Klió 2006/1.

15. évfolyam

Saint-Cyr kétszáz éve

 

 

Saint-Cyrről, az ottani volt katonai akadémiáról a könnyed olvasmányokat kedvelő magyarok is olvashattak Rejtő Jenő regényeiben, pontosabban az ott végzett és a francia idegenlégióhoz került katonák Franciaország iránti lojalitásáról, tiszteletéről. Igaz, ez még a XX. század huszas–harmincas éveiben datálódott, az iskola e dátumok előtti és utáni története teljesen másról mesél, de a presztízse megmaradt.

1802-ben Bonaparte Napoleon Fontenaibleau-ban alapított egy kimon­dottan katonai iskolát, amit azonban a történelem viharai elsöpörtek, a katonai elit képzésének eszméjét és e képzést ellátó speciális iskola létrehozásának gondolatát azonban nem; Saint-Cyrben alapították azután ezt az iskolát (a helység neve  Saint-Cyr-l’École), amelyet 1946-ban egy Coëtquidian nevű helységbe telepítettek át. Történetének leghosszabb és legmozgalmasabb periódusa a francia gyarmatosításhoz fűződik, szerepe ma  inkább a volt francia gyarmatok segítése és egyéb fajta együttműködési formákra korlátozódik.

A Toulouse-i Egyetem történészprofesszora, Martine Cuttier az iskola gyarmati korszakhoz fűződő katonai vonatkozású történelmét vázolja cikkében, s a különböző történeti periódusait a különböző gyarmati hadjáratokhoz és az azokat vezető tisztek nevéhez kapcsolja. „A legnagyobb Franciaország” (La plus grande France) periódusa és az akkor kibocsátott tisztek évfolyama az 1938/1939-es évekre esik, az ezt követő esztendőkben az iskola lassanként veszít „bűvöletéből”, a hadjáratok azonban tovább követik egymást, bennük a következő évfolyamok és tisztjei emelkednek ki: a távol-keleti évfolyam (1950/1952), a Bir-Hakeim-i (1961/1963), a Camerone 100. évfordulójára eső évfolyam (1962/1964).

A gyarmati hódítás katonai szakasza tulajdonképpen háborúkat jelentett, még ha ezek a háborúk – a XIX. században – nem érték is el a XX. századi világháborúk intenzitását. A háborúkban részt vett tisztek a meghódítandó területek felderítésében is közreműködtek, közülük a legtapasztaltabbak a tengerentúl legtávolabbi, legeldugottabb területeire is vezethettek expedí­ciókat. A katonaiskolában kapott, elsősorban elméleti képzést ezek a gyarmati expedíciók és hadműveletek tették teljessé. Az állam által szabályozott akciókban az 1880-as évektől az ezt az iskolát végzetteknek kezdemé­nyezőképességről, hősiességről, támadási készségről kellett tanúbizonyságot tenniük, amit később a gyarmati hadseregeknek kellett közvetíteniük, ennek a feladatnak pedig célja és eredménye a helyben toborzott katonák asszi­milálása, az új, európai harcászati felfogások átadása volt. Az ún. „pacifikálás” után új, nem-katonai feladatok vártak a Saint-Cyr-i tisztekre: politikai célzatú tevékenységek, amelyek legfontosabbika volt Franciaország szuvereni­tásának biztosítása az elfoglalt vidékeken, „autoritárius” adminisztráció felállítása, amelyben a győző és a legyőzött szemben állt egymással, bár voltak, akik a durvább, nagy emberáldozatokat követelő háborúskodások helyett a diplomácia útjait választották.

A szerző három gyarmati katonapolitikust emel ki: Gallienit, aki a volt Francia Szudánban, majd a Tonkini-öbölben szolgált; Trentiniant, aki Indo­kínában, illettve a Gallieni-tanítványt, Lyauteyt, aki szintén a Tonkini-öbölben, majd Madagaszkáron kapott kiképzést. Gallieni a fent már említett, valamivel kevésbé harcias típushoz tartozott, az ún. „olajfolt” taktikáját alkalmazta, ami abban állt, hogy biztos stratégiai pontokból kiindulva, lassan foglalta el a kinézett területeket; ilyenkor azonban ő sem húzott fehér kesztyűt, ha erőszakhoz kellett nyúlnia. Az ő eljárása három pilléren nyugodott: „pacifikálni, admi­nisztrálni, fejleszteni.” A helyi ügyek irányításában a „közvetlen kormányzást” követte, csakúgy, mint 1912 után Marokkóban Lyautey, aki a helyi lakosságot is bevonta a kormányzásba, igyekezett az ország kultúráját tiszteletben tartani – de csak addig, amíg Franciaország érdekei úgy kívánták...

