedéseket átélt generációt hősi szimbólummá emelték. A háború után Franciaország hosszan elhúzódó, mély gazdasági válságba került, hatalmas infláció bénította az országot, bevezették a jegyrendszert, emberek tömegeit sújtotta a háborús pusztítás után a munkanélküliség átka, rengetegen kerültek a létbizonytalanság küszöbére.

Az emberek nosztalgiával emlékeztek a háborút megelőző korszakra, amikor a francia társadalom a gazdasági prosperitás jótékony hatásait élvezte, amikor Franciaország különösebb áldozatok nélkül a világ második legnagyobb gyarmatbirodalmává nőtte ki magát, amikor Párizs, a fények városa a világ vitathatatlanul első számú kulturális központja volt, és amikor a Köztársaság a sedani vereség ellenére, meghatározó tényezőnek bizonyult a nemzetközi porondon. Sokan úgy vélték, hogy a háborút megelőző években Franciaország történelmének kimagasló korszakát élte át. Ezt a verziót a későbbi történetírók jelentős része is átvette, pedig minden kortárs francia számára ez a korszak korántsem volt tökéletes. Sokan, a kor szellemi életét meghatározó egyéniségei közül úgy vélték, hogy a francia társadalom a XX. század elején a dekadencia ösvényére lépett, apokaliptikus vízióik szerint a francia államot a szétesés réme fenyegette, és erőteljes regenerálódási folyamatot sürgettek. Szintén végletekig negatív képet festettek a tanulmányozott korszakról az 1970-es években azok az általában balos beállítottságú történészek, akik az életmódok elemzését helyezték érdeklődésük középpontjába és hadjáratot indítottak a korszakot idilli képben feltűntető történetszemlélet ellen. E szemlélettel szemben a korabeli átlag franciák és munkások nyomorúságos sorsát domborították ki, rámutatván, hogy, a csillogó felszín mögött kegyetlen társadalom és elfelejtett, agyonhallgatott nyomorúságos világ rejlik.

Michel Winock könyve, statisztikai realitásokra és konkrét tényekre támaszkodva, megpróbál a tanulmányozott korszak francia gazdaságáról, társadalmáról, politikai berendezkedéséről, a Köztársaság hatalmi ambícióiról, tárgyilagos, szenvedélyektől mentes képet nyújtani. Michel Winock az 1900-as évet választotta kiindulópontnak, de igazából szélesebb korszakról van szó, a dátum csupán szimbolikus értékű. Mint írta, ez az év zárja le a hosszú XIX. századot és nyitja meg a XX-at. Ráadásul ekkorra alakultak ki végleg, a szerző véleménye szerint, a háborút megelőző francia gazdaság és társadalom sajátos strukturális keretei, ekkorra zárult le a francia közvéleményt végletekig megosztó, botrányos Dreyfus-ügy is, és ekkor rendezték meg a pompájában az 1889-est is felülmúló párizsi világkiállítást, amellyel a III. Köztársaság megmutathatta a világnak legszebbik arcát. Winock könyve alapján, a világháború előtti Franciaországról a következő képet kapjuk.

A Dreyfus-botrányt követően a köztársasági állam keretei megszilárdultak. A Köztársaság megerősödve került ki a botrányos viharból, a nacionalista ellenzéknek nem sikerült megrendítenie az állam kereteit, szétzúznia a parlamentáris demokráciát, és bár a rendszert egészen a német megszállásig és a Vichy-kormány megalakulásáig számos szervezet mély kritika tárgyává tette a későbbiekben is, hasonló jelentőségű, frontális támadást nem kellett a rendszernek átvészelnie. Sikerült a fennálló politikai elitnek hosszú távú társadalmi konszenzust kialakítania, a Köztársaság pártjára állítania a tehetős, politikailag ingadozó középrétegeket, és biztosítani a rendet mind a jobb-, mind a baloldali szervezetek ellen.

A Winock által ismertetett statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy a tanulmányozott korszakban a népességnövekedés üteme megtorpant, a népességszám Franciaországban stagnált. A korabeli népszámlálások szerint Franciaországnak 1891-ben 38 millió 340 ezer, 1896-ban 38 millió 500 ezer, 1901-ben 38 millió 960 ezer lakosa volt, és ez az enyhe emelkedés is a migrációs hullámnak volt tudatható, hiszen a XIX. század végén jelentős számú idegenmunkás vándorolt Franciaországba Belgiumból, Olaszországból és Spanyolországból, és vagy házasság, vagy letelepedési kérvényezés útján jutott francia állampolgársághoz. Érdekes, hogy ez a stagnálási tendencia a kontinens nyugati nagyhatalmai közül csupán Franciaországra volt érvényes, hiszen ugyanebben az időben mind Anglia, mind Németország népessége évi 500 ezer emberrel szaporodott. Nacionalista oldalról természetesen elkezdték kongatni a vészharangot, és néhány szélsőséges, faji elméletekkel rokonszenvező teoretikus, mint Vacher de Lapouge vagy Gobineau a francia faj degenerációjáról szónokoltak. A folyamat okaira sokféle magyarázat látott napvilágot történészek és szociológusok részéről, mindenesetre az bizonyos, hogy a III. Köztársaság képviselői csupán az I. világháború után kezdtek el állami szinten foglalkozni a kérdéssel, amikor a háborús pusztítások tovább apasztották a népességet. Ekkor hozták meg a népesség növekedését elősegítő törvényeket, az 1921-ben elfogadott abortusztörvényt, amely halálbüntetéssel sújtotta a beavatkozást elvégző orvosokat.

