Klió 2006/1.

15. évfolyam

A régi Rusz története

Egy szintézis megírása a szerzőtől általában nagy bátorságot igényel, a szakma részéről pedig megkülönböztetett figyelmet érdemel. Vlagyimir Petruhinnak a Kijevi Ruszt bemutató munkája szintén ebbe a kategóriába tartozik. Egyébiránt az Egyetemi könyvtár címet viselő sorozat részeként jelent meg. A sorozat egyik ismertetőjegye, hogy köteteit az egyes tudományterületek vezető szakemberei írják.

Petruhin könyve elvileg tudományos-ismeretterjesztő kiadvány, amely a történészhallgatók, ill. az olvasók széles köre számára készült. A gyakorlatban azonban sokkal több: tudományos munka, mindössze a hivatkozások hiányoznak belőle. A szerző – a Moszkvai Állami Bölcsészegyetem profesz-szora – könyvének címében a régi Rusz történetének bemutatását ígéri a IX. századtól kezdve 1263-ig. Azonban ettől többet nyújt, mivel Kelet-Európa népeinek históriáját a i. e. III. évezredtől követi nyomon. A kötet már csak azért sem tekinthető egyetemi tankönyvnek, mert az egyes fejezeteken belüli ismeretanyag szerkesztése egyáltalán nem didaktikus. A sok fogalom, forrásrészlet, tárgyi emlék, művelődéstörténeti adalék stb. miatt a kisebb részegységek nem alkotnak szerves egységet. A fentiek miatt Petruhin munkáját inkább színvonalas kézikönyvnek lehetne nevezni.

A kötet előszavában a szerző a Drevnyaja (azaz régi) Rusz fogalmát elemezte. Véleménye szerint régi Rusznak, Rusznak vagy orosz (értsd: óorosz) földnek azt az államot nevezik, amely a IX–XIII. században létezett Kelet-Európában. Ehhez az értelmezéshez annyi megjegyzést fűznénk, hogy a fogalom nem szűkíthető le csak az államra, annál ugyanis jóval bővebb a terjedelme. Sajátosnak tűnik az óorosz történelemnek az előszóban található periodizációja is. Petruhin úgy véli, hogy miután a mongol-tatár hódítók csapásai alatt a XIII. században a régi Rusz elpusztult, elkezdődött a középkori Rusz időszaka. Véleményünk szerint a középkori Rusz fogalma kronológiai szempontból a kijevi időszakot is magában foglalja, a kettő aligha választható el egymástól. További problémát jelent, hogy a szerző ugyan a mongol invázióval zárja a régi Rusz időszakát, mégis 1263-ig tárgyalja az eseményeket. Ez esetben a cím nem fedi a korszakolást. Az általánosan elfogadott záródátum 1240. Mint ismeretes, Batu kán ekkor foglalta el Kijevet. Természetesen csak azért nem szabad elvetni egy későbbi időpontot, mert annak alkalmazása nem szokványos. 1263 (Alekszandr Nyevszkij halálának éve) azonban semmiféle fordulatot nem hozott, ezért nem is tekinthető korszakhatárnak.

Az könyv első két fejezete lényegében alapozás a Kijevi (régi) Rusz történetének ismertetéséhez, a következő pedig elsősorban a Rurik-dinasztia első tagjainak tevékenységét taglalja. A negyedik fejezet a kereszténység felvételére összpontosít. Az ezt követő részegységek az 1015–1132 közötti időszakot tárgyalják. A nyolcadik fejezet az óorosz fejedelemségek helyzetének ismertetését tartalmazza a XII. század 30-as éveitől a mongol hódításig. A szerző itt a novgorodi, kijevi, perejaszlavli, csernyigovi, vlagyimir-szuzdali, szmolenszki, polocki, turov-pinszki és halics-volhiniai területeknek szentelt figyelmet. Az ezt követő fejezet több kérdéssel is foglalkozik, de a rövid terjedelem miatt általában csak érintőlegesen. Hasonlóan mozaikszerűen hat az utolsó fejezet, amelynek témája Rusz és Eurázsia népeinek kapcsolata. Ezen belül található az Alekszandr Nyevszkij tevékenységének bemutatása is. A kötet zárórésze a Kijevi Rusz és a moszkvai állam között kimutatható folytonosságra hívja fel a figyelmet.

