Klió 2006/1.

15. évfolyam

Nyelvi nacionalizmus a horvátok és szerbek között 1835-től 1848-ig

A meglehetősen bonyolult, részletekben gazdag folyamatot bemutató tanulmány szerzőjének célja az, hogy feltárja a szerbek és horvátok közötti nyelvi nacionalizmus összecsapásainak főbb áramlatait és ideológiai alapját. Úgy véli, hogy a délkelet-európai térség egyetlen más részében sem olyan világos annyira, hogy milyen mértékben befolyásolta az egyes népek nemzettudatát a nyelvi nacionalizmusok összecsapása, mint éppen a Horvátországban, Szlavóniában és Dalmáciában (egységes horvát elnevezéssel a Háromegy Királyság – Trojedinica – területén) élő horvátok és szerbek között. A két nép nacionalizmusának szerinte kettős karaktere volt: a nemzeti önmeghatározás és az egyes földrajzi területek megszerzésének vágya egyfelől a vallási meghatározottságon keresztül nyilvánult meg: a horvátok római katolikusok, a szerbek pravoszlávok. Másfelől a nyelv és az ortográfia is meghatározta a nemzeti identitást: valamennyi što nyelvjárást beszélő szerb, míg a horvátok között egyesek a što, mások kaj, ismét mások a ča nyelvjárást beszélik. Mint majd látni fogjuk, a délszlávok esetében az egyik legfőbb probléma az volt, hogy a kialakítandó nemzetállam esetében a nyelvet (nyelvjárásokat) tekintsék e kiindulópontnak, és ehhez igyekezzenek bizonyos területeket hozzárendelni, vagy pedig adott területeket tekintsenek a nemzetállam alapjának, s az egységes (mindenki számára iránymutató irodalmi) nyelvet e területen belül alakítsák ki.

A XIX. század első felében megjelenő egyre határozottabb magyar nyelvi nacionalizmussal szemben a Szent István-i Magyarország területén élő horvátok 1847 októberében úgy döntöttek, hogy Horvátország–Szlavónia területén a „diplomácia” nyelveként a latin helyett a horvát nyelvet (az úgynevezett illír što nyelvjárást) vezetik be. 1848. március 25-én pedig a Zágrábban megtartott nagy népi gyűlésen arról született döntés, hogy a Háromegy Királyság területén a što nyelvjárás lesz a hivatalos nyelv. A nyelvi alapon történő nemzeti meghatározás persze egyáltalán nem volt egyedülálló abban a korban, hiszen Kogalniceanu román történész 1843-ban így nyilatkozott: „Hazámnak tekintem mindazokat a területeket, amelyeken román nyelven beszélnek”. A szerző szerint a nyelvi nacionalizmus megingatta a Habsburg Monarchia alapjait, hiszen politikai követelményként abban fogalmazódott meg, hogy a (majdan létrejövő) nemzetállamoknak magukba kell foglalniuk az összes olyan területet, ahol egy adott nemzeti nyelvet beszélnek. A horvát–szerb vitát éppen az teszi olyan élessé és bonyolulttá, hogy nem egészen egyértelmű, mit is kell nemzeti nyelvnek tekinteni. Ez részben azért is volt így, mert ebben az időben még nem zajlott le a nyelvi normák standardizációja, sőt e korszak egyik leglényegesebb eleme éppen ennek folyamata.

Miután azon korábbi kísérletek, hogy az említett három horvát nyelvjárást mesterségesen egy irodalmi nyelvvé forrasszák össze, kudarcot vallottak, az úgynevezett új što nyelvjárást tették meg a horvát irodalmi nyelv alapjául. Az új irodalmi nyelvjárás fő szószólója az illír mozgalom vezére, Ljudevit Gaj volt, aki egyébként mind anyai, mind apai ágról német származású, s anyanyelve a német volt. Gaj a délszláv egyesülés híve volt, s a közös délszláv nemzetnek az illír nevet kívánta adni. Közös nyelvül azt a nyelvet/nyelvjárást javasolta, amelynek nyelvi standarddá válását a szerbek körében Vuk Karadžić szorgalmazta az 1810-es években megjelent írásaiban. Amint azonban már a fentiekből is következik, ez a három nyelvjárás megléte miatt, a horvátok körében sokkal bonyolultabb probléma volt, mint a szerbeknél. Amíg Gaj számára az említett három nyelvjárás mind horvát volt, addig Karadžić ezeket külön, önálló nyelveknek tekintette. Gaj abból indult ki, hogy az általa egyesíteni kívánt területen (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) a lakosság többsége (horvátok és szerbek) a što nyelvjárást beszéli, ezért kell az új irodalmi nyelv alapjául ezt megtenni.