A XX. század elejére, a gazdasági világranglista második helyéről Franciaország lecsúszott a negyedik helyre, Németország és az Egyesült államok mögé. Gazdaságtörténeti szempontból az okok természetesen sokrétűek. Franciaország kevesebb nyersanyaggal rendelkezett, mint a többi konkurrens állam és sajátos gazdasági struktúrája volt. A tanulmányozott korszakban Franciaország lakosságának több mint a fele még mindig a mezőgazdaságból élt, fennmaradt a közép- és kisbirtokrendszer, ami hátráltatta az ágazat modernizációját, visszavetette a mezőgazdasági termelés ütemét. A francia mentalitásra visszavezethető magyarázatok sem elhanyagolhatóak. A franciák kevésbé bizonyultak vállalkozó szelleműeknek, mint az angolok, a németek vagy az amerikaiak, nagyobb maradt a bürokrácia súlya, több ember dolgozott az államapparátus keretei között, igen vonzók maradtak a hivatali állások, melyek biztosabb megélhetést nyújtottak, előkelőbb társadalmi rangot biztosítottak. Franciaországban az ipari forradalom lassú ütemben ment végbe, nem tűnt el egyik napról a másikra a hagyományőrző vidékek és a kisiparok világa.

Gazdasági szempontból, mutat rá Winock, Franciaország a kontrasztok országa lett. Néhány kiemelt ágazat világméretekben is rohamos ütemben fejlődött. Ilyennek számított az acélgyártás, a szénbányászat, a hadipari szükségleteket kielégítő nehézipar, de számos új szektor is, mint az elektromos ipar, az autógyártás vagy az aeronautika a gazdaság húzó ágazatává váltak. Az új technológiák területén Franciaország az úttörők közé számított, az innováció iránti készség nem hiányzott a franciákból. Az autógyártás méreteit tekintve Franciaországot csupán az Egyesült Államok hagyta a háta mögött, de a francia autógyártás megmaradt a világ első számú exportőrének. A Renault-, a Peugeot- és a Citroën-gyárakban fokozatosan átvették az amerikai termelési módszereket, és ezen üzemek lassan kezdték kiszorítani a hagyományos módszerekkel működő, luxusautókat előállító gyárakat, mint a Panhard vagy a Dalmach-Delahaye. Szintén világhírnévre tettek szert a repülőgépgyártással foglalkozó vállalatok, a Voisin, a Farmant, a Levasseur vagy a Blériot. Éles kontraszt alakult ki az iparilag fejlett vidékek és azon megyék között, ahol megmerevedtek az agrártársadalom tipikus keretei. Kiemelt területnek számítottak az észak-keleti területek, a francia oldalon maradt lotharingiai rész, a Massif Central a Schneider-Creusot vállalat jelentősége miatt, de főleg az ország Párizs-központúsága erősödött meg. Párizs környékére koncentrálódtak ugyanis a legmodernebb ipari komplexumok, ráadásul a közeli vidékek, Beauce, Brie, a Pikárdia búzaültetvényei, a tehetős város vásárlóerejét kihasználva, képezték a francia mezőgazdaság legfejlettebb szektorát. Ezzel szemben az ország déli, dél-nyugati vidékein, Bretagne-ban, Languedoc-ban fennmaradt a kisipar jelentősége, megmerevedett a kisbirtokrendszer, és ezek a területek csak lassan léptek a modernizáció útjára.

