Klió 2005/3.

14. évfolyam

A római szarkofágok képi világa

A római vallási ünnepkörben számos alkalom kapcsolódott a halottakról való megemlékezéshez. A római temetkezési hagyományokról szóló forrásaink legnagyobb része a késő köztársaság korából származik, és, noha a Kr. u. II–III. század folyamán a rómaiak áttértek az addig szokásos hamvasztásos temetkezésről a szarkofágos temetkezésre, a sírfeliratok tanúsága szerint a gyászszertartás lényegében a korábbihoz hasonló maradt. Ez a következőket jelentette: a halottat hét napon keresztül gyászolták családi körben, majd nyilvános temetési menetben kivitték a temetőbe, és elhelyezték a családi mauzóleumban már előkészített szarkofágba. Tiszteletére a sírnál silicerniumot, azaz halotti tort rendeztek, majd a temetést követő kilencedik napon újabb tort, cena novendialist tartottak, és italáldozattal, libatioval zárták a gyászidőszakot. Ettől fogva rendszeresen megemlékeztek az elhunytról: a Parentalia ünnepén (február 13–21.) a sírnál tartottak családi lakomát és áldoztak a manesnak, a halott szellemének; a Rosalia (május–június) idején szintén végeztek kisebb szertartásokat, az elhunyt születésnapján áldozatokat mutattak be; a Lemuria ünnepén pedig (május 9–13.) a rosszindulatú lemurest vagy larvaet engesztelték, melyek azoknak a bolyongó szellemei voltak, akik nem részesültek megfelelő temetésben, vagy nem a megfelelő módon hunytak el.

A római szarkofágokon látható ábrázolások több szempontból is érdekes kérdéseket vethetnek fel a kutatóknak. Magukról a szarkofágokról feltűnően kevés ókori forrás olvasható, Plinius ír le például egyet (ahol az elnevezést is megmagyarázza: „hús-evő”, minthogy negyven nap alatt elemésztődik benne egy emberi test); arra vonatkozó magyarázatot azonban nem találni, hogy volt-e, illetve milyen összefüggés lehetett az elhunyt személye és a szarkofágon ábrázolt képek jelentése között. Az sem világos, mi alapján választottak az ábrázolás céljára egy-egy mitológiai történetet, vagy az se mindig eldönthető, hogy mitológiai történet-e egyáltalán, amit a szarkofágon láthatunk. Tovább bonyolítja a kérdést a keresztény szarkofágok megjelenése a pogány szarkofágok mellett.

A Greece & Rome 2004. októberi számában Genevieve Gessert a szarkofágok egy kis csoportjával foglalkozik, amelyeken a Medea-történet ábrázolása látható. A cikk eredetileg konferencia-előadásként hangzott el 1999 áprilisában a Yale Egyetemen, a „Gods and Monsters” konferencián „Medea on Roman Sarcophagi: exemplum or monstrum?” címmel. A szerző egy igen érdekes témát jár körül, és a legújabb interpretációs kísérletekre is kitérő fejtegetése végén meggyőző következtetésre jut a felvetett témával kapcsolatban: miért ábrázolhatták szarkofágokon Medea korántsem erényes vagy példás, ám annál inkább elborzasztó és tragikus történetét?

A cikk első részében a szerző a szarkofág-ábrázolások és a római temetkezési szokások összefüggését vizsgálja. A mitológiai történeteket többnyire exemplaként szokás értelmezni, avagy mint a négy fő római erény, a virtus, pietas, clementia és concordia megjelenítéseit. Ezeken a szarkofágokon az elhunyt valamely példás magatartásáról közismert mitológiai hősként jelenik meg, és ezáltal az nyer hangsúlyt, hogy az elhunyt a római társadalmi értékeknek maximálisan megfelelő életet élt. A történetek azon részeit, amelyek kedvezőtlenebb színben tüntetnék fel a hőst, az ábrázolásokon mellőzik, vagy pedig átértelmezik, ez utóbbira a szerző az Alkéstis-szarkofágok egyik példáját hozza, ahol az exemplum pietatis, az erényes feleség Alkéstis mellett az eredeti történetben nem kimondottan héroszként viselkedő férje, Admétos is megjelenik, azonban mint vadász, azaz exemplum virtutis. Az elhunyt erényeit kiemelő ábrázolással a szarkofág lényegében ugyanazt a szerepet tölti be, mint a laudatio, a dicsőítő beszéd, amely a rómaiak szerint minden embernek kijár, az egész életéért, és nemcsak a hősi halálért. A Kr. u. II. századtól az ábrázolásokon az a változás figyelhető meg, hogy már nem vonultatják fel az egész életút dicsőséges eseményeit, hanem áttérnek egyetlen, szimbolikus értelemmel telített cselekvés ábrázolására, amelyben az elhunyt mint maga az Erény jelenik meg. Azáltal, hogy egy-egy mitológiai történet egy-egy erény megjelenítésére összpontosult, kialakultak bizonyos, az irodalmi szövegekkel szoros összefüggésben álló képi konvenciók. Az ezektől való bármiféle eltérés személyesebbé, egyedibbé tette az ábrázolást. Azonban a szerző felhívja a figyelmet, hogy az eddigiekben összefoglalt értelmezési kísérletek a szarkofágoknak főként a megemlékező funkcióját tartják szem előtt (commemoratio), és csak kevéssé irányulnak a társdalmi kontextusra, noha a római gyász és temetkezési szokásokból kiindulva jogosan feltételezhető, hogy a szarkofágok valamiféle jelentéssel bírtak a rítusokban, és valamit közvetítettek a gyászolóknak is.

