Klió 2005/3.

14. évfolyam

Kennedy háborúi

Lawrence Freedman könyve a hidegháború korszakának egyik háborús konfliktusokkal leginkább terhelt szakaszáról, John F. Kennedy elnökségének külpolitikájáról szól. A szerző szerint Kennedy külpolitikai sikereinek oka az volt, hogy igen merész kockázatokat vállalt, de mindig tudta, mikor kell „kiszállni” egy-egy konfliktusból.

A kötet öt fő fejezetből áll. Az első (The Cold War and How to Fight it) az amerikai külpolitikai stratégiai gondolkodás elemeit vázolja fel, amelynek az ötvenes évek végétől új kihívásokkal kellett szembenéznie. Egyrészt a nukleáris korszakban új fejezetet nyitott a rakétatechnika fejlődését követően az „óceánpajzs” elvesztése és az azt követő sokk. Ez új katonai doktrínát kívánt, így alakult ki a „tömeges elrettentés stratégiája” („massive retaliation”, Freedman: 18. o.). Másrészt a hruscsovi külpolitikai stratégia új eleme, a kommunizmus eszméjének és ezzel együtt a szovjet befolyásnak a kiterjesztése a harmadik világ országaira.

A második fejezet a berlini kérdésről és a nagyhatalmak európai szembenállásáról szól (Berlin and Nuclear Strategy). Berlin esetében Freedman jól érzékelteti Kennedy külpolitikájának eredményességét. Kennedy kardcsörtető külpolitikai stílusa csak látszat volt, amely megfelelő politikai és katonai elemzések következménye volt: az elnök pontosan tudta, hogy meddig mehet el, Nyugat-Berlinért harcolt, de Kelet-Berlinért nem (hasonló a helyzet Kuba esetében, fegyveres konfliktussal fenyegetőzött azért, hogy kivonják a szovjet atomrakétákat Kubából, de – a Disznó-öbölbeli eseményt leszámítva – fel sem vetette Castro rendszerének megdöntését).

A harmadik fejezet (Cuba) a mű középpontja, amely a hidegháború legveszélyesebb napjait, a kubai rakétaválságot veszi elemzés alá, amikor a nukleáris katasztrófa csupán egy hajszálon múlt. Kennedy azonban ismételten tudta mikor kell „kiszállnia”. Olyan katonai lépésekre törekedett, amelyek elegendőek voltak ahhoz, hogy az otthoni konzervatívok elégedettek legyenek jelentősebb háború kockázata nélkül, miközben „olyan mértékű egyezséget keresett, amely nem váltja ki a konzervatívok lázadását” („negotiated outcomes were pursued to the extent that any conservative revolt could be contained”, Freedman: 417. o.). Kubáról Castro szovjetbarát kurzusa és az amerikai biztonsági szakértők ebből levont következtetése, mely szerint veszély fenyegeti az amerikai biztonsági érdekeket a karibi térségben, olyan kalandra csábította az Egyesült Államokat, amely komoly külpolitikai nehézségeket okozott. 1961. április 17-én kubai emigránsok egy csoportja szállt partra a Disznó-öbölnél (Bay of Pigs). B-26 típusú, elavult amerikai harci repülők is rendelkezésükre álltak. Az amerikai várakozással ellentétben a kubaiak jelentős ellenállást fejtettek ki, így a támadás teljes kudarcot vallott négy napon belül. Hruscsov a történtek után agresszornak bélyegezte Kennedyt, aki úgy nyilatkozott, hogy próbálta megvédeni a róla kialakult képet: „inkább nevezzenek agresszornak, mint hitványnak” („rather be called an agressor than a bum”, Freedman: 143.page). A válság 1962-ben tovább gyűrűzött. A szovjetek júliusban megkezdték közép-hatósugarú és nagyközép-hatósugarú rakéták telepítését. Augusztus folyamán a CIA vezetője már felhívta Kennedy figyelmét a rakétákra, ám a kétséget kizáró bizonyíték október 14-én érkezett; egy U–2-es kémrepülő felvételei. A következő tizenhárom nap során a világ olyan közel került a nukleáris háború kitörésének veszélyéhez, mint azelőtt vagy azután soha. Ebben a krízishelyzetben az elnök és legközelebbi munkatársai folyamatos tanácskozáson sorra vették az adott lehetőségeket. Felmerült az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása, a kilövőhelyek légi úton történő megsemmisítése, vagy egy invázió, mely megdöntheti Castro rendszerét is. Kennedy végül a Kuba körüli blokád mellett döntött, így ellenőrizve minden oda tartó hajót. Ennek veszélye abban állt, hogy a másik fél esetleg általános nukleáris csapással válaszol.

A negyedik fejezet az USA szövetségeseit vizsgálja, valamint Kennedy és az enyhülés viszonyát (Alliances and Détente). A könyv egyik fő következtetése szerint Kennedy az amerikai külpolitikai célok elérése és a válság eszkalálódásának megakadályozása érdekében, Berlin, Kuba és Laosz esetében egyaránt kész volt a szövetségesek érdekeit figyelmen kívül hagyni.