A tanulmányozott korszakban Franciaország nagyhatalmi pozíciója szilárd volt. Bár a sedani fiaskó és Elzász-Lotharingia egy részének az elvesztése továbbra is élénken élt a franciák emlékezetében, a XX. század elejére a francia Köztársaság már kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkezett. Ázsiában Franciaország gyarmatbirodalmához csatolta Tonkint és Annant, a britek és a malgas törzsek ellen megvívott kemény harcok után megszerezték Madagaszkárt, az Indiai Óceán egyik legfontosabb támaszpontját. Francia csapatok jelentek meg Nyugat-Afrikában és szállták meg Szenegált, Guineát és Elefántcsontpartot. Tombouctou bevétele után az egész Szahara francia fennhatóság alá került. Észak-Afrikában a már az 1830-as évtől gyarmatnak számító Algériához Franciaország hozzácsatolta a bardot-i szerződéssel a tunéziai protektorátust, majd nagy diplomáciai nehézségek és bonyodalmak után megkaparintották a németektől Marokkót. A Kamerun és belga Kongó közé ékelődött területet Egyenlítői Afrika néven szintén Franciaországhoz csatolták. 1914-re Franciaország 11 millió négyzetkilométernyi gyarmatbirodalommal rendelkezett.

Igaz, hogy Franciaország a világgazdasági ranglétrán lecsúszott a negyedik helyre, és, hogy a népességnövekedés megtorpant, de ugyanakkor aktív diplomáciai tevékenységének köszönhetően az országnak sikerült kiszabadulnia a bismarcki rendszer által ráerőltetett izolációból, a párizsi bankok megmaradtak számos külföldi ország fontos hitelezőjének. Franciaország hosszas huzavona után katonai, majd diplomáciai szerződést kötött a cári Oroszországgal. A fachodai incidens után félretette gyarmati ellentéteit az afrikai területekért folyó küzdelemben riválisának számító Angliával, majd megegyezés született a két nagyhatalom között, hogy a világ újrafelosztását követelő Németország ellen a jövőben közösen lépnek fel. A francia bankok jelentős mennyiségű tőkét fektettek be Marokkóba a német befolyás feltartóztatása érdekében. Szintén jelentős hiteleket nyújtottak az olasz gazdaságnak, hogy rávegyék a Gioletti-kormányt a Hármas Szövetséggel való szakításra. De Franciaország főleg a cári Oroszország legfőbb hitelezőjévé vált, és a hatalmas orosz piac megnyílt a francia gazdaság előtt. Mindent összevetve, az I. világháborút megelőzően Franciaország nagyhatalomként jelen volt a nemzetközi porondon.

Kulturális szempontból, csakúgy, mint a gazdaság területén, Franciaországot erős ellentmondás jellemezte. Franciaország fővárosa, Párizs, megmaradt a világ vitathatatlanul első számú kulturális központjának, ahol szinte minden évben felütötte a fejét valami új filozófiai, irodalmi, művészeti, zenei irányzat, ahová a világ minden tájáról özönlöttek a művészek, hogy meghódítsák a hírnevet jelentő párizsi publikum szenvedélyes rajongását. Párizsban rendezték meg az első impresszionista kiállításokat, de a közönség még fel sem ébredt meglepetéséből, már rögtön túllépett rajta a Seurat által fémjelzett pointillista irányzat, majd a fauve és a kubista mozgalom. Szintén Párizsból indult világhódító útjára a szimbolista költészeti irányzat, a párizsi kiadók jóvoltából francia nyelvű fordításban olvashatták először Nyugat-Európában a világirodalom olyan nagyjait, mint Dosztojevszkij vagy Tolsztoj. A Szép Kor folyamán osztották ki először a Goncourt-díjakat, ekkor jelentek meg azok a még ma is hihetetlenül népszerű sorozatok, mint a Fantomas vagy az Arséne Lupin. A politikai irodalom területén a royalista Maurras, az ízig-vérig köztársaságpárti Anatole France, az ellentmondásokkal teli Paul Bourget vagy Charles Péguy alkottak maradandót, hogy csak a legismertebbeket említsük. A zene területén Debussy és Ravel nevei érdemelnek külön említést, de kozmopolita városról lévén szó, természetesen Wagner részesült a legnagyobb ovációban a párizsi operaházban. A korabeli francia tömegkultúra viszont korántsem büszkélkedhet az effajta igényességgel. A korszakot jellemző legfontosabb megállapítás az analfabetizmus visszaszorulása volt, hála a kötelező elemi oktatási rendszer bevezetésének. A franciák nagy része 1914-re megtanult írni és olvasni, az érettségivel rendelkező és az egyetemet végzett diákok száma fokozatosan nőtt. Az írott sajtónak, az írásos kultúrának a szerepe megnőtt a tanulmányozott korszakban. Az oktatási intézmények és sajtóorgánumok viszont elsősorban a nép által könnyen érthető, a tömegek összefogására alkalmas, populista értékrendet terjesztettek, mint a patriotizmus, a hadsereg szeretete, a háború, a nemzeti hősök iránti rajongás.

Michel Winock: La Belle Époque. La France de 1900 ŕ 1914. (A „boldog idők”. Franciaország 1900-tól 1914-ig). Collection Perrin, Paris, 2002.

Németh Ákos