Klió 2006/1.

15. évfolyam

I. Katalin

K. I. Pavlenko a XVIII. század eleji orosz történelem neves kutatójának műve az I. Pétert követő feleség, I. Katalin életéről, uralkodásáról (1725–27) szól, mellékelve az egymáshoz írott 226 levelet. Márta Skavronska (Szkavronszkaja), a későbbi Katalin, Glück lelkipásztor szolgálójaként tűnik fel Marienburgban 1702-ben. Amikor az oroszok a várost elfoglalták, a lány először Seremetyev tábornok, majd Péter kegyencének, Mensikov hercegnek az ágyasa lett. Ezt követően került a cárhoz. A nő közrendű származása bizonyítottnak látszik, míg a metresz születési idejét 1683 és 1686 közöttre teszik a források. Katalinról legújabban magyarul Niederhauser Emil–Szvák Gyula: A Romanovok című művében olvashatunk. A vonatkozó rész Szvák Gyula munkája. Az említett levelezést Pavlenko M. I. Szemevszkijnek a cárnőről írott könyve, az orosz államfők levelei és Nagy Péter császár levelei és iratai alapján közli. Érdekes annak nyomonkövetése, hogyan lesz Péternél a barátnőből „szeretett Katyerinuska”, majd feleség, akit minden rossztól óvni próbál. Ugyanakkor Pavlenko jó érzékkel emeli ki, hogy az I. Péter korában Oroszországban tartózkodó idegen tisztek és diplomaták írásaiból ellentmondásos kép rajzolódik ki a cár és szeretője kapcsolatáról. Kettejük viszonya azonban az első gyermek születése, 1704 után egyre szorosabbá vált. Katalin 1711 és 1722 között elkísérte Pétert külföldi útjaira és hadjárataiba. 1712-ben házasságot kötöttek, 1724. máj. 7-én pedig Jekatyerina Alekszejevnát császárnővé koronázták. Látható, hogy a kapcsolat a cár 1725. jan. 28-i haláláig nem nélkülözte az extrémitásokat. Péternek nem volt szerencséje örököseivel. Katalintól tizenegy gyermeke született, de közülük hosszabb ideig csak két lány, Anna és Erzsébet maradt életben. A cár Alekszejt, a saját fiát kivégeztette, unokája, Péter iránt bizalmatlan volt. Így történhetett meg, hogy I. Péter 1718-as egyedöröklési rendeletével és az 1722. évi trónöröklési szabályzattal megkísérelte az utódlás rendezését, valójában (mint arra Bodnár Erzsébet több írásában rámutat) már 1725-től elkezdődött a kegyencek és a gárdaezredek által végrehajtott palotaforradalmak kora. Így lehetett Péter ágyasából az oroszok császárnője.

I. Péter és Katalin viszonyát 1724-ben váratlan epizód rontotta meg. Az utóbbi ugyanis megcsalta a cárt udvarmesterével, V. Monssal. Péter a kegyencet kivégeztette. Mindez akkor következett be, amikor közeledett a cár súlyos urológiai betegsége miatt, 1725. jan. 25-én bekövetkezett halála. Az elhidegült kapcsolatról szóltak a korabeli holsteini, szász, osztrák és francia diplomaták; Basszevics, Lefort, Rabutin és Campredon. Pavlenko rámutat, hogy Péter haláláról „a romantikus verziót”, hogy a hideg tengerből mentett ki embereket, és ez okozta végzetét, kitaláció, ami azért is maradhatott fenn sokáig, mivel a neves történész, Sz. M. Szolovjov is átvette. Mindenesetre a cár és Katalin önpusztító életmódot folytatott: így az előbbi halála olyan gyorsan következett be, hogy nem rendelkezhetett az utódlásról, feleségét nem készíthette fel erre, ráadásul az asszonyt a kormányzás nem is érdekelte. Az utóbbira utal pl. Mardefel porosz diplomata, majd – igaz a kort is bírálva – a történetíró, M. M. Scserbatov. A cár uralma végén egyre inkább csak kegyenceire „Péter cári fészkének fiókáira”, főleg Mensikovra és két (preobrazsenszkojei és szemjonovszkojei) gárdaezredére tudott támaszkodni. Amikor 1725. januárban felmerül a trónutódlás, Mensikov mindenhatósága kétségbevonhatatlan.

