Klió 2006/1.

15. évfolyam

A posztmodern kihívás és ami utána következik

 

 

Ernst Breisach, a chicagói egyetem professzor emeritusa, kétségtelenül a jelenlegi historiográfiai kutatások egyik vezéralakja. Az amerikai progresszív történetírás szóló csak angolul olvasható összefoglalásán kívül, immár magyarul is hozzáférhető nagyszabású szintézise az egyetemes történetírás törté­netéről.1 Utóbbi könyve valószínűleg hosszú ideig megkerülhetetlen lesz a kérdéskörrel foglalkozók számára. Művének ugyanakkor jelentős problémája, hogy első kiadása a nyolcvanas években készült, s úgy tűnik, a kilencvenes évek elején írt második kiadás sem adott lehetőséget a történetelmélet és történetírás új problémáinak, kihívásainak alaposabb bemutatására. Szintéziséből ugyanis olyan szerzők maradtak ki, vagy kerültek abban margóra, mint Natalie Zemon Davis, Darnton, Schorske – hogy csak az amerikaiakat említsük – vagy az inkább teoretikus White és Ankersmit. Az amerikai professzor végül úgy döntött, hogy nem toldozza-foltozza tovább korábbi könyvét, hanem új és alapos összefoglalást készít a történetírás és történetelmélet hetvenes évek óta kezdődő új kihívásairól és irányzatairól, kitüntetetten természetesen a posztmodernről.

Könyvének első felében a posztmodern fogalmát járja körül a szerző, s röviden felvázolja a legfontosabb előzményeket is. Hogy kit tekinthetünk a posztmodern előfutárainak, az természetesen szorosan összefügg a poszt­modern fogalmának meghatározásával. (A recenzens első felvetése ezzel kapcsolatban: sokszor hallható, hogy a posztmodernnek nincs is igazi meghatározása, definíciója. Breisach könyve világos cáfolata az efféle nyegle, kizárólag gondolati lustaságból és ernyedtségből származó felvetéseknek. Természetesen nem egymondatos, vagy néhány pontba foglalható definí­cióról van itt szó – melyik történeti probléma határozható meg ekképpen? –, de például már az előzmények felvázolása is értelmes kiinduló­pont egy jelenség körülírásához és elemzéséhez.) Szóval az előzmények közül pl. Cournot, Arnold Gehlen, Bertrand de Jouvenel, Kojeve, Toynbee neveit és gondolatait villantja fel az író. Művének későbbi fejezeteiben azután visszatér a problémára s az említett névsorban feltűnik Nietzsche, Heidegger, Saussure, Bergson is. Roppant, de szükségszerű leegyszerű­sítéssel mondhatjuk, hogy ők vetették fel először a posztmodern olyan alapvető téziseit, mint: az ismeretek perspektivikus érvényessége és a hatalom általi meghatározottsága (Wille zur Macht – mondja Nietzsche), a referencialitás kérdése (v. ö. a langue és a parole megkülönböztetése Saussure-nél), a gondolatok nyelvi közvetí­tettségének problémája, vagy általában a haladás, a progresszivitás, a „moder­nizáció” mondjuk Condorcet értelmében vett mibenlétének megkérdő­jelezése.

Könyvének a posztmodern legfontosabb pozícióit számba vevő részében azután Breisach a közvetlen előzményeket, helyesebben a posztmodern szerinte első szakaszának momentumait idézi fel. Különösen is rámutat arra a szellemi és kulturális közegre, melyben jogosnak tűnhettek a posztmodern új kérdésfeltevései. Ezek közül a hatvanas években az egzisztencializmus, az antropológiai strukturalizmus és a marxizmus hegemón pozíciójára mutat rá. Az első fázis alapvető reprezentánsai így Hayden White, Frank Ankersmit, Hans Kellner és mások – pl. Roland Barthes – joggal mutathattak rá e pozíciók naiv objektivitáshitére és szcientizmusára, a történeti látásmód persze relativizáló, de legalább reflektivitásra késztető szempontjainak hiányára, vagy a szintén egyoldalúsághoz vezető szociologizmusra. (Recenzens következő megjegyzése: természetesen az itt felvetett alakok és problémák a velünk élő jelen problémái is. Példaként Georg G. Iggers és Frank Ankersmit vitáját említeném meg.2 A vita igazából a historizmus kérdései körül forgott, amelyet Ankersmit – pl. Mannheim Károlyhoz, de akár Meineckéhez is kötődően – a történeti gondolkodás egyik legnagyobb forradalmaként értelmez, s a posztmodern egyik legfontosabb előzményének tekint. Ehhez képest Iggers még a hatvanas évek marxizáló pozíciójához ragaszkodik, s a historizmust és a német történeti gondolkodás ehhez köthető hagyományát azért utasítja el, mert hermeneutikus beállítottságú, és ignorálja az általános, időtől, feltételektől független normativitást. Iggers ebből követ­kezően konzekvens, de persze legenyhébben szólva is vitatható tézise, hogy a posztmodern egy új barbárság szócsöve. Recenzens plusz/további megjegyzése: ha mondjuk elfogadjuk, mint ahogy sokan teszik, Ankersmit értelmezését, akkor le kell vonni annak további konzekvenciáit is. Ha a historizmus a posztmodern elődje, újjá kell értékelni a nálunk a két világháború között regnáló szellemtörténetet is (Ankersmit ilyesmit is ért a historizmus fogalmán), s bizony lehet sok mai törekvés pozitív előképe, pl. a maga művelődéstörténeti, de akár a feltétlen progreszivitást megkérdőjelező, vagy irodalmias-idiografikus, esztéticista megközelítésével is.

