Klió 2006/1.

15. évfolyam

Egy magyar család és a Crna Gora-i turizmus története

 

A könyv középpontjában egy Crna Gora-i település, a Kotori-öbölben, Hercegnovi közelében található Zelenika, valamint a szerző, Magyar Zoltán odatelepült családjának története áll. A kötet a szerző szavai szerint egyfajta antológia, amelybe ő részben saját korábbi írásait, részben a választott témával kapcsolatos más anyagokat (mindenekelőtt Crna Gora-i újságcik­keket) gyűjtötte össze. Így a helytörténet, a családtörténet, s a Crna Gora-i turizmus történetének sajátos keverékét kapjuk. Az 1970 óta Németországban élő szerző Zelenikában született, általános iskoláit itt, a gimnáziumot Herceg­noviban és Budapesten végezte, majd építészetet és történelmet tanult, Zágrábban s a budapesti Műszaki Egyetemen szerzett doktorátust. A szerb nyelvű kötetet saját kiadásában jelentette meg, de a Crna Gora-i turizmus fejlődésével kapcsolatos legfőbb információkat a kötet végén magyarul is összefoglalta. Említésre méltó, hogy a turizmus fejlődése a szlovén történészek figyelmét is felkeltette, s az 1996-ban megtartott szlovén történésztalálkozót e témának szentelték.1

A ködbe vesző antik előzmények után azt tudjuk meg, hogy a terület a XIII. századtól kezdve Szerbia része volt, de hamar megjelentek itt a magyar uralkodók is: Nagy Lajos Kotor pártfogója volt. Hercegnovit 1482-ben foglalták el a törökök, akiket 1687-ben sikerült innen kiűzni. A törököket a velenceiek követték, s ebben az időben tűnik fel az olasz nyelvű dokumentumokban Zelenika neve, de kezdetben még nem egy települést, hanem a Zelenika folyó torkolatának vidékét jelölték vele. Az olaszokat Napóleon seregei váltották fel. Ezzel kapcsolatos a kötet kiemelkedő fejezete, amelyben a szerző Napóleon hadvezérének, Marmontnak, az 1809 és 1813 között fennálló úgynevezett Illír Provincia2 kormányzójának életútját, pályafutását ismerteti, de mindenekelőtt 1806-os tevékenységére összpon­tosít. Ebben az évben ugyanis francia és orosz csapatok csaptak össze a Kotori-öbölnél. A franciák az 1805-ös pozsonyi béke eredményeképpen kapták meg egyebek között a dalmáciai tengerpartot is, s Marmont az adriai területen állomásozó csapatok főparancsnoka lett. A Korfu szigetén állomá­sozó orosz csapatokat a Kotori öböl mentiek hívták be a franciáktól való félelmükben. A felvonuló orosz hajók azután nyugtalanítani kezdték Dubrovnik városát, sőt ideiglenesen Korcsula szigetét is elfoglalták. Az összecsapás minden lényeges elemét bemutató részletes leírásból, ami alapvetően Marmont naplójára épül, kettőt emelek ki. Marmont szerint „ez a kis terület, amelynek lakói szelídek, szorgalmasak és intelligensek, a civilizáció eme oázisa a barbárság tengerének közepén ebben a konfliktusban, amelybe a balsors vetette, annak veszélyét látta, hogy jóléte elveszhet.” Ez az idézet bizonyára kiérdemli a balkanológiával foglalkozó történészek figyelmét.3 Másfelől Marmont azt is észrevette, hogy „Kotor lakói, akiknek kétharmada ugyancsak pravoszláv, és szinte mindenki tengerész, a mi kormány­zásunktól semmi kedvezőt nem remélt, s hamarosan ők is csatla­koztak az oroszokhoz.”

Ő maga Illíria kormányzójaként arra törekedett, hogy a lakosság igenis kedvező helyzetbe kerüljön, s igen komoly eredményeket ért el a térség modernizációjában: hatékony adminisztrációt vezetett be, átszervezte a bíróságokat, felmérte a földterületet, megteremtette az iparosítás alapjait. Azt az egyébként kedvezőtlen eseményt, hogy az angolok zár alá vették az Adriai-tengert, arra használta ki, hogy mintegy 300 kilométer utat, valamint hidakat építtetett. Elősegítette az iskoláztatást, illetve az iskolaépítést is, Kotor ebben az időben kapott gimnáziumot.