Mint Pavlenko rámutat: Péter főemberei már idősek és félnek tőle. Ráadásul Jaguzsinszkij főügyész és Karl Fiedrich holsteini herceg sem képezhetett ellensúlyt Péter kegyencével szemben. Kialakult egy Katalint támogató párt (ide tartozott pl. Mensikov, Tolsztoj, Makarov, Aprakszin) és egy I. Péter unokáját előnyben részesítő, a Dolgorukijok és a Golicinek irányzata. Az első, miután Mensikov és Tolsztoj részt vett az I. Péter fia, Alekszej elleni nyomásban és a halálos ítélet kimondásában, Alekszej fia, Péter trónra kerülése esetén komoly megtorlástól tarthatott: ezért Katalint támogatták. Ráadásul Mensikov és Tolsztoj „kölcsönös szívességeket” tettek egymásnak. Mindkettő I. Péterhez való „rendkívüli közelsége révén”, Tolsztoj pedig diplomataként.

I. Katalin trónra lépését az elit és a lakosság konzervatív része aránylag nyugodtan vette tudomásul. Korán megromlott egészsége és szerény képességei azonban hamar napvilágra kerültek. A cárnő a korábbi nagyszabású hajóépítést és hadseregfejlesztést a gazdasági visszaesés miatt se folytathatta. 1726-ban viszont megnyílt Péterváron a Tudományos Akadémia. Az első kamcsatkai expedíció (1725–1730) felemás eredménnyel járt. Mensikov hatalma és gazdagsága 1725–26-ban elképesztő, és az ellenpártot irritáló méreteket öltött. Két alkalommal azonban a kegyenc nem érte el célját. Nem tudta megszerezni Kurlandiát és a velejáró tényleges hercegi címet: t. i. a terület miatt Oroszország nem akart háborúskodásba kezdeni Lengyelországgal. Ugyancsak sikertelenül végződött Mensikov azon kísérlete, hogy Marija nevű lányát a Sapieha főúri család egyik tagjához adja feleségül. Pavlenko mindenesetre joggal utal arra, hogy az orosz és az idegen kegyencek (a holsteini herceg, Löwenwolde és H. J. Fr. Osztermann) előretörése a későbbi palotaforradalmak tüneteit sejtetik.

A könyv szerzője igen cizelláltan mutatja be, hogy mi motiválta az I. Katalin kori főhatalmi szerv, a Legfelső Titkos Tanács létrehozását. Mensikov a saját hatalmát akarta általa érvényesíteni, ellenzéke őt próbálta – egyébként sikertelenül – ellensúlyozni, míg a cárnő az államügyek intézésétől próbált mentesülni. Fontos kiemelni, hogy az új testületről szóló 1726. febr. 8-i rendeletben nem határozták meg pontosan államigazgatásbeli helyét és kompetenciáit, összetétele pedig a „párt-erőviszonyok” függvénye volt. Jellemző, hogy Mensikovon és Tolsztojon kívül a Tanács tagja volt Golovkin kancellár, Aprakszin tengernagy, D. M. Golicin és A. I. (H. J. Fr.) Osztermann, valamint a cárnő Anna lányának férje, Karl Friedrich holsteini herceg. Noha úgy tűnik, hogy Katalinra hol egyik, hol másik személy hatott, valójában Mensikov megőrizte befolyását. Ugyanígy nagy jogköre volt a cárnő és a Tanács között közvetítő szerepet játszó kabinet-titkár Makarovnak, miután az elit legfelső részéből érkezett kérvényeket továbbította az uralkodónak, és adott velük kapcsolatban tanácsokat. Katalin kerülte a főurakkal a konfliktusokat, és főleg arra törekedett, hogy lányainak biztosítsa a koronát, Ebben a helyzetben a szenátus szerepe csökkent. Osztermann munkabírása és tehetsége miatt tett szert a tanácsban komoly befolyásra, Mensikov bukásáig azonban inkább „ügyes cselszövő” volt.