A cikk második részében tér át a szerző a Medea-ábrázolásokat tartalmazó szarkofágcsoportra (8 teljes, 6 töredékes szarkofág, 1 fedő, 2 urna, és kisebb tárgyak). Ezek az ábrázolások azért is különlegesek, mert, ellentétben a megszokottal, nincs hozzájuk kapcsolódó felirat, alig variálódnak, és máshol nem jelennek meg. A legfőbb kérdés viszont, hogy az eddigiek értelmében hogyan kerülhet Medea története a szarkofágokra? Ami Medea életéből exempla-ábrázolás lehetne, amikor Iasont segíti Kolkhisban, az alig fordul elő. Ami a túlvilági elképzelésekre utalhatna, mint Aeson megfiatalítása vagy Pelias halála, az egyáltalán nem. Koortbojian javaslata szerint az exemplum virtutis Iason mellett valamiféle exemplum amoris volna, ezt azonban Gessert elveti, minthogy ezeken a képeken Iason alig vehető ki, valamint Medea őrület-szerelmét ábrázolni inkább sértés az elhunyt hitvesre nézve, mintsem dicséret. Fittschen interpretációs javaslata szerint Kreusa a jelenetsor főszereplője, aki a mors immatura megtestesítője lehet, és itt Medea csak amolyan haláldémon szerepét játssza. Az ábrázolt jelenetsor általában a következő: Medea gyermekei viszik Kreusának az ajándékot; Kreon nézi, amint Kreusa elég; Medea a kardjával játszó gyermekeit figyeli; Medea szárnyas sárkányfogatán elhajt a földről. Fittschen szerint ez nem commemoratio, csak a túlvilági remény nélküli halandóság tudomásul vétele, és a gyász kifejezése. Gessert azzal cáfolja Fittschen javaslatát, hogy Kreusa alakja teljesen jelentéktelen, Medea sárkányfogata viszont annál nagyobb jelentőséggel bír: a pogány szarkofágokon a fogat mindig a halált, a földi életből eltávozást jelenti.

A szerző szerint tehát nem az elhunyt élete állítható párhuzamba Medeával, hanem a halála, és ebben rejlik a válasz a feltett kérdésre is. A cikk harmadik része) a consolatio irodalmi műfaját és a Medea-történetet feldolgozó irodalmi források közül Ovidius Heroidesét és Seneca Medea című tragédiáját vizsgálja. A consolatio hagyománya az egész római irodalomban jelen van, és a veszteség érzésének enyhítésére kialakuló szöveg-konvenciók közül a két legfontosabb: egyrészt, hogy a halál megkönnyebbülés a földi gyötrelmek után; másrészt, hogy az elhunyt letöltötte a neki járó időt, és a megfelelő pillanatban távozik az életből. Ennek illusztrálására pozitív és negatív példákat is hoznak, Medea pedig, mint azt a szerző a Heroides 12-vel és a Seneca-drámával alátámasztja, elrettentő negatív példa arra, hogy mivel nem halt meg a megfelelő időben, még Kolkhisban, bűntelenül, az egész életét borzasztó bűnök sorozatos elkövetése, fájdalmak és veszteségek kísérik. Ez a negatív exemplum tehát arra hivatott, hogy a consolatio hagyományainak megfelelően éles kontraszttal emelje ki, hogy az elhunyt a lehető legmegfelelőbb pillanatban, erényes élet után távozott, és ez az ideális halál egyúttal vigasz is a gyászolóknak, segítség, hogy könnyebben viseljék a veszteséget.

A tanulmány célja tehát a szarkofágok eddigi értelmezési körének kitágítása, mely szerint a szarkofág-ábrázolás nemcsak vallási célú, illetve commemoratio, hanem személyes jelentéssel, társadalmi üzenettel is bír. Jól követhető felépítése, logikus érvelése mellett a cikk kiváló példa a tárgyi emlékek és az irodalmi szöveghagyomány elemzésének összeegyeztetésére.

Genevieve Gessert: Myth as consolatio: Medea on Roman Sarcophagi. (A mítosz mint vigasztalás: Medea a római szarkofágokon), Greece & Rome, 51. kötet, 2. szám, 2004. 217–249. o.

Végh Judit