Klió 2006/1.

15. évfolyam

Ukrajna: etnosztól nemzetig

Mihajlo Vivcsarik Ukrajina: vid etnoszu do naciji (Ukrajna: etnosztól nemzetig) című könyve 2004-ben jelent meg Kijevben az Oktatási Minisztérium támogatásával. Műfaját tekintve segédtankönyv a felsőfokú tanintézetek számára.

A könyv szerzője a politikatudományok doktora, professzor, az Ukrajnai Politikatudományi Akadémia tagja. Kutatásainak legfőbb területe a mai Ukrajna aktuális etnopolitikai problémái. Az elmúlt esztendőkben tanulmányok sorát publikálta e témával kapcsolatban. A jelenleg tárgyalt munkában szintén az állami etnopolitika irányáról, az államalapítás folyamatáról és a nemzeti csoportok konszolidációjáról igyekszik kiegyensúlyozott képet adni, figyelembe véve a belső és külső tényezők bonyolult egymásra hatását. Elemzi az ukrán nép egyre erősödő megosztottságának okait, a gazdasági és politikai krízis negatív hatásait az ukránság sorsára és jövőjére nézve. M. Vivcsarik elsődleges célja a szuverén ukrán nemzet és állam megteremtésére irányuló lankadatlan törekvés bemutatása.

A könyv adatgazdagságára nem lehet panasz, azonban elsődleges irodalmat csak elvétve találunk, a kötetben közölt irodalomjegyzék levéltári források használatáról sem tesz említést. A felhasznált irodalom legnagyobb része Ukrajna függetlenségének elnyerése után látott napvilágot.

A szerző a tanulmány felépítésében nem a kronológiai, hanem a tematikus csoportosítás elvét követte. A könyv szerkezetileg kilenc fejezetre oszlik. Egy-egy fejezetben az ukrán nemzet kialakulásában fontos szerepet játszó tényezőket (eredet, anyanyelv, lakóhely, kultúrkörnyezet, nemzeti szimbólum stb.) mutatja be. Minden egyes fejezet elején rövid összefoglalást olvashatunk, amely az eseményeket tömören vázolja, illetve kiemeli, hogy a szerző milyen értelmezési keretben gondolkodik. Ez után következik az érdemi rész, ahol a szerző behatóan tárgyalja a történeti eseményeket.

Az előszóban M. Vivcsarik a napjainkban megfigyelhető nemzeti identitás problémáira hívja fel a figyelmet, melynek okát a különböző regionális történelmi fejlődésben, valamint a marxista ideológia befolyásában látja. A viszonylag liberális osztrák és lengyel uralom alatt a nyugat-ukránokban erős nemzeti identitástudat fejlődött ki, mely a két világháború között tömeges nemzeti felszabadító mozgalomba torkollott. Kelet- és Közép-Ukrajna ezzel szemben, az Orosz Birodalom részeként, soha nem adott otthont tömeges nemzeti mozgalomnak és nacionalizmusnak, a marxista, leninista, internacionalista dogmák pedig sokakból kiirtották a nemzeti öntudatot. Az ukrán nép elvesztette hitét a nemzeti fejlődés perspektívájába. A professzor szerint legfontosabb a közösségi öntudat megerősítése, tudatos átalakítása, hiszen Ukrajna egész lakosságának érdeke egybeesik az ukrán nemzet és állam érdekeivel.

Az ukrán etnosz és nemzet fejlődéséről szóló első fejezet a mű egyik legteljesebb és legjobban összeállított része. A fejezet kronológiai elv alapján van felépítve: az első emberi települések megjelenésétől a XX. századi nemzeti mozgalom ébredéséig követhetjük figyelmen az ukrán nép történetét. A fejezet erőssége, hogy a szerző nemcsak a saját álláspontját közli, beleillesztett egy historiográfiai áttekintést is. Kísérletet tesz arra, hogy megértesse az olvasóval, miért mások a szempontjai a cári orosz, a szovjet és az ukrán történészeknek, miért látják más perspektívában az ukrán állam és nemzet fejlődését, és miért jutnak eltérő eredményekre és következtetésekre. Főleg a következő kérdésekre összpontosít: a Kijevi Rusz és népeinek eredete, „Ukrajna” és az „ukránok” elnevezés első megjelenése és elterjedése, a Zaporozsjei Szics és a kozákság jelentősége; azonban kitér a ruszifíkáció, a betelepítés és az erős kulturális nyomás káros hatásaira is.