Már I. Katalin uralma elején gazdasági válság bontakozott ki. Jaguzsinszkij főügyész a rossz terméssel és az adórendszer visszásságaival magyarázta a krízist, és javasolta az állami kiadások csökkentését, a helyi adminisztráció visszaéléseinek megszüntetését és a kereskedelem fejlesztését. A fenti kérdésekkel foglalkozott az 1726. nov. 18-i memorandum az állami szükségletekről, amit Mensikov, Osztermann, Makarov és Volkov generális írt alá. A szerzők szóltak a parasztság adófizető képessége csökkenéséről, ezért adórendszerbeli reformokat és az igazgatási intézmények számának mérséklését irányozták elő. 1727 elején a Legfelső Titkos Tanácsban megvitatták az előbbi témákat, a cárnő februárban két rendeletet adott ki útmutatásul, és ezután megalakult egy bizottság az adóbehajtási rendszer vizsgálatára, egy másik pedig a kereskedelem fejlesztésére teendő intézkedések kidolgozására. Az állami és egyházi intézmények csökkentésével és jellegük megváltoztatásával függött össze pl. a Manufaktura Kollégium beolvasztása a Kereskedelmibe és a Szinódus két részlegre (departmentre) bontása az állami szekularizációs és vagyoni érdekek előtérbe helyezésével. Az utóbbihoz egyes főpapok sorsa (így Feodoszij novgorodi érseké) is hozzákapcsolódott. Már Sz. M. Szolovjov és a XVIII. század eleje orosz történetének kitűnő tudósa, M. M. Bogoszlovszkij rámutattak arra, hogy mennyire voltak tartósak a helyi közigazgatás reformjai, és milyen szociális és pénzügyi következményekkel jártak. A kollégiumi rendszer másfél századig, míg a szenátus 1917-ig működött. Bogoszlovszkij utalt rá, hogy a vajdai irányítás helyreállítása egyszerre felelt meg az államnak, a földbirtokosoknak és a parasztoknak. A Legfelső Titkos Tanács a haderő és a kiadások csökkentésével, kereskedelem- és iparfejlesztéssel és a kincstárnak megfelelő állami pénzverési monopólium alkalmazásával próbálta elérni gazdasági céljait. A szerző azonban A. I. Juht nyomán utal arra, hogy pl. az utóbbi nem jelentette a lakosság terheinek csökkenését.

I. Katalin korát a külpolitikában „egyfajta szélcsend” jellemezte. Miután a hannoveri szövetség (Anglia, Franciaország és Poroszország) érdekei ellentétesek voltak Oroszországéval, és a svédeket az oroszok elleni háborúra bíztatták, a meghódított területek biztosítására I. Katalin kormányzata 1726-han az osztrák–spanyol szövetséghez csatlakozott. Noha az orosz elit a két szövetség tekintetében megosztott volt, a főcélt, a háborús konfliktusokat sikerült elkerülnie. Nagy eredménynek számított, hogy Oroszország Sz. L. Raguzinszkij missziója nyomán felújította és stabilizálta az 1728. júniusi kjahtai szerződéssel az orosz–kínai karavánkereskedelmet. A nemzetközi viszonyokra ajánljuk Pavlenko 1999-es és 2001-es műveit (107. jegyzet).

