Klió 2006/1.

15. évfolyam

A demokrácia létrehozása

A könyv csapatmunka eredménye. Michel Winockon és Serge Bernsteinen kívül, akik már évek óta a modernkori Franciaország ismert és elismert szakértőinek számítanak, olyan fiatal, eddig viszonylag ismeretlen történészek is szóhoz jutottak, mint Raymond Huard, Jean-Clément Martin és Nicolas Rousselier.

A könyv célja nem az volt, hogy részleteiben bemutassa Franciaország közel másfél százados történetét. Az öt szerző nyomon követi azokat a politikai ideológiákat és kultúrákat, amelyek meghatározták az ország intézményes fejlődését, ismertetik azokat a változásokat, melyeken ezek keresztülmentek, bemutatják azokat a meghatározó és sokszor brutális töréspontokat, melyek során e politikai ideológiák megütköztek egymással, míg végül, Franciaország, nagy nehézségek árán, a köztársaság államformájában megtalálta hosszú távú politikai stabilitását.

A szerzők rámutatnak arra, mint ahogyan azt Michel Winock a könyv bevezetőjében is nyomatékosan aláhúzta, hogy 1789 rendkívül fontos töréspont Franciaország politikai történetében. Azzal, hogy a hatalmi legitimáció az eddig megfellebbezhetetlen Isten kegyelméből uralkodó király elméletéből áttevődött a nemzeti akarat tengelyébe, Franciaország közel két évszázados hatalmi gyakorlattal szakított. A forradalmárok ugyanakkor képtelenek voltak konkrét alkotmányos intézményrendszert felvázolni, ezért minden stabilitási kísérletet újabb és újabb társadalmi elégedetlenségből fakadó forradalmak, restaurációs kísérletek, vagy államcsínyek söpörtek el. A forradalmárok ugyanakkor elültették a demokrácia csíráit, melyek mély gyökeret eresztettek a francia társadalom berkeiben, a polgárok mentalitásában, sőt elvárásaiban (a köztársasági eszme, a jogegyenlőség, az általános és titkos választójog, az Egyház és az Állam szétválasztásának a szükségessége, a munkához való jog), és ezek végeredményben a politikai evolúció meghatározó, kikerülhetetlen tényezőivé váltak, melyeket képtelenség volt az asztalról lesöpörni, a feledés gödrébe eltemetni.

Michel Winock és Serge Bernstein szerint 1789 és 1792 között megszületik az a három politikai kultúra, mely végig kíséri Franciaország XIX. századi történelmét: a tradicionalizmus, a liberalizmus és a demokratizmus.

A tradicionalista irányzat magához vonzotta mindazokat, akik elvetették a nagy forradalmi hullám idején keletkezett eszméket, akik kitartottak az Isten kegyelméből uralkodó király hatalmi legitimációja mellett, akik a jogegyenlőség ellenében a hierarchikus társadalmi modell mellett törtek lándzsát. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát és más, a forradalom idejére visszavezethető törvénykezést csupán absztrakt, a valóságtól elrugaszkodó, utópisztikus filozófiai spekulációnak tartották, és ezért vissza szerették volna terelni Franciaországot az évszázados hagyományok bölcsőjéhez.

A liberálisok elfogadták a nemzeti szuverenitás elvét, egyetértettek abban, hogy a nemzeti akarat a polgárok szabad véleménynyilvánításának a megtestesülése, ugyanakkor, és ezzel gátat kívántak szabni az anarchiával azonosított szélsőséges forradalmi megnyilvánulásoknak, a polgári jogok gyakorlatának elengedhetetlen feltételeként szabtak meg egy megfelelő műveltségi szintet és egy meghatározott anyagi jólétet.

A demokraták a népakarat teljes körű, megkülönböztetésektől mentes érvényesítését követelték. Véleményük szerint, vagyoni és társadalmi helyzetüktől függetlenül, minden szabad, felnőtt francia polgárnak joga van részt venni az ország politikai életében, beleszólni az állam közügyeibe, akár mint választó, akár mint törvényhozó. A demokraták olvasatában a nemzetakarat elve a francia polgárok összességének az akaratát tükrözi, a megválasztott hatalmi szerveknek pedig a francia társadalom egészének az érdekeit kell képviselnie.

