Klió 2006/1.

15. évfolyam

Gondolatok korunkról

 

 

A Pisai Főiskola professzora kormeghatározással kezdi könyvét, és rögtön vitába is lehet szállni vele, amikor modern- és jelenkor közé egyenlőségjelet tesz. A kettőt egybevonva, a középkor utánra teszi együtt a szerintünk elválasztandó két korszakot, tehát a modern és a jelen kort. Érdekes ez a korszakbehatárolás azért is, mert egy, ugyanennél az olasz kiadónál nemrég megjelent könyv szintén olasz szerzője külön ír a modernkorról, és azt egyértelműen a XVI. század elejéig teszi, azaz nem tárgyalja a XIX. század nagy részét és a XX. századot.

Hol született a jelenkor?

Európában, annak is nyugati részében, ahol mint nyugati civilizáció jelent meg, és ennek a nyugat-európai civilizációnak a modellje terjedt el az egész világban mind gazdasági, mind politikai, társadalmi és kulturális téren, „s ma már nincsenek alternatív modelljei”. Ezt a véleményét a szerző roppant erőszakos módon ismételgeti, s már-már addig megy, hogy minden más civilizáció – még Európán belül is – gyakorlatilag semmit nem adott a világnak. Őszintén szólva, nem szimpatikus és nem is teljesen megalapozott ez az elmélete, és sajnálatos, hogy ez további diskurzusának is alapeleme.

Milyen folyamatokkal indult a jelenkor?

Az ún. „kettős forradalommal”, amely az ipari és a francia forradalom volt, szellemi téren a szabadság eszméje és a szekularizáció. A szabadság fogalma a modern időkben új irányultságot vett a régmúlthoz viszonyítva: ma azt az elvárást jelenti, hogy a közszféra ne avatkozzon be a magánéletbe, míg a régmúltban az egyének közügyekbe való beavatkozásának jogát emelte ki. A szekularizáció a nyugati kereszténység széthullását fogalmazza meg, ami a modem világban a lelki élet kizárásához vezetett, okai között a természet­tudományok fejlődése játszott vezető szerepet. A nyugati civilizáció fejlődését az „ideálok” keresése vitte előbbre, az ideálok pedig a keresztény­ségben teljesedtek ki oly módon, hogy egy embercsoport céljai egyetemes célokká váltak.

Anyagi világ és erkölcsi világ: az éles különbség nyilvánvaló, ezt a szerző is elismeri. A két világ fejlődése azonban nem egyforma: míg az előbbié könnyebben követhető, az utóbbié már problematikusabb, s itt is a kereszténység tűnt ki tevékenységével és tanításával, amikor kimondta: minden ember Isten gyermeke, egymásnak testvére, ezért egyenlő „erkölcsi méltóság” illeti meg. Sajnos, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez az eszme – ez az „idea” – bevonuljon a hétköznapi életbe.

Miben különbözik a nyugati kultúra az egyéb kultúráktól?

Nos, amíg a nyugati kultúra dinamikus, aktív, meg-megújuló, addig a többi, miután egy-egy kitűzött célt elért, megmerevedett saját hagyományaiban, szellemi terében: ilyenek Kína vagy az iszlám. S itt megint meg kell egy pillanatra állnunk, ugyanis ha egy antik kultúra az utóbbi évtizedekben óriásit fejlődött, az többek között éppen a kínai, s az iszlám sem topog állandóan egy helyben, még ha itt a változások nem éppen pozitív irányba hatnak is – de ez már egy más téma...

A fejlődésre – a XVII–XVIII. században – Hollandia és Nagy-Britannia példáját találjuk, amely országokban a kereskedelem serkentette az anyagi gazdagság felvirágzását, ez pedig a polgári ideálok megszületését, a személyi szabadságot és a tulajdonjogot; viszont mindezek alapját a technikai és tudományos haladás képezte, amit a szellemi és erkölcsi értékek fejlődése nemigen követett. A vallások területén is változások állottak be annyiban, hogy a tudományos-technikai haladás csökkentette a vallási érzületet, lassanként kiirtotta a babonákhoz fűződő mágikus művészeteket. Az Ég helyébe a Föld került vigasz- és reményforrásnak oly módon, hogy el kellett hitetni az emberekkel, nem ők maguk romlottak, hanem a körülmények változtattak bizonyos viselkedési formáikon. A világ ilyetén fejlődése azonban „gőgössé” tette a tudományt és a technikát. Pedig a jelenkor hatalmas reményekkel indult nemcsak az anyagi létet illetően, de az ember és a társadalom megjavulásának vonatkozásában is. A XX. század azonban távolról sem váltotta be az ilyen irányú optimizmust, különösen nem az erkölcs területén; a jobbulás helyett erőszak jött, ami szomorú rekordokat döntött: az emberiség egész történelme során nem számolhattunk a saját embertársaink által elkövetett erőszak nyomán annyi áldozatot, mint éppen a XX. században, soha nem volt ilyen mély a szakadék gazdagok és szegények között, az intézmények sorra veszítettek presztízsükből, az iskola szerepe mindenütt meggyengült, a komolyzene eltűnt (no azért nem teljesen és nem mindenütt!), az irodalom súlyos válságba került stb... S úgy tűnik, mindezek árnyékában már észre sem vesszük a valóságos haladást. A XXI. század kezdetén „társadalmunk általános közérzete riasztó, a jövő kilátásai pedig sötétek.”