A szerző a továbbiakban a posztmodern két „fundamentális” álláspontját elemzi, az ezekkel foglalkozó fejezeteket tarthatjuk könyve centrumának. Itt egyrészt az ismeretelméleti alapállást tárgyalja. Középpontban természetesen Foucault-val és Derridával, jóllehet a hermeneutikai előzményeket, Nietzschét, Diltheyt, Heideggert is feleleveníti. Ezekben a részekben Foucault-nak  a hatalomról alkotott felfogása, valamint Derrida dekon­strukciója dominál. Breisach mindkettőben azt emeli ki, hogy különös figyelmet fordítanak a változás (flux) és a diszkontinuitás kérdéseire. Azaz tagadják pl. az ismeretek külső referencialitásának tézisét, rámutatnak ezek helyhez, hatalmi érdekhez és kontextushoz való kötöttségére, a diszkurzív szempontok fontosságára, vagy a másság, az alteritás (différence) új megközelítési módjára. Bárhogy is értékeljük és kanonizáljuk az új szempontokat, kétségtelen, hogy alapvetően megingatták a korábbi esszencialista és szcientista álláspontokat. Ugyanakkor Breisach joggal mutat rá arra is, hogy bár esetlegesen kapcsolódnak a szellemtörténeti vagy hermeneutikai pozíciókhoz, van egy nagy különbség is közöttük: jóllehet a posztmodern revideálja és ismét legitimmé teszi az „értelem” (Sinn)-re való rákérdezést, tagadja egy átfogó, egy végső értelem vagy eszme létezését, illetve ezt is relativizálja és az emögött meghúzódó „perspektívára” kérdez inkább rá. Breisach megközelítési módja történeti kívánván lenni, nyomban felidézi az ezen régi-új nézetekkel kapcsolatos történészi reakciót is: eszerint a céh nem fogadta kitörő lelkese­déssel ez új felvetéseket (vagy tudomást sem vett erről), egyik példaként a Perez Zagorin és a Keith Jenkins közötti vitát hozza fel. Utóbbiban Zagorin azt veti fel egyebek mellett, hogy ilyen ismeretelméleti bázison mértékadó történeti3 mű eddig még nem született.

A posztmodern másik központi gondolataként Breisach a fejlődés, a társadalmi haladás, általában a modernizáció egészen Condorcet-ig vissza­menő gondolatának elvetését tekinti. Ebben a vonatkozásban szokás utalni Vico, Herder, Nietzsche, Spengler, Toynbee modernitás-kritikájára, illetve a körforgásra, a történelem ciklikusságára alapozott elképzeléseikre. Ezt szintén a posztmodern előzményeként szokták számon tartani. Breisach rámutat arra, hogy a posztmodern, bár több tekintetben vonzódik e kritikákhoz, alapvetően ezeket az átfogó történetértelmezéseket is elutasítja; egyfajta metanarrtívának és korszerűtlennek tartja e víziókat. Bármiféle modernitás-mítosszal szemben rámutat arra, hogy ez, értsd például a felvilágosodás eszményeire építő nyugati demokráciák, csak az elnyomás és a hatalmi technika kifinomultabb, ugyanakkor végtelenül hatékonyabb formáit hozták létre, s a posztmodern merő tiltakozás ennek különböző megnyilvánulási formái (pl. Európa-centrizmus) ellen. Általában a posztmodern protestál mindenféle „identitás” megteremtésére irányuló kísérlettel szemben, ebbe azután természetesen beletartozik a nemzeti önazonosság megkonsturálására irányuló törekvés is. Az amerikai szerző itt is kitér mindennek a történet­tudományos gyakorlatban való lecsapódására is. Az alapvető probléma itt a modernitás és a szcientizmus paradigmájára építő társada­lomtörténet uralkodó pozíciójának megkérdőjelezése: az ezzel szembeszegezett új történetírói műfaj a revideált, de azért új formában megjelenő kultúrtörténet.4 Utóbbi nem kíván longue durée-t, struktúrát, hosszú távú összefüggéseket kiszámolni, hanem inkább megérteni törekszik, például kontextusok, diszkurzusok, recepciók és más értelem- vagy jelentés-konstituáló tényezők alapján. Mindez az irodalmiasság, a leírás, a narratívum visszacsempészését is jelenti a történetírásba, aminek emblematikus toposza Geertz „thick description”-ja. Breisach ez új kultúrtörténet három alapvető formájára mutat rá: Alltagsgeschichte, microstoria és az új historizmus. Az új kultúrtörténet mindezen formáit azonban még a régitől is megkülönbözteti például az, hogy bár a szociális struktúrák determinizmusával szemben a szubjektív, antropológiai momentumokat húzzák alá (s ezzel akár a biográfiát is revideálják) – utóbbit nem tekintik hősöknek, mondjuk Carlyle vagy Dilthey értelmében, s nem vélik a történelem hajtóerejének sem.

