Klió 2005/3.

14. évfolyam

A pszkovi állam a XI–XIV. században.

 

A Kijevi Rusz felbomlásakor (XII. század első harmada) létrejött keleti szláv fejedelemségek közül Novgorod és Pszkov volt az a két entitás, melynek politikai berendezkedése és társadalomfejlődése némiképp hasonlított bizonyos nyugat-európai mintákhoz, jelesül az itáliai városállamokéhoz. A Balti-tenger és Perzsia között közvetítő kereskedelemből meggazdagodó novgorodi és pszkovi „köztársaság” a moszkvai hódításig állt fönn. Demokratikus intézményrend­szerük, melyet a legfőbb döntéshozói testület, a „népgyűlés” (vecse) hatalma fémjelezett, a XV. század végén – XVI. század elején megszűnt. Helyébe a moszkvai despotikus viszonyok léptek.

A középkorban egymással versengő két szomszédvár, Pszkov és Novgorod múltja közül a történészek figyelme leginkább az utóbbiéra összpontosult. Ennek magyarázata nemcsak az, hogy a jelzett periódusban Novgorod – mint a Kijevi Rusz legnagyobb kiterjedésű és leggazdagabb utódállama – regionális középhatalmi szerepet játszott a térségben, hanem az is, hogy a függő viszonyban lévő Pszkov fejlődését Novgorodhoz képest utánzatnak tekintették. A hagyományos nézőpont szerint Pszkov hosszú időn át Nagy Novgorod vidéki kistestvére volt.

A most recenzált könyv Pszkov korai politikatörténetét igyekszik újragondolni a már ismert elbeszélő források alternatív „olvasata” alapján, valamint egy hipotetikus szövegemlék rekonstruálása segítségével. Ennél többre nem is vállalkozhatna, mivel a rendelkezésre álló évkönyvek száma korlátozott, tartalma pedig igen szűkszavú. Így az interpretáció kialakításában fontos szerephez jut az absztrakciós készség és a logikai kreativitás. Talán nem véletlen, hogy éppen egy közgazdász-történész vágott neki e nehéz feladat megoldásának.

A szerző, Alekszej Valentyinovics Valerov (1974–) a szentpétervári egyetem történeti és gazdasági fakultásának adjunktusa, a történettudomány kandidá­tusa. Az ifjú titán, aki 1999-ben elnyerte a szentpétervári egyetem fiatal tudósok számára kiírt pályázatának első díját, saját bevallása szerint igen széles tudományos érdeklődési körrel rendelkezik, amely az értéktőzsde működésének,  a pénzforgalom és a hitelkonstrukciók folyamatának elemzésétől kezdve egészen az orosz középkor társadalompolitikai viszonyainak és a korai orosz évkönyvek tanulmányozásáig terjed.

A szovjet historiográfiai kánon szerint Pszkov a XI. század közepén került függésbe Novgorodtól, a Kijevi Rusz második számú hatalmi központjától. Az alávetettség kifejeződött a novgorodi berendezkedés átvételében is. Bár Pszkov a saját választott küldötteivel képviseltette magát a novgorodi vecse ülésein, ott az előkelő novgorodi klánok érdekei érvényesültek. Pszkov 1240/42-ben „árulás” révén rövid időre a Livóniai Lovagrend birtokába került. Alekszandr Nyevszkij novgorodi serege 1242-ben „fölszabadította” a várost. Pszkov a XIV. század elején vívta ki de facto önállóságát, amit Novgorod a bolotovói szerző­désben (1348) de jure elismert. Pszkov a XIV. század végétől Moszkvához közeledett: 1380-ban csapatokat küldött Dmitrij Donszkoj megsegítésére a kulikovói harctérre, 1399-től kezdődően pedig csaknem mindig a moszkvai nagyfejedelmet ismerte el hűbérurának. Az önálló pszkovi állam a XV. században élte fénykorát. A XIV–XVI. század között saját ikonfestészeti iskolával büszkélkedett. Egyre inkább formálissá váló függetlenségét 1510-ben végleg elveszítette, amikor az odaküldött moszkvai helytartó a vecseharangot leszereltette, a lakosság közéletileg aktív, Moszkvával szemben ellenséges hangadóit kitelepítette. A XVI–XVII. században Pszkov még a moszkvai állam második legnagyobb és leggazdagabb települése, aztán a szerencsecsillaga végleg lehanyatlott.

