Klió 2005/3.

14. évfolyam

Egyháztörténet és a történelem interpretációjának viszonya a XIX. század közepén a Finn Nagyhercegségben

 

A XIX. századi finn nemzettudat megjelenésének és alakulásának egy lehetséges vizsgálata a korabeli egyetemi oktatásban megjelenő történelem-interpretációra, illetve az azon keresztül érvényesülő nemzeti önértékelésre támaszkodhat. E folyamatokat próbálja rekonstruálni Tarja-Liisa Luukkanen tanulmánya. Kiindulási pontként a szerző három elméleti keretet használ fel: R. D. Anderson, Jürgen Habermas és Miloslav Hroch korábbi munkái alapján helyezi el a történelemoktatás és a múlt interpretációjának viszonyát. Anderson elmélete szerint az egyetemek és az akadémiai értelmiség a nacionalista ideológia kialakításában játszottak fontos szerepet, elsősorban a nemzeti múltra és az anyanyelvre épülő kulturális azonosság és politikai egység hangsúlyozásával. Jürgen Habermasnak az ismere­tek emancipáció­jára vonatkozó elméletét a szerző mint a lehetséges önreflexió és a nemzeti önismeret egyik válfaját értelmezi, amely segíthet a finn nemzettudat XIX. századi értelmezésében. Harmadikként Miloslav Hroch összehasonlító tanul­mánya1 adja a kutatás viszonyítási pontját. Hroch elméletének hármas felosztása szerint a nacionalista mozgalmak B fázisában az értelmiség szerepe az intellektuális vonzalom és érdeklődés szintjéről a tudatos értékelés és kulturális programadás irányába mozdul el. A finn nacionalizmus felosztását Hroch mintája alapján a században két évszámhoz lehet kapcsolni. Egyrészt a Finn Irodalmi Társaság megalapításához (1831) és a finn politikai életben megjelenő pártok aktivitásához (1881). A második szakasz a hrochi felosztásban az értelmiség szerepét hangsúlyozza, ami a szerző szerint a finn történelem értelmezésében mutatkozó új irányzatok vizsgálatában segíthet. Amire a szerző választ keres, hogyan született és jelent meg a korai finn történelem szabad értelemzése a Helsinki Egyetem teológia karán. Milyen új szempont alapján értelmezték a finn történelmet és milyen közvetlen, illetve közvetett hatása lehetett az oktatás révén a karról kikerülő papok történeti nézeteire. 

A forrást Bengt Olof Lille (1807–1875) 1853–54-ben induló, és 12 szemeszteren keresztül tartó egyháztörténeti előadása adja (1853–1868),2 amelyben a finn történelem és a XII. századi finn társadalmi, kulturális viszonyok értékelése voltak a legfontosabb témák, összekapcsolva a svéd keresztes hadjáratokat és a finn egyházi szervezet kiépülésének korai szakaszát. Lille előadásában a XIX. század közepén használt történeti munkák kritikája és a finn nemzeti múlt újraértelmezése voltak a meghatározók. Ennek előzmé­nyét adhatja magának a történetírásnak és a történelem interpretáció­jának korabeli helye és szerepe a nemzeti kultúra és nemzeti öntudat meg­ítélésében. A nemzeti történelem helye a kortársak gondolkodásában sokáig meglehetősen mellékes terület volt, sokkal jelentősebb területét adta az irodalom és az ahhoz kapcsolódó anyanyelv erősítésének és művelésének, ápolásának kérdése. E felfogásnak a kritikáját fogalmazta meg J. J. Nervander 1846-ban, amikor a történelmet egy nemzet létezésének alapjaként fogalmazta meg, amelynek birtokában egy nép valóban nemzetté válik, míg az irodalom és a nyelv ilyen intellektuális tőkét nem jelent. Ehhez az állásponthoz a finn múlt értékes forrását találták meg az 1835-ben megjelenő Kalevalában, amely az ősi, népi kultúra és a társadalom fejlettebb formájának bizonyítékát szolgáltatta a kortársak, és általuk közvetítve, az egész európai kultúra számára – mint azt sokan közülük vélték. Lille álláspontja ebben a kérdésben, hogy a finn nép nem svéd, s nem is az orosz hódítás hatására vált civilizálttá, hanem saját kultúrális értékeket tudhat magáénak. Ehhez az állásponthoz viszonyítva értelmezi a szerző Lille előadását, alapvetően három fontos részét vizsgálva.

Elsőként a keresztes háborúk és a finn területek kapcsolatának korabeli értékelését mutatja be. A szerző azt emeli ki, hogy Lille a hadjáratokat nem vallási és egyházi okokkal magyarázza, hanem valóságos fenyegetettség megelőzé­sével, ami a XII. századi finnek szervezettségére utal. A térítés és az egyházi szervezet kiépítése nem játszottak jelentős szerepet a finn területek meghódításában, amit az is mutat, hogy a pogány tanok sokáig megmaradtak a finnek vallásának. Ezzel Lille az uralkodó történetírói álláspontot cáfolta, amely szerint a pogány finnek ellen indított keresztes hadjáratok elsődleges célja a keresztény hit terjesztése volt.