A tárgyalt időszakon végigsöpört forradalmak is elsődlegesen a természettudományok területén éreztették hatásukat, a politikai-társadalmi szférában nem hozták a remélt Jót. Az ipari forradalom kísérője a demográfiai robbanás volt, a falusi társadalom helyébe a városi társadalom lépett, az anyagi gazdagság megtermelését a hatalom megteremtése követte, a verseny új és állandó feszültség forrása. A politikában a demokrácia ugyan ezt az ipari forradalmat követte, de nem mint akart vagy előre látott jelenség, hanem mint a munkaerőpiac következménye. A munkaerő elproletarizálódása a hagyományos kötelékeket széttörte, az ipari forradalom a „teljes erkölcsi és gyakorlati emancipálódáshoz” vezetett: minden egyes ember elnyerte saját autonómiáját s vele együtt a felelősséget, ami eleinte ugyan súlyos szenvedéseket okozott, később azonban hozzájárult az állampolgári jogok elismeréséhez és elismertetéséhez.

A francia forradalom.

Mint általában a történészek, jelen szerzőnk is a jakobinusoknál időzik el, rámutatva, hogy bár Robespierre bukásával új korszak kezdődött, a jakobinusok által megtestesített eszmék nem tűntek el, hanem a XIX. század közepén a szocializmusban, később a leninizmusban folytatódtak, s bár ez a forradalom sem volt képes alkotmányos formában megfogalmazott állammodellt nyújtani, nemzetállamot azonban igen. És egy másik eredménye: az állam többé már nem vallás által egyesített hívők közössége lett, hanem állampolgároké, ezzel együtt a kormányok és a kormányzottak közötti kapcsolat is radikális változásokon ment át. A modemnek tekintett állam már csak közvetve vállalta fel a társadalmi haladást; ezt az egyedek „egyéni energiái”-nak (legyenek azok erkölcsiek, szellemiek vagy gyakorlatiak) szabad kiteljesedésére bízta, s e folyamat részére biztosítania kellett a megfelelő szabadságot. Az új réteg – az entellektüelek – azonban nem mindig rendelkezett kellő politikai gyakorlattal, bár kiemelkedtek közülük „militáns entellektüelek”, akik majd a fanatizmusig menően képviselnek politikai propagandacélokat, főleg a jelenkori történelemben, manőverezve a jobb- és a baloldal között, elutasítva a szabad választást és azt a fajta államformát, amelyben az erkölcsi normákat az individuumok szabad választás alapján tehetik magukévá.

De térjünk vissza az imént említett szocializmushoz!

A szerző azt állítja, hogy ez megfelelt a liberális állam eszméjének, mégpedig azért, mert ez utóbbi képtelen volt a társadalmi problémákat megoldani (tegyük hozzá, ma is az!). Az 1848 utáni, marxi ideákból táplálkozó szocia­lizmust a következők jellemezték: az ipari forradalom kapitalizmus által megfogalmazott mozgatóerőinek szerepe ugyan pozitív, ugyanakkor a kapitalizmusban egyfajta „perverz mechanizmust” mutat ki; a liberális államot is csak mint „burzsoá”, azaz népellenes államnak tekintette. A forradalmat mint rémképet a párizsi Kommün vetítette az emberek elé, ebből kifolyólag a forradalmi szocializmust is; a társadalom igyekezett tehát szembeszállni ezzel a rémséggel, s inkább az autoritárius államformát választotta, amelynek modem válfaját az 1870-ben a franciák felett győzelmet aratott német államban látta. A szocializmus által gerjesztett feszültségek a nemzetközi kapcsola­tokban is kifejezésre jutottak, elsősorban Poroszország révén: a szerző szerint az imperializmus nem volt felelős ezekért a feszültségekért, hiszen azok az emberiség egész történelmén végigvonultak, s alapvető jellemzőjük a gyengébb népek erősebbek általi elnyomása volt; ezt az elnyomást a jelenkori történelemben a Nyugat a tudományos-technikai és az ipari fejlődés eredményeinek felhasználásával gyakorolta a világ többi részén. Különösen nyilvánvaló volt ez az elnyomás, ez a hegemón törekvés Afrikával szemben, s nem annyira gazdasági kizsákmányolás volt a célja, hanem a Nyugat presztízsének, a nyugati civilizáció modelljének, mint mintának a terjesztése.