Michel Winock és Serge Bernstein szerint, Franciaország XIX. századi történelme e három politikai irányzat összecsapásában foglalható össze. Ugyanakkor a felvázolt politikai irányzatok közül egyiknek sem sikerült a XIX. század első felében stabil, a társadalom nagy része által elfogadott politikai konszenzust és intézményrendszert kialakítania, a hatalmi gyakorlat és a képviselt ideológiák közötti mély szakadék ugyanis hosszú távon szétfeszítették a rendszerek politikai kereteit.

A restauráció rendszere nem tudta összeegyeztetni a monarchikus elveket, főként az Isten kegyelméből uralkodó király elméletét a gazdasági realitásokból fakadó liberális kormányzati módszerekkel.

A júliusi monarchiát a liberális hatalmi gyakorlat és a merev tekintélyelvűség közötti ellentmondás szigetelte el a francia társadalom nagy részétől, a hatalmon lévő liberális elit, Thiers, Guizot és társai ugyanis nem voltak hajlandóak teret engedni az egyre sűrűbben és radikálisabb formában felszínre csapó demokratikus követeléseknek.

A császári rendszerek pedig képtelenek voltak áthidalni a tekintélyelvűség és a népakarat érvényesítésének szándéka között húzódó mély ellentmondásokat. A császárság rendszere ugyanis vállalta a francia forradalom legfontosabb örökségeit – a jogegyenlőséget és az általános és titkos választójogot – közvetlenül a tömegekre támaszkodott, tőlük kapta a hatalmi legitimációját megkerülvén a köztes intézményeket és hatalmi szerveket. Ugyanakkor nem csupán befolyásolta, hanem egyenesen manipulálta a közvéleményt, kordában tartotta a tömegek demokratikus követeléseit, vagyis a gyakorlatban gátolta a forradalom idején megfogalmazódott szabadságjogok érvényesítését. Ráadásul egy rendkívül fontos ellentmondás emésztette a bonapartista rendszereket. A császárság, az államcsínyt követően, az általános és titkos választójog gyakorlatára támaszkodva, népszavazások útján aspirált a hatalmi legitimációra, ugyanakkor, hosszú távon, mind a két Bonaparte dinasztikus ambíciókat dédelgetett, és öröklés útján kívánta volna életben tartani rendszereit. A katonai vereségek örökre megválaszolatlanul hagyják azt a kérdést, hogy a bonapartista rendszer képes lett volna-e, és hogyan összeegyeztetni a demokrácia és a dinasztikus elvek között nehezen áthidalható ellentmondást, mint ahogyan az is a történelem örök rejtélye marad, hogy az 1860-ban, III. Napóleon által felvázolt liberális császári rendszerben – mely teret engedett mind a liberális, mind a dinasztikus, mind a demokratikus követeléseknek – Franciaország megtalálta volna-e hosszú távú politikai stabilitását. Mindenesetre a bonapartizmus két fontos politikai örökséget hagyott az utókorra. Francia polgárok sokaságában még ma is élénken él egy kiemelkedő katonai személyiségben megtestesülő erős központi hatalom iránti nosztalgia. (René Rémond szerint Boulanger, Pétain vagy De Gaulle, a maguk nevében bonapartista hagyományok képviselői.) Másodszor azzal, hogy ragaszkodott az általános és titkos választójog gyakorlatához, a rendszeresen megtartott népszavazásokhoz, melyből hatalmi legitimációját merítette, a bonapartista rendszer életben tartotta a demokratikus vívmányok egyik legfontosabb elemét. A katonai vereség és a személyi uralom összeomlása után a republikánusok, Gambetta és társai meglovagolhatták az immáron visszavonhatatlan demokratikus vívmányt, a maguk javára hasznosíthatták az ebből fakadó lehetőségeket, és azt fokozatosan kibővíthették az addig befagyasztott szabadságjogokkal.

A köztársaság az általános és titkos választójog alapjaira épült fel. Az általános és titkos választójog a XIX. századi Európában, csupán Franciaországban vált bevett politikai gyakorlattá. A republikánusok térnyerésével ez a demokratikus vívmány fokozatosan kibővült más szabadságjogokkal: a sajtószabadsággal, a gyülekezési szabadsággal, 1901-ben a politikai pártok legalizálásával. Az 1875-ös alkotmány, egy angolszász típusú, liberális, parlamentáris politikai struktúrának adott helyet, ami nem meglepő, hiszen a III. Köztársaság a mérsékelt köztársaságpártiak és az orléans-isták érdekszövetsége révén jött létre. Az alkotmány a köztársasági elnök szerepkörét jelentéktelenné zsugorította, a végrehajtó hatalmat háttérbe szorította, a tényleges hatalmat a két kamarás parlament, illetve a választott képviselők gyakorolták.