 A Kotori-öböl (Boka Kotorska) környékét 1814-től 1918-ig Ausztria birtokolta. Áttekintést kapunk a Crna Gora-i turizmus előtörténetéből: A XVIII. század végén a hajók kénytelenek voltak megállni Hercegnoviban, ahol az utasok, akiket egészségügyi vizsgálatnak vetették alá, vadászattal és egyéb szórakozásokkal múlatták az időt. A legfontosabb turista egy Kohl nevű német könyvtáros volt, aki a környéken szerzett úti élményeit 1856-ban könyvben is megjelentette. Szerinte az egész Monarchián belül Hercegno­vinak van a legenyhébb és legkellemesebb éghajlata, növényvilága gazdag és szép, s a kertekben egész évben érik a narancs és a citrom. Ennek ellenére az 1840-es évek második feléig nem volt igazi szálláslehetőség, akkor azonban Kotorban és Hercegnoviban is megnyílt egy-egy hotel. Ezzel összefüggésben a szerző megkülönbözteti a városi szállásokat, amelyek nem az üdülést szolgálják, hanem az ügyeiket intéző látogatók keresik fel, valamint a természet adta lehetőségeket kihasználó, turizmus célját szolgáló hoteleket. Bár a turisztikai propagandával kapcsolatos gondolkodás ekkor már megvolt, az igazi turizmus azonban még nem fejlődhetett ki. Ennek egyik oka az volt, hogy ezen a vidéken folyamatosak voltak az állam elleni zavargások, s ugyancsak riasztóan hatott az 1875 és 1878 között Hercego­vinában zajló háború is.

Az első vasút 1901-ben futott be Zelenikába (ez volt a Monarchia leg­délibb vasútállomása), amelynek története a XIX. század végétől bizonyos mértékig összefonódik a Magyar / Mađar család történetével. A szerző szerint a dokumentumokból kikövetkeztethető, hogy a család nevéről (előbb Unger, majd Magyar) kapta nevét a Budapest V. kerületében lévő Magyar utca, a szerző dédszüleinek esküvőjén pedig Erkel Ferenc és Madarász Viktor volt a násznagy. A családból az 1857-ben született Magyar Antal jelent meg legelőször a Zelenika folyó vidékén, aki orvosi tanácsra itt gyógy­kezeltette betegségét, majd a gyógyuláson és a vidék szépségén felbuzdulva földet vett a felesége nevére, s házat épített rajta. Mivel ezt a házat szívesen látogatták a magyarországi barátok és rokonok, Magyar Antall elhatározta, hogy hotelt épít. Az 1902-ben elkészült hotel hamarosan Magyarországon is ismertté vált, hiszen 1903-ban hírt adott róla az igen népszerű Vasárnapi Újság. Magyar Antall azonban távolabbra is nézett: körutazásokat szervezett mind Crna Gora mind pedig Albánia területén, s ezzel a szerző szerint (a szórványos előzmények után) megalapította a modern Crna Gora-i turizmust. Sőt „strandos, erdősétányos szállójával megelőzte Dubrovnik hasonnemű turizmusát és, ezzel, egész Dalmáciát is”. A kötet bemutatja a hotel történetének legfőbb eseményeit, s több helyen kitér a szélesebb környék turizmusának történetére is.

A szerző technikatörténeti érdeklődését mutatja, hogy beszámol a Crna Gora-i vasútépítés kezdeteinek körülményeiről is. A rendkívül gyors fejlődést mutatja, hogy a már említett Kohlnak azon kérdésére, miért nincsenek errefelé utak, még azt válaszolták, Crna Gorának lovakra van szüksége és nem utakra. Két kisebb fejezet foglalkozik azzal, hogyan használták ki a természet adta lehetőségeket a vitorlázórepülésre, hidroplánozásra és sárkányrepülésre.

A legújabb korból két figyelemre méltó megjegyzéssel is szolgál a lényegében Crna Gora-i lokálpatriótának is tekinthető szerző. Egyrészt azzal, hogy közli, az 1990-es években (a szerző szerint az elmérgesedett „polgárhá­borús-soviniszta” légkörben) nem szívesen olvasták a magyar alapítóról szóló híradásokat, és a turizmus fejlődésében Zelenika helyett Cetinje szerepét hangsúlyozták, lényegében alaptalanul. Másrészt azzal, az – a tranzíciós folyamatra ugyancsak jellemzőnek mondható – információval, hogy a Crna Gorában is zajló privatizációs-kárpótlási folyamat eredményeképpen a Magyar család visszakapta ugyan egykori tulajdonát, de a modern követelményeknek megfelelő újjáalakításhoz a családnak nincs elég pénze.

 

Dr. Zoltan Mađar / Dr. Zoltán Magyar: Zelenika – kolijevka turizma (Zelenika – a turizmus bölcsője). Zelenika, 2002. 201 o.

 

Szilágyi Imre

1. Franc Rozman-Žarko Lazarević (szerk.): Razvoj turizma v Sloveniji. Ljubljana, Zveza zgodovinskih društev Slovenije, 1996. 176 o.

2. Erről részletesebben lásd: Janez Šumrada: A napóleoni Illír Tartományok államjogi berendezkedése, KLIÓ, 2000/2, 91–94.

3. Lásd például: Dupcsik Csaba: A Balkán képe Magyarországon a 19–20. században [a térképeket kész. Sebők László], Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005. 294 o.