A rendszeres pszkovi évkönyvírás a XIII. század második harmadától indult. Pszkovi eredetű és a városállam történetére reflektáló, máig fennmaradt annalesekkel azonban csak a XV. század utolsó harmadából rendelkezünk. Emiatt Pszkov korai történetét a XIII–XV. századi novgorodi évkönyvek alapján szokták előadni. Csakhogy a pszkovi események novgorodi interpre­tációja a szomszéd nézőpontjából, a novgorodi érdekek szerint torzítva mutatja be a történéseket. Az ifjú kutató elsődleges feladatának ezért azt tekintette, hogy az évszázadok homályából előbányássza a helyben keletkezett pszkovi évkönyvbejegyzéseket.

Valerov abból indult ki, hogy – hipotézise szerint – 1352 körül született meg az első, ma már nem létező pszkovi évkönyvkompozíció, ami, helyi eredetű bejegyzéseken kívül, felölelte a Dovmont-hagiográfiát, néhány dél-orosz évkönyv feljegyzéseit, és számos kronográfia anyagát. Az említett kölcsönzések más kompilációkból is ismertek, így segítségükkel a Pszkovi Évkönyvkompozíció (Pszkovszkij letopisznij szvod) szövege rekonstruálható. Az 1352-es Pszkovi Évkönyvkompozíció lett az elsődleges forrása a városban később keletkezett annaleseknek, amelyek utóbb bekerültek a máig fennmaradt novgorodi évkönyvekbe. Ha tehát a Pszkovi Évkönyvkompozíció szövegét kivonjuk a novgorodi évkönyvekéből, megkapjuk a valaha létezett pszkovi évkönyvek feltételezett tartalmát. Valerov erre az információs bázisra építette fel a maga Pszkov-történetét, amely lényegesen eltér a megszokott kánontól.

A fiatal történész forrásolvasata szerint Pszkov csak a XI. század folyamán és a XII. század első harmadában számított Novgorod szuverenitást nélkülöző alávetett városának (prigorod). Az 1136/38-as események hatására kivívta önállóságát. Ettől kezdve a független állami berendezkedés (volosztnij sztroj) valamennyi – Novgorodból ismert – kritériuma megtalálható Pszkov életében, így a saját népgyűlés (vecse), a katonai-védelmi funkciók ellátására határozott időre meghívott fejedelem (knyaz), a polgárok által ciklusokra választott közigazgatási elöljáró (poszadnyik) intézménye, valamint az önálló bel- és külpolitika. Csupán az egyházi hierarchia tekintetében nem sikerült elérni a hőn áhított függetlenséget: Pszkov a novgorodi érsekség része maradt, saját püspöke nem lehetett. 1192-től azonban volt helyi védőszentje, méghozzá az 1138-ban elhunyt Vszevolod Msztyiszlavics, a szuverén Pszkov első fejedelme, akit akkor hívtak meg „szolgálni”, amikor a novgorodiak 1136-ban elűzték őt a városukból. Márpedig egy adott közösség egy helyi (más keleti szláv tartományban ismeretlen) szent hivatalos (állami) kultuszának ápolásával a szuverenitását fejezi ki.

Novgorod nem törődött bele az egykor tőle függő város elvesztésébe, de katonai erővel sem tudta kikényszeríteni a status quo visszaállítását. Pszkov és Novgorod viszonyát ettől kezdően a kereskedelmi rivalizálás, az együttműködés (közös külső fenyegetettség esetén) és az ellenségeskedés (Novgorod ismételt próbálkozásai befolyásának restaurálására) periódusainak váltakozása jellemezte. E küzdelemben Pszkov néha igénybe vette a szomszédos hatalmak, a Litván Nagyfejedelemség, Riga, vagy a Livóniai Lovagrend segítségét, mint pl. 1242-ben. A két városállam konfliktusai azonban rendre szerződéskötéssel (dokoncsanyija) végződtek, melyek rögzítették a kölcsönös kötelezettségeket.