Egyetértek a szerző véleményével, miszerint az ukrán nép etnogenezisének végleges tisztázása közel sincs befejezve, melynek oka, hogy a kérdést évszázadok alatt agyonpolitizálták. Ahhoz, hogy objektív választ tudjunk adni, először az orosz birodalmi szemléletnek a nyelvi és etnikai kérdésekben is megmerevedett dogmáitól kell megszabadulnunk. A cári autokrácia hivatalos ideológiája és később a szovjet történetírás is a keleti szláv népek rokonságát hangsúlyozta. Ennek a tételnek a lényege, hogy a keleti szlávok, a Kijevi Rusz örökösei, mind egy tőről (a szovjet történetírás által megalkotott óorosz néptől) fakadtak, és lényegében az egy és oszthatatlan orosz nép részét alkotják. A Kijevi Rusz nem más, mint a három testvér bölcsője. A szerző határozottan elveti ezt a nézetet, szerinte az orosz birodalom csak ezzel igazolta terjeszkedését az ukrán területeken. Ukrajna területén csak egyetlen nép fejlődött, mely később az ukránok néven lett ismert.

A második fejezetben M. Vivcsarik az ukrán nemzeti szimbólumok (trizub, kék-arany színű zászló, himnusz) vizsgálatával foglalkozik. Az elemzés középpontjában a szimbólumok első megjelenése, jelentése, eredete áll. Itt is ad egy rövid áttekintést arról, hogy kik foglalkoztak a szimbólumok kutatásával és milyen eredményre jutottak. Külön kitér az állami nagycímer körül kialakult vitára.

Az „ősi ukrán” földek egyesítése egy egységes állam keretében közel ezer évig tartott. Annak következtében, hogy az ukránság évszázadokon keresztül egymástól eltérő kultúrájú, vallású, nyelvű, államformájú és társadalmi berendezkedésű országok fennhatósága alá tartozott, szinte természetes, hogy az ukrán területeken a történelem folyamán kialakult régiók is eltérést kezdtek mutatni egymás között. A szerző a harmadik fejezetben e régiók történelmi fejlődésének ismertetésére vállalkozik, jól érzékeltetve az események alakulásában a bel- és külpolitikai hatásokat. Figyelmet szentel a régiók benépesítésére, lakosságának nemzetiségi összetételére.

Érdeklődéssel olvastam e fejezet Kárpátaljáról írt részét, hiszen az itt élő mintegy 600 ezer ruszin (huculok, lemkók, bojkók) hovatartozása már régóta óriási viták tárgyát képezi. Ennek a népcsoportnak soha sem volt önálló államisága, bármiféle területi elhatárolódása. Nemzeti identitásukat, önálló entitásukat görög katolikus vallásuk, a korábbi irodalmi nyelvteremtő kísérletek kudarca után egymáshoz közel álló nyelvjárásaik, gazdag és színes szellemi és tárgyi néprajzuk határozza meg. Ma Kijev kétségbe vonja az önálló ruszin entitás létezését, hivatkozva a közös irodalmi nyelvre és a kiteljesedett szellemi kultúra hiányára. Nyelvüket az ukrán nyelv egyik dialektusának tartja. Azonban a ruszin irányzat képviselői szerint a népcsoport egy köztes szláv nép, melynek alaprétege az a csekély szláv népesség, melyet a honfoglaló magyarság Kárpátalján talált. Egységes etnikummá szerveződésében annak a legendák szerint 40 ezer, a valóságban azonban jóval kevesebb szláv nyelvű embernek az érkezése játszott döntő szerepet, akik Korjatovics Teodorral, a litván fejedelem fiával menekültek a vidékre.