A Kijevi Rusz története a források szűkössége, a történetszemléleti különbségek vagy éppen a politikai nyomás miatt bővelkedik a vitatott kérdésekben. Ezeket a problémákat természetesen Vlagyimir Petruhin sem kerülhette meg. A Rusz szó eredetét illetően például az alábbi álláspontra helyezkedett: Skandináviában nem létezett rusz nevű nép. Az észtek (a régi csudok) és a finnek Svédországot és a svédeket a mai napig Rootsinak, Ruotsinak hívják. Ez azt jelenti, hogy így nevezték magukat a Kelet-Európába induló svédek. Az óskandináv nyelvekben a rots/ros tövű szavakkal az evezősöket, illetve az evezős hajókkal indított hadjáratok részvevőit jelölték. A szlávok a svéd evezősök nevét a csudoktól hallották. Ami az ő nyelvükön Rootsinak, Ruotsinak, az szláv nyelven rusznak hangzott. Ez lett a behívott skandináv fejedelmek és kíséretük tagjainak elnevezése (ruszok), és áttevődött a hatalmuk alatt álló területre is (Rusz).

Ugyancsak problematikus az óorosz állam kronológiai határainak kijelölése. A kötet előszava szerint – mint említettük – az állam a IX–XIII. század között létezett. Azonban Petruhin a továbbiakban árnyalta fenti, igencsak támadható álláspontját. A kalandor X. századi fejedelemmel, Szvjatoszlavval kapcsolatban azt írta, hogy hadjáratai lezárták az óorosz államiság kezdeti szakaszát, a fő feladat, az orosz föld megszervezése pedig utódaira maradt. Legalább ennyire fontos az a megállapítása, amellyel a viszonylag egységes kijevi állam fennállásának időszakát a XIII. század helyett a XII. századdal zárta. Eszerint Nagy Msztyiszlav halálával (1132) és a kezdődő belháborúkkal Rusz önálló fejedelemségekre bomlott, s megkezdődött a széttagoltság időszaka.

A történettudomány a széttagoltság okait illetően sem tudott egységes álláspontot kialakítani. A szerző véleménye szerint a jelenség nem csak a fejedelmi nemzetség létszámának növekedésére vezethető vissza. Úgy vélte, hogy a bojárok és a városlakók saját, csak tőlük függő fejedelmet szerettek volna. Petruhinnak teljesen igaza van: az egyes területek társadalmi elitjének fontos szerepe volt A széttagoltság kialakulásában. A többi ok ismertetésének elmaradása azonban hiányérzetet kelt.

Szeretnénk érinteni az orosz feudalizmus problematikáját is. Ez az a kérdéskör, amelyre Magyarországon Szvák Gyula már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet, sőt megvitatásába a rendszerváltozás után az orosz kutatók egy részét is sikerült bevonnia. A probléma gyökere elsősorban a szovjet történetírás legmarkánsabb irányzatának szemléletében keresendő, amely már a Kijevi Rusz időszakára vonatkozóan kimutatta a feudális viszonyok létezését. Úgy tűnik, a szovjet korszak fenti koncepciója némileg Vlagyimir Petruhinra is hatással volt. Az alábbi álláspontot alakította ki: a földbirtokok hierarchiájával együtt járó feudális széttagoltság a középkorban az összes országot jellemezte. Rusz sajátossága azon feudális – hűbéri – kapcsolatok gyengesége volt, melyek esetében a birtokos a földjét (a feudumot) szolgálatért feltételesen birtokolta, nem pedig születési jogon (mint a fejedelmek és a bojárok). Ez a rendszer a XII. században kezdett kialakulni. Az évkönyvekben dvorjanyinokat említenek, a fejedelem fiatalabb druzsinájának tagjait, akik teljesen az ő adományaitól függtek. Erre a formálódó rendszerre mért csapást a mongol-tatár invázió. A szerző fenti sorai távol állnak a szélsőségesen feudalizmus-párti szemlélettől. Annál kevésbé érthető, miért illette a széttagoltságot feudális jelzővel. Egy másik helyen, a széttagoltság kialakulását indokolva örökletes birtokokkal, valamint függő helyzetű parasztokkal és nem szabad jogállású holopokkal rendelkező bojárokról írt, ám a XII. század vonatkozásában nem árt óvatosan bánni ezzel a jelenséggel.