Az ötödik fejezet a vietnami konfliktus Kennedy idején történt eszkalációját veszi górcső alá (Vietnam). A hatvanas években, amikor Kennedy hatalomra került, az Egyesült Államok már felmérhette a vietnami ügyekbe való komolyabb belebonyolódásnak lehetőségét. Washington Dél-Vietnamban beszüntette a CIA felügyeleti jogkörét – a kubai Disznó-öbölben történtek miatt – és azt a Pentagonra ruházta. 1961 nyarától Kennedy – McNamara nyomására – jelentős létszámú katonai és gazdasági tanácsadót küldött a térségbe, és megkezdődött – amerikai mintára – a hadsereg kiképzése. Ngo Dihn Diem megosztotta a dél-vietnami társadalmat több tekintetben, és számos ellensége akadt a hadseregen belül is. Ezekre támaszkodva azt gondolták Washingtonban, hogy Diemet el kell távolítani – egyetértett ezzel az amerikai nagykövet Henry Cabot Lodge is. Amikor egyértelmű jelei mutatkoztak, hogy az Egyesült Államok nem zárkózik el a vezetőcserétől Dél-Vietnamban, a puccs tervezői 1963. november 2-án merényletet követtek el Diem ellen. A merénylettel valószínűleg nem számoltak Washingtonban, mégis a kormányt terhelte a felelősség a Dél-Vietnamban kialakult helyzetért. Az ország a katonai diktatúra mocsarába süllyedt, újabb puccsok következtek Saigonban. Hanoi kihasználva az adott stratégiai és politikai helyzetet a Ho Si Minh-ösvény kiépítésével erősítette a Vietkong felfegyverezését. Miután Kennedy maga is merénylő áldozatául esett, 1964-ben a kormány már a közvetlen katonai beavatkozás mellett döntött. Freedman azt is latolgatja, hogy mit tett volna Kennedy, ha életben marad, bár beismerte, hogy Diem halála után a politikai és katonai helyzet sokkal veszélyesebbé vált Dél-Vietnamban, mint valaha is a Kennedy-kormány alatt. A Kennedy háborúi című könyvben az ismert és elismert történész, Lawrence Freedman összegzi a hidegháborúval kapcsolatos újabban kiadott kormánydokumentumokat és a legjobb tudományos kutatások eredményeit. Mindezt azért teszi, hogy rávilágítson Kennedy álláspontjára a háborút illetően, és erőfeszítéseire a béke megtartása érdekében. Következtetéseit mélyrehatóan újraformálja a tanácsadók – Robert McNamara, Dean Rusk, Robert Kennedy – és befolyásos személyek, mint például Dean Acheson vagy Walt Rostow színes életrajzi vázlatával. Külön figyelmet szentel minden egyes konfliktusra, feltárva, hogy milyen politikai döntésekre jutottak az egyes krízishelyzetekben az előzmények tükrében. Az olvasók nyomon követhetik Kennedy egymás utáni nagy konfliktusokkal való küzdelmeit – hogyan fogadja el a tanácsokat, mérlegeli a hidegháború meggondolatlan nyílt katonai konfrontációvá kiterjesztésének veszélyét, feltárja a diplomácia lehetőségeit, és stratégiai ítéleteket hoz, melyek történetesen megakadályozzák egy jelentősebb háború kirobbanását elnöksége alatt.

Freedman levonja azt a következtetést, miszerint a Kennedyről elterjedt „csak taktika és semmi stratégia” kép nagyon igazságtalan. Szerinte Kennedy világos stratégiai látásmódot hozott a Fehér Házba, melynek központi gondolata szerint az USA valamiféle egyezségre juthat a Szovjetunióval, ezt azonban egy kifejezetten erőteljes pozícióból kell elérni. Amíg ez a pozíció fegyverkezési versenyhez vezetett, addig a diplomáciai lehetőségek széles skáláját biztosította Kennedy számára.

A Kennedy háborúi című kötet dinamikus és emberi portrét nyújt a nyomás alatt álló Kennedyről: egy politikai vezetőt mutat be, akit korszakának elképzelései alakítanak. Feje felett állandóan ott lebegett a választási vereség esetleges bekövetkezése, és a nemzetét fenyegető nukleáris háború tudata. Végül Freedman megállapítja, hogy Kennedy sokkal kevéssé veszélyes nemzetközi helyzetet hagyott nemzetére, mint amilyet ő örökölt („he left the cold war in a far less dangerous state than he found it”, Freedman: 419. o.)

Lawrence Freedman: Kennedy’s wars. Berlin, Cuba, Laos and Vietnam (Kennedy háborúi. Berlin, Laosz és Vietnam). Oxford University Press, Oxford, 2002. 528. p.

Varga Mátyás