A szerző az ukrán irányzat álláspontját fogadja el magáénak. Elemzésében a keleti szláv azonosságot és hasonlóságot emeli ki. Véleménye szerint az itt élő lakosságnak az ukránokkal azonosak a gyökerei. A tanulmány sok adattal rendelkezik, a politikai változásokat érthetően, világosan írja le, azonban legnyilvánvalóbb hiányossága, hogy szinte említést sem tesz a ruszin irányzat kutatásairól és eredményeiről.

Az 1897-es népszámlálás adatai szerint az Orosz Birodalomban 22 380 600 ukrán és közel 50 millió orosz nemzetiségű lakos élt, a legutóbbi, 2001-es népszámlálás eredménye pedig azt mutatja, hogy Ukrajnában 37 541 700 ukrán él, miközben az oroszok száma a volt szovjet területeken 150 millió főre nőtt, csak Ukrajnában az ötszörösére. 104 év alatt az ukránok száma 15 millió fővel növekedett, míg az oroszoké megháromszorozódott. Nem meglepő, hogy a szerző felteszi a kérdést: hová lett 50 millió ukrán? Választ a kérdésre a negyedik fejezetben ad, amikor a XX. század demográfiai változásait vizsgálja. A drasztikus népességcsökkenésnek négy főokát határozza meg: 1) migráció: nyugati (1870-től, főleg Galícia, Bukovina és Kárpátalja területeiről) és keleti irányú (Szibéria, Távol-Kelet vidékeire); 2) asszimiláció; 3) mesterséges hatások: háborúk (a két világháború, valamint a polgárháború), éhínségek (1921, 1932–33, 1946–47: összesítve a veszteség 10 millió fö), kollektivizálás, kuláktalanítás, az ukrán értelmiség elpusztítása, deportálások; 4) természetes népességcsökkenés (alacsony születési és magas halálozási arány).

Sokat lehet hallani mostanában a két világháború között fellángoló nyugat-ukrán nemzeti-felszabadító mozgalomról, azonban bemutatása és értékelése nem könnyű feladat. Az OUN/UPA (Ukrán Nemzeti Szervezet, Ukrán Felkelő Hadsereg) tevékenységének megítélése ma is szenvedélyes érzelmeket vált ki az ukrán lakosság körében. Máig nem tisztázott, minek tekinthetjük őket: az ukrán földek egyesítéséért küzdő partizánoknak, akik felvették a harcot mind a szovjet, mind a lengyel állambiztonsági egységekkel, vagy a németekkel kollaboráló csoportoknak. Ennek az ellentmondásosságnak a bemutatására vállalkozott a szerző az ötödik fejezetben, azonban túlságosan elmerült a politikatörténet felvázolásába. A fejezet címe sem felel meg a tartalomnak, hiszen meghatározott egy időkeretet, pontosan a 30–50-es éveket, azonban az események ismertetését csak az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumtól kezdi és már az 1941-es évvel be is fejezi. Olvashatunk a szovjetek nyugat-ukrajnai bevonulásáról, a lengyel és a szovjet hatalom politikájáról (tisztogatás, ukrán mozgalmak, sajtó és iskolák betiltása stb.), valamint kifejti az UPA/OUN létrejöttének az okát.

Mint minden nemzetnek, így az ukrán nemzet öntudatának alakulása is végig kísérhető a történelem korszakain keresztül. Kialakulásában a történelem nagyobb erői, hatásai is szerepet játszottak. A szerző a hatodik fejezetben ennek a fejlődésnek a folyamatát mutatja be. Megállapítja, hogy a több évszázados elnyomás ellenére létezett ukrán nemzeti öntudat, melynek megőrzésében a papság és az intelligencia játszott fő szerepet. A közös nyelv, terület, vallás és kultúra az összetartozás legfontosabb eleme. Ez tudatosítja az együvé tartozást, a másoktól való eltérést. Kiemeli a XIX. század elején fejlődésnek induló új ukrán irodalom jelentőségét a nemzeti öntudat fejlődésében. Véleménye szerint a saját történelem kutatása és idealizálása, a saját kultúra megőrzése, tanulmányozása és továbbfejlesztése mellett fontossá válik a „mástól” való elhatárolódás.