A történettudomány újabb vitás kérdése a gorod szó értelmezése. Amikor magyarra városnak fordítjuk, egyáltalán nem biztos, hogy pontosan határozzuk meg az adott óorosz település jellegét. Petruhin viszonylag részletesen foglalkozott a témával, és olyan összefoglalást készített, amelynek lényegét akkor is érdemes ismertetnünk, hogyha nem tudunk minden megállapításával azonosulni. A szerző szerint a régi Ruszban a megerősített településeket nevezték városoknak. Közülük sok – különösen a határ menti erődök – nem rendelkezett állandó lakossággal. Az utóbbiakban kerestek menedéket a környéken élők, ha ellenség közeledett. Mindazonáltal ezek is városok voltak, hiszen fontos központoknak számítottak: erődítéseik fenntartására és helyőrségük ellátására a környező terület lakosságának anyagi eszközöket és munkát kellett fordítania. Az évkönyvírás a X. század kapcsán 25 várost említ. A XIII. század első feléből már 150 ismeretes, és a régészek is csaknem ennyit tártak fel. A városi lakosság alapvető részét az iparosok és kereskedők alkották, hiszen mezőgazdasági termékekért cserébe nekik kellett készítményeikkel ellátni a falusi környezetet. Azonban a középkori orosz városoknak voltak szántóföldjeik és legelőik is. Novgorodban a fejedelmi rezidencia a városon kívül helyezkedett el, hiszen a novgorodiak a fejedelmet is máshonnan hívták. A novgorodi kremlben (a várban) a vladika (az érsek), a Novgorodi Köztársaság hivatalos vezetője élt. Azokban a városokban, ahol a fejedelmi hatalom erős volt, a fejedelem és druzsinája a kremlben, más néven a gyetyinyecben lakott. Az utóbbi jelentése: a gyetszkijek, a fiatalabb druszina tagjainak lakhelye. A régi Ruszban a kővárak ritkák voltak, a földsáncokon fából készült falak emelkedtek. Az óorosz városi épületegyüttesek központjai a kőtemplomok voltak. A legkorábbi templomokat bizánci mesterek emelték. Általában vékony téglát használtak, néha téglát és követ vegyesen. A város utcái a várból a poszadon (az iparos-kereskedő részen) keresztül a kapukhoz vezettek, azokon túl pedig utakká alakultak át, melyek más városokba, sőt országokba vezettek. Nem véletlenül nevezték Kijev nyugati kapuját Ljadi, azaz Lengyel-kapunak. Az iparos-kereskedő rész a vár falain kívül állt. Ez is rendelkezhetett tornyokkal ellátott falakkal, melyekben kapukat alakítottak ki. A cölöpkerítéseken belül helyezkedtek el az udvarházak. A bojárok tágas udvarházai szintén a poszadban álltak, s a bojárcsaládokon kívül a tőlük függő kézművesek és a szolgák is itt laktak. A többi városlakót fekete embernek nevezték. Ők a fejedelemnek adóztak, ezredekre tagozódtak, és a fejedelem hivatalnoka, a tiszjackij (az ezredes) felügyelete alatt álltak. Az udvarházakon belül lakóházak és különféle gazdasági épületek, köztük műhelyek és magtárak álltak. A bojárok udvarházai hatalmasak voltak – területük 2000 m²-ig terjedt –, és több tucat melléképülettel rendelkeztek. A fejedelmek és bojárok lakhelye természetesen különbözött az egyszerű városlakók házaitól. Kijevben és Bogoljubovban (az északkeleti Vlagyimir mellett) a régészek kőből épült fejedelmi paloták maradványait tárták fel. A bojárok tornyos lakóházai fából készültek, két-, sőt háromemeletesek voltak. Az egyszerű városiak félig földbe vájt házakban húzták meg magukat, de a gerendaház még jellemzőbb volt. A padlót deszkával fedték, a tűzhelyet a bejáratnál állították fel. Északon a tűzhelyek kőből, míg délen agyagból készültek. Az ablakokat fatáblákkal zárták el, üvegablakok csak az előkelők házain voltak. A városokban különféle mesterségeket űző kézművesek éltek. A legfontosabb az építő- és az ácsmesterség volt, nem véletlenül nevezték Novgorod egyik kerületét Ács végnek, sőt a régi Ruszban a novgorodiakat ács holopoknak (szolgáknak) csúfolták. A Vlagyimir-Szuzdali Fejedelemségben, ahol Andrej Bogoljubszkij alatt intenzívvé vált a kőépítkezés, a rosztovi és szuzdali bojárok a vlagyimiriakat dölyfösen saját kőműves holopjaiknak titulálták. A kovács- és a fazekasmesterség úgyszintén fontos volt. A városlakóknak és a parasztoknak sok agyagedényre volt szüksége. Ezeket speciális fazekaskorong segítségével készítették. Az esztergályos szakma szintén fejlett volt, a fatárgyakat eléggé bonyolult szerkezetű munkapadokon állították elő. Ugyancsak fejlettnek mondható az ékszerész mesterség, különösen a bojár- és fejedelmi dísztárgyak készítése.

Petruhin kötetének főszereplői kétségkívül a fejedelmek. Közülük az elsőről, Rurikról nincsenek megbízható adataink. Az is lehet, hogy csak a legendák világában létezett. Az évkönyvi hagyomány szerint a IX. században az északon élő szláv és finnugor törzsek élete zűrzavaros volt, ezért képviselőik a varégokhoz (normannokhoz) fordultak, és kérték őket, hogy uralkodjanak fölöttük. A behívottak állítólag három fivér, Rurik, Szineusz és Truvor vezetésével érkeztek. Két testvére halála után a Novgorod élén álló Rurik a teljes hatalmat megszerezte. Őt tekintik a keleti szlávok első uralkodócsaládja alapítójának. A fentiek alapján egy kissé meglepő, hogy Petruhin, miközben Szineuszt és Truvort félig legendabeli alakoknak tekinti, Rurik létezésében nem kételkedik, legalábbis ez irányú kételyeit nem osztotta meg az olvasókkal.