Az utolsó két fejezet fókuszpontjában, I. Katalin uralma legvégén, azok a bonyolult cselszövések állnak, amelyek Mensikov és az orosz hatalmi elit körében zajlottak. Az archív források, a követjelentések és a kegyenc ún. napi feljegyzései az előbbieket jól tükrözik. Pavlenko itt (az említett levelezés alapján is) jogosan tekint vissza I. Péter korára, illetve előre; II. Péter trónra jutása körülményeire. Mensikov most a cárnő halála esetén Nagy Péter unokája, Pjotr Alekszejevics trónutódlását támogatta. Ráadásul, miután az ifjú cárevics elvette volna a kegyenc idősebbik lányát, Mariját, Mensikov rokonságba került volna a jövendő császárral. Érthető, hogy az előbbiekért nem lelkesedett I. Péter két életben maradt lánya: Anna és Erzsébet. A kivégzett Alekszej ügyében érintettek, Tolsztoj gróf, Devier pétervári rendőrfőnök, Buturlin generális és mások pedig attól tartottak, hogy a trónra került fiú megbosszulja apja halálát. Mivel Katalin ekkor már súlyos fekvőbeteg volt, a két „pártnak” gyorsan kellett cselekedni. Mensikov terveit keresztezhette a nagy taktikus Tolsztoj, ha megszerzi Katalin támogatását. Épp ezért nem engedték a császárnő közelébe. Ebben a helyzetben eszelte ki a kegyenc a Tolsztoj, Devier, Buturlin és mások elleni „összeesküvési pert”, amely 1727 tavaszán (szó szerint Katalin legutolsó napjaiban) először halálos ítéletekkel, majd azokat enyhítve, száműzetésekkel végződött. Pavlenko megállapítja, hogy Mensikov a látszat ellenére melléfogott „a győztes perrel”, hiszen elvesztette régi szövetségeseit és nem nyerte el a császári család bizalmát sem. A Katalin halála utáni napon (1727. máj. 7-én) felolvasták Testamentumát, amely szerint Pjotr Alekszejevics örökölte a trónt, de nagykorúságáig régenstanács irányítja az országot. Ez az időszak Mensikov hatalmának csúcspontja. A tanács első embere, generalisszimusz és admirális. A gyermek cárt saját házába költöztette és Osztermann felügyelete alá helyezte. Elérte azt is, hogy az uralkodó eljegyezze a lányát. Ekkor azonban megbetegedett, és mire felépült elfordult tőle a cár, a császári család és a politikai és katonai elit túlnyomó része. Nagy tervei tehát csődöt mondtak, mivel hatalma összezsugorodott. 1727 őszén Oranienbaumban már a legfőbb hatalom képviselőitől mellőzve él. Ezzel szemben pl. a Legfelső Titkos Tanácsban aktivizálódtak ellenfelei. A cár szeptember 9-én megfosztotta rangjától, és Rannenburgba száműzte. A kortársak és a történetíró Sz. M. Szolovjov megkísérelték feltárni, felfogta-e helyzete lavinaszerű romlását, és megpróbálta-e a végkifejletet elhárítani Mensikov. Az első kérdésre igennel válaszoltak. Bukását csak katonai erővel akadályozhatta volna meg. Ehhez viszont hiányoztak a hozzá hű vezető személyiségek és az érte harcra kész gárda. Így maradt a cári kegyelembe vetett megalapozatlan hit. Végül a nagyhatalmú kegyenc mindenétől megfosztva, a szibériai Berjozovo faluban kötött ki, és élt élete végéig.

Érdekes, amit Pavlenko Mensikov bukásának egyik lehetséges külpolitikai következményéről, spanyol forrást idézve, kifejt: a félelmet, hogy Oroszország esetleg eltávolodik Bécstől. Mensikov száműzetésével és I. Katalin halálával véget ért „a homályból feltűnt kegyencek és szokatlan karakterű uralkodók kora” a XVIII. század elején Oroszországra azonban újabb megpróbáltatások vártak.

N. I. Pavlenko: Jekatyerina 1. (I. Katalin). Moszkva, Izd. Molodaja gvargyija, 2004. 265 old. (Zsizny zamecsatyelnih ljugyej).

Kurunczi Jenő