Gaj és híveinek (az illíristáknak, az 1830-as 1840-es évek horvát nemzeti kulturális mozgalom tagjainak) ezen elképzelésével kapcsolatban többféle vélemény alakult ki. A horvát értelmiségiek egy része elutasította Gaj nyelvi reformját. Számos délszláv nyelvész és történész ugyanakkor (a múltban is és a legutóbbi időkben is) úgy vélte, hogy az illír mozgalom hátterében valójában a nem horvát (a što nyelvjárást beszélő szerb) lakosság asszimilálására irányuló törekvés húzódik meg, hiszen a horvátok eredetileg ča nyelvjárást beszéltek, míg a kaj nyelvjárás a szlovénoké volt. Ez az elképzelés egyébként a híres német történész Ludwig von Schlötzer (1735–1809) állításában gyökeredzik. Ez a gondolat minden jel szerint hatott a szlovák Kollárra és Šafárikra. Maga Šafárik úgy gondolta, hogy valójában csak 801.000 délszláv tekinthető horvátnak (az Isztrián, és az Adria északi partjai mentén élő ča nyelvjárást beszélők), míg a szlovénok száma 1 millió 151 ezer (nyilvánvalóan hozzájuk számította a kaj nyelvjárást beszélő horvátokat). A szerbek pedig szerinte 5 millió 294 ezren vannak, akik közül 2 millió 880 ezer pravoszláv, 1 millió 864 ezer római katolikus és 550 ezer muzulmán. Nem térek ki arra, hogy Šafárik, milyen egyéb felosztásokat is alkalmazott (például, hogy a bolgárokat is a szerbek közé sorolta), a lényeg az, hogy Šafárik nem vallási alapon, hanem a beszélt nyelvjárás alapján próbált különbséget tenni az egyes szláv népek között. Hasonlóképpen jártak még néhányan. Egy dubrovniki római katolikus értelmiségi, nagyrészt a szlovák Kollár és Šafárik elveit átvéve, úgy vélte, hogy azok a dubrovniki katolikusok, akik a što nyelvjárást beszélik, valójában római katolikus szerbek, majd azt állította hogy csupán a kaj nyelvjárást beszélők tekinthetők horvátoknak. Hasonlóképpen járt el a szlovén Jernej Kopitar, aki a római katolikus sokácokat a szerbek közé sorolta, mert a što nyelvjárást beszélik.

Az kétségtelen tény, hogy az Alpoktól a Drináig, az Adriai tengertől a Dráváig húzódó Nagy Illíria politikai és adminisztratív központjának Zágrábot kívánták megtenni. Sőt, az elképzelés első felvázolója Janko Drašković (horvát) gróf 1832-ben megjelent írásában ehhez az államhoz szerette volna hozzácsatolni Szerbiát, Bulgáriát és Albánia északi részét is. Az illírizmus tehát azon az elgondoláson alapult, hogy létezik egy egységes délszláv nyelv, amelynek három alvariánsa, azaz nyelvjárása van: az illír (szerb és horvát), a szlovén és a bolgár.

A horvátok és szerbek (illetve legfőbb értelmiségi képviselőik) közötti ellentét alapja tehát a következő: amíg a horvátok úgy vélték, hogy Dalmácia, Szlavónia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén nincsenek szerbek, csak (az említett három nyelvjárást beszélő) horvátok, addig a szerb Karadžić szerint mindazok a területeken, ahol a što nyelvjárást beszélik csak szerbek élnek és nincsenek horvátok. Az ő megítélése alapján a két külön nyelvet beszélő szerbek és horvátok két külön nemzetet alkotnak. Amíg az illíristáknak sikerül a magyaroknál elérniük, hogy a što nyelvjárás legyen Horvátország-Szlavónia oktatási nyelve, s 1843-ban egy horvát képviselő e nyelvjárás hivatalos nyelvvé nyilvánítását javasolta, addig a horvát értelmiségiek egy része úgy vélte, hogy a što nyelvjárás nem horvát dialektus.