Mi volt a helyzet Németországban 1870 után?

Elsősorban a nacionalizmus gyökerei erősödtek meg az ipari társadalom talajában, mely folyamat „felelőse” Bismarck volt. Ő egy olyan nemzeti állam felépítését tűzte ki célul, amely a porosz katonai hagyományokon nyugszik, s külpolitikájának segédeszköze a háború. Ez konzervatív nacionalizmus volt, s igyekezett szembeszállni mind a liberális, mind a szocialista forradalommal. Ugyanebben az időben mind Németországban, mind Franciaországban egy új eszme keltett szorongást: a darwinizmus, ami szintén a vallási hitet vette el az emberektől, s helyette űrt hagyott, mivel nem volt képes megnyugtató választ adni az élet kérdéseire, az erkölcsi problémákra. A darwinizmus és a tudományok összekapcsolódása a szociáldarwinizmust eredményezte mint új tudományágat, ami az embereket az „állatvilág produktumainak” tekintette, megsemmisítette a személyiséget, s feltételezte, hogy a különböző embercsoportok (rassz, nemzet, osztály) állandó harcban állnak egymással a túlélésért, sőt, ezen embercsoportok bukását is előrevetítette. 1914-ben a konfliktusok korszaka kezdődött, amelynek két főszereplője egyrészt a nyitott, liberális, másrészt az ezzel szemben álló társadalom; e korszak 1989-ben zárult!

De menjünk sorjában! Mik voltak az I. világháború okai?

A központi hatalmak esetében kívülről eredő, ellenséges magatartás érzete, az antant esetében a központi hatalmak felől megnyilvánuló arrogancia és agresszivitás, az a mód, ahogyan a szarajevói merénylet után a tárgyalásokat folytatták, majd Belgium semlegességének megsértése területének megszállásával. Ezenkívül a központi hatalmak „konzervatív hagyo­mányt védelmeztek, amelyet egyre inkább veszélyeztetett a kereskedői társadalom és az ezt kísérő intézmények erősödő előretörése.” Az antanton belül az okok tulajdonképpen a bismarcki autoritárius uralomig nyúlnak vissza, amelynek túlélése fenyegette az új, liberális európai politika terjeszkedését. E háború vége – amelyet az antant nyert meg, igaz, amerikai segítséggel – a régi rend végső felbomlását, s csaknem egész Európában a liberális-demokratikus államforma győzelmét hozta. A két világháború közötti időszakot az utóbb említett liberális-demokratikus államforma bukása s két szélsőséges politikai formáció – a fasizmus és a kommunizmus – kiteljesedése jellemezte, de a liberális eszmék érvényüket vesztették az 1929-es világgazdasági válság következtében is. Az 1917-es orosz forradalom tulajdonképpen egy fajta háború volt, ami a társadalom teljes megújítását tűzte ki célul, a fasizmus pedig ellenforradalom volt, s azt próbálta elhitetni még a liberális társadalmakban is, hogy eredményesen léphet fel a kommunizmus ellen. Mindezek mellett mind a kommunizmus, mind a fasizmus a szabadság ellensége volt, s a köztük felfedezhető analógiák alapján mindkettőt joggal nevezhették „totalitariánus államnak”. A már idézett szociáldarwinizmus a vallási és politikai antiszemitizmus helyébe a rasszista antiszemitizmust helyezte. Hitlerről szólva, a könyv szerzője kiemeli az „őrültség egy elemét”, melynek legnyilvánvalóbb megjelenési formája a minden cselekedetét és gondolatát uraló antiszemitizmus. Mélyítette az európai politikai válságot a Nemzetek Szövetségének nem egyértelmű állásfoglalása is Mandzsúria japánok általi megszállásával kapcsolatban, amely esemény „az agresszív imperializmus első felvonása volt.”