A rendszert fennállásának első harminc évében, több oldalról, számos támadás érte. A monarchista hagyományokat tápláló, hívő katolikusok, főként az egyház érdekeinek a védelmében kerültek szembe a republikánusokkal. A radikálisok és a nacionalisták erős központi hatalom hiányát fájlalták, és a liberális parlamentáris demokráciát korrupt, a nemzeti érdekeket érvényesíteni képtelen, megosztó politikai rendszerként definiálták, követelvén éveken keresztül, az azonnali alkotmánymódosítást. Végül a szocialista irányzatok és szervezetek, a szakszervezeti mozgalmak, radikálisabb szociális törvénykezést követeltek, és a III. Köztársaságra, mint a burzsoázia érdekeit védő, a munkástömegeket elnyomó államszervezetre tekintettek.

A köztársaságot ért folyamatos támadások a Dreyfus-botrány idején csúcsosodtak ki. A III. Köztársaság viszont sikeresen szembeszállt a rendszer megbuktatására irányuló hatalmi törekvésekkel, és a republikánusok megerősödve kerültek ki az óriási vihart kavaró politikai botrányból. A XX. század elején, kihasználva a kedvező gazdasági helyzetet, a Franciaország számára immár sokkal kedvezőbb nemzetközi viszonyokat, a republikánus politikai garnitúra megszilárdította a III. Köztársaság intézményes kereteit, sikerült széles körű társadalmi konszenzust kialakítania, a politikailag ingadozó középrétegeket a maga oldalára állítania. Végső soron Franciaország a francia forradalom demokratikus örökségét integráló republikánus rendszerben találta meg hosszú távú, stabil intézményes keretét.

A miértre adott válasz talán Serge Bernstein és Michel Winock könyvének a legfontosabb üzenete. A két szerző rámutat, hogy a politikai színfalak mögött rendkívül fontos társadalmi változások mentek végbe, melyek végső soron Franciaországot a demokrácia medrébe terelték.

A gazdasági fejlődésnek és a technikai forradalmaknak köszönhetően, a gyors iparosodás, az urbanizáció korszakában az emberek világnézete kitágult, az analfabetizmus visszaszorulásával, a francia korszerű oktatási rendszer térnyerésével, a francia polgároknak a politikához való viszonya megváltozott. A XIX. század közepére a politika már nem csupán az elit, a városi és vidéki tehetős, művelt embereket érdeklő problémakör volt csupán, hanem elérte a legeldugottabb falvakat is, felkeltette a tömegek érdeklődését, megszaporodtak a különböző, sokszor illegálisan működő, a hivatalos propagandával ellentétes politikai ideológiákat terjesztő egyletek és csoportosulások.

Később, a republikánus garnitúra óriási erőfeszítéseket tett, hogy a forradalmi hagyományokon kívül a patriotizmus érzéseit és értékeit terjessze az egész országban, hogy a hazaszeretet égisze alatt fogja össze a tömegeket. Ezt a célt szolgálták a hivatalos sajtóorgánumok, az elemi és középszintű oktatási rendszer, a kötelező katonai szolgálatban eltöltött évek.

A siker 1914-re, írja Serge Bernstein és Michel Winock, nyilvánvalóvá vált. Nemcsak hogy sikerült megszilárdítani a francia forradalmi hagyományokra épülő republikánus rendszert és kiszélesíteni annak tömegbázisát, de a háború előestéjén a francia társadalom egésze, beleértve az olyan pacifizmussal vádolt szervezeteket is, mint az SFIO vagy a CGT, felsorakozott a III. Köztársaság mögé.

Nem véletlen, hogy Michel Winock, Maurice Barrés-nek, a liberális parlamentáris rendszer egyik legelszántabb ellenzőjének, az 1917-ben íródott műve, a Les diverses familles spirituelles de la France egyik idézetével fejezi be a közel 500 oldalas tanulmányt. Az idézet a következőképpen fordítható: „Azért vagyunk egységesek mi Franciaországban, mert mindenkinek, az értelmiségitől kezdve a legszegényebb parasztig, van kialakított, világos nézete valamiről, ami a kis önös érdekeinken túlmutat, és ösztönösen, jó kedvvel tudjuk vállalni azokat az áldozatokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a képviselt ideálunk győzelméhez”.

Serge Bernstein – Michel Winock: L’ invention de la démocratie 1789–1914 (A demokrácia létrehozása, 1789–1914). Éditions du Seuil, Paris, 2003. február.

Németh Ákos