A Szovjetunió felbomlása után az orosz és ukrán kormány között a legnagyobb feszültséget a Krim-félsziget kérdése okozta. A fekete-tengeri félsziget hovatartozása napirendi témává vált, éppen úgy, mint Szevasztopolé, amelyet több mint két évszázaddal ezelőtt alapítottak az oroszok, és mindez idő alatt a fekete-tengeri hadiflottájuk fő bázisa volt. Maga a flotta is vita tárgyát képezte. A helyzetet bonyolította, hogy a Krím-félsziget lakosságának mintegy 80 százaléka orosz származású. Mivel a független Ukrajnának ez volt a legsúlyosabb területi konfliktusa, így nem meglepő, hogy a szerző külön fejezetet szánt a téma megvizsgálására.

A Krími Autonóm Köztársaság megszüntetésének (1945) és a krími tatárok kitelepítésének (1944-től) rövid ismertetése után M. Vivcsarik rátér a két ország között kialakult konfliktus okára és alapjára, az OSzFSzK Legfelső Tanácsa Elnökségének 1954. február 5-i rendeletének vizsgálatára. E rendelet alapján, melyet február 19-én a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége is megerősített, a Krímet átadták az Ukrán SzSzK-nak. A szerző elismeri, hogy az 1936-es alkotmány szerint a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége nem rendelkezett ilyen joggal, erre csak a Szovjetunió Legfelső Tanácsa volt felhatalmazva, de olyan helyzet alakult ki, hogy a Legfelső Tanács harmadik ülésén feloszlatta önmagát, és az országban új választásokat írták ki. A Legfelső Tanács első ülésszakát április 20-27-én tartották és a Krím átadásáról szóló törvényt április 26-án megerősítették. Így, véleménye szerint, a rendelet törvényes és szabályos volt, melyet később több alkalommal is megerősítettek. Többek között 1990. november 19-én, amikor a két szovjet köztársaság egyezményt írt alá a határok sérthetetlenségéről és a területi egységről, majd később, a Szovjetunió szétesése után 1991. december 8-án, a határok sérthetetlenségét többoldalú egyezmény keretében újra megerősítették, melyet mind a két ország ratifikált. Ebből kifolyólag az orosz parlament 1992. január 23-i döntése, mely törvénytelennek és semmisnek nyilvánította a Krím-félsziget 1954-es átadását, hatálytalan.

A fejezet további részében olvashatunk a Moszkva és Kijev között folytatott tárgyalások eredményeiről, Ukrajna és Krím kapcsolatáról. Szemléletes, hogy a politikai eseménytörténet mellett a gazdasági, társadalmi összefüggések is helyet kaptak a tanulmányban.

Egyben azonban biztosak lehetünk és ezzel a szerző is egyetért, hogy a téma közel sincs lezárva, hiszen 2017-ben Oroszországnak lejár a 20 évre szóló bérleti szerződése Szevasztopol két öblére, ahol napjainkban is az orosz fekete-tengeri flotta állomásozik.

Az ukrán diaszpóráról szóló nyolcadik fejezetben a szerző nemcsak a nyugati és közép-európai országokban élő ukránságról ad teljesen átfogó képet, hanem különválasztja a keleti diaszpórát és a legnagyobb figyelmet rájuk fordítja. A volt szovjet köztársaságokban élő közel 10 milliós ukrán diaszpóráról eddig nagyon keveset hallhattunk. A szerző javára írható, hogy nemcsak köztársaságonként, de Oroszország tekintetében régiónként ismerteti az ukrán lakosok helyzetét, betelepülésüknek idejét és okát, pontos számát, közösségi életüket.