A II. világháború „totális” háború volt, amely szolgálatába állította valamennyi hadviselő fél termelési potenciálját, „az emberi hússal kereskedett Afrika partjaitól az Atlanti-óceán amerikai partjaiig..., s az Újvilágba bevezette a rabszolgaság barbarizmusát”: a nyugati kormányok gyarmataikon olyan kegyetlenségeket vittek véghez, amilyeneket saját területükön már nem tűrtek meg; ezek közül legvadabb volt a belgák tevékenysége Kongóban. Kicsit meghökkentő és talán történelmileg sem helytálló az a vélemény, hogy ezeket a kegyetlenségeket nem a háború, hanem először a hatalomért, majd annak megtartásáért harcoló bolsevikok, az orosz forradalom váltották ki, s maga Hitler is szovjet minták alapján szervezte a náci koncentrációs táborokat és terrorhadjáratait. Igaz, ezután azt olvashatjuk, hogy a német táborokban nemcsak fizikailag akarták megtörni az embereket, de „emberi méltóságukat és erkölcsi érzésüket akarták megsemmisíteni”. A nácik embertelenségét maga Albert Speer is beismerte 1943 decemberében egy földalatti munkatáborban tett látogatása után, ahol megrendítették a „hallucinációt kiváltó munkakörülmények és a szadizmus”, melyeket a V2-t gyártó kényszermunkások körében alkalmaztak, s amelyeknek végső megjelenési formája több millió zsidó kiirtása volt; ebben esetleg német részről elindított felhívások nélkül is részt vettek bizonyos kollaboráns európai kormányok, így a Pétain tábornok vezette francia Vichy-rendszer. Ha a németek és a szovjetek által meggyilkoltak számát összehasonlítjuk, a szerző szerint a szovjetek vezetnek, míg mindkét rezsimre jellemző volt az „etikai és politikai radikalizmus.” A németországi autoritáskultusz a személyes felelősségről való lemondást követelte meg, a nacionalizmus pedig azt sugallta, hogy az ország állandó hadiállapotban van, ezért vezérre van szüksége. Az atrocitások megismétlődését csak a személyes felelősségérzésre, az erkölcsi kötelességek vállalására történő állandó neveléssel lehet elkerülni, ajánlja a szerző.

A II. világháborúban – legalábbis a nyugati fronton – gyakorlatilag két tábor állt egymással szemben: a náci Németország a fasiszta Olaszországgal együtt Nagy-Britannia ellenében, mely utóbbi ország harca Churchill vezetésével „a liberális demokrácia és egy szabad nép erejének dicsőséges próbáját” bizonyította, míg a Szovjetunió németek általi megtámadása „egy diktatúrát (ti. a sztálinit) állított a liberális demokráciák mellé.” Az összehasonlítás folytatódik: kommunizmus és liberális demokrácia között jóval nagyobb volt a különbség, mint a kommunizmus és a fasizmus között, különösen ami a belső berendezkedésüket illeti (azaz a sztálini kommunizmus és a náci Németország esetében). Végül 1945 után Nyugat-Európában visszaállt a liberális-demokratikus államrend, bár Európa egészét tekintve megindult a versengés a liberális demokrácia és a szovjet kommunizmus között. A II. világháború vesztesei közé egész Európa besorolható, hiszen egyrészt földrajzilag megosztottá vált, másrészt nemzetközi viszonylatban megszűnt főszereplő lenni, hiszen a fasizmus feletti győzelmet elsősorban nem a többé-kevésbé a fasiszta Németországgal lepaktált európai nemzetek vívták ki; viszont a francia forradalom terméke, a nemzetállam mint olyan túlhaladottá vált. A háború igazi győztese a Szovjetunió s az általa képviselt ideológia volt, mely ideológia Európától Latin-Amerikán át Afrikáig terjesztette a modernizáció megvalósításának lehetőségét. Szerényebb helyezést ért el Nagy-Britannia és az USA: rájuk az a feladat hárult, hogy valamilyen rendet csináljanak Nyugat-Európában. A liberális demokrácia jelentős vívmánya volt az 1945-ben létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete. S a két fontos dátum: 1989 – a berlini fal leomlása, illetve 1991 – a szovjet birodalom s vele a kommunizmus felbomlása. A hidegháború megszűnése az ipari forradalom győzelmét s vele együtt annak az állításnak igazolását jelentette, hogy a tudomány haladásának legjobb feltétele a szabadság.