A második szempont, a Lille előadásában szerepet játszó kritika értékelése a korábban, elsősorban a Svéd Királyságban megjelent történeti munkák vonatkozásában. Ez Friedrich Rühs 1809-ben, Andreas Rhyzelius 1744-ben, Sven Lagerbring 1773-ban és Peringsiold 1710-ben, 1713-ban és 1725-ben megjelent munkáira irányul, amelyekben a finn népet vad és barbár csoport­ként mutatják be, egészen a svéd hódításig, amit követően a keresztény műveltség és a szervezett társadalmi forma közöttük is megjelent. Lille elsősorban Lagerbring nézetét támadta. A svéd történétíró szerint a finnek a keresztes hadjáratok előtt sem voltak önállóak, hanem a svédek alattvalói, így a hódítás csak a korábbi helyzetüket erősítette meg. Ennek az elméletnek a cáfolata alapvetően a Kalevala mondavilágára épült, ami önmagában bizonyítja az eposz jelentőségét. Bár a finneket Lille olvasni nem tudó népként mutatta be, a vadságot nem azonosította a barbársággal. A finnek őseit földmű­velő, monoteista népnek mutatja, amely szervezett társada­lomban él. Luukkanen szerint ennek fontosságát akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy az első egyháztörténeti munka 1875-ben jelent meg. Lille előadása a teológia kar diákjai, és rajtuk keresztül a papság számára hosszú ideig meghatározta, alakította a finn népről kialakított képet. E kép jellemzője volt a finn nép kulturális függetlensé­gének hang-sú­lyo­zása mind a svéd, mind az orosz féllel szemen.

A harmadik szempont, amire a szerző kitér, a finn történelem és az arra irányuló, faji alapon megfogalmazott kritika. A század második felében mind erősebben hangoztatott svéd faji és kulturális felsőbbrendűség, amit P. A. Munch norvég és August Sohlman svéd publiciszták képviseltek, ellen a teológia kar az 1870-es években intézett támadást. A skandináv eszme szerint a svéd és a finn nép faji különbsége a kultúrában és a társadalmi szervezetben egyaránt megnyílvánul a svédek javára. Kulturális hegemóniájuk faji felsőbbrendűségükre alapszik, amit hosszú ideig a finn barbárok leigázása és civilizálása jellemzett. Ez az elmélet sokáig tartotta magát, s egészen a második világháborúig a politikai retorika kelléke maradt. Alapos vizsgálatát Aira Kemiläinen a múlt század 80-as éveiben végezte el.3

A tanulmány konklúziója alapvetően két irányba mutat. Egyrészt a korabeli teológia-karon folyó képzésben a történelem és a nemzeti önértékelés kapcsolatát veti fel, aminek az ad alapot, hogy a karról kikerülő papok jelentős része vidéki, a nagyhercegség belső területein teljesítette papi szolgálatot.4 Ez a réteg, amely életmódjában, kultúrális és politikai nézetiben – ha voltak – a társadalom alsó rétegével mutatott hasonlóságot. Később a politikai életben is ez a réteg képviselte a vidék érdekeit. Ez a papi réteg a nemzeti önértékelésben alapvetően új szempontokat kapott (legalábbis Lille előadásaiból), amelyek vizsgálata a nacionalizmus korabeli értékelésében nélkülözhetetlenek. Ehhez kapcsolódik a másik gondolat, amit a szerző fontosnak tart felvetni. A nemzet és a nacionalizmus általános és nagyobb korszakot átfogó értékelésében lehetséges félreértéesek, félremagyarázások elkerülése végett olyan szempontokat kell vizsgálni, amelyeket Adrian Hastings fogalmaz meg.5 Az egyház és a vallás szerepe a nemzettudat és a csoporttudat jellemzésében ilyen elem lehet. A finn naciona­lizmus értéke­lésében az egyháztörténet és a nemzeti múlt interpretációjának kapcsolata jól mutatja a korabeli nemzeti eszme formálódását. A finn nemzeti gondolatban a nyelv és a nemzet kapcsolata jellemző karaktert alkottak, bár Lille svédül tartotta az előadásait, de az egyetemen elsőként a teológia-karon lett fő nyelv a finn, éppen 1853-ban.

 

Tarja-Liisa Luukkanen: Savages and Barbares? An Example of Creating a Respectable Past for Finnish-speaking Finns in the 19th Century (Vadak és barbárok? A tiszteletreméltó múlt megteremtése a finnül beszélő finnek számára a 19. században). In: Finnish Political Thought 2003. vol. 7. 71–89. o.

 

Nagy Vince Róbert

1. Miroslav Hoch (1985): Social Preconditions of National Revival in Europe Cambridge.

2. Isänmaan kirkkon kehitys (A hazai egyház fejlődése.)

3. Aira Kemiläinen (1993): Suomalaiset, onto Pohjolan kansa. Rotutkoriat ja kansallinen identiteetti. Helsinki.

4. Az egész egyetem diákságának létszáma kb. 400 volt, amiből a teológia karon 70 diák tanult. 1853-ban 40, 1854-ben 30 teológus hallgató vett részt Lille előadásán.

5. A kritika Erik Hobsbawn Nations and Nationalities munkájában megfogalmazott álláspontra irányul. Hastings The Construction of Nationhood. Ethnicity, Religion and Nationalism című könyve új szempontokat vet fel a nacionalizmus kutatásában.