Pszkov korai történetének fénykora a legendás Dovmont kormányzásának időszaka (1266–1299). A „Dovmont” személynév a litván „Daumantas” torzult alakja. Daumantas, Nalšia hercege és kormányzója 1263-ban megölette Mindaugas litván nagyfejedelmet, de a kirobbant trónharcban vereséget szenvedett, és híveivel menekülnie kellett. Pszkov befogadott 300 litván családot, sőt Dovmontot megválasztotta fejedelemnek. A kiváló hadvezér a litván emigráns nemesekkel megerősített pszkovi sereg élén legyőzte Litvániát, a Livóniai Lovagrendet, és segítséget nyújtott Novgorodnak abban, hogy sikeresen visszaverje a tveri fejedelmek hódító kísérleteit. Dovmont dinasztiát szeretett volna alapítani. Feleségül vette Alekszandr Nyevszkij unokáját, de a házasságból nem született gyermek. Pszkov ebben az időszakban korlátozni igyekezett a vlagyimiri nagyfejedelmek igényét az északnyugati térség feletti befolyásra. Novgorod viszont nem, mivel abból indult ki, ha elismeri a tatároktól jarlikot kapott mindenkori nagyfejedelem főségét, akkor megszabadul egy potenciális konfliktusforrástól. A vlagyimiri nagyfejedelem hatalma ugyanis a tekintélyes távolságok miatt csakis formális lehet.

A XIV. században Tver és Moszkva küzdött egymással a vlagyimiri nagyfejedelmi cím birtoklásáért, azaz a keleti szláv területek fölötti hegemónia megszerzéséért. Ebben a harcban Novgorod a moszkvaiakat, Pszkov a tverieket támogatta. Mindketten azt a fejedelemséget, amely kevésbé veszélyeztette a területi integritásukat. Az ellentétes szövetségi rendszerhez tartozás fönntartotta a két városállam érdekellentétét, amit Pszkov XIV. század első felében követett litván orientációja elmélyített. Az 1340-es években nyílt konfrontációhoz vezető szembenállást a bolotovói szerződés terelte ismét rendezett mederbe.

A bolotovói szerződés, melyet Valerov 1342-re datál, a Pszkov és Novgorod között korábban megkötött egyezségek megszokott formuláit tartalmazta. A paktum nem a függetlenséget biztosította Pszkov számára, amellyel de facto és de jure rendelkezett, hanem korlátozta a novgorodi érsek jogkörét a pszkovi állam területén azáltal, hogy előírta: eztán a pszkovi papság soraiból kell kiválasztania a távollétében őt képviselő és egyházi ügyekben ítélkező helynököt. (Az eddig ismeretlen vagy vitatott földrajzi elhelyezkedésű Bolotovo helységet Valerov egyértelműen Volotovo faluval azonosítja, mely Opokitól 7 kilométerre, a Ljuta folyócska partján fekszik.)

A XV. században ismét változott a politikai konstelláció. Moszkva rendkívüli módon megerősödött, és az 1390-es évektől arra törekedett, hogy alávesse Novgorodot. 1397-ben Novgorod „örökbékét” kötött Pszkovval. Utóbbi mégis arra kényszerült, hogy igazodjon a moszkvai aspirációkhoz. 1399-ben először kért fejedelmet a Kremltől, s bár továbbra is maga hívta és űzte el katonai vezetőit, a pszkovi fejedelmi poszt betöltésének jóváhagyása ettől kezdve mindig Moszkvában történt.

Valerov meggyőződése szerint a „Pszkov Novgorod kisöccse” historiog­ráfiai toposzt a XV. századi moszkvai évkönyvekből vették át a történészek, és megalapozatlanul vetítették vissza a megelőző időszakokra.

A monográfia az orosz humán értelmiségi körökben elismerést és tekintélyt kivívott szentpétervári Aletejja könyvkiadó gondozásában jelent meg 1000 példányban. 

 

 

A. V. Valerov: Novgorod i Pszkov. Ocserki polityicseszkoj isztorii Szevero-Zapadnoj Ruszi XI–XIV vekov. (Novgorod és Pszkov. Északnyugat-Rusz politikatörténete a XI–XIV. században) Szentpétervár. 2004. 316 o.

 

Szili Sándor