Optimizmusunk azonban nem lehet felhőtlen és végtelen: a nemzetközi szinten megjelenő árnyak a liberális eszmék iránti bizalmat is megingatják, sokszor félreértelmezik, s maga a nyugati társadalom sem mindig teljesen biztos saját magában, identitásában. Példaként olvashatunk a dekolonizá­cióról, ami nem egyformán zajlott le a világban: Ázsiában a nyugati civilizációs és kulturális modellek tág teret nyertek, a modernizációt befogadták, és ez komoly eredményeket is hozott. Afrikában a dolgok már bonyolultabbak, itt a modernizáció komoly akadályokba ütközik, így pl. nehezen győzi le a mágiát, a babonákat, a visszahúzó hiedelmeket. Az iszlám kultúrával átitatott területeken a hagyományok iránti „nosztalgia” akadályozza a modernizációt, az új vallási fundamentalizmus erősen Nyugat-ellenes, s az ismert terrorisztikus cselekedetekbe torkollik, amelyeknek másik oka Izrael állam léte. Érdekes a szerző gondolatmenete ezzel kapcsolatban: szerinte Izrael annak a nemzetállam-típusnak a megtestesítője, amely Európában a II. világháború után megszűnt létezni, s ma már nincs olyan állam vagy társadalom, amely ilyen erősen ragaszkodna hagyományaihoz vagy tudatában lenne saját gyökereinek, de az is igaz, hogy a nyugati civilizáció alakításában is kivette részét. A zsidók és a nyugatiak között a szakadék tk. akkor mélyült el, amikor a nyugati államok az emancipációs folyamat során a zsidókat a többi polgárral egyenjogúvá tették, ami megkövetelte a zsidóktól, hogy lemondjanak különbözőségükről, szokásaikról, vallási elképzeléseikről, s egybeolvadjanak környezetük népeivel. 1870 után az antiszemitizmus új formái jelentek meg, amelyek már szükségessé tették egy önálló zsidó állam tervének megvalósítását, s ezt a két világháború közötti évtizedekben véghezvitt tudatos zsidóirtás véglegesítette: az önálló zsidó állam ezeknek az eseményeknek és gyűlöleteknek az eredménye. Az új állam viszont az arabokat sértette, akik között a zsidóellenes náci propaganda sikerrel működött.

Nézzük meg most, hogyan alakult 1945 után a kereskedői társadalom általában!

A tények alapján széles körben megerősödött, ugyanakkor a polgári haladást és a lelkiismereti szabadság kiterjedését nem segítette; gyakorlatilag minden a gazdasági érdekeknek rendelődött alá, melyek ma már szinte teljesen öncélúakká váltak ahelyett, hogy eszközök maradtak volna, s az erkölcsi értékeket hordozó szabadságot az „individuális szabadság” váltotta föl, a szélhámosság egyre szélesebb utakon tud járni, azaz legújabb kori történelmünk kevés optimizmusra ad okot. A Nyugat „egyre kevésbé képes saját hibáit belátni s visszaállítani azokat az ideálokat, amelyek életre hozták a liberális demokráciát.” A katolikus egyház is, úgy tűnik, megbukott, a modern világ kihívást intézett a keresztény hagyományok ellen, ezért az egyház „jogos önvédelembe” vonult, különösen a „forradalomnak” nevezett „ördögi prófécia” eszméje ellen, ami az urbanizáció révén szintén az Egyház befolyását csökkenti”. A figyelmeztetés azonban mindenki számára érvényes: „Senkinek nincs joga ítéletet mondani bármely vallási hit fölött, viszont nem csak joga, de kötelessége mindenkinek, hogy a másikat viselkedése alapján ítélje meg.” Ezek alapján reális kérdés, vajon a napjainkban megfigyelhető, elsősorban az iszlám világból kiinduló terrorizmus nem annak eredménye-e, hogy arrogáns módon figyelmen kívül hagytuk a vallási hiedelmeket, a mohamedánok istenhitét csak azért, hogy erőszakkal oda is bevigyük a nyugati modernizációt? „A terrorizmust nem lehet csak a fegyverek erejével legyőzni” – szögezi le a szerző, aki könyve végén ismét kategorikusan kimondja: a Nyugat meghódította a világot, és saját magát modellként állította e meghódított világ elé, s a forradalom megállíthatatlanul hatol be más tradíciójú területekre... „De milyen célok felé halad? Ez a nyugtalanító kérdés.” Nagy szükség lenne az „erkölcsi lelkesedésre” – zárja hosszú, tartalmas és főleg továbbgondolkodásra serkentő művét Roberto Vivarelli.

 

Roberto Vivarelli: I caratteri dell’etá contemporanea (Jelenkorunk jellemzői). Bologna, II Mulino, 2005. 296 o.

 

Kun Tibor