Breisach könyvének utolsó részéből a következőkre hívnám fel a figyelmet: egyrészt röviden kitér a marxizmus és a posztmodern kapcsolatára. Itt főként a frankfurti iskola kerülhet szóba. Ez részben ugyan, mint pl. Adorno és Horkheimer „A felvilágosodás dialektikájá”-ban (de a Breisach által nem érintett Marcusét is felemelíthetjük) megelőlegezi a modernitás-kritikát, alapvetően azonban, s különösen utolsó, harmadik szakaszában, illetve Habermas életművében a poszmodern egyik legfőbb opponense. Habermas a maga kommunikatív teóriájával reflektál ugyan néhány vonatko­zásban az esszencializmust elvető pozíciókra, alapvetően azonban mégis ragaszkodik a felvilágosodás és a racionalizmus, azaz a modernitás értékeihez, s szerinte lehetséges közös nevező a különböző életvilágok között. A marxizálók közül említtessék meg még Fredric Jameson is, akinek sajátos értelmezése szerint nincs olyan nagy törés modern (kapitalizmus) és posztmodern között, utóbbi ugyanis a kései kapitalizmus logikája, azaz a modernség ellentmondásainak logikus (alkalmasint: vég-) kifejlete. Kevesebb figyelmet szentel Breisach a feminizmusnak, amely bizonyos tekintetben a baloldalhoz is köthető, bár logikájában és a művekben a posztmodern depolitizálásra irányuló törekvéseinek talán legsikeresebb területe.          

Könyvének befejező soraiban az amerikai historiográfus megvonja a korábban elmondottak konklúzióját is. A legfőbb kifogásként a posztmo­dernnel szemben a korábban már Perez Zagorin által felvetett kérdést ismétli meg: bár pl. Frank Ankersmit előszeretettel azonosítja a történeti antropológia, mikro- vagy nőtörténet műfajait a poszmodern „kondíció”-val, ezt a szóban forgó művek szerzői (pl. Natalie Zemon Davis, Schama) többnyire elutasítják. Azaz az igazán nagyléptékű művek váratnak magukra. Breisach ugyanakkor alapvetően mégis empatikusan viszonyul a poszmodern által felvetett új szempontokhoz. Amennyiben nem törekszenek kizáróla­gosságra, feltétlen érvényűségre, azaz egy új metanarratíva létrehozására (ami bizony előfordul) jogosak lehetnek a modernség kritikáját rögzítő felvetések. Ugyanez érvényes az ismeretelméleti pozícióra is: helyes a referen­cialitás, az önref­lexivitás, a diszkuzusra és az alteritásra irányuló kérdések felvetése, sajnálatos módon azonban megesik, hogy a posztmodern elszánt szószólói a legkevésbé képesek a párbeszédre, a dialógusra s szélsőségesen esszencia­listának, sőt fundamentalistának bizonyulnak. Az pedig már egy másik kérdés, hogy – pl. Keith Jenkins szerint – a posztmodern végső soron egy etikai pozíció is, amelyet azonban (mondjuk Foucault módján) kevesen vállalnak, s a margi­nalitás, a lázadás és a polgárpukkasztás igehirdetői (de hát ez is egy „altes Stück”-mondhatjuk Heinével) „amúgy” a hatalomhoz és a tömegízléshez illeszkedő, konform és karrierista nyárs­polgárok.

 

Ernst Breisach: On the future of history. The postmodern challenge and its aftermath. (A történelem jövőjéről. A posztmodern kihívás és következményei.) The University of Chicago Press. Chicago and London 2003. 243 o.

 

Erős Vilmos

 

1. V. ö. Ernst Breisach: Historiográfia. Osiris Kiadó, Budapest. 2004; illetve ismertetésem: BUKSZ 2005/4. (Megjelenés alatt.)

2. V. ö. Erről Erős Vilmos: Posztmodern historizmus. Klió 1997/2. 15–18. o.

3. V. ö. Erről Erős Vilmos: Reflexiók a posztmodernről. Klió 2001/1. 13–15.

4. V. ö. Erről a hosszú éveken keresztül folyó vita a német történetírásban, pl. a Geschichte und Gesellschaft című folyóirat hasábjain.. Ennek fő tárgya, hogy a társadalomtörténet (Gesellschaftsgeschichte) vagy a kultúrtörténet (Kulturgeschichte) legyen a történetírás fő genre-ja..