Klió 2006/1.

15. évfolyam

A fájdalom, az igazság és a test a kora újkori Franciaországban

Egy roppant érdekes, bár néha gyomorforgató könyvről van szó. A szerző Toulouse bírósági iratanyagát vizsgálta 1600 és 1788 között annak a kérdésnek a megválaszolása okán, hogyan viszonyult az igazságszolgáltatás a fájdalom, az igazság és a test korabeli elképzeléséhez. A kínzás mint büntetési tétel ritkán szerepelt a toulouse-i bírósági aktákban, Silvermann professzor mindössze 162 ilyen esetet tárt fel a tárgyalt időszakban, bár valószínűleg ennél nagyobb számban fordult elő.

Két jól elkülöníthető típus létezett a kínzásban: a question préparatoire, azaz a vallomást kicsikarni akaró módszer még az ítélet előtt és a question préalable, amely eljáráskor a már elítéltet kívánták ilyen módon rávenni arra, hogy bűntársairól számot adjon. Az 1600-as évektől a kínzás eltörléséig, azaz az 1780-as évekig Toulouse-ban meglehetősen negatív megítélése volt ennek az eljárásnak, de hozzátehető, hogy nemcsak Toulouse-ban vagy Franciaországban, egész Európára jellemző volt ez. Itt nem arra kell gondolni, hogy a korabeli közösségek holmi emberiességi, humanitárius okokból utasították el a kínzást, sokkal inkább a jogtudomány belső fejlődésével hozható összefüggésbe, ti. míg az 1600-as évek elején ahhoz, hogy valakit például halálra ítéljenek, a teljes bizonyosság szükségeltetett, azaz a bűnös beismerő vallomása. Ezt pedig sokszor csak kínzással tudták produkálni. Az igazságszolgáltatás belső, jogi fejlődése azonban olyan irányt vett, amelyben erre a teljes bizonyosságra már nem volt szükség a halálos verdikthez, így a kínzás is elmaradhatott.

A jogi fejlődéssel kapcsolatos okfejtésre azonban a források nem adnak kielégítő magyarázatot. A kínzás módszerének alkalmazása Toulouse-ban csökkent azelőtt is, hogy erről 1670-ben törvényileg döntöttek, és azután sem maradt abba, hogy jogilag már nem volt rá szükség. Ezért ajánlja bevezetésre a szerző a fájdalom episztemológiája kifejezést, azaz azt a feltevést, hogy a fájdalom megítélésében beállt változás jól követi az eljárás gyakoriságának differenciálódását. A XVII. században a fájdalom az emberek számára felfogható, megtapasztalható élmény volt. Az egyben egyházi közösségekbe is betagolódó bírói testület véleménye abban foglalható össze, hogy egyedül a fájdalom képes megvilágosítani a szenvedő elméjét és közelebb vinni az igazsághoz és egyben a szenvedő Krisztushoz.

A szenvedés vallási értékkel ruházta fel a fájdalmat. A könyv szerzőjét szabadon citálva, a korabeli bírák meg voltak győződve arról, hogy a tiszta emberi akarat eredendően bűnös. Az igazság ebből kifolyólag nehezen kihámozható, mert az emberi természet korrumpál, ferdít és alapvetően bűnös. Ebből az is következik, hogy az emberi közlésből gyakorlatilag lehetetlenség igazságot kapni, az mindig manipulált. Ezért volt szükség a kínzásra, a fájdalomra, mert az megtisztítja az emberi tudatot, megbontja az akarat, az igazság és a test bűnös egységét és képessé teszi a szenvedőt arra, hogy legyőzve eszét, valóban az igazat vallja. A kínzás módszerének háttérbe szorulása ebből kiindulva összekapcsolódik a fájdalom fent leírt értelmezésének megváltozásával, tehát, ahogy csökkent a nyilvános vallási önkínzás elterjedtsége, úgy csökkent a kínzások száma is.

Ezzel összefüggésben a fájdalom és a gyógyítás kapcsolatát is elemzi a szerző. Az orvosok, a korabeli sebészek a fájdalomnak kevéssé spirituális vonatkozásaival foglalkoztak, inkább tartották a kínzással járó sérüléseket, sebeket jó lehetőségnek saját tudásuk növeléséhez. A XIX. század elejére pedig a sebeket nem orvosi problémának, magának a betegségnek tekintették, sokkal inkább csak egy szimptómának, jelnek, amely komolyabb problémát takar.

A korabeli gondolkodók is váltottak, szerintük a test fájdalma nem az igazsághoz, hanem épp ellenkezőleg, a hazugsághoz visz közelebb. Okfejtésükben az igazság nem a testből „nyerhető ki” kínzással, hanem a fej, az értelem terméke. A fájdalom állati ösztönöket indít be, olyan beidegződéseket, amelyek a hazugság felé tolják az emberi akaratot. A régi fájdalom episztemológiája tehát megváltozott, így aztán a kínzás mint módszer is háttérbe szorult.

A könyv eddig még nem vizsgált nézőpontból elemzi a korabeli Franciaország bírói gyakorlatának és a fájdalom, a test és az akarat viszonyát. Meggyőző, bár néha a szerző elveszik az adatokban, mégis olvasmányos történeti munka, ami nemcsak a terület kutatói számára szolgál érdekes feltevésekkel és összefüggésekkel, de a történelem iránt érdeklődő átlagolvasó is izgalmasnak és informatívnak találhatja.

Lisa Silverman: Tortured Subject: Pain, Truth and the Body in Early Modern France. (A megkínzott vádlott: a fájdalom, az igazság és a test a kora újkori Franciaországban.) University of Chicago Press, Chicago–London, 2001. 275 p.

Iván Aurél