Afrikában a hódítás egyik célpontja a rabszolga-kereskedelem elleni harc volt, amit ugyan megint nemcsak emberbaráti szeretetből folytattak, hanem azért, hogy az ebből az ember-kereskedelemből felszabadult bennszülötteket a franciák által meghatározott gazdasági célok megvalósításának eszközeivé tehessék; az önellátó helyi gazdálkodást árutermelő gazdasággá alakították – ez volt a  gazdaságpolitika. Ezután jött a kultúrpolitika: a tradicionális bennszülött kultúra átformálása az európai kultúra mintájára; tették ezt ugyancsak a Saint-Cyr-iek annak tudatában és hitében, hogy saját kultúrájukat felsőbbrendűnek tekintették.

A Saint-Cyr-i katonai iskola nem csak francia állampolgárokat nevelt, képzett. Pierre Jacob, aki harminc esztendőt szolgált katonaként külföldön, a cikkhez fűzött megállapításában kb. 2100-ra teszi azok számát, akik 1802 óta Sant-Cyr-ben tanultak, négy kontinens (Amerika, Ázsia, Afrika, Európa) közel nyolcvan országából érkeztek, ahol tanulmányaik befejeztével a legmagasabb pozíciókat foglalták el: köztársasági elnök, nagykövet, bankár, nagyiparos, vezető tisztség­viselő valamelyik fegyvernemnél vagy a hadseregben stb... Milyen nemzetisé­gűek voltak? Nos, volt közöttük lengyel, román, tunéziai, algériai, amerikai, török, kínai; legtöbben az USA-t képviselték, legalábbis 1847–1914 között. 1916–2002 között megnyolc­szorozódott a Saint-Cyr-ben tanuló külföldiek száma, különösen jelentős közöttük az afrikaiak jelenléte: ők ötvenszer többen jártak ide, mint a megelőző periódusban.

Az 1990-es évek történelmi változásai új koncepciókat vezettek be Franciaország külpolitikájába is. Így pl. Afrikában a helyszínen, azaz magukban az afrikai országokban igyekeznek katonai elitet létrehozni, azután afrikai  nemzeti katonai iskolákat állítanak föl, amelyekben már a modern kornak megfelelő katonai képzés folyik. Saint-Cyr-ben is megváltozott az oktatott anyagok orientációja: ma már mérnökök, nemzetközi kapcsolatok szakértői, menedzserek kerülnek ki falai közül, 2004 óta pedig a tisztképzésben résztvevők – azaz a leendő katonatisztek – egy fél évet töltenek el külföldön, elsősorban nem francia nyelvű országokban, s egyúttal tovább fogadják a külföldieket is. Saint-Cyr – nemzetközi központtá vált a katonaképzés területén.

Valószínűleg kiderült a cikkünkből, hogy a toulouse-i professzor erősen egyoldalú, idealizált, megszépített képet festett a Saint-Cyr-i tisztekről, katonákról. Tudjuk, a gyarmatosítás korszakában sem Gallieni, sem Lyautey, sem társaik nemigen kímélték a meghódított területek lakosságát, nevükhöz és tevékenységükhöz tömegmészárlások is fűződnek, erről azonban a franciák szívesen „megfeledkeznek”. S a  pacifikálás? Hát bizony, az sem ment súlyos, a bennszülöttektől követelt emberáldozatok, kegyetlenségek nélkül a francia „pacifikáló” hadsereg részéről. Ezekről másutt olvashatunk...

 

Martine Cuttier: Les Saint-cyriens dans la conquęte coloniale au XIXe sičcle. (Saint-Cyr-iek a XIX. századi gyarmati hódításban). Mondes et Cultures. Tome LXII–1–2–3–4, 2002. Párizs, Académie des sciences d’outre-mer, 2004. 655 o. 331–352. o.; Pierre Jacob: Les Saint-Cyriens étrangers (A külföldi Saint-Cyr-iek). Uo.: 354–382. o.

 

Kun Tibor