Az irodalmi nyelv létrehozásának – a magyar irodalomtörténet-írásból is jól ismert – nehézségeit mutatja, hogy a što nyelvjárást elfogadó horvátok között további vita dúlt arról, hogy ezen belül vajon az ijező, vagy az íző dialektust tegyék-e meg az irodalmi nyelv alapjának. Érdemes még e szerteágazó vita két sajátos álláspontját megismerni. Egy dubrovniki római katolikus szerb értelmiségi, Matija Ban úgy vélte, hogy amikor a zágrábi filológiai iskola a što nyelvjárás ijező változatát fogadta el, akkor valójában „a szép és teljesen tökéletes szerb nyelvet” ültette át az egész illír területre, ezzel pedig „előkészítette a csatlakozást a pánszlávizmushoz”. Más oldalról közelítette meg a problémát egy horvát értelmiségi a következő történeti korszakban, 1867-ben. Medo Pučić azt állította, hogy amennyiben a népek/nemzetek nyelvük alapján különböznek egymástól (lényegében ez a szerb Karadžić álláspontja), akkor az a tény, hogy Gaj a szerb nyelvet fogadta el hivatalos nyelvként, azt jelenti, hogy az összes horvátot „nyelvi” szerbbé változtatta. Ennél is érdekesebb azonban az az ebből levont következtetése, amely szerint éppen ezért a szerbeknek nem kell félniük a horvát „történeti jogtól” hiszen az valójában a szerb történeti jog.

Fejtegetését a szerző azzal a következtetéssel zárja, hogy a Háromegy Királyság terültén az elemzett időszakban két alapvető nyelvi ideológia volt: egyfelől a nyelvi nacionalizmus, amelyik világos határokat húzott a „horvát” és a „szerb” nyelv között. Másfelől a nyelvi unitarizmus, amely a két nép nyelvét azonosnak tartotta. Véleménye szerint az, hogy a gyakorlatban melyik erősödött fel, Bécs és Pest horvátokra gyakorolt nyomásának erősségétől függött. A germanizáció és a magyarosítás idején az unitarizmus erősödött fel, amikor pedig ez a nyomás gyengült, akkor a horvátok és a szerbek a saját nyelvi nacionalizmusukat erősítették.

A tanulmánynak több sajátossága is van. Egyfelől lényegében ismert történeti eseményeket szedett össze,¹ igaz a szokottnál némileg részletesebben és némileg új szempontok szerint ismertetve bizonyos jelenségeket. Másrészt nem bontotta ki azt az írása elején megemlített tényt, hogy a horvátok római katolikusok voltak, a szerbek pedig pravoszlávok, ami azért kár, mert amint láttuk, éppen arra hozott fel példát, hogy Dubrovnikban a szerb tudatúak között is voltak római katolikusok. A szerző által említett éles vallási-nemzeti különválás igazából csak a XIX. század második felében következett be.² Végül a kívülálló szempontjából említésre méltónak tűnik, hogy az írás egy szlovén történeti folyóiratban jelent meg horvát nyelven.

Vladislav B. Sotirović: Nacionalno samoodređenje Hrvata i Srba putem jezika u Trojednoj Kraljevini Dalmaciji, Hrvatskoj i Slavoniji, 1835.–1848. g. (A horvátok és szerbek nyelvi alapon történő nemzeti önmeghatározása Dalmácia, Horvátország és Szlavónia Háromegy Királyságban 1835–1848 között), Zgodovinski časopis, 2004/3–4, 377–389.

Szilágyi Imre

1. Lásd például: Sokcsevits Dénes: A horvát nemzeti megújulás. Az illírizmus mint politikai és kulturális mozgalom. In: Sokcsevits Dénes-Szilágyi Imre-Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Budapest, Bereményi Könyvkiadó, 1994, 134–141.

2. Uo. 157.