Az utolsó fejezet, mely az Ukrán nyelv: betiltásától és üldöztetésétől állami elismeréséig címet viseli, a könyv legjobban összeállított, legigényesebb része. Valószínűleg mindenki egyetért M. Vivcsarik azon nézetével, miszerint a nyelv a nemzetépítés egyik legfontosabb eleme. Hogy egy nép megszűnjön nemzet lenni, be kell fogni a száját, el kell venni a nyelvét és kultúráját. A történelem során az ukrán nyelvet 170 alkalommal tiltották be. Már I. Péter is kiadott egy rendeletet 1720-ban, mely szerint az egyházi ősnyomtatványok kivételével semmilyen kiadvány sem volt nyomtatható az ősi nyelven, a régi egyházi könyveket pedig újranyomás előtt összhangba kellett hozni a nagyorosz kiadványok nyelvezetével, hogy semmilyen különbség és különleges nyelvi eltérés ne legyen közöttük. A későbbiekben is következetesen és fáradhatatlanul folytatódott Ukrajna eloroszosítása. A szerző utal itt a volhíniai körlevelekre és az 1876-os jemi rendeletekre, amelyekben az ukrán nyelvet „politikai mozgalomként” aposztrofálták. A politikai programot kísérő nyelvészeti koncepció röviden az volt, hogy a Kijevi Rusz keleti szláv lakói egy egységes, úgynevezett óorosz nyelvet beszéltek, amely később szétvált, és kialakult a nagyorosz, a kisorosz és a fehérorosz dialektus. Ennek megfelelően 1905 előtt a cári Oroszországban tilos volt ukrán vagy fehérorosz nyelvű könyveket kiadni, mivel hogy ilyen nyelvek nincsenek. Ebben a helyzetben mégis akadtak olyan személyek, akik kiálltak az anyanyelv megőrzésének ügyéért. Az író kiemeli Tarasz Sevcsenko és Izmail Szreznyevszkij munkásságát.

Az 1920-as évek ukránosítási politikájának, majd a későbbi újabb oroszosításnak a felvázolása után M. Vivcsarik rátér napjaink problémájára. Ukrajnában a nemzetté válás folyamata továbbra sem könnyű. Az oroszt nemcsak a tízmillió ukrajnai orosz vallja anyanyelvének, hanem közel ugyanennyi olyan lakos, aki nemzetisége szerint ukrán. Az ukrán nyelv leszűkült használata egyszersmind a nemzeti lét kibontakozásához rendelkezésre álló teret is leszűkíti. Az uralkodó körök, ahol csak tehetik, az orosz nyelvet, az orosz kultúrát preferálják. Véleménye szerint a nyelvpolitikában elveszett az a lendület, amely jellemző volt a függetlenség visszaszerzésének időszakában. A nyelvtörvény végrehajtása abbamaradt, az ukrán nyelv támogatásával senki nem törődik. Ennek anyagi, technikai és szervezési akadályai mellett a legfőbb akadályként az állami akarat hiányát nevezi meg. A független Ukrajnában politikai tényezők, tömegközlési eszközök, sajtóorgánumok, sőt, képzett emberek is beállnak az oroszpárti propaganda szolgálatába. Kifogásolja, hogy a piac állítólagos kívánalmaira hivatkozva könyvkiadók, hírlapszerkesztők soha nem tapasztalt arányban tesznek közzé orosz nyelvű kiadványokat. Itt azonban kiemeli, hogy az Oroszországból behozott könyvek jóval olcsóbbak, köszönhető annak, hogy ott támogatják a könyvkiadást, kedvezményeket biztosítanak számukra, eltörölték vámadójukat. Ebből kifolyólag az utóbbi években az ukrán piacot elképesztő mennyiségben ellepték az orosz nyelvű kiadványok.

Ukrajnában hívei vannak annak, hogy az orosz nyelvet nevezzék meg második államnyelvnek. Szerzőnk szerint ezt nem szabad addig megtenni, amíg az ukrán nem válik formálisan deklarált államnyelvből tényleges államnyelvvé.

Mihajlo Vivcsarik könyve szerkezetileg kompakt egységet képez, tényanyagában a témakör iránt érdeklődő nagyközönség számára hasznos segítségül szolgálhat. A szerző azáltal, hogy bemutatja az olvasónak az ukrán állam történelmi fejlődésének folyamatát, saját álláspontját is kivetíti: Ukrajna történelme során mindvégig önálló nemzet kialakítására törekedett.

M. M. Vivcsarik: ykraina: vid etnoszu do nacii (Ukrajna – etnosztól nemzetig) Kijev, 2004. – Viscsa Skola – 238 o.

Ember Ágnes