Klió 2006/1.

15. évfolyam

Mongol élő istenek

D. Dasbadrah, a neves mongol történésznek fő kutatási területe Mongólia középkori története, azon belül a buddhizmus történetével, és tágabban a mongol–tibeti kapcsolatokkal foglalkozik. Eddig mintegy húsz monográfiája jelent meg a fenti témakörökben. Jelen könyve a mongóliai buddhizmus történetének és kultúrájának főbb korszakait összegzi, és újdonsága, hogy Mongóliában elsőként jelentette meg a nagy egyházi személyiségek életrajzát. Ez máig hiánypótló műnek számít, hiszen az 1990-es rendszerváltás előtt a buddhizmus kultúrájának kutatása mongol részről csak korlátozottan volt lehetséges.

Külön érdemnek számít, hogy a szerző a történeti Mongóliában gondolkozik, kutatása nem korlátozódik csupán a mai ország területére, sőt nemcsak a többségi sárga, ún. gelukpa rendet szerepelteti a műben, hanem a többi, kisebbségi, ún. vörös sapkás rendről is többször említést tesz. A szerző ismerteti a nyugati kutatók nézeteit, de főleg az eredeti, a mongol archívumokban meglévő dokumentumokkal dolgozik.

A könyv öt fejezetből áll. Az első részben Dasbadrah a mongol buddhizmus mongóliai elterjedésével foglalkozik, a kezdetektől egészen az ún. második megtérésig, amikor is a mongol kánok erőszakos térítésének köszönhetően a buddhizmus Mongólia-szerte elterjedt. Akkor jött létre az élő istenek – kubilgánok, kutuktuk – rendszere. A fenti kifejezésekre egyébként a könyvben részletes magyarázatot is találunk. A szerző archívumi adatok alapján azt is összesítette, hogy mennyi élő isten volt az 1900. előtt Mongóliában. Eszerint a mai Mongólia területén 243, Belső-Mongóliában 147, a Kuku-nór területén pedig 35. Az első fejezeten belül a szerző tárgyalja azt, hogy a lámák milyen képességekkel és tudással rendelkeztek. A könyvben szereplő tények ellentmondanak azoknak a szocializmusban terjesztett szlogeneknek, mely szerint a lámák nem tudtak semmit, csak a társadalom ingyenélői voltak. Ezzel szemben Dasbadrah bebizonyítja, hogy minden láma komoly képzésben részesült, gyermekkoruktól átlagosan 10–15 évet tanultak, amikor is elsajátították az öt fő tudományt. Természetesen, a szerző elmondja, hogy nem minden láma volt ugyanolyan képességű, hiszen csak nagyon kevesen tudtak eljutni a magas szellemi szintre, ahol már pl. a titkos tantrákat tanulmányozták.

A könyv második fejezetében az első nagy élő istenek életrajzát ismerhetjük meg, akik között sokan Dzsingisz kán utódai közül kerültek ki. Elsőként a mongol káni családból származó IV. dalai láma szerepel, aki a buddhizmust bevezető Altan kán unokája volt, majd sorra a buddhizmus nagy terjesztői szerepelnek. A XVII. század első felében élt a nyugat-mongol származású Zaja pandita, aki saját írást alkotott. Az első mongol egyházfő, Dzanabadzar, szintén az egyik nagy mongol kán fia volt. Csodás úton született, majd felnőttként igazi polihisztorrá vált: szobrászként, építészként, festőként, de tudósként is megállta a helyét. A második egyházfő, Luvszandambijdonhe életével kapcsolatban Dasbadrah egy új adatra hívja fel a figyelmet, amely megerősíti azt a korábbi gyanút, mely szerint az egyházfőt a mandzsuk megmérgezték. Végül a híres buddhista hittérítő, Nejicsi Tojin következik, aki a keleti és a déli területek sámánjaival mérte össze tudását, és sokszor győzedelmeskedett felettük.

A további három fejezet sorra veszi a legfontosabb egyházi méltóságokat, előbb a nagyhatalmú, pecséttel rendelkező lámákról van szó, majd a mongol egyházfő fennhatósága alá tartozó hét élő isten következik. Az utolsó részben az öt legnagyobb tudású egyházfő életrajzát ismerhetjük meg, közülük kiemelkedik Dandzan Ravdzsá, a XIX. században élt nagy reformer és polihisztor.

Dordzsgotov Dasbadrah: Mongolin hutagtuud (Mongol élő istenek). Ulaanbaatar, 2004. 216 o.

Obrusánszky Borbála