A Rurik utódaiként feltüntetett X. századi fejedelmek/nagyfejedelmek ereiben még varég vér csörgedezett. A velük kapcsolatos adatok ismertetése szintén megtalálható a könyvben. Rajtuk kívül három kijevi nagyfejedelem, a kereszténység felvételét elrendelő Vlagyimir (978/980–1015), a bölcs jelzőt kiérdemlő Jaroszlav (1019–1054) és az anyai ágon bizánci ősökkel rendelkező Vlagyimir Monomah (1113–1125) tevékenységének bemutatására fordított az átlagostól nagyobb terjedelmet és figyelmet a szerző. A történettudományban nem alakult ki egységes nézet azzal kapcsolatban, vajon milyen címmel illessék Kijev fentebb említett urait. Petruhin is érintette ezt a kérdést, méghozzá elég diplomatikusan. Megállapította, hogy a nagyfejedelmi titulus már az Oleg által kötött, 911. évi szerződésből ismeretes, de az évkönyvi szövegben először Vlagyimir Monomahot nevezték kijevi nagyfejedelemnek. A Monomah halálát követő időszakból a dinasztia tagjai közül a szerző Andrej Bogoljubszkijt, Msztyiszlav Udalojt és Alekszandr Nyevszkijt emelte ki. Az első két fejedelem nevét a magyar olvasók közül kevesen ismerik. Andrej a kijevi központtól elszakadt Vlagyimir-Szuzdali Fejedelemség élén állt (1157–1174). Megpróbálta a régi Rusz területének minél nagyobb részét ellenőrzése alá vonni. Katonai akciói vegyes eredményeket hoztak, a belpolitikában pedig időnként önkényes lépésekre ragadtatta magát. Végül Vlagyimir mellett felépített rezidenciáján saját bojárjai gyilkolták meg. Msztyiszlav Udaloj a dinasztia szmolenszki ágából származott, s volt toropeci, novgorodi és halicsi fejedelem is. A XII. század végétől kezdve harcolt többek között a kunokkal, a csudokkal, a vlagyimir-szuzdali fejedelmekkel és (Halics megszerzéséért) a magyarokkal. 1223-ban a Kalka folyó mellett részt vett az óorosz és a mongol csapatok első összecsapásában, de sikerszériája megszakadt, a csata mongol győzelemmel végződött. Msztyiszlav visszatért Halicsba, de nem tudott megbirkózni az ottani zavaros helyzettel, és 1228-ban a fejedelemség határvidékére szorulva fejezte be küzdelmes életét. Alekszandr Nyevszkij neve Magyarországon ismerősebben cseng, mint az előző két fejedelemé. Ennek jelentős mértékben az az oka, hogy névai és csud-tavi győzelmei (1240, 1242) a középiskolai tananyag részét képezik. Alekszandr vlagyimiri nagyfejedelemsége (1252–1263) már a Kijevi Rusz teljes felbomlása utáni időszakra esett. Ezért nem látjuk indokoltnak a kötetben való szerepeltetését. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy bemutatása alapvetően korrekt, nem érződik rajta sem az ortodox egyház, sem a szovjet történetírás egyik korszakának heroizáló szemlélete.

Összegzésként megállapítható, hogy Vlagyimir Petruhin kötete figyelmet érdemel a Kijevi Rusz történetét tárgyaló könyvtárnyi munka sorában. A szakemberek közül egyesek kritizálni fogják a szerkesztési elveket, mások az arányokat nem tartják majd megfelelőnek, ismét mások bírálni fogják a szerző némely koncepcióját, az egyetemisták pedig megizzadnak majd vele a vizsgára való felkészülés során. Erre a kézikönyvre mégis nagy szükség van, mert az ismeretek viszonylag rövid, sokszor lexikonszerű összefoglalását nyújtja. A három keleti szláv nép (az orosz, az ukrán és a fehérorosz) középkori története iránt érdeklődők közül minden bizonnyal jóval többen el fogják olvasni, mint amennyien a nagy terjedelmű, nehézkes nyelvezetű tudományos munkákat.

Vlagyimir Petruhin: Drevnyaja Rusz, IX v. – 1263 g. (A régi Rusz a IX. századtól 1263-ig). Izdatyelsztvo Asztrel, Moszkva, 2005